*

Eljutottam az egyik metrómegállóhoz. Itt már élénk volt a jövés-menés. Fáradt voltam, de nem volt szabad ülőhely. Álltam és az ablakra bámultam. Meglepetten vettem észre, hogy a tükörképem halványabb a megszokottnál. Egy percre lehunytam a szemeim, s mikor újra felnéztem, láttam, hogy Ő mögöttem áll és mosolyog. Aztán a kis gnómokat pillantottam meg. Pofákat vágtak rám és vicsorogtak. Hátrafordultam de persze már nem voltak mögöttem, csak a többi utas nézett rám közömbösen. Gyanúsan egyedül szálltam ki a Kálvin térnél. Az aluljáró teljesen kihalt volt, furcsa módon mégis lépéseket hallottam a hátam mögül, és ki-ki hagyott a világítás. A mindent ellepő sötét köd ide is leszivárgott. Felmentem az utcára és gyalog indultam el Buda felé. Az utcák is teljesen üresek voltak. Már a Fővám térnél jártam, amikor hirtelen csörömpöléssel egy villamos jelent meg a semmiből, és vadul elszáguldott mellettem. Ő ült a vezető helyén. Vidáman mosolygott és intett felém. A kis szörnyszülöttek az ablakokhoz tapadva grimaszoltak rám, és még láttam, hogy egyikük, egy csörgősipkás, sápadt kis csontváz szűk kabátban, gonoszkodva elhúzta egyik ujját a nyaka előtt. A mellemben tovább erősödött a titokzatos forróság és egyre csak kiszáradt ajkaim nyalogattam. A híd ingott alattam, a folyó hullámzott mint valami sötét tenger és hatalmas örvények kavarogtak benne. A hegyek felől farkasok vonyítása hallatszott és sok apró, égő szempár villogása látszódott a sötétségben. Az óriási hold most is véresen izzott az égen. A Gellért téren ott vesztegelt elhagyatottan a villamos, precízen a megállóba állítva. Mire a kocsmához értem, egészen kifulladtam és dőlt rólam a víz.

*

Ahogy az ajtón beléptem, elképesztő látvány fogadott. A kocsmában ott zajongott, tolongott, vedelt és röhögcsélt az Ő összes kis szörnyetege, bolondja és szolgája. A kövér csaposnak szemlátomást nem tűnt fel, hogy kik is a vendégei. Ugyanúgy végezte a dolgát, mintha csak a megszokott arcokat szolgálná ki most is. Vártam, hogy Ő is feltűnik, de sehol sem láttam. A szörnyetegek lassan körbevettek és durván lökdösni kezdtek az egyik üresen hagyott asztal felé. Lenyomtak egy székre, és egyikük röhögve tett elém egy korsó sört. Hangos biztatás kíséretében kiittam az egészet, és már kaptam is a következőt. Kicsit jobban lettem. Enyhült a forróság a szívem körül, s a kis rémségek szorgalmasan itattak tovább, miközben egyikük sem bírt már megállni a lábán. Némelyik az asztal alatt hortyogott, mások verekedtek, vagy a berendezést pusztították. A csapos mozdulatlanul támasztotta a pultot, és üres szemekkel meredt maga elé. Az egyik holdvilág képű kis törpe egy furcsa, sűrű, füstölgő, sötétszínű italt tett elém. Torz mosollyal biztatott, hogy hajtsam fel ezt is. Bágyadtan vigyorogtam vissza és megittam az egészet. A következő pillanatban már a Gellért hegyen álltam, a fák között, és fújt a szél. A város felett lebegő hatalmas, vörös hold világított egyedül. A várost teljesen eltakarta a szomorú sötétség. Morgást hallottam a hátam mögül és megfordulva egy hatalmas, vicsorgó farkassal találtam szemben magam. Nem mozdultam. Kis idő múlva a fák közül előlépett Ő, légiesen és álomszerűen mozogva. A haja most is olyan lassan és sejtelmesen hullámzott, s a hatalmas farkas szűkölve, hátra csapott fülekkel, meghunyászkodva dörgölődzött a lábaihoz. Hozzám lépett és újra a szívemre tette a kezét. Elmosolyodott. A színek állandóan változva örvénylettek azokban a bűvös szemekben, és én éreztem, hogy nagyon szerelmes vagyok és, hogy a lelkem lángol a tenyere alatt. Meg akartam ölelni, erre élesen felkacagott, és hirtelen varjak százai repültek fel nagy károgással a fákról és kezdtek repdesni a fejem körül. Üvöltve vetettem földre magam, a karjaimmal védve fejemet... Arra eszméltem, hogy a kocsmáros a vállamat rázogatja. Kábultan néztem körbe, és már nem is igazán meglepődve vettem észre, hogy egyedül ülök a kocsmában. A nagy tivornyának nem volt semmi nyoma. Se egy törött pohár, se egy leszaggatott falikép. A csapos egykedvűen rakosgatta az asztalokra a székeket. Zúgott a fejem. A kezemben egy hosszú, fekete varjú tollat szorongattam. Elindultam hazafelé. A hídról lepillantva láttam, hogy a Duna már nem tajtékzik, hanem fortyog, mint valami láva és forró gőzök szálltak fel belőle. Megérintettem a híd korlátját. Az is forró volt. Nagy volt a csend. A farkasok vonyítása is megszűnt, de a mellemben újra érezni kezdtem a furcsa izzást. Az egész út alatt, egyetlen embert sem láttam. Hazaérve ittam egy pohár hideg vizet és megmosdottam. A tükörbe pillantva feltűnt, hogy az alakom csak rendkívül halványan, elmosódóttan látszódik. Halálos fáradtan zuhantam az ágyra és azonnal elaludtam. Álmomban újra megjelent az én kis boszorkányom. Táncolt nekem sejtelmes és buja mozdulatokkal, aztán mellém feküdt és szomorú-szép dalokat énekelt a tűz nyelvén.

*

Fekete, nyálkás és ködös volt a reggel. A tegnap estével ellentétben, most a szokványos forgalom volt az utcákon. Én is elindultam a munkahelyem felé, de tudtam, hogy ma már nem fogok dolgozni. A boszorkányom megsúgta nekem az éjjel. A szívem körül éreztem a titokzatos tűz izzását, és minden amihez hozzáértem, ijesztően forró volt. Mikor az Ecseri úton felértem a metróból, megláttam a lángokat. Az emberek meg-megálltak, és izgatottan néztek a tűz irányába. Kikerültem őket és nyugodt, kimért léptekkel mentem végig az Ecserin. Cigarettáztam és nem gondoltam semmire. A fejem teljesen tiszta volt. Megint hallottam a pokolbéli nyöszörgéseket és kiáltásokat a föld alól. Hallottam a megvadult kutyák csaholását. Odaértem a telephelyhez. A munkahelyem óriási tűzzel égett, és magasan a lángok felett, a hatalmas, vérvörös telihold ragyogott. Körülöttem mindenfelé tűzoltókocsik álltak. A tűzoltók elszántak küzdöttek a lángokkal. Távolabb néhány kollegám ácsorgott elképedten. Aztán megpillantottam Őt. Engem nézett. A kísérete is vele volt. Meghitt mosolygással, hátratett kezekkel gyönyörködtek a lángokban. Némelyik rám pillantott és vihogva üdvözölt, mint régi cimborát. Álltam és vártam. Ő pedig elindult felém, lágyan hullámzó hajjal. Egy percig néztük egymást, aztán megkértem, hogy beszéljen kicsit, mert szeretem a hangját. Elmondta, hogy a Körösök vidékéről jött és fiatal, ábrándos férfiak erejére van szüksége, hogy megőrizhesse varázserejét és szépségét. Ahogy azok gyengülnek, az Ő hatalma úgy lesz egyre nagyobb.

- Gonosznak tartasz? - kérdezte végül kissé kihívóan. Erre én megmondtam neki, hogy egyáltalán nem tartom gonosznak és, hogy Ő lehet a legbájosabb, leggyönyörűbb, legkedvesebb boszorkány a világon. És boldogan átadom neki az életemet, mert nagyon szeretem.

- Akkor hamar meghalsz, pedig kedvellek. - mondta vidáman, huncutul és meleg színek örvénylettek a szemeiben.

- De az erőm által továbbra is bűvös és gyönyörű maradsz. És nincs is más vágyam mint, hogy valamiképpen egyesülhessek veled, és így örökké a részeddé válhassak. - válaszoltam meghatottan, azzal megfogtam a kezét és a szívemre helyeztem. Ő pedig hozzám bújt, elsuttogott valami érthetetlen varázsigét és forró csókot lehelt a számra. Óriási tűz áradt szét a mellkasomban és ömleni kezdett rólam a víz. Az erőm rohamosan apadt. Elviselhetetlenül melegem lett, fájdalom áradt szét a tagjaimban. Kínomban üvölteni szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon. Láttam, hogy a szemeiben hatalmas lángok táncolnak, s hallottam, hogy egyfolytában varázsigéket mormol. Azt hittem, nem bírom tovább, mikor elvette kezét a szívemről és ájultan zuhantam a földre.

*

Sokáig tartott míg felfogtam, hogy kórházban fekszem. A torkom rettenetesen kiszáradt, a nyelvem szinte meg sem mozdult a számban. Csak sokadik próbálkozásra sikerült felkelnem az ágyból. Remegtek a lábaim, nagyon gyenge voltam. Tompa, ólmos csodálkozással vettem észre, hogy napfényben fürdik az egész kórterem. Hunyorogva botorkáltam az ablakhoz és kitekintve láttam, hogy a nap vadul ragyog az égen. Megszűnt a mindent elborító sötétség, és nyoma se volt az óriási vérvörös holdnak. A tükörhöz vánszorogtam és belepillantva élesen kirajzolódott a tükörképem. Ittam egy kis vizet és a szárazság is enyhült bennem. Csak a szívem táján éreztem hideg ürességet. Nyílt az ajtó és egy orvos lépett be rajta. Láthatóan meghökkent, hogy talpon talált. Tőle tudtam meg, hogy már majdnem halott voltam, amikor rám találtak a földön fekve. Kihívták a mentőket, akiknek sikerült megmenteniük az életemet, de sokáig aludtam. Megkérdezte, hogy hol szereztem azokat a furcsa sebhelyeket a mellkasomon. Szétnyitottam a rajtam lévő inget, és öt apró kis forradást vettem észre a szívem körül. Az Ő kis kezének ujjlenyomatait... Később visszanyertem az erőmet és elhagyhattam a kórházat, de a lelkem hideg és üres volt azután is. Pár nap múlva a rakparton álltam és néztem a folyót. A vízfelszín teljesen nyugodt volt. Egyáltalán, minden olyan volt mint azelőtt. Nem értettem, minek hagyott életben. Talán csak felületes volt. Talán tényleg kedvelt kicsit. Szomorú voltam. Szerettem volna megkeresni Őt. Előhúztam zsebemből a varjú tollat. Kissé megviselődött a zsebemben, de ahogy végighúztam az ujjaim között, rögtön újra kisímúlt és sejtelmesen hullámzani kezdett a kezemben. Ugyanúgy, ahogyan az Ő haja hullámzott titokzatosan és gyönyörűen. Feltartottam a tollat a nap felé. Azonnal lángra kapott, és végig égett a kezemben. Beledobtam a folyóba. A víz egy percig sisteregve forrni kezdett, aztán újra elcsitult. Álltam még egy kicsit a vén folyó mellett, és arra a napra gondoltam amikor majd megtalálom Őt, a Körösök vidékén...