Fekete, fehér, igen, nem
Huci hetek óta erre a
napra készült. Majdnem olyan régen, mint a menyasszony. Az a ruháját
próbálgatta, a koszorúját, fátylát igazította, ő meg a tükör előtt, a
tisztaszobában a száját: hogy fogja tartani, hogy fog mosolyogni, majd ha
beszél velük. Az anyja néha rajtakapta, hogy bemegy, de nem szólt: annyi minden
érte ezt a lányt, hagy menjen, hagy cifrálkodjon, színeskedjen, ha ettől jobban
lesz, hátha így nem szakad meg a szíve…
Először a két lovat
látták meg, ahogy feltűntek, távol az úton, két derest, olyat tartott István
bácsi mindig. Messzire el lehetett látni, mint a Csárdavőgybe mindenütt, csak a
ricinusbokrok meg a fák szegték útját a tekintetnek. Aztán feltűnt a hintó is,
a bakon az öregbéres, peckesen, hiszen ünnep van. Mögé nem lehetett látni, de
biztos ott ült a fiatal pár: Regina meg Imre, s a mögöttük levő hintókon a
szülők meg a közelebbi rokonok, akik ott voltak a kiadóban. A vőfély az öreg
Szabó Pista bácsi volt, mint majdnem minden lakadalomban errefele, de őt már
végképp nem láthatta Huci, de tudta, ismerte mindegyiket.
Lassan, ünnepélyes
lassúsággal közeledtek: egy ember életében egyszer adódik ilyen hatalmas
alkalom, talán még a keresztelője, amit jószerivel öntudatlanul él meg egy
pólya börtönében. S aztán egyszer lesz menyasszony, vőlegény, az utolsó
önfeledt alkalom, hogy aztán felelősségteljes ember legyen, gazdája tanyának és
állatnak, fölébe kerekedjen idős szüleinek, havonta-kéthetente bevigye nekik a
vajat, túrót, a falubeli jószágnak a szalmát, ízíket, takarmányt. Errefelé
tartott hát Regina meg Imre, ebbe a révbe hajóztak komótos boldogsággal,
visszafordíthatatlanul.
De vajon meg lehet-e őket
állítani?
Aztán elhagyták az öreg
Zsidó Tímár tanyáját. Már ki is lehetett venni az alakokat: Regina kis kabátkát
viselt, alatta valószínűleg áttört csipkeruhát, Imre meg öreges fekete öltönyt,
embernyi ember, mintha nem is ő lett volna az az ostoba kis kutyakölyök még
tavaly, akivel a boglyák között kergetőztek.
A többi hintó utasa is
előbukkant: az öregszülőké, rokonoké. Kinn állt a sor népe: mindenkinek látni
kellett a fiatalokat, akik ma esküsznek meg; enni a foszlós kalácsból, mely
édes volt, hogy édes legyen a házasság is; inni a rossz, savanyú bort, mert
csak ilyen termett ezen a búzának való, zsíros, fekete földön. A vőfély gyalog
kínálgatott, süldőlányok vitték a tálcát, mosolygós, tréfás kedvű öregemberek a
bort.
A szemük megfelhősödött,
amikor Hucit meglátták. Nem érezték, hogy illendő lenne, hogy kint legyen,
talán a ház előtt sem lett volna illendő nekik sem elmenniük. De akkor kerültek
volna, s az még több pletykára adott volna okot: nem mer Csúvár Imre a volt
szeretője háza előtt elmenni. Ugyan miért nem mer? Sajnálja tán a lányt? Vagy
azt sajnálja, hogy az apja nem engedte, hogy elvegye? Menjenek csak itt, mondta az Imre apja, az a
lyány meg ki ne dugja az orrát.
De Huci kint volt:
megismerte az öregember, s felismerte azt is, hogy ebből baj lehet. Nagyon nagy
baj. Szép volt ugyan Huci, Regina egy jottányival sem előrébbvaló, de ennek a
földje több, s egyes gyerek, minden ezé lesz, hát ezt kell Imrének elvenni. Ez
az ostoba meg ott áll kint a kapuban, néz errefele, még a második hintóból is
látja; az ostoba, tyúkeszű felesége meg itt tárgyal a nászasszonynak valóval
holmi léha, bolondos dolgokról, amikor itt hamarosan beüt a mennykő, levág a
hatalmas istennyila.
Huci közelebb jött. Imre
ekkor vette észre, gombócot érzett a torkában. Azóta nem beszéltek, hogy az
aratóbál után félrehívta, hogy elmondja neki: nincs jövőjük. A lány büszkén
felszegte a fejét, és azt válaszolta, hogy őt ne vigasztalja, terem másik
ugyanilyen is a világon, mint ő, talán jobb is, s legyen boldog azzal a csámpás
Reginával. Aztán, amikor a kocsival hazakészülődtek, látta, hogy Huci lehajtott
fejjel gyűrögeti a hófehérre mosott, batiszt zsebkendőjét.
Most meg itt áll az út
mentén, hétköznaplós ruhában, csak a feje nincs bekötve: biztos valami nehéz
munkát adtak neki, hogy eltereljék a figyelmét. Még bátrabb lesz: közelebb jön.
A kezében is van valami: tálca, s a tálcán kispoharak. Jön, jön, egyre közelebb
az úton, míg a lovak meg nem állnak. Megtorpant az egész menet. A hátul jövők
nem értették, mi történt, s nem tudhatták, hogy nem értik az elöl ülők se.
Huci a vőlegényhez
fordult:
- Örülök, hogy erre
jöttek, Imre, mert ebből látom, hogy nem haragszanak rám. Hoztam egy kis kávét,
fogadják el, ezzel bocsássunk meg egymásnak.
Imre semmit sem szólt: a
vőfélyre nézett, de Pista bácsi nyugodt, változatlan arccal pillantott vissza
rá. Ebben nem dönthetett, ez nem az ő hatásköre. Ekkor megjelent az öreg,
óvatosan szállt le a hintóból, hogy tükörfényesre pucolt csizmája be ne
sározódjék. A poharakra nézett, a benne lévő kávéra, ami különös, újszerű
csemege volt, s a nyájas kínálásra, ami mögött viszont ki tudja, milyen szándék
sejlett. Egy hosszú minutáig tétovázott, aztán döntött: a kínálást nem
utasíthatják vissza. Itt állnak mellettük a soriak: mit szólnának, s amellett
azonnal híre menne, hiszen Szentlászlón nincs titok. El kell fogadni, s
hátrament hát, hogy jöjjön ide a felesége is.
Huci először Reginát
kínálta meg, aztán Imrét (ugyan fiatalok, mégis ők az ünnepeltek), ezután
következtek az öregek. A menyasszony kínos udvariassággal ivott,
csipkekesztyűben, vigyázva, egy csepp se érje a ruháját. Imre kabáthajtókáján
meg-megrezzent a művirág, talán a szívverése volt, az remegtette meg.
Végül visszakászálódtak a
hintóba, elköszöntek, s megindult megint a menet, egyenest a templomba. Huci
megsemmisülten állt, nézte őket, arcán végtelen szomorúság. Aztán lehunyta a
szemét, szép vonásait eltorzította a magabiztos gúny, s döbbent, éppen odaérő
anyja már csak annyit látott, hogy kacagva beleveti magát a sárba, a dűlőút
mocskába, és rázza, csak rázza a nevetés.
A halk, távoli morgásra
Imre lett először figyelmes. Hátra is nézett, honnan jön a hang: egyetlen felhő
sem látszott az égen, s az évnek nem is olyan szaka volt, hogy vihar legyen.
Aztán csakhamar megérezte
ő is. Előbb csak egy enyhe morgás, aztán a belek hirtelen mozgása. Szelek
kerekedtek, a test azonban kötelességszerűen ellenállt, tartotta magát. Aztán
Imre azt érezte, hogy még megvannak, de hamarosan elbuknak az állásai.
Menyasszonyára nézett: Regina már hullafehér volt, keskeny kis szája sírósra
állt: csak rózsaszínű vonal a hamuszürke arcban. Rágcsálószerű kis arca
eltorzult, keze a hasán kapargászott.
Imre megálljt kiáltott a
kocsisnak. A hintó megtorpant, a menyasszony, vőlegény leszaladtak. Imre látta,
hogy a második kocsi vagy ötven méterre már megállt, azon is már csak a kocsis…
Huci később megtudta,
hogy Imréék esküvője legalább két órát késett, s a templomban a gazdagon
füstölt tömjén illata mellett más, kevésbé érdemes szagok is terjengtek… Az
apja nagylány létére kötéllel verte el, a száján kiserkedt a vér, aztán
bezárta. Két nap múlva engedte ki, de egy évig emberek közé nem mehetett. A
rokonok se nagyon jöttek, névnapokról, disznóvágásról nem maradtak el ugyan, de
megritkultak a látogatások. Huci felállította a szövőszéket, vadul hasgatta a
rossz ruhákat, beleverte a feleresztő közé. Érdekli is őt, más mit gondol!
Érdekli is őt, hogy Imrének meg annak a penészvirágnak kölyke lett!
A keresztelőre azért
elment: a vasárnapi szagosmise előtt volt, ő a kismisére járt, mint a legtöbb
fiatal. Annak végeztével kiment a nyárfák alá. Az ismerősök kínosan elkerülték:
az öregeknek mindig köszöntek, szóltak velük, nem tehettek róla, hogy ilyen
lett ez a lány.
Végre megjöttek Imréék. A
keresztelendő gyermek és a szülők az első padban foglaltak helyet, hogy közel
legyenek, és persze mindenki láthassa őket, amint ünneplő ruhában megjelennek.
Huci eléjük tolakodott, amikor a keresztvetésnél tartottak, s mikor érezte,
hogy már közel vannak hozzá, megbotlott, végigvágódott a földön. A feje csúnyán
koppant az egyik pad deszkájában, csaknem elájult. Imre azonban közönyösen ment
el mellette: forrt benne a méreg, mikor tud már megnyugodni benne, hogy ő nem
az övé, és már sohase lehet azzá.
A lányt a két Stibán fiú
közül az idősebb támogatta fel, összeszedegette neki, ami a kistáskából
szétgurult: a Hozsannát meg a zsebkendőket. Huci beült a padba, s már nem
hallotta, ahogy a bal oldali padsorban, a férfiaknál odaszól bátyjának az
ifjabb:
-Megbolondútá? Tán te is
a bokorban akarod végezni az esküvőd napján Huci miatt?
