Kisréti Mátyás fásultan s kissé szomorúan meredt a teleírt papírra. Persze milyen író az, amelyik nem érez némi csalódottságot, ha története visszafordíthatatlanul véget ér; a szereplők sorsa lezárult, mindenki boldogan él, míg meg nem hal, - a szálakat immár nem lehet tovább szőni, fonni, bonyolítani. Hogyan tovább? Második rész? Új novella? Mátyás az öreg faliórára pillantott. Mindjárt  éjfél… A mai napjával nem lehetett elégedett; hajnali ötkor végre elengedte leggonoszabb hőse az álomvilágból, az, amelyiket a többivel ellentétben nemcsak toronyba zárt, hanem meg is ölt. Az író annyira beleélte magát kitalált történeteibe, hogy szinte már nem is a való világban élt. Ezzel együtt nagyon becsületes ember volt, mindennél jobban tisztelte az emberi életet, de a Hegyek Urára úgy megharagudott, mikor az a mesék ezredéves hagyományát megcsúfolva megölte a legkisebb királyfit (igazából Mátyás tehetett erről is, de néha már-már azt érezte, nem uralja szereplőit), hogy úgy vélte, a gonosz ennyi bosszút megérdemel.

 Ez volt negyven éve, 1967-ben, mikor a rendszer Kisrétit tette a legnagyobb meseírónak; végre valaki, akinek az írásaiban nagyítóval sem találni pártellenes célozgatásokat. A művészek nagy többségével ellentétben belátta, hogy ennyivel nem lehet megváltani a világot, maximum bitófára kerülni, ha valakit nagyon elragad a lázadás heve. Így aztán jómódban élt feleségével és három fiával egy kis Tisza-parti házban.

Kisréti majd’ belepusztult a bánatba, mikor szeretett elsőszülött fia, Ágoston kirepült a családi fészekből. A jogra jelentkezett, érdekelték az állam ügyei.

 - Vigyázz magadra, fiam… - nézett rá apja aggodalmasan. Nyugtalanságát korántsem vélte alaptalannak, hiszen a mesében is mindig a legnagyobb bukik el elsőként. Anyja csak legyintett férje művészi hóbortjaira; ő tökéletesen megbízott a már kamaszként is felelősségteljes Ágostonban, inkább a legkisebbet féltette, aki akkoriban napokra is el-eltünedezett otthonról.

Két évvel később Ferenc is elkerült otthonról az orvosira. Anyja ekkortájt kezdett betegeskedni; eleinte csak kis meghűlés, láz, majd egyre komolyabb szövődmények, amilyenekkel a tiszafüredi orvostudomány még nem találkozott. Volt, hogy kis időre felgyógyult és tüsténkedésével el tudta hitetni urával, kutya baja, de újra és újra visszaesett. Hetvenhárom zord őszén már férjére hagyhatta volna a veteményes emberpróbáló gondozását; a magok egytől egyig kicsíráztak, de ő egyet sem láthatott.

Tíz évig egyetlen Kisréti-mesekönyv sem került a könyvesboltok polcaira, pedig már anyáról lányára terjedt a mondás, miszerint egészséges gyerek fejlődéséhez esténként engedhetetlenek az író történetei. Mátyásnak erről bizonyára fogalma sem volt, vagy ha igen, nem törődött vele; felesége halálától iszonyatosan megtört, magába és szobájába zárkózott, senkihez sem szólt. Fiait is megrendítette az eset, de a két nagyobbiknak időközben családja lett, így ők könnyebben viselték a gyászt. A legkisebb gyermek, Tamás ekkor kényszerült rá először, hogy ellássa saját magát – apjáról még ha akart, se tudott volna gondoskodni. Közeledett az ideje az ő kirepülésének is – az író, amint erre rádöbbent, könyörögni kezdett fiának, ne hagyja magára. Tamás azonban csak Miskolcon talált állást, így az apa egyedül maradt.

Magányában bánata csak nőtt, fokozódott. Egy szürke, esős délelőttön aztán azon kapta magát, hogy újfent előveszi rég a fiók mélyére suvasztott füzetét, tollát és ír. Papírra veti a kínlódást, amin keresztülmegy, életfilozófiáját és a sok-sok dolgot, amire ezalatt a tíz év alatt rájött. Tudatosan figyelt rá, hogy kihagyja az időközben kialakult ellenvéleményét a pártról, de az értekezés így is egyértelműen pesszimistára sikeredett. Kiadója ezzel szemben végtelenül hálás volt, csak úgy tömte pénzzel, ami, ahogy újra volt miből élnie, lassanként boldogítani kezdte. Immár hozzászokott az egyedülléthez és nem bántották annyira fiai egyre ritkuló látogatásai. Elhatározta, visszahozza a régi szép időket és az ősökhöz hasonlóan ismét a mesék álomvilágába menekül. Hihetetlen megnyugvással töltötte el a déja vu-érzés, melyet már akkor felfedezett, mikor még csak az első sorokat rótta. Szegényember… három fiúgyermek… elindulnak szerencsét próbálni… hétfejű sárkány… kalandok… hetedhét országra szóló lagzi… Az ezerszer leírt és minden bizonnyal eladhatatlan sablonmesék után lassanként beindult a realitás és borúlátás sötét börtönébe zárt fantáziája és olyan történeteket kerekített, hogy még ő is tűzpirosra izgulta magát átolvasásukkor. Álmodozott, de már nem új ötletekről, hiszen azok lassanként inkább fogytak, mint gyarapodtak, hanem az újbóli „berobbanásról”, ha elküldi kéziratait. Megtörtént a rendszerváltás, de Tiszafüredből egyre szegényebb falu lett, így mire Kisréti elszánta magát, az önkormányzat a postát sem tudta eltartani - Tiszaújvárosba kellett elvonatoznia, hogy feladja a küldeményt. Izgatottan várta a választ – nem kellett sokáig.

De hatalmasat csalódott. A levélben ez állt:

Tisztelt Kisréti úr!

Kiadónk változatlan örömmel fogadta legújabb írását, mely – biztosíthatjuk – színvonalban semmiképp sem marad el az eddigiektől, sőt, ha lehet, még meg is haladja azokat. Azonban, ahogy azt bizonyára Ön is tapasztalta, ’89 októbere óta rohamosan változik a világ. Azóta eltelt két év és a nyugati piac folyamatosan terjeszti ki ránk szárnyait; amerikai zenék, ruhamárkák hódítanak és mindenki utazik. Természetesen a kinn megjelenő írásokat is gőzerővel helyezik át műfordítóink nyelvünkre, hiszen az éhes magyar ezen most kapva kap. Szerencsére a mi postaládánkat is elözönlik az ötletesebbnél ötletesebb amerikai mintára írt fantasy-történetek, melyben a királyfi űrkapszulában repül a minimál stílusban berendezett high-tech-palotába, hogy legyőzze a hétfejűre klónozott sárkányt és megmentse a sugárfertőzött királylányt. Hát nem csodálatos, Kisréti úr?!

Sajnos vagy nem sajnos, a közízlés megváltozott. Az emberek nem szívesen tekintenek a múltba, mindenen újítani akarnak, unják a megszokottat. Gondoljon csak bele, hol vannak már a hercegek meg a hatlovas hintók?! Muszáj haladni a korral!

Én azonban maradéktalanul bízom abban, hogy Kisréti úrnak ez nem jelent majd akadályt és a mellékelt – véleményem szerint – letehetetlen fantasy-bestsellerek elolvasása után kitűnően ráérez az új hangra.

                                                                                                 Tisztelettel: Somogyi József

 

Mátyásnak párszor még át kellett rágnia magát a levélen, hogy felfogja az ott olvasottakat. Hát igen, mindig is léteztek olyan elvetemült meseírók, akik kapszulákba álmodták őrült hőseiket, de az egyszerűen képtelenség, hogy az egész ország ezt akarná olvasni. Rendszerváltás ide vagy oda, ez nem Amerika. Haladni a korral… Szegény Somogyi, a média teljesen elvette az eszét. Talán már azt is elfelejtette, hogy tegeződnek?! Nincs mese; fájó szívvel bár és idegenkedve, de kiadót kell váltania. Ha ismét vagyonokat fog keresni, már nem fogja bánni.

Így hát amint tehette, kerített ismét egy postát a közeli városokban és elküldte a kéziratot, ezúttal a Vackor Gyermekkiadónak. Ugyanaz a válasz. Nem telt bele sok idő és Kisrétinek elfogytak az ötletei. Képtelen volt belenyugodni, hogy nem kell a népnek.

Már majdnem ott tartott, hogy fölveszi a kapcsolatot a fiaival és szégyenszemre pénzt kér tőlük, hiszen alig volt miből eltartania magát, mikor egy nap ráköszönt a szerencse harmadik szomszédja, Mészáros Pista alakjában. Akkorra már sutyorogtak az utcában, hogy fel kéne törni az író lakását, hátha beszorult a feje az ajtórésbe és nem tud kijönni. Valójában az történt, hogy a csillapíthatatlan ihlet és a tornyosuló villanyszámlák miatt Kisréti már hetek óta gubbasztott a konyhaasztalnál, gyér gyertyafény mellett és nagy buzgóságában az éhségérzet és az alvásigény is messziről elkerülték, napi rendes sétáját sem végezte. Nagy volt hát az öröm és megkönnyebbülés, mikor az öreg egy reggel újból visszazökkent a valóságba és maradék forintjaiból, szakadtan elindult a sarki boltba kenyérért és tejért.

 - Mátyás! – köszöntötte elsőként Pista. – Már azt hittük, felfaltak az egerek! Hová-hová ebben a háborúsmenekült-ruhában?

 - Csak ide, a boltba – bökött előre a fejével az író.

 - És mikor olvasunk megint Aranyhajú Annáról és a griffmadarakról?

Mátyás elszomorodott. – Hát képzeld, Pista, mi történt… - és elejétől a végéig elújságolta, hogy „alázta meg őt” az összes magyar kiadó.

 - Hát ilyet! – szörnyülködött Pista. – Hallatlan! Méghogy haladni a korral! Mintha az emberek nem mesélnének ősidőktől fogva! Azt hiszem, ez az ország kicsit kezdi túlzásba vinni ezt a nagy nyugatiasodást… No de mit tehetünk ellene? Tudom már. Tiszafürednek szüksége van rád. Bemegyek az önkormányzatba és megmondom azoknak a lókötőknek, hogy tessék végre helyrepofozni a művházunkat, esténként tarthatnál ott felolvasóesteket. Tizenöt éve lassan, hogy semmit nem hallunk felőled, Mátyás, és nagyon hiányoznak a meséid! Mindenkinek, ezt tanúsíthatom. Te csak ne szólj semmit, majd én… - és azzal a jellegzetes fontoskodó-elszánt kifejezéssel az arcán továbbállt.

Szomszédja még aznap bement az önkormányzathoz, ahol az ablak mellett ülő hivatalnok előre figyelmeztette kollégáit, hogy „vigyázzatok, megjött az udvari bolond”… De félóra múlva még azok a komoly és okos emberek is kénytelenek voltak beismerni, hogy néha még egy flúgosból is előbújhat az ész. Micsoda bevétel lenne ez a falunak… Megígérték, mindent megtesznek az ügy érdekében - még aznap munkásokat és takarítóbrigádot küldtek a rég nem használt művházba. Jól megfizették őket, így másnapra már egész otthonosan festett az épület.

Kisréti épp egy új elmélkedésbe kezdett bele, mikor csöngettek az ajtaján. Kelletlenül állt fel rozoga, kényelmetlen székéről és csoszogott ki az előszobába.

 - Ki az? – kiáltott gyanakodva, hisz nem várt vendégeket.

 - Pista! – jött a válasz. Kisrétinek ehhez szokás szerint semmi kedve nem volt, mégsem tehetett semmit. A legkevésbé sem lepte meg szomszédja kipirult arca.

 - Mátyás! – lihegte. – Olyan hírem van! Kész a művház, csak a te tiszteletedre! Jövő héttől minden kedd este tarthatsz felolvasóesteket és a bevétel kilencven százaléka a tiéd!

 - Jól van, Pista, majd máskor megbeszéljük, most hagyj dolgozni…

 - De ez nem vicc! Már csak velem kell jönnöd, aláírni a papírokat! Nézz körbe a házadban – ha nem ebből, mégis miből akarsz megélni?!

Az író tudta, barátjának igaza van.  Az egyenesen az önkormányzathoz vezette, ahol már várták őket.

 - Mátyás! – tárta ölelésre a polgármester a karjait, mikor megérkeztek. – Ezer éve nem láttalak! Mesélj, mi van veled?

Az író szóban utált improvizálni, de most muszáj volt valamit odavetnie a bezártságban töltött tíz évről és toplistákat vezető könyvéről. Szerencsére ezen is túl voltak és rátértek a lényegre. Kisrétinek, mikor már az egész önkormányzat a felolvasóestek kivitelezhetőségét bizonygatta neki, iszonyatos bűntudata támadt amiatt, hogy kételkedni mert régi jó barátjában és végtelen szeretet öntötte el iránta; eltökélte, amint teheti, meghálálja, hogy az véget vetett nyomorúságos éveinek. Hazaérve ismét álmodozott, de már nem új ötletekről s nem is a sikerről; egyszerűen csak az érzésről, hogy újból megcsillanthatja már egész kicsi korában kibontakozott beszédkészségét, hogy szellemi és lelki táplálékkal szolgálhat szeretett kis falujának. Egy egész estét eltöltött azzal, hogy kiválogatta az eddig megírt legjobb meséit – harminc, sőt negyven évvel ezelőttieket is megtalált gardróbja legmélyén. Képtelen volt elaludni addig, míg ától cettig össze nem állította első kultúrestje programját.

Nem kellett sokáig izgulnia, hamarosan jött az értesítő az első alkalom időpontjáról. Aki élt és mozgott Tiszafüreden, mind ott tolongott a kicsinosított kultúrházban március 13-án, este hat órakor.

Mátyás idegességet érzett; a kezdés előtti utolsó percekben, a színfalak mögött már biztos volt benne, hogy cserbenhagyja előadókészsége és emberek százai fognak csalódni ma benne… De most már nem adhatja fel. Ahogy a szervező jelzett, óvatosan elhúzta maga előtt a függönyt és kilépett az alig kétszer két méteres színpadra.

Innen olyan kicsinek tűnt minden… a székek, az emberek, de még a terem is. Elnézte az arcokat és ezt a gondolatát felváltotta egy másik, melyet semmilyen pompa, fényűzés, siker nem helyettesíthet: „itthon vagyok.” Milyen furcsa, eddig még egyetlen meséje sem végződött így; pedig mi mást érezhet a legkisebb királyfi, mikor annyi viszontagság után végre hazaviszi a kiszabadított lányt apja palotájába?! Ha jobban meggondolja, ő sehova sem utazott egész életében; itt született, itt nőtt fel, itt házasodott, soha nem látta még a Duna jobb partját. Most mégis úgy érezte, mintha húszévnyi bezárkózása egy önpróbáló, magányos utazás lett volna, és miután mindent hősiesen kiállt, most ismét itt lehet első számú közössége, kis faluja előtt. Milyen jó lenne, ha végre a fiai is láthatnák… Vajon most merre járhatnak?

 Szinte csak ekkor fogta fel, hogy az a sok kipirult arcú ember mind őt éljenzi; tapsolnak, huhognak, pedig még semmit sem csinált, csak állt egy helyben, idegesen, az ingét gyűrögetve.

  - Köszönöm – jutott eszébe végre a kulcsszó, mire kétszáz ember egyszerre hallgatott el. – Hát most valami köszöntőt kéne mondanom, igaz… Be kell vallanom, ezt teljesen elfelejtettem.

A közönség tiszta szívből nevetett. Az író lázasan gondolkozott, mit is mondhatna, de gondolatai most tényleg cserbenhagyták. A csönd azonban ismét beállt, így folytatnia kellett.

 - Most illene valami jópofát mondanom, igaz? Hát, sajnos humorérzékem sosem volt, így inkább nem próbálkozom, mert annak nagyon rossz vége lenne. – Nevetés. – Ahogy öregszem, egyre romlik az improvizációs készségem, mesék azonban még vannak a tarsolyomban; végül is ezért hívott engem ide hű barátom, Mészáros Pista, akinek hatalmas tapsvihart szeretnék kérni.

A közönség teljesítette az író kívánságát, a szervező pedig csak úgy úszott a büszkeségben, ahogy mind a négy égtájnak meghajolt. Beletelt némi időbe, mire ismét teret nyert a csönd. Az egyre nyugodtabb Mátyás már meg sem próbálkozott összeszedni gondolatait, hanem úgy kezdett bele a történetbe, ahogy gondolatai vitték.

 - Hol volt, hol nem volt, élt egy király. Ez a király már rendesen benn járt a mese közepében, hiszen három fia idestova húsz éve indult el szerencsét próbálni, azóta sem hallotta hírüket. Búsult az öreg, hogyne búsult volna, mikor testvéreinek már az unokáik is cseperedtek s népeik pazarabbnál pazarabb fényűzésben éltek az udvar körül… Vajon az ő története miért nem alakul úgy, mint egy normális királynak?!

Egy napsütéses, meleg reggelen aztán arra jutott, hogy talán kicsit könnyebb lesz, ha húsz év után végre sétál egyet a birtok körül. Nehezére esett a járás, minduntalan le kellett ülnie egy farönkre, de fertályóra sem telt belé s már a kovácsoltvas kapunál találta magát. Milyen szép is az érintetlen természet; lehet, hogy még sohasem járt arra? Tegnap végigdolgozta az esős délutánt, most igazán kijár neki egy kis séta.

Ismét csak szeretett fiai jártak az eszében. Vajon most merre lehetnek? Nem kötelezte őket, hogy másszák meg az Óriások Hegyét, azt sem kérte, hogy vessék magukat egy hétfejű sárkány karjaiba, egyszerűen csak keressék meg a legszebb lányokat a környéken. A király, bár sosem járt még a hegyekben, úgy tudta, innen a legközelebbi sárkánytanya is százezer mérföldnyire van.

Egész álló nap gyalogolt; az alvás eszébe sem jutott, vagy az, hogyan fog innét hazatalálni. A nap még magasan járt, mikor már megszületett fejében a merész elhatározás: megkeríti mindhárom fiát.

Kisréti csak most vette észre, hogy mesélés közben szabályos nyolcasokat ír le a pöttöm színpadon és szemét le nem veszi a fapadlóról. Vajon hallani, amit mond? A közönség feszülten várta a folytatást. Mátyás rájuk szegezte tekintetét.

 - Leszállt az este, úgy tűnt, nem is akar tágítani. Talán mégse olyan veszélytelen ez a hely? Ó, milyen felelőtlen is ő, minek tette ki imádott fiait! Vajon ha most bűnhődik és kiállja ugyanazokat a próbákat, visszakapja őket, vagy ez halálos…?! Nem érdekelte. Mit ér az élet magányosan?

Az író csak most vette észre, hogy egész végig a saját érzéseiről beszélt. Kísértette a Tíz év; esténként, a kislámpánál elő-elővette, olvasgatta az életfájdalom szülte szörnyű gondolatokat, napközben halkan idézgette őket. Tudta, azt a könyvet már nem ő írta, hanem valami idegen belső hang diktált neki éjszakákba nyúlóan - ilyen elvetemült dolgok egy öregembernek soha nem jutnának eszébe. És mivel ő vállalkozott rá, hogy a hang szolgálatába állva leírja és a boltokban eladja a nem mindennapi eszméket, sőt még vagyont is kovácsoljon belőle magának, az már soha nem fogja békén hagyni.

 - Az erdő szokatlanul kihalt volt – Kisréti tudta, ilyen történethez kellemesen halk, mesélő hang illene, amivel hajdanában még szeretett feleségét is el tudta altatni, de úgy érezte, az nem közvetítené elég hatásosan érzéseit. Harsogott. – A király elszántan továbbment… s egyszer csak hangokat hallott.

Mátyásnak eddig senki nem szólt, hogy oldalt, közvetlen a széksorok mellett is van ajtó. Az most hatalmasat nyikordult, de érdekes módon senki nem nézett oda, csak ő – a közönség áhítattal figyelte, mi fog történni a színpadon. Az író szeme elkerekedett és még mindig arra a pontra szegezte tekintetét, ahol a publikum csak egy köteg veszélyes, falból kitüremkedő vezetéket láthatott. Úgy látszik, a munkások mégse végeztek olyan precíz munkát… Az öreg legidősebb fiát, Ágostont látta belépni egy ósdi bejáraton.

 - Fiam! – kiáltotta el magát. A közönség enyhén zúgolódni kezdett. Mégis milyen mese az, amiben ilyen hamar megoldódnak a dolgok?! Igazán kereshetné még az a király kicsit a fiait! Vagy Kisréti már menne is haza…? – Édes fiam!

De az nem válaszolt semmit, csak állt egy helyben, mint valami szobor. Az író addigra teljesen elfeledkezett a mélyen tisztelt publikumról és villám módjára száguldott le a lépcsőn, el a sorok mellett, az általa odaképzelt oldalsó ajtóig. A közönség ekkor már tudta, megőrült. Csoda, hogy ennyi zsenialitást, ennyi súlyos gondolatot egyáltalán kibírt eddig ép elmével. Hiszen lassanként szép korba ér…

Hasonló volt ez, mint mikor agyát öngyilkos gondolatokkal eltelítve, őrült elszántsággal rótta a Tíz év sorait, csak most éppen az elvetemült és kibírhatatlan fájdalomnak nyomát sem érezte. Olyan volt, mint mikor a királyfi életét is kockára teszi, annyira akarja a királylányt. A meseírók azonban pontosan tudják, hogy ha főhősük is hozzájuk hasonló gondolatokat forgatna ilyenkor a fejében, az anyukák szépen lassan leszoknának a könyveik vásárlásáról. Milyen korlátozott dolog is a meseírás; pedig még a klasszikus értelemben vett, fantasy-elemektől mentes történeteket is mennyi életigazsággal lehetne teletömni, ha a gyerekek nem lennének olyan sebezhetők! A felnőttek meg manapság nem olvasnak meséket, aki az ő táborukkal próbálkozott, egytől egyig elbukott. Vagyis olvasnak persze ők is, de az igazi író azokat valami egészen másnak nevezi. Giccses amerikai marketingfogásoknak, melyek az igazi művészek után az emberiséget is tönkre fogják tenni, ha a globális felmelegedés nem előzi meg őket.

Kisréti egy pillanatig félt attól, hogy ha megérinti fiát, hirtelen eloszlik, mint a buborék. De nem így történt. Ott állt előtte húsz éve nem látott, hús-bőr gyermeke, mintha csak vendégségbe érkezett volna, annyi különbséggel, hogy se nem mozdult, se nem szólt semmit. Ha valódi lény lett volna, az író minden bizonnyal megfojtja ölelésével. Mikor végre elengedte, már Ferenc állt a helyén. Valahova a távolba meredt, s mint egy fantasy-robot, akibe mindössze ezt a két szót programozták, a népmesék nyelvén megszólalt:

 - Jóestét, édesapám!

Kisréti szeme könnybe lábadt, de szólni nem tudott. Az előtte álló arc átalakult Tamásévá. Az apa már indult volna, hogy megérintse, de ekkor váratlan dolog történt. Egy kétméteres alak jelent meg a fiú háta mögött. A Hegyek Ura… akiről Kisréti meséje elején azt írta, legyőzhetetlen, a végén mégis úgy megharagudott rá, hogy megölte. És most visszavág… Hátralökte a gyengécske fiút, aki ettől nyomban összeesett. Az óriás kardját egyenesen Mátyásra szegezte s döfött.

 Az író tudta, hogy ez a sorsa, hiszen szemet szemért, fogat fogért s immár nem félt a haláltól, de ösztönösen is megmarkolta a falból kiálló zsinórköteget, melyet ő tébolyában ajtókilincsnek látott – mi máson jöttek volna be fiai? Iszonyú fájdalom járta át egész testét, amitől aztán még görcsösebbé vált szorítása. A rozsdás vezetékek az utolsó szálig kiszakadtak a falból, vakító szikrát hányva. Az emberek fejvesztve, egymást taszigálva menekültek. Kisréti még egy utolsó, nem evilági pillantást vetett legkisebb fiára és a szakadt zsinórokat szorongatva összerogyott.

Mikor a falubeliek látták kintről, hogy elmúlt a veszély, néhányan visszamerészkedtek a terembe, óvatosan odébbvonszolva a holttestet a kisülés helyszínétől. Őket nem lepte meg annyira a látvány, mint a hűvös éjszakában rémüldöző asszonyokat. Hamarosan az egész falu tudott az esetről. A nők sírtak, a férfiak mély gyászba temetkeztek – azon az éjjelen senki nem aludt. Mészáros Pista hangosan ordítva okolta magát; szerinte Mátyás még harminc évig eléldegélt volna, ha ő, az elvetemült, a flúgos, a gazember nem rángatja be ebbe a lepusztult épületbe. Gyilkosnak titulálta magát és még éjjel ment volna saját ügyében a rendőrségre, ha felesége nem zárja be a kamrába.

A másnap reggeli híradóban már bemondták, hogy Kisréti Mátyás meseíró hatvannyolcadik életévében tragikus körülmények közt elhunyt. Ágoston, Ferenc és Tamás, a valóságos fiak sírva hívták egymást, de egyik sem magát hibáztatta. „Te laktál hozzá a legközelebb!” „De neked van autód!”

Az önkormányzat azonnal följelentette a művházat rendbe hozó építkezés vezetőjét. Az azzal tiltakozott, hogy azt az utasítást kapták, minél gyorsabban kész legyenek, de rá se hederítettek.

Mátyás fiai hamarosan rájöttek, gyűlölködésnek most nincs helye. Beültek Ágoston autójába és húsz év után először leutaztak szülőfalujukba. A ház még mindig úgy állt, ahogy az ő gyerekkorukban, csak most a padlót mindenütt elborították a befejezetlen mesék. Ferenc könnybe lábadt szemmel a borult a földre és a kezébe vett egyet, azt, amelyiket apja akkor kezdett el, mikor Mészáros Pista csöngetett. Ez állt rajta:

„Az író is ember s néha elkövet hibákat – ó, de még mennyit - de a jó író látja hibáit s ilyenkor feltámad lelkiismerete. Mik lehetnek ezek? Ágoston fiamtól részletesen tudom, mi az emberi jog, szabadságjog, gyermekjog, de senki, még az irodalmárok sem beszélnek a szereplők jogairól. Hiszen mi lenne velünk akkor, ha nem lennének? Élnek is ők, hogyne élnének, hiszen reggeltől estig betöltik gondolatainkat, képzeletünket s nekünk, bíráiknak sorsuk eldöntésekor figyelembe kell vennünk legalapvetőbb jussukat: az életet. Legyen valakinek bármekkora bűne, mi itt, Keleten már tudjuk, ezt az egyet nem vehetjük el tőle. Persze végtelenül tisztelem Shakespeare-t és az összes valamit érő tragédia szerzőjét, de tőlem megköveteli író-lelkiismeretem, hogy a kiadást, sikert és feledésbe merülést követő sok-sok év után visszavonjam az Aranyhajú Annában feltűnő Hegyek Urának megölését, azaz magamat isteni hatalommal felvértezve ünnepélyesen életre keltem hősömet és bűneit elfelejtve minden alapvető szereplőjogot megadok neki mesém esetleges folytatásaiban.”

   Csejtei Dóra 8800 Nagykanizsa, Batthyány u. 14/a tel.:30/6187315