Az 1292-es esztendőben járunk. Az Észak-Fríz szigetekén élő Rungholt népe már-már elvesztette a reményt, hogy viszontláthatja fiait. A keresztes hadjárat mintha soha nem akart volna véget érni… A háború rengeteg áldozatot követelt, és mindezt miért? Hiszen ők, a Frízek valójában nem is keresztények! Csupán Nagy károly kényszerítette bele őket ebbe a vallásba, ezt bizonyították az üresen álló templomok is.  Ez a gondolat járt minden ember fejében, hangtalanul kongtak, és hangosan visszhangoztak az éjszakai csendben, mikor a sámán áldozatot mutatott be Efendusnak, a bivalyfejű istennek. Sosem remélték, hogy Efendus meghallgatja őket, de így történt…

A Nap már lenyugvóban volt, az aratásnak vége lett, a fehérnép éppen hazafelé tartott, amikor patadobogásra lettek figyelmesek. Azonnal felkapták fejüket a zajra, hiszen bárhonnan megismerték a fríz lovak vágtájának ritmusát. Mágikus, koromfekete lovak voltak ezek, Epona istennő teremtményei, akiknek testében ott csörgedezett a kelta istennő vére, aki egy kentaurral nemzette eme lovakat. Az asszonyok ledobták zsákjaikat, hogy a lovasok felé rohanhassanak. A lovagok élén vágtató férfi visszafogta lovát, hogy szemügyre vehesse a feléjük szaladó emberek alakját.

- Az asszonyaink azok, megállni! A páncélos ifjú felemelte kezét, hogy mögötte lovagló társai is lassítsanak. Ariadne ért oda először, aki észrevette, hogy a hosszú, sötéthajú férfi csakis az ő Hektora lehet. Valóban így volt… Mindegyikük párja épségben ért haza. A falu kapuján már mindenki lóháton lépett át. Örömujjongás, ünneplés és lakoma várta a hazatérőket. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy egyedül a Frízek tértek vissza teljes létszámban? Nem véletlen…

Runghold szigetét a mágikum itatta át már akkor is, amikor kiemelkedett a Watt-tengerből.  A sziget mindaddig néptelen volt az őt övező rémhistóriák miatt, amíg a kelták meg nem érkeztek ide. Egyetlenegy nép sem merte betenni lábát erre az elátkozott földre. A kelták azonban, akik szoros kapcsolatot tartottak a négy ősi elemmel, jól ismerték Rungholt titkát. Ismerték az itt élő mágikus lényeket, a kristályokat és a ritka gyógynövényeket.  Felhasználták az Unicornisok gyógyító erejét, az óriás csikóhalak, a Hippocampusok felfedték előttük a tenger mélyének titkát, a föld alá vájt alagutat, ahol oxigén keringett. A Neckosaurusok, óriásgyíkok szállították őket a tengerhez, segítették őket a halászatban.  Az góliátkagylók ellátták a keltákat gyönggyel, megvédték a lakókat a gyilkos cápáktól és polipoktól.  Az ivóvízlelőhelyet pedig a kentaurok ásták ki nekik, majd helyükön kutakat építettek. Tökéletes harmóniában éltek a természettel, a faszellemekkel, a Víz szellemével, a Tűzkobolddal, a Szélapával és a Földanyával. Az itt honos lényeket gondolat és testbeszéd útján értették meg, szavakra idővel szükségük sem volt. Életüket látszólag semmi sem zavarta meg. De mindez csupán látszat volt. A délen élő Frízek egy ideje már figyelték a szigetet, és küldötteik gyakran belopakodtak a sziget erdeibe, ellesték szomszédaik varázslatait, hogy ellenük fordíthassák azokat. A Fríz sámánok saját mágiájukat vegyítették az ellesett varázsigékkel, majd ezeket visszafelé olvasva rossz célra fordították a szent szavakat.  Démonokat küldtek a keltákra, akik bekebelezték őket. Aki pedig megmenekült szétszóródott a kontinensen, vagy elrejtőzött az erdő rejtekén.  A Fríz varázslók, azonban korántsem tudtak mindent, ahogy azt sem hogyan kell az ártó szellemeket elűzni, így azok elpusztították a szárazföldön élő gyógyító állatok nagy részét. Alig élte túl egy-egy újszülött, akiket a nők vettek gondozásukba. Nekik hála, pár Unicornis túlélte a mészárlást. Hálából Epona istennő, a lovak védelmezője, a fríz lovakkal ajándékozta meg a nőket. Az istennő egy feltételt szabott: csakis nők gondozhatják őket. A férfiak vademberek, nem érinthetnek egy ilyen szent és érzékeny állatot, ezért ha egy férfi csupasz kézzel hozzáért egy ébenfekete frízhez, az porrá lett. A fríz lovagok ezért is kényszerültek arra, hogy kezükön is páncélkesztyűt hordjanak.  A szárazföldi fauna után a démonok a vízi világot is kipusztították, még mielőtt a Frízek tudomást szerezhettek volna a titkos alagútról. Egyetlen Neckosaurus tojás élte túl a démonok támadását. Az alagútban sodródva Skócia egyik tavában kelt ki.  A Víz szelleme ezért bosszút esküdött…

Az új lakosok lassan beilleszkedtek, démonjaik pedig új városok felé indultak. Megjelentek Angliában, Franciaországban, sorra járták az összes nagyvárost, ahol megkísértették az embereket és pusztították nyájaikat. Sejtelme sem volt senkinek arról honnan jöhettek e lények. A krónikák beszámoltak oroszlánarcú és sas testű vámpírokról, míg mások lélekszívó kígyókat láttak. Mindez még csak a kezdet volt… A szörnyek származási helye eközben az emberi szem előtt láthatatlanná vált. A Víz szelleme ködbe burkolta a szigetet, partjait elmosta. Miután a férfiak lóháton elhagyták Rungholtot, többé senki sem hitte, hogy a hely egykor létezett. A hajók többé nem találták meg, eltévedtek a sűrű ködben, úton Észak-Fríz felé. Hogy a lovagok mégis milyen módon tértek haza? Nos ez a rejtély még megoldásra vár.

Mióta a harcosok visszatértek az élet újra visszatért a régi kerékvágásba. Mindenkinek megvolt a saját feladata. A nők gyógyfüveket gyűjtöttek, bearatták a terményt, ápolták az állatokat, gyereket neveltek, míg a férfiak halásztak, vadásztak, képezték magukat, ha harcba kell vonulniuk.  Az idősebb férfiúk töltötték be a sámán szerepét, aki fenntartotta a kapcsolatot az elemi erőkkel. A sziget egyensúlya a kelták óta mégsem állt helyre. Az Unicornis ménes mindössze 36 egyedet számlált. Szarvának gyógyító viasza viszont felbecsülhetetlen érték volt. Mielőtt a hadjárat megkezdődött Ariadne lekapart egy keveset egyikük szarváról, felhevítette a viaszt, fiolába öntötte majd Hektornak adta:

- Ha megsebesülsz kend a sebre, és rögtön begyógyul!

Sok aggódó feleség tette ugyanezt aznap este, a házak rejtekében. A ménes apadásánál még aggasztóbb volt az, hogy az égen egyre kevesebb főnixmadár körözött. A Zumma vulkán belseje kialudni látszott, a Főnixnek viszont tűzre volt szüksége a fészekrakáshoz. A tűzmadár volt az egyetlen kulcsa az esőfakasztásnak. A felhők alá repülve perzselte meg az eget, mely sírva fakadt fájdalmában.  Aszály sújtotta a földet. Nem nőtt a fű, mely az Unicornisok és frízek tápláléka volt. Nem volt mit tenni. Már csak egy csoda eljövetelére vártak, ami megmentheti őket a Víz szellemének bosszújától.

Ariadne húga Irina sokat ült a vízparton, csak azért, hogy hallhassa a tenger zúgását. Mindenki azt hitte csak ez az oka a lány távollétének. Furcsa szenvedély, idővel majd kinövi. Gyermekkori szokása nem szűnt meg serdülőkorában sem, sőt. Olykor napokra távolmaradt, és bárki látogatta is meg a parton, mindig ugyanazon a kövön ült, meredten, és némán. Nővére hamar abbahagyta a kérdezősködést, gondolta nem érheti baj, majd hazajön, ha akar. Nem is sejtette, hogy húga messze jár, és akihez beszél az csupán egy képmás. Iriana a tenger mélyén játszott barátjával, Unóval. Unóhoz kislánykora óta kijárt, 9 évesen ismerte meg, egyik játékos pancsolása során. Unó vele egyidős volt. 4 éves lehetett, amikor szüleit elüldözték, ő pedig a víz alá menekült, ahol a Hippocampusok és kutyadelfinek nevelték fel, az alagútban. Különös kinézete ellenére Iriana soha nem ijedt meg tőle, kifejezetten vonzónak találta. Unó mesélt arról, hogy bár a víz alatt él tüdővel lélegzik, mint az emberek, teste alkalmazkodott a vízi élethez. Hártyás lábai és kezei vannak, bőre sima, mint a halaké, szemeire vékony védőréteg nőtt, orrlikait képes összezárni. Iriana eleinte nem mert hozzáérni, ám idővel egyre gyakrabban simogatta sima, fehéres bőrét és órákig képes volt nézni nagy, fekete szemeit. Ahogyan Iriana és Unó közeledtek a felnőttkorhoz, egyre jobban vonzódtak egymáshoz. Ariadnénak hamarosan feltűnt húga gömbölyödő hasa. Elképzelni sem tudta kitől eshetett teherbe.  Kérője nem volt, csak a tenger. Mindenképpen ki akarta deríteni az igazságot. Talán testvéri féltés is oka volt annak, ami tett.  Egyik éjjel Ariadne követte húgát a tengerhez.  Iriana épp a jó hírt akarta közölni Unóval. Ariadne nem járt sikerrel, a Víz szelleme ugyanis kezdettől fogva pártolta a két fiatal szerelmét, Irianát gondosan elrejtette nővére szeme elől. A tengerhez közeledve párába burkolta az utat és az állapotos Irianát. Azon az éjszakán látták a lányt utoljára. Unó és Iriana a titkos alagútban rejtőztek el, hogy békében élhessenek és nevelhessék lányukat, Sierrát.

Iriana az első pár évben boldogan élt a víz alatti világban. A gyermek születését követően igazi családként éltek, szeretetben és biztonságban. Az alagútban mindenük megvolt, Iriana nem érezte a különbséget, kivéve, hogy az ablakon át a tengerkékjét látta. Teltek, múltak az évek és sok minden megváltozott. Unó egyre távolabb úszott, hiszen a halászok tömegesen fogták ki a halakat, lassan nem volt mit enniük. A Víz szelleme az emberek iránti gyűlöletből nem engedte vízi teremtményeit szaporodni, terméketlenné tette őket. Unónak egyre messzebb kellett keresnie zsákmányt, és ezalatt Iriana unatkozott. Az unalom pedig együtt hozta magával a honvágyat is. Iriana egyik napon lányával titokban felmerészkedett, hogy megkeresse nővérét, akit lassan négy éve nem látott. Sierra teljesen emberi külsővel született, senkinek nem tűnt fel a két idegen, hiszen Irianát is teljesen elfelejtették már. Amikor azonban a jól ismert ajtón kopogott és nővére ajtót nyitott, a nővér rögtön tudta ki áll vele szemben. Iriana semmit sem változott azóta. Magas volt, fekete, göndör hajjal és égkék szemekkel.  Órákon át beszélgettek, hogy bepótolják az elmúlt éveket. Adriane megígértette Irinával, hogy gyakrabban látogatják majd, így aztán a látogatások száma napi rendszerességűre duzzadt. Egy szombati látogatás alkalmával Hektor előbb érkezett haza a kiképzésről. Irianáék eldöntötték, mindenkinek jobb lesz, ha halottnak hiszik őt. Így aztán most rejtekhelyet kellett keresniük, nehogy Hektor meglássa őket. Mikor megérkeztek Iriana kiengedte 4 éves lányát a kertbe játszani, így már nem volt ideje kirohanni érte, hogy elbújtassa valahol. Ariadne ezért az erdő felé terelte a kislányt, de megtiltotta neki, hogy bemenjen oda.

- Maradj csak itt, a ház tövében, mindjárt jövök érted!

Sierrát azonban mindennél jobban vonzotta az ismeretlen. Elindult felfedezni magának az erdő rejtekét. A vadak figyelték minden lépését, hátha oltalmukba kell venni a csöppséget. Sierra soha nem látott még hasonló lényeket. Négylábú tengeri csikókat szarvval, fura siklókat. A színes madarak, mókusok, páncélos bogarak mind-mind félelmetes lények voltak Sierra szemében. Úgy érezte minden őt figyeli a bokrokból és a fák lombjai közül… Gyorsabban kezdte emelgetni apró lábait, hogy kiérjen a sűrű erdőből. Aztán meglátott az ösvény végén egy ismerős formát: egy barlang volt az, olyan alagútszerű dolog, amiben ők is laktak. Itt nem érheti baj. Sierra behúzódott a sötétbe, abban reménykedve, hogy édesanyja hamar rátalál. Szaporán vette a levegőt, ami visszhangzott az üregben. A visszhang azonban egyre kevésbé kongott, amiből rájött: nincs egyedül, valami felfogja a hangját. Valaki közeledett felé. Morgást hallott a háta mögött.

- Ne bánts! - kérlelte a kislány az ismeretlen állatot.

- Hát ember merészkedett a lakomba? Mutasd csak magad!

Sierra lassan a fény felé kúszott, a bejárat felé. A férfi rámordult, amikor a fénybe ért, csak szürkületben látott ugyanis. Sierra csak ekkor látta meg a szörnyet. Öregember volt hosszú, őszes hajjal és szakállal, azonban négykézláb mászott és körmei óriásira nőttek, testét valamilyen elejtett állat bundája fedte. Sierra csak bámult rá tengerkék szemeivel. Megdermedt a félelemtől. Mi ez a furcsa, visszataszító valami?! A farkasember rávicsorgott sárga fogaival.

- Embergyermek. Milyen szép vagy! Én is ilyen voltam egykor.

A hangulat oldódni látszott, a farkasember Sierra mellé ült és barátságosan hozzáért szőke tincseihez. Sierra szája végre engedett merevségéből:

- Ki vagy te? Miért élsz itt messze a fénytől? Magányosan…

- Ez egy nagyon hosszú történet kislány…

- Nem baj, anyukám nem tudom mikor jön értem, addig van időm. A nevem pedig Sierra. És a tiéd?

- Már nem is emlékszem rá. Arra viszont igen, hogy kerültem ide. Lassan 80 éve történt. Boldogan éltünk azokkal a varázslényekkel, akiket már nem is látok errefelé. Az égvilágon semmi sem zavarta meg a nyugalmunkat, azt hittük örökre így lesz már. Egy békés hely, nekünk, keltáknak. Aztán egyik reggel furcsa lények rejtőztek el a házakban, senki nem látta őket, csak az árnyékukat. Éjjel aztán kiszaggattak minket ágyainkból, beleszálltak a fejünkbe, és aki tehette elmenekült, ha tudott. Apám és anyám így halt meg, belülről felemésztették őket a démonok. Még csak 6 éves voltam, az erdőbe rohantam, ahol az Unicornisok életük árán védelmeztek meg üldözőimtől. Amelyik démont tudták, világító szarvukkal döfték le, mely bármilyen lényen áthatol. Az ártó szellemek azonban többen voltak és körbekerítették a ménest. Szinte mindannyian áldozatul estek. Azóta élek itt, ebben a barlangban, nem merészkedek ki csak szürkületben. Az évek alatt elvesztettem a nappali látásomat, farkasvakságban szenvedek. Már az idejét sem tudom, mikor szólaltam meg utoljára. Az emberek félnek tőlem, az erdő közelébe sem jönnek.

Az apó lassan, lihegve beszélt, fájt a torka és a nyelve a beszédtől. Sierra így is felismerte a történetet.

- Apu pontosan ezt a mesét mondta el nekem egyik éjjel!

- Nem csak mese volt Sierra, sajnos valóban megtörtént. Különben most nem kellene itt vergődnöm. Kergetőzhetnék a nimfákkal a réten.

Sierra nagyon megsajnálta az öreget. Végigsimította arcát, amitől kicsit megrettent a lény, de hagyta magát. Sierra ekkor ismerős hangra lett figyelmes, a Szél idáig sodorta anyja hangját, aki az erdő széléről hívta Sierrát.

- Ígérem, még visszajövök hozzád, de most mennem kell. Szia!

- Szervusz zafírszemű kislány!

Sierra hűen teljesítette ígéretét és minden alkalommal, mikor Iriana, nővérével beszélgetett, beosont az erdőbe. Nem maradt már sok idejük az ismerkedésre, de a két alkalommal, amikor találkoztak, Sierrának sikerült kicsalni az öreget a fényre, aki hamar hozzászokott újra a Nap látványához. Az állatok fenntartással figyelték a farkasszerű lény minden lépését. Az apó álma teljesült. Ha nem is nimfákkal, de Sierrával még kergetőzhetett a réten. Harmadik alkalommal, mikor Sierra érte ment már haldoklott.

- Pont jókor jössz, kedves. Eszembe jutott a nevem: Aiden. Nagyon gyenge vagyok, azt hiszem eljött az én időm. Megjelent nekem a Föld szelleme és azt mondta, elvisz, mielőtt megtörténik AZ. Nem tudom miről beszélt. De van itt valami, amit oda kell adnom, mielőtt elmegyek.

Sierra könnyes szemmel figyelte az oldalán fekvő Aident. Olyan sebezhető volt. Sierra közelebb lépett, hogy megnézhesse mit szán neki barátja. Aiden még utolsó erejével átnyújtott neki egy tekercset.

- Ezek a legősibb és leghatalmasabb varázsigék, amiket népem varázslói is ritkán használtak és nagyon óvták a betolakodóktól. Átadom most neked, mert érdemes vagy rá. És most menj el kérlek!

Sierra elfordította fejét, és elindult kifelé.

- Még annyit akartam mondani, hogy nagyon…

De már nem volt ott senki. Aidan teste eltűnt…

A szigetet attól a naptól kezdve folyamatosan áradások sújtották, Rungholt partjait elmosta a víz. A lakók felkészültek arra, hogy bármikor elsüllyedhet a sziget. A Víz szelleme azonban még váratott a bosszúra. Pontosan 61 év telt el Aidan halála óta. Sierra az évek alatt elsajátította a láthatatlanná válás, levitálás, teleportálás és az idő visszaforgatásának művészetét a tekercs segítségével. Alig öregedett valamennyit, és Irianával többé nem jártak fel a fenti világba. Azóta. hogy Adriane elhunyt. Kis titkuk sohasem derült ki. Még ebben az évben eljött a Nagy Ár. Sierráék ebből nem éreztek semmit, de tudták, hogy odafent történik valami. A víz tetején hullák, házak maradványai lebegtek, a sziget fele elsüllyedt. A Víz szelleme kínozta a Frízeket, először csak családokat szakított el egymástól, a szigetet még nem pusztíthatta el. A többi alkotó még nem engedte neki. Az emberek maradéka azt kívánta bárcsak odaveszett volna. Legtöbbjük mindenüket elveszítette: házukat, családtagjaikat, barátaikat. A főnixmadarak, szivárványmadarak éneke örökre elhallgatott. Az erdő, melyben az Unicornisok éltek a víz alá merült. Az emberek segítség nélkül maradtak, végképp elveszett a remény, hogy van jövőjük a szigeten. Pár nőnek sikerült a tengeren átúszva délre mennie. A férjüket vesztve életük végéig harcos amazonokként, lóháton üldözték a férfinépet. Akik a szigeten maradtak próbálták újra lakható hellyé tenni Rungholtot. Úgy tűnt sikerülni is fog nekik.

Sierra már 72 éves volt, szülei régóta betegeskedtek. Mindennap figyelte szenvedésüket. Szép kort éltek meg, de Sierrát érzékenyen érintette az öregség és elmúlás látványa. Azon a napon, mikor elvesztette szüleit, megfogadta, hogy ő soha nem éli ezt át, és a kelták varázslatának erejével halhatatlanná vált.  Így élt, magányosan a tenger lényeivel, évszázadokon át.

1634. Rungholt napjai meg voltak számlálva. A Nagy Ár óta helyrejött a rend a szigeten, de már csak egy hagyományos sziget volt a sok közül. November 11-én történt. A Víz szelleme teljesen elmosta a szigetet. Senki sem állt az útjába, ő pedig végre megtehette azt, amire már régóta vágyott. Rungholt bevégeztetett. Azt hitték, talán sikerülhet folytatniuk, amit a kelták felvirágoztattak, de nem voltak képesek rá. Sierra éppen kint úszott a sellőkkel, amikor észrevette, hogy a földdarab elmerül a víz alatt. Az emberek már nem küzdöttek az életükért, csak a tengerfenékre süllyedtek. Sierra meglátott pár nőt, akik a víz tetején próbálták tartani gyermekeiket. Nem hagyhatta, hogy bajuk essen. A sellőkkel és delfinekkel együtt kimentettek pár nőt és gyermeket, akiket az alagútba vittek. Sierra többé nem élt egyedül. A túlélők sokat meséltek neki arról a világról, ahová félig ő is tartozott. Kilencen élték túl a pusztítást. Ők azóta is ott élnek a Watt-tenger iszapja alatt, közel a Föld középpontjához, távol az emberek kíváncsi tekintete elől.