Részletek
Pályázat
Szerző neve:
gabcsesz / Bartha Gabriella
Szürke, ködös volt a reggel, tömött sorokban igyekeztünk egyre beljebb és beljebb jutni a határ úti aluljáróból a metrószerelvény felé. Mindenki sietett munkába, iskolába. Gyors lépteimet néha nehéz volt irányítani, mert a cipőm meg-meg csúszott az aluljáró fényes kőpadlóján, de segítségemre volt, mint sétabot az esernyőm, arra támaszkodtam, így minden lépésnél biztonságban éreztem magam. Újra megtorpantunk, BKV ellenőrök sorfala állta utunk, majd lépteim felgyorsultak és siettek lefelé a lépcsősoron, hogy a pár pillanattal azelőtt befutó metrószerelvény utolsó kocsijába még beérjek, mielőtt megszólalna a: „Kérem, vigyázzanak az ajtók záródnak” felszólítás. Az ajtó mellé álltam. Nagy táskával az oldalamon nem szerettem beljebb menni a szerelvénybe, úgy is egyre sűrűbb ott a tömeg. Hátamat az oldalfalnak támasztottam és mélyen elgondolkodtam, hogy otthon mindent rendben hagytam-e, és hogy milyen feladatok várnak majd rám. Egyszer csak egy tekintetet éreztem magamon, lassan arra felé fordítottam fejem, hogy kifürkésszem, ki lehet az, aki ennyire figyel. Egy 40 év körüli nő volt, zöld nadrágkosztümben, hosszú sötétszürke szövetkabátban, sárga selyemsállal a nyakán és sötétebb szürke, nagy karimás kalapban állt jobbra tőlem. Csinos volt, jól ápolt. Finom hölgynek láttam. Majd ahogy az ajtó kinyílt, többed magával leszállt. Bezúdult a következő csapat és újra tapasztaltam azt a szúrós tekintetet magamon és eszembe jutott valami. Éreztem, ahogy elönt a meleg, nedves lett a homlokom és kevésnek éreztem a levegőt a tömött kocsiban. … Néhány évvel ezelőtt egy munkatársnőmmel moziba készültünk délután, így elkéredzkedve a munkából, előtte beugrottunk a lakására, hogy átöltözhessen. Nem sokan voltunk, akiket meghívott magához, így megtiszteltetésnek éreztem, hogy elmehettem az otthonába. A Bartók Béla úton lakott, egy utca fronti lakásban, ami valamikor üzlethelyiség lehetett, mellette egy gumisműhely működött. Hatalmas kirakatablaka volt és a belmagasság legalább 4 méter, mégis a nagy ablak ellenére a lakás sötét volt és levegőtlen. Amikor beléptünk furcsa szag csapott meg, cicája volt és egy kutyája, akik egy légtérben, egész nap, szellőztetés nélkül tartózkodtak, ebben az egyszobás lakásban. A szoba egyik sarkában fentről egy félkör alakú karnison lógó függönnyel, alulról egy oldalára állított téglasorral volt leválasztva a zuhanyfülke. Konyha nem volt, azt egy, a fél szobán keresztül húzódó ovális pult helyettesítette. A pulton néhány napos ételmaradék, kenyérmorzsa, mosatlan edények, összegyűrt papírgalacsinok és mindezek közepében egy jól megtermett cirmos ült a fa kenyértartó tetején. Az ablak előtt egy megvetett kanapé volt, előtte egy kiterített ruhaszárító teli mosott ruhával, vagy legalábbis mosottnak vélt ruhákkal. - Ülj le valahová! – mondta a munkatársnőm, és már dobta le kabátját, nadrágját, öltözött gyorsan, hogy elérjük a tervezett előadást. Körbenéztem, hogy hová is ülhetnék le. Egyetlen ülő alkalmatosság egy kopott szövetű fotel volt, ami szintén teledobálva levetett vagy még fel nem vett ruhadarabokkal. Gondoltam, hogy akkor az ágyat választom. Közelebb mentem és nem tudtam eldönteni, hogy lemerjek-e ülni vagy inkább állva várjam ki azt a néhány percet, míg az átöltözés tart. A lepedőnek a fehérséghez talán addig volt köze, míg kicsomagolták, frissen a vásárlás utáni állapotban. Jelen pillanatban a világos szürke és a drapp színei váltakoztak rajta. Gondoltam, hogy jól nevelthez illően felhajtom, hogy utcai ruhában ne üljek a „tiszta” ágyneműre, hát fel is hajtottam, végül úgy láttam helyesebb, ha állva maradok. Hamarosan kint találtuk magunkat a friss levegőn, aminek nem is gondoltam volna, hogy ennyire lehet örülni. Sietősen ugrottunk fel a 7-es buszra, hogy biztosan elérjük a filmkezdést. A buszon nem voltunk sokan, de minden ülőhely foglalt volt, így a csuklórészhez mentünk, hátunkat a korlátnak támasztva beszélgettünk. Aztán észre vettem, hogy Ágit egyre többen nézik, pontosabban nem őt, hanem a lábát. Annyira metsző volt minden tekintet, hogy engem is arra kényszerített, hogy odanézzek és bevallom, jól oda kellett nézzek, hogy rájöjjek néhány pillanat múlva, hogy mit látok. Óvatosan megbökdöstem az ifjú hölgyet mellettem, hogy vessen néhány pillantást a jobb bokájára. Az nézte, nézte a lábát, a cipője orrát, aztán egy nyugodt mozdulattal lehajolt és felvette a nadrágszárából kilógó, cipőjére csavarodott fehérneműt és betette a zsebébe. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ebben a percben nem is tudtam, hogy vicces-e a jelenet, aminek részese voltam vagy sem, de a fülem, arcom pírja elárulta a szégyent, amit a munkatársnőm miatt éreztem. Igaz, amikor végre leszálltunk visszafoghatatlan nevetés buggyant ki belőlünk… És most, ott álltam, megkövülten a metrószerelvényben és féltem. A pír, a melegség, a szégyen az már megvolt, most már csak azt kellett megtudnom, hogy miért. Lassan-lassan próbáltam magamon végignézni, feltűnés nélkül, óvatosan haladva lefelé. A nagynénémtől kapott szőrmebunda rendben. Tudtam, hogy néhol megkopott már, meg hullik a szőre is, de ez talán nem adhat okot arra, hogy ennyire metsző pillantásokat kelljen elviseljek az utasoktól. A vállamon lógó, nehéz fekete táska talán mintha jobban meg lenne pakolva, mint az elvárható lenne, de ezzel sem lehet probléma. A következő megálló után hagytam a lábam vizsgálatát. Ahogy benyomult a tömeg, lehetőséget láttam arra, hogy észrevétlen lepillanthassak a lábamra. Szándékosan hagyva utoljára, mert féltem, nagyon féltem, nehogy megismétlődjön az a jelenet, ami a 7-es buszon történt, csak éppen velem. Azért még magamban végigfutottam: hogyan öltöztem fel, melyik ruhadarabot vettem le és fel, milyen sorrendben. A kabát alatt hosszú, sötétszürke kantáros szoknya volt rajtam, alatta világosabb szürke, meleg body, fekete, vastag, téli harisnyával és egy bokáig fűzős, fekete lakk boszorkány cipővel, amit már nagyon rég vásároltam, de annyira szerettem, hogy elnyűttsége sem tudott rávenni, hogy megváljak tőle. Nem volt, mit tenni, hamarosan úgy is le kellett szállnom, inkább most, mint a hatos villamos megállójában legyen meg a kellemetlen jelenet, lenéztem. Először megijedtem, utána nagyot sóhajtva lehajoltam a bokámhoz. Egy hosszú fekete cérna tekeredett a cipőm köré, ami cipőfűzőben végződött, és az ott feküdt szorosan a lábam mellett a metrószerelvény padlóján. A sietségben nem vettem észre, hogy elszakadt, s egyik vége a negyedik csatba beakadt, és ettől tartotta még mindig szorosan a bokám, a másik vége, ahogy mentem lassan-lassan lefejtődött és tekeredhetett egyre jobban a cipőmre, magam után húzva a fűző másik végét. Egy hirtelen mozdulattal leszakítottam a lógó fűződarabot és letekertem a cérnákat a cipőmről. Átigazgattam a fűzőt, szimmetriát keresve a jobb és bal szára között, még így is elég hosszú volt, hogy be tudjam akasztani az összes csatba, és gyors masnit kötöttem rá. Kimelegedve a nehéz munkától, mégis megnyugodva szálltam ki pár perc múlva a szerelvényből és gyors léptekkel haladtam a kijárat felé.
Copyright 2006. All Rights Reserved.
