ÉVSZAKOK

1. Kisember

     /Tavasz/

Kisember gyereke az udvaron játszott. Azon a pici területen, ami a száz négyszögölből a ház, a melléképület, az udvari WC és a mindent benövő szőlő mellett még megmaradt. Szeretett kint lenni. A szokásos anyai intelmek után: „de öltözzél fel rendesen, hideg van még!”, a szemére le-lecsúszó baboskendő, a rakoncátlanul ide-oda röpködő sál és a kiskabát védelmében ott guggolt az aprócska homokkupac mellett. Nagy lendülettel látott neki a várépítésnek, de a nyáron oly sima, bársonyos, puhameleg kisbácsai homok most nem engedelmeskedett. Egyre elkeseredettebben gyúrta, maricskolta a felszínt, ám mélyebben a föld még fagyos volt, a rózsaszín kis gyermekkezek áthidegedtek, az ujjhegyekbe beleállt a fájás. Abbahagyta hát. Egy bottal ábrákat rajzolt a kupac oldalába. Aztán betűket, rövid szavakat. Egész jól sikerültek, ez határozott büszkeséggel töltötte el, hiszen csak az idén tanult meg írni. Odament a kerítés mellett dolgozó édesapjához, de Kisember épp csak egy pillantást vetett a remekművekre, és kalapált, szögelt tovább. Deszkákat igazított, állított fel a kertkapu mellé, a bejárathoz vezető keskeny betonúttal párhuzamosan. Mi lesz ez? Még egy kerítés? Hiába kérdezte, apja csak sejtelmesen mosolygott a bajusza alatt, hagyta kétségekben vergődni, nem adott felvilágosítást.

Ez szokatlan volt. Édesapja mindig minden kérdésére készségesen válaszolt. A leckében, ha kellett, segített. Esténként mesélt, Petőfi-verseket szavalt, vagy magyarnótákat énekelt. Az ismeretlen szavakat, élethelyzeteket megmagyarázta, mert „mit tudtok ti már a régi időkről, hogyan volt a pusztán?!”. E mosolygós szűkszavúság, titokzatosság izgatottá tette a gyereket. Itt valami nagy-nagy dolog készül. Mint a kiskutya, aki még nem érti gazdája mozdulatait, de érzi, hogy hamarosan enni kap, minden ízében reszket, szőrét felborzolja, fülét hátracsapja, orrcimpái remegnek, pupillája kitágul, szájában előre összefut a nyál, és nem tágít gazdája mellől – úgy forgolódott apja sarkában a gyerek, ugrott a szögért, hozta a szerszámot, fogta a deszkák végét, segített cipelni, beemelni, megtartani, letenni, fölrakni, összeilleszteni. Mire elfáradtak, egy kerítés meg egy ólféle sikeredett ki a kezük alól. „Tudod, közeledik a húsvét, jön a jóidő is. Majd meglátod, mit tojik ide neked a nyuszi!”- nyugtázta a dolgot Kisember, s a jól végzett munka örömével és fáradtságával indult befelé.

A gyerek azon az estén alig tudott elaludni. Talán kap végre egy kölyökkutyát, azt szeretett volna már régen, csak anya nem engedte: „úgyis kicsi az udvar, és egyébként is, lerágja a szőlőt”. Igen, biztosan az lesz, egy aranyos kiskutya, neki készült az elrekesztés, így nem tehet kárt semmiben. Ő majd kiengedi, amikor hazajön az iskolából, játszanak egész délután, aztán visszacsukja, igen, így jó lesz, nagyon jó. Pénteken szalma került az ólba egy zsákból, amit Kisember a biciklijén hozott valahonnan. A gyerek elkerekedett szemmel bámult. Hát nem kap kutyát. De rögtön megvigasztalódott. Akkor kisnyuszi lesz, igazi, élő, fekete-fehér foltosat szeretne, nem ám amolyan egyszínű szürkét. Jóleső érzéssel simította végig a kerítést, mintha már a puha, finom nyuszibundát érezné a tenyerében.

Másnap Kisember az állatvásárra ment. Hazaérve büszkén, bizakodva, örömtől sugárzó arccal lépett be a kapun – egy malaccal. A rémült állat bizalmatlanul pislogott szőke szempilláival, behátrált a sarokba, ha valaki meg akarta fogni, éktelen visítozásba kezdett. Kicsi volt, sovány és határozottan ronda. Nála kevésbé már csak a gyerek értette a helyzetet. Nekik, akiknek kutyájuk, macskájuk, de még csak csibéjük sem volt soha, városban laknak, udvaruk is alig – egy malac. Igaz, nagyszülei régen még tehenet is tartottak, most disznókat, kacsákat, tyúkokat tojni és levágásra jércikéket /neki ugyan egyformának tűnt a kétféle tollas jószág, de nagyanyja mindig külön szót használt rájuk/, macska is előfordult három-négy, de az más! Az falu! Nagy kerttel, az állatoknak zölddel, takarmánnyal. Egyébként is: azok a disznók olyan hatalmasak, hangosak, meg se meri közelíteni az óljukat, mindig attól fél, akkor döntik ki a falat, amikor a közelükben van. Durcásan, ellenszenvét nem leplezve nézte ezt a nyamvadt, csenevész kis jószágot, teljesen lehetetlennek látszott, hogy ebből valaha is akkora behemót legyen. „Nem kicsi az, milyen legyen egy választási”. Az új szót se értette, hiszen akkor van választás, amikor szülei szép ruhában szavazni mennek az iskolába, de mi köze ennek a malachoz.

Kisember gyereke csalódottan hallgatta a vacsoránál szülei beszélgetését. „A bóti sosincs olyan jó, mint az igazi, házi kolbász!” Tudta, drága a hús, hétvégenként került az asztalra, szalonna és parizer csak-csak, kolbász és drágább szalámi alig-alig. Többször is megütötte a fülét: „600 forint sok pénz, de majd ha megnő”, igen, tudta, hogy sok, hiszen anyja a mindennapi tej-kenyérért 5 forinttal szokta elküldeni a boltba. „600 forint nem is olyan sok, ha meggondoljuk, hogy a végén…”  Sejtette, szülei összes megtakarított pénze lehetett ez az összeg /a többit elvitte a napimegéhetés, az ótépékőcsön és a számlák/, meg mintha anyja se igen bízna a dologban. Kisember csak mondta, mondta, feleségét is győzködte, egyre biztosabban látta maga előtt a boldog jövőt. Nemcsak köröm, oldalas és nyúja, de comb és karaj is, húslevesek, kolbász, szalonna és sonka! Jövő húsvétra! Igazi, házi füstölés!  ”Csak az első napokban kell vigyázni, meg ne fázzon, és egyen, hogy minél előbb meginduljon, aztán már nem lesz baj.” Kisember gyereke még álmában is hallotta: „600 forint…csak az első napokban…nem lesz baj…”

Vasárnap csokinyúl, hétfőn locsolás után legnagyobb attrakció minden vendég számára az új jövevény megcsodálása, következő héten minden nap iskolából hazajövet malacetetés. A kis állat megbarátkozott, nem félt és visítozott annyira, de keveset evett, nem látszott, hogy gyarapodna. Az első napokban tényleg jobb idő lett, langymelegen sütött a tavaszi nap, „csak melegedne már! Csak gyarapodna már!” Két hétig nem volt semmi baj. Akkor újra meghidegedett, éjjel fagyott, „de hosszú az idei tél”.  A malac nem evett. Egyik nap Kisember gyereke azt látta délután, az állatnak hasmenése van. A bizakodó hangokat aggódás váltotta fel. Egy nap arra ért haza az iskolából, hogy a kismalac mozdulatlanul fekszik a földön. Megpiszkálta, hiába. Édesanyja fájdalmas sóhajjal vette tudomásul a tényt. „Ha ezt apád…” „Nem én tehetek róla, én mindig megetettem!” Aztán megjött az apa is. Bentről hallották a kacskaringós káromkodást, a fojtott hangokat, a huppanásokat. Kisember bejött a konyhába, olyan lendülettel töltött magának egy pohár bort, hogy kilöttyent a túlsó felén. Leroskadt a hokedlire, tenyerébe ejtette a homlokát, szaggatott hangon hol vádlón, hol kétségbeesve, hol káromkodva, hol számon kérve ráncigálta le az égből az összes szenteket, de még az Atyaúristent is. „Szegényembert még az ág is húzza … kisembernek semmi se sikerül.” A gyerek megszeppenve nézte a fájdalomnak percekig tartó kitörését. Közelebb sündörgött, szerette volna megvigasztalni az apját, de amint az ránézett, úgy megrémült attól, amit látott, hogy inkább bemenekült a szobába lefeküdni. Most látta először könnyezni ezt a nótáskedvű, erős, hatalmas embert, az apját. A takaró alatt neki is sírhatnékja támadt. Akkor ott megígérte magának, hogy ha majd nagy lesz, és kereső, az első fizetéséből meg fogja adni a hatszáz forintot, a malac árát. Ezzel a megnyugtató tudattal aludt el. Álmában óriási disznók álltak az ólban, alig fértek el, még a nagymamáénál is nagyobbak, az édesapja ott állt mellettük büszkén mosolyogva: „na ugye megmondtam, hogy nem lesz baj!”

2. A parkban

    /Ősz/

Becsukta maga mögött a szerkesztőség ajtaját. Akkora megkönnyebbülés fogta el, mintha mázsás követ emeltek volna le róla. Megállt a lépcső tetején, körülnézett, „most pedig élvezni fogom az életet!” felkiáltással elindult. „Mért is ne. Időmilliomos vagyok, nem parancsol senki, azt csinálok, amit akarok.” Szinte jókedve lett. Az idő gyönyörű, pont egy kis sétára való. Azt nem tudta, hova menjen, de nem is érdekes, csak úgy céltalanul járt-kelt, most ezt is megteheti.

Megnézett egy-két kirakatot, vett egy újságot, ivott egy sört, néha rágyújtott. Mit is csináljon még. Elkapta valami megmagyarázhatatlan tétovaság. Vagy inkább tehetetlenség. Csak ment, aztán sétált, aztán már csak tengett-lengett az utcákon. „Ja, igen. Hát itt vagy megint.” Régóta ismerték egymást, a depi és ő, már csak így becézte. A depresszió meg-meglátogatta, mint egy régi barátot, jól elvoltak együtt, összeszokott társak, néha teher volt, néha egész észrevétlen, aztán egyszer csak megint ment a szekér egy darabig tovább. „Azt hittem, már elhagytál… Persze, tudom, nem megy az olyan könnyen.” Régebbi kedvetlenségeit hosszabb-rövidebb időre megszakították tevékeny szakaszok. Az évek múlásával megfordultak az arányok, az előbbi egyre mélyült és tovább tartott, a szünetek rövidültek, a munka lelassult. Nem beszélt a környezetének róla, társa egyszerűen csak lustaságnak és munkaundornak titulálta, kapott is tőle érte éppen eleget.

Egy parkba tévedt. Érdekes. Süt a nap, kellemes langyos az idő, semmi nem rezdül, látszólag ok nélkül indul el lefelé egy-egy megsárgult levél. „Na, látom, te is meguntad az életed.” Pedig igazi, szép őszi délután van, pont olyan, amilyet szeretett. Ahogy öregszik, egyre fázósabb, szereti magán esténként a takarót, egyre jobban elviseli reggelenként a kabátot, élvezi ilyenkor a nap cirógatását, különösen ezt a bágyadt, gyengéd, anyás simogatást. A padot mintha egyenesen neki állították volna ide. Sehol egy árnyék, a kopott festék itt-ott újra felizzik a meleg sugárzásban, piros lehetett valaha. A kavicsos úton túl a park egyik legszebb részére látni. Mégsem ül rajta senki. „Az imént állhatott fel valaki. Vajon ki lehetett, férfi, nő, idős, fiatal, megjött, akire várt, vagy a várakozást megunva ment el? Biztos ez utóbbi, szegény ördög, még hitt ilyesmiben, most legalább már tudja, minden teljesen fölösleges.” A többin szerelmespárok, kisgyerekes anyák, öregek, kutyások, nagyszatyros nénikék. Pihennek, csókolóznak, vitatkoznak, beszélgetnek, újságot olvasnak, orrot törülnek, tenyésztési tanácsokat cserélnek, várnak valakit. „Minek ez a nagy nyüzsgés. Ez a hangoskodás. Ez az állandó lótás-futás, fontoskodás. Mint egy hangyaboly. Így kívülről nézve milyen értelmetlen az egész. Összeérintik a csápjaikat egy pillanatra, aztán szaladnak tovább. Onnan fentről milyen kis hangyák vagyunk mi mind. Ezek itt meg úgy tesznek, mintha bármi is rajtuk múlna. Pedig nem múlik itt semmi senkin. Nem irányítjuk az életünket, csak úgy megtörténik velünk.”

Lábait kinyújtva kényelmesen elhelyezkedett, szemét lehunyta, fülében halk zsongássá folyt össze csevegés, csaholás, suttogás és lárma. Jó itt. Csak nem csinálni semmit, nem akarni semmit, élvezni ezt a kis napsütést, úgyse sokáig tart már. Október van, egyre rövidebbek a napok, az órákat nemsokára visszaállítják, ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, aztán franciául is, eredetiben, igen, a francia, milyen gyönyörű, dallamos, jól esik morzsolgatni a foga közt, apja azt mondta régen, kultúrnyelv, csak tanulja szorgalmasan, megél majd belőle, a franciaszaknak jövője van, nagyjaink, a nyugatosok, József Attila, Radnóti, mind azok voltak – „sokra mentek vele ezek ketten is”. Mennyit változott a világ néhány évtized alatt. A számítógép, az angol jött, látott, győzött, az amerikai kultúrálatlanság – kultúrának nem igen lehet nevezni – mindent legázolt, elöntött, lehengerelt, a franciát már az iskolákban sem tanítják. Tény, hogy jelent meg néhány fordítása, nem is rosszak – a tizedik kötetnél tart, ha a második kiadást is beleszámítja –, nem is akárkik, a francia irodalom jelesei. Jó volt csinálni, élvezte is, meg pénzt is kapott érte, ennek köszönhette szerkesztői állását az egyik kiadónál, és első feleségét is. Amint belső ernyőjén felbukkant az ismerős arc a múltból, még mindig jóleső bizsergés járta át. Látta maga előtt mint egy filmen, fiatalon, gyönyörűen, aztán elgyötörten de boldogan a kórházi ágyon fekve első gyerekük születése után, látta az apró szarkalábakat, az egyre fáradtabb mosolyt, a szaporodó ősz hajszálakat, felidézte a jellegzetes mozdulatot, ahogyan a kávéscsészét fogta reggelenként, ahogyan akkor vetkőzött, ha azt éreztette, valamit akar villanyoltás után… Bár egyre ritkábban akart…Aztán már nemcsak ez az összhang bomlott meg köztük. Még mindig szerette. Évtizedeket töltöttek el együtt, három nagy gyerek, lánya gyönyörű, modell lehetne, nagyfia már egyetemista, a kisebbik is középiskolás. „Ha vissza lehetne pörgetni mindent. Ha újra kezdhetnénk. Ha el lehetne törölni a veszekedésekkel töltött utolsó éveket. Ha…” De nincsen ha. A történelemben nem létezik a mi lett volna, ha mondat, és sajnos, az egyes emberek életében sem.

Enyhe hűvösség járta át, kinyitotta a szemét. A nap lebukóban, az emberek kicserélődtek, a kisgyermekes anyukák, öregek, szatyros nénikék hazamentek. Már csak fiatalok voltak a padokon, ők se sokáig, indultak valahova. Buliba, táncolni, szórakozni. Összébb húzta magán a kabátot. Mennie kéne. „De hová is. Miért is. Nem kell.” Nem kell többé sietnie sehová. Ugyanabban a pózban maradt, mintha napfürdőzne, felfelé fordított arccal, kicsit félrebillent fejjel. Legfeljebb hülyének nézik. „Milyen szépek a felhők.” Ha lefestené ezeket a lilákat, megnevezhetetlen árnyalatokat, a képen giccs lenne. Pedig milyen valóságos. Ha elmondaná valakinek, mi történt vele egy hónap alatt, ráfognák, valami ócska amerikai filmben látta. Hogy is mondta az a nő? Találkoztak háromszor egy könyv kapcsán, nem is ismeri, nem is tud róla semmit, hogy jön ez ahhoz, hogy ítéletet mondjon róla. Mikor előadta, miért nem jelent meg a találkozón, a hülye liba el kezdett röhögni: „ez burleszk, igazi burleszk”. Aztán még lesajnálón hozzátette: „ennyi idősen talán kiszállhatna végre a filmből, vagy az egész életét csukott szemmel akarja leélni?” „Mi köze hozzá? És egyébként is, nem mindegy? Minden mindegy.”

Újra lehunyta a szemét. Csak azért is. Ráér. Nem megy sehova. Épp ma rúgták ki. Végleg. Nincs munkahely, nincs határidő, nincs rohangálás, nincs főnök, nincs baszogatás. Igaz, pénz sincs. Történt már egy és más az életében, akadtak bajok máskor is, de az utóbbi hónapokban valahogy felgyorsultak az események. Hosszú idő után megvált előző munkahelyétől. Májusban lépett be a másik kiadóhoz. A nyár a munka terén a szokásos módon telt, dolgozgatott, kapott céges telefont, laptopot, ha szüksége volt rá, igénybe vehette valamelyik autót, júniusban megjelent legújabb fordításkötete. Éjszakánként a világ túlsó felével sakkozott a neten. Kellemes időtöltés, az éjszakázást megszokta, úgyse tudna aludni. Válása után lett új családja is. Bárki megirigyelhette volna, nem fiatal kora ellenére csinos, feleannyi idős asszony, hétéves fiú. Mint a mesében. Mindezt nem is pénzzel érte el, a nő se üresfejű szőke liba, amiről a viccek, amiről ma a világ szól. Értelmes, talpraesett, gyakorlatias, igazi társ. Egyébként is vörös. Festett vörös, de jól áll neki. Illik a szürke szeméhez. És milyen szexis. Önkéntelenül elmosolyodott a gondolatra, hogyan megnézték őket, ha együtt sétáltak, csak úgy dagadt a büszkeségtől, hiszen mi tagadás, róla nem igazán lehet elmondani, hogy adoniszi alkat. Régen se, most meg már öreg is. Tulajdonképpen mindig szerencséje volt a nőkkel. Nem különösebben vadászott rájuk, de mindig akadtak, feleség előtt, után, egyszer közben is, mindig szépek vagy legalább csinosak. De mindez már a múlté.

Nagyot csikordult a kavicsos út. Önkéntelenül odanézett. Magas cipősarkak nyomtak mély lyukakat az apró kövek közé, azok pattogtak, köszörülődtek, sikongtak, eltűntek a kis gödörben, hogy arrébb újra felbukkanjanak, aztán összefolytak, elsimultak, mint a tengerparti homok a hullám után, mintha mi sem történt volna, egy lépés után nyoma sem maradt a nyomnak. „Nyoma sem a sarkakkal nyomott nyomnak.” Csak befelé somolygott saját szóviccén. „Micsoda hülyeség. Nem éppen költői, de legalább alliterál. Többszörösen. Igen, így vagyunk mi is. Súrlódunk, köszörülődünk, egymáshoz nyomódunk, érintkezünk, elválunk, hol felbukkanunk, hol elsüllyedünk. Aztán minden elsimul, nyomunk sem marad. Mennyivel jobb a kavicsoknak. Nekik nem fáj.” A nő közben elhaladt, s ő még csak utána sem pillantott. Ez már a vég. Ha egy formás lábikra láttán jó férfiszokás szerint meg se nézi, hogyan folytatódik, és milyen formában végződik, az az utolsó stádium. Hát igen. Van fontosabb dolga is, mint azzal törődni, alma-e vagy körte. Illetve fordítva. Semmi dolga sincs. Semmi sem érdekli többé.

Azzal kezdődött, hogy szeptemberben meghúzta a céges autó oldalát. Nem nagyon, de az újrafényezésért száznegyvenezret számláztak. Nem fizette ki, próbálta megmagyarázni, hogy ez igazságtalanul sok, csak az egyik sárvédőt kellett volna lefújni, nem az egészet. Egyik éjjel későn, hullafáradtan ért haza, csak felszaladt a lakásba, reggelre a lezárt csomagtartóból elvitték a laptopot. A munkahelyén többször is kínos perceket élt át, összeveszett a főnökével, a munka sem haladt, ugyan nem miatta, vagy nemcsak miatta, de őt hibáztatták. Hazament, lemerült a telefonja, nem találta a töltőt, később meglett ugyan, de nem volt kedve feltölteni, majd nem volt kedve telefonálni, s aztán már bemenni sem. „Miért? Hogy a szidást, ordítást, lecseszést hallgassam?” Eluralkodott rajta a depresszió. Napokig nem volt elérhető. Ki sem mozdult a lakásból, lehúzott redőnyök mögött feküdt, egyik helyről a másikra ült, nem is emlékszik, evett-e valamit, mit és mikor.

Egy hét múlva, amikor mégis bement a munkahelyére, azt mondta, beleejtette a mobilt a kádba. Most szerelőnél van. Ezt már senki sem hitte el neki. Meggyanúsították, hogy a laptopot meg a telefont is eladta. Hiába mutatta be másnap a mobilt, megkezdődött a leszámolás és az elszámolás. A telefont visszavették, a laptopért, kocsiért annyit számoltak fel, hogy nemcsak járandóságát nem kapta meg, még ő tartozott. Októberben már csak a felmondási idejét töltötte, ha bement is, nem mozdított előre semmit, tett-vett, rakosgatott, látszatcselekvésekbe menekült, nem is nagyon beszélt senkivel. Ahova belépett, elhallgattak, ellenséges pillantásokkal méregették, légüres térben mozgott, úgy érezte, megfullad itt, pár perc után erős késztetést érzett, hogy elmeneküljön. Igazából nem tehetett semmiről, sem a kocsiról, sem a laptopról, de ezeknek magyarázkodjon? Minek. Hát nem. Mert volt valami, amiről viszont ő tehetett. Elhagyta az asszony. Fogta a gyereket, és elment. Ezért nem mozdult ki a lakásból egy héten át, ezért nem vette fel a telefont, s lett ennyire depressziós, a munkahely csak rátett egy lapáttal.

Tulajdonképpen a külvilág számára a második felesége, igazából nem vette el, a fiú se az övé, gyermekét egyedül nevelő anya volt, amikor megismerkedtek, összeköltöztek. A három nagy gyerek után örült a kisfiúnak, sajátjaként szerette. Büszke volt rá, amikor a kicsi először apának szólította. Megígérte neki, hogy felneveli, megtanítja franciául. Sajnos nem lett olyan tökéletes és hosszan tartó a kapcsolat, mint ahogy képzelte. Pedig tényleg úgy indult, mint a mesében. A mindig fáradt, öregedő első feleség után pezsdítőleg hatott az ifjú vér, a ritka temperamentum, a régelfelejtett mindennapos szex újra visszatért. Szinte tobzódott abban, hogy akárhol, akárhogy, akármikor közeledik, soha nem kap visszautasítást. A nőnek kifejezetten volt fantáziája a dologhoz, és szerette a változatosságot. Odakozmált ételek, mosógépben maradt teregetetlen ruhák jelezték, minden a legnagyobb rendben. „Az élet hercege vagyok”, mondogatta sokszor. Csak aztán a több pénz reményében elvállalta ezt az állást, ami azzal járt, hogy vidékre kellett utaznia. Egész héten lent volt a vendégházban, hétvégén jutott haza. Sokszor az éjszaka közepén érkezett meg, hullafáradtan, éhesen, elcsigázottan, amikor semmi más nem járt az eszében, csak az alvás. És itt kezdődtek a problémák. Egy hét kihagyás után az asszonyka egészen másra vágyott, mint ő. Az örömből egyre többször fárasztó kötelességteljesítés lett, vagy az sem. „Napoljuk el reggelig” mondattal a falnak fordult. Először csak könnyen kiengesztelhető durcálkodás, kisebb mosolyszünet, később vádaskodások, s ha másnap se volt kedve, vagy nem úgy és annyiszor, ahogy társa szerette volna, perpatvar lett a következmény. Ilyenkor meggyanúsította azzal is, hogy vidéken szeretője van. Egyre nehezebben hozta helyre a kapcsolatot. Igaz, hogy édes volt a kibékülés, de ehhez egyre többet kellett nyújtania. Újra és újra bizonyítania. Minden gyanút, kétséget eloszlatnia. Számtalan figyelmességet talált ki, néha hét közepén is hazaruccant munka végeztével, ébren töltött éjszaka után másnap hajnalban indult visszafelé, hogy időben beérjen a munkahelyére. Fáradtabb és fáradtabb lett. És bekövetkezett, amitől minden férfi retteg. Egyszer csak csődöt mondott. Ettől kezdve állandóan attól félt, hogy ez megismétlődik. Már nem is olyan szívesen járt haza, hol kerülte az együttléteket, hol görcsösen bizonyítani akart, egyre romlott a helyzet. Mindennaposak lettek a veszekedések. Ha a munkáját hanyagolta el, azért kapta meg a magáét, ha a munkába menekült, akkor meg azért. Nyár végére tarthatatlanná vált a helyzet. Soha nem gondolta volna, hogy mindkét hosszabb kapcsolatában ugyanaz ismétlődik meg, csak fordított előjellel. Tulajdonképpen, ha jól meggondolja, kapóra jött a cégnél a balhé, úgyis fel kellett volna mondania, hogy a magánéletét megmentse. Nem mondott fel, megvárta, amíg kirúgják. A baj az, hogy már késő. A kedvese előbb lépett. Elmondta mindenféle öreg, tehetetlen trottlinak, összepakolt és elment. Itt nem volt felmondási idő. Nem is annyira ő maga meg a szex, hanem a család hiányzik. Nagyon. A gondoskodás, törődés, ragaszkodás. A mindannyian együtt melege. A béke, az otthon. Az első évek harmóniája. Ezért nem megy haza. Minden olyan üres. Lakása van, de otthona nincs. A meséből csak annyi maradt: egyszer volt, hol nem volt…  Most leginkább ez utóbbi. Míg rákényszerítette magát, hogy bemenjen a munkahelyére, elrendezze a dolgait, mintha enyhült volna valamelyest a szorítás a szíve körül, úgy tett, mintha csinálna valamit, igyekezett mindig másra gondolni. De ma utoljára volt bent, mindent leadott, ami a cégé, magához vette, ami az övé, és most itt van. És mindegy is, hogy hol. Csak van. Csak ül. Jó itt. Már teljesen sötét van. És csend. Hideg az este, éjjel fagyni fog, már fázik is, de nincs kedve mozdulni. Annyi ereje sincs, hogy a kezét felemelje.

A szomszéd padra megérkezett egy hontalan. Megágyazott magának, betekerte lábát, derekát rongyokba, újságpapírba, a feje búbjáig húzott egy kabátfélét és elaludt. Álomba szenderült. Jobb létre szenderült. Milyen kicsi a különbség. „Hazánkban a hideg idő beköszöntével minden éjjel 4-5 embert kórházba szállítanak kihűléssel. Budapesten egy télen ötven-hatvan ember fagy meg az utóbbi évek statisztikája szerint” -  mondta tegnap este a híradó. Milyen egyszerű is lenne. Csak el kell aludni, és nem felébredni többé. Arra nem lenne képes, hogy felakassza magát, vagy felvágja az ereit, a méreg fájdalmas, meg egyébként is, honnan szerezzen, azt se tudja, név szerint mit keressen, altatóhoz recept kellene, fogalma sincs, mennyi a megfelelő adag, autó, villamos elé vetni magát: és ha életben marad, örökké nyomorékon, igen, mindenképpen ez lesz a legjobb. Itt marad a padon, és szépen, csendben átalussza magát a túlvilágra. Bár ez utóbbi létében tulajdonképpen nem hitt. Csak idő előtt meg ne találják, kórházba ne vigyék, és minden rendben lesz. Nem kell tenni semmit, megvárja, amíg magától megtörténik. Már meg is kezdődött, úgy vacog a foga a vékony átmeneti kabátban, hogy a szomszéd padig elhallatszik. Telehold van, az jó, nagy hideg várható. Szép csillagos az ég, mint tiszta, januári éjszakákon, és épp olyan részvétlenül is ragyognak ezek az apró fénylő pontok, mint akkor. „Hát hogyan lenne másképp, nincs ezeknek szívük”. A feje fölött a Göncöl, ezt megismeri. A Kisgöncölt most nincs kedve megkeresni. Nemsokára vége a hónapnak, néhány nap múlva halottak napja lesz. Most már az övé is. Merengéséből egy rendőr ébresztette fel, igazoltatta, valószínűleg hontalannak nézte – ezen egy jót mosolygott magában. Miközben az egyenruhás visszaadta az iratokat, atyai nyájassággal a hangjában megjegyezte: „menjen haza, jóember, biztosan várják már otthon”. Otthon, ó édes otthon. Habozott. Most mit csináljon. Se vitatkozni, se magyarázkodni, se ellenszegülni nem volt kedve. Felülkerekedett benne a törvénytisztelő állampolgár, az egyenruha láttán önkéntelenül engedelmeskedő kisember. Legfeljebb keres egy másik parkot, másik padot. Jogkövető magatartást tanúsítva, emlékezete szerint így mondják, felemelkedett. Most érezte csak, hogy egész teste átfagyott, végtagjai elgémberedtek a hidegtől, és úgy elzsibbadtak a mozdulatlanságtól, hogy nem képesek követni agya parancsát. Dereka, háta, ülőcsontja fáj, agyon nyomta a kemény deszka. „Legalább párnát hozhattam volna. Most hogyan lesz ebből jogkövetés”. Percekig csak az foglalta le minden erejét, igyekezetét, hogy valahogyan életet leheljen tagjaiba, kicsikarjon magából valami egyszerű mozdulatot, megpróbálja derekát kiegyenesíteni, lábait lépésre egyengetni valahogy úgy, hogy közben el ne essen. Mintha tojásokon járna. Széttárt karjaival evezett, hogy megtartsa az egyensúlyt, „elég röhejes lehet”, gondolta, „mint egy részeg albatrosz a hajófedélzeten. Részeg albatrosz a tojások között a fedélzeten”. Közben hangosan sziszegett a lábait szurkáló darázscsípésektől. Nem is albatrosz, gúnár. „Hülye gúnár”, mondta félhangosan magának, „kellett neked csalánba lépni! Csalánba nem üt a mennykő.” Na akkor ő most micsoda, gúnár, csalán vagy albatrosz, netalántán tojás? És kik a darazsak? Hátranézett, hogy a rendőr mit szól ehhez az épületes társalgáshoz, de az akkor már a távolabbi padnál állt, nem is törődött vele többé. „Úgyis azt hiszi, hogy részeg vagyok.” Ahogy sikerült egyre ügyesebben lépkednie, ütemre dudolászni kezdett. „Gúnár, gúnár, szürke gúnár, mibe lépsz?” Ez egyébként stimmel is hosszú tiszta ősz haja és szürke kabátja miatt, hogy egyéb összefüggéseket és szimbólumokat ne is keressünk. „Gúnár, gúnár, szürke gúnár, hová mész?” Tényleg, hová is? Most vette csak észre, hogy önkéntelenül hazafelé vette az irányt. Mindjárt otthon lesz. Otthon. Ahol meleg van, víz, villany, pihe puha ágy. Párna és takaró. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy minél előbb lefekhessen, aludhasson. „Na jó. Hát menjünk, aludjunk rá egyet, aztán majd holnap meglátjuk.” Elvégre, amíg az ember él, még mindig történhetik valami.