A szék
Ült és bámult ki
a fejéből. Nincs ebben semmi újdonság, mindig ez van. Ül az ablakkal szemben,
úgy képzeli el a fejét, mint egy fura, sötét barlangot. Ahogy belül járkál,
látja a szürke, megfoghatatlanul lágy és mégis hihetetlenül élő és rugalmas
masszát, amit furcsa nyálkás vörösség vesz körül. Szinte látja orra eltömődött
barlangjait, az ideiglenes zöld dombokat, halovány, végeláthatatlan
nyálkafolyamokat. Azt gondolta, koponyája valahogy így nézhet ki belülről. A
szeme gúvatag gömb, csak kívülről nézve szép és szalonképes. Belülről valójában
puffatag, robbanásra kész, mint az a sósvízi tüskés hal, amit minden
tengerparti bazárban árulnak kimeredt szemmel, felfuvalkodva, mint egy
sértődött grófnő, tele tüskével, a végzet döbbenetteli valóságával a
tekintetében. A hal már éppen felfújta magát, amikor…És ennyi volt.
Azt gondolta, a
szeme is ilyen lehet, főleg az agyából nézve, ilyen döbbent, puffatag,
végítéletszerű.
Bámult ki az
ablakon. Semmi kedve nem volt itt lenni. Persze az itt az mindig viszonylagos.
Mihez képest itt? A mindenhez? Semmihez? Igen, talán leginkább a semmihez.
A szomszéd
panelban meglátta a nőt. Legfeljebb húsz méter lehetett közöttük, amúgy meg az
örökkévalóság. Ó, a megkaphatatlan asszony!
A melltartóját
csatolta éppen. Össze. A francba! Megint lemaradt! Pedig látta már vagy százszor.
Na jó, talán annyiszor még nem, de több tucatszor biztosan, amint az asszony
fáradt melleit a melltartóba igazította. Ilyenkor a keze mindig a sliccére
tévedt. Pedig az asszony, a nő nem volt fiatal. Valószínűleg jócskán túl volt a
negyvenen, talán úgy negyvenöt-hat lehetett, de ő mégis beindult, amikor
meglátta ezt a mozdulatot. Amint ez az idősödő nő begyömöszöli a mellét a
melltartóba.
A nő elment
dolgozni. Mindig ilyenkor járt. Egykor öltözött, negyed kettőkor indult,
valószínűleg kettőkor kezdhetett. Talán ápolónő, vagy varrodás.
Amikor eltűnt
megszűnt a világ. Ott ült az ablakban az összes huszonnyolc évével és nem
tudott vele mit kezdeni.
Odébb pillantott.
A Bélának feltételezett bácsi mammogva rágott valamit. A mama egy virágos
tunikában sürgölődött körülötte, persze ez a sürgölődés csak lassú és baromi
unalmas csoszogás volt. A mama a panelkonyha ablak előtti asztalán gondosan
egymás mellé sorakoztatta a gyógyszereket...
Megfordult,
bekapcsolta a tévét. Unottan váltogatta a csatornákat. Szerelmes lányok,
plutty, vallási műsor, plutty, toscanai utazások, plutty, telefonos játék,
plutty, mi van? Vissza a telefonosra, plutty, ez a nő baromira idegesítő,
elkényeztetett hisztérika lehet, baszottul meg tudná neki adni, plutty, plutty,
végeláthatatlan mező...
...végeláthatatlan
mező...
...már megint
ugyanazt álmodta...
...fut, egy lány
kezét fogja, és rohannak, nevetnek, térdüket pipacsok érintik...(micsoda
nyáltenger, még álmában is tudja, hogy giccses, csak éppen nem tud belőle
felébredni, már csak a rózsaszínes égbolt és a lemenő nap hiányzik, hehe)
...aztán valahogy
mindig vált a kép. Fogvacogva ül egy fán, és torkaszakadtából üvölt, hogy
jöjjön valaki, segítsen már, vegye le onnét, nem tud lemászni, nem tud
lemászni...
Ismét a
szomszédos panel felé fordult. Ösztönösen a nyakához nyúlt, de most nem volt
izzadt, hát persze, most nem álmodott, de éjszakánként, ha jön a lidércnyomás,
ami néha tengerpart, és ugyanúgy rohan a lánnyal, de olyankor egy sziklán
didereg a végén, és zokog, hogy valaki vegye már le, vigye már el innen, mert még
úszni sem tud, nem hogy lekecmeregni erről a hideg és éles sziklaperemről...
...ilyenkor,
érdekes, valahogy a nyakából ömlik a víz, a teste nem izzad, csak a nyaka, meg
a feje csatakos, és a párnája lesz gusztustalanul vizes, amit meg kell
fordítani, de már hiába, nem tud visszaaludni, darál az agya, pörög, nyomja a
képeket, a tengerparton szerelmesen futó lányról, a mammogó feltételezett Béla
bácsiról, a szikláról meg a fáról megint, a leharcolt ötvenes nőről, akit
imád...
...és már áll, de
csak képzeletben teszi a dolgát, így inkább lekúszik az ágyról, kitapogatja
maga mellett a vizesflakont, kortyol, aztán fáradtan visszaküzdi magát és
várja, meg egyszerre nem is várja a reggelt.
Változik valami?
Semmi, soha.
Felemeli a
távcsövet, finoman a szeméhez illeszti, de már ezt is annyira unja, szemben az
ötödiken ilyenkor ér haza a gimis kiscsaj, és ugyan már kivülről tudja, hogyan
vetkőzik, ismeri minden mozdulatát, kileste már, hogyan kenegeti magát a
krémekkel, de nem, mégsem fogható idős barátnőjéhez, ahhoz az izgalmasan
szomorú mozdulathoz, amint kissé megereszkedett
melleit a tartójába igazítja.
Tovább pásztázza
a paneltömböt, függöny, függöny, függöny, redőny, függöny, na itt van valami
mozgás, igen, finom családi marakodás, a férfi vadul hadonászik, a nő meg csak
a kezét tördeli, előre-hátra himbálja testét a széken, a férfi meg az
agyonfestett sárga kócba markol és lerántja a földre.
Na, ezt nem bírja
nézni, meg amúgy sem látna semmit, azok már a földön vannak, vagy ölik, vagy
szeretik egymást.
Lerakta a
távcsövet, egy felet fordult, bekapcsolta a gépét, nézte a színesedő
monitort...
Arra gondolt, mi
lenne, ha elmenne. Elhúzna. A jó büdös francba. Nem látná senki, elindulna, ha
kérdeznék, azt mondaná, hogy leugrom kenyérért.
Leugrom... (ezen
jót röhögött). Ő és az ugrás. A tizedikről.
De miért is ne?
Miért is ne ugorhatna egy nagyot?
Elmenni. Elhúzni.
Kiszabadítani a lelket. Kirángatni a testből, ahol már oly unottan és oly
nagyon jól elvan? Kiugrani a tizedikről,
kiugrani magunkból?
Ült a monitor
előtt, és bámult ki a fejéből.
Csöngettek. A bejárati ajtóhoz gördült. Ez a hülye
kerekesszék már megint megakadt a küszöbben. Csak a postás volt.
Lenézett a
lábára. A helyén két idétlen kis virgács meredezett. Nem is érti miért a jó nők
lábaira mondják, hogy virgács. A virgács hasznavehetetlen, suta kis bot. Mint
az övé.
Siralmas. Siralmas...
Xxx
Az asszony nem
dolgozni ment. Most nem. De megszokta már, hogy ilyenkor indul. Sőt ilyenkor
kellett indulnia. Egy vibráló belső kényszer diktálta az ütemet, a tusolás
megszokott mozdulatait, amibe egyre több vágyat lopott az idő, a lassú,
kényelmes öltözködést, ami már-már időhúzás volt, a kar kiszámított emelését,
az időtlen hátranyúlást, az örökkévalónak tűnő előrehajlást, hogy szandálját
becsatolja, pedig még nem is volt rajta ruha.
A kínai piacra
igyekezett. Mert ahogy kilépett a kapun, sietősre vette tempóját, a
buszmegállóban elgondolkodva szemlélte az embereket, főleg a párokat vizsgálta.
Egy ötvenes férfi
és egy negyvenes asszony állt összekarolva mellette, egyikük kezében aktatáska,
a másikéban üres kosár. Nem beszélgettek, nem kellett egymásnak semmit sem
mondaniuk, egyszerűen és magától értetődőn tudták, hogy összetartoznak –
gondolta az asszony.
A busz begördült,
porral és kipufogógázzal fullasztotta le gondolatait, így hát tényszerűen
felemelte táskáját, jegyet kotort elő, elfelejtette megvenni bérletét.
A férfi külön
szállt le a buszról, nem nézett hátra, a nő sem követte tekintetével. A vélt
összetartozásnak nyoma sem volt.
Az asszony
halványan mosolygott, amikor lelépett a járdára. A piacon a fehérneműsök felé
vette az irányt. Melltartót keresett. Egy szép fehéret gondolt ki magának, de
az is lehet, hogy bátor lesz, és vesz egy olyan szilikonpántos feketét, de
inkább nem, még megijesztené.
Fél éve vette
észre. Akkor is éppen öltözött, furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha
figyelné valaki, meg is ijedt, gyorsan behúzta a függönyt. Hátraszaladt a
hálószobába, az ágy alól, a bőröndből előkotorta néhai férje soha nem használt,
ócskapiacon vásárolt színházi látcsövét, majd visszatért a nappaliba. Egy
darabig billegtette azt az izét, míg rájött, hogyan is kell használni, majd
belenézett, és el kezdte pásztázni a szomszédos panelt.
Már legalább öt
perce nézelődött, kezdte is unni, amikor szemben, pontosan szemben meglátta a
srácot. Távcsövezett.
Az asszony ijedten
kapta el tekintetét, megrémült. Figyeli valaki? De miért? Beteg? Egy gyilkos?
Vagy csak unatkozik? Perverz? Annyi mindent olvasni mostanában...
A kis színházi
látcsövet ismét a szeméhez illesztette, kíváncsi volt a kíváncsiskodóra.
Hm. Fiatal.
Legfeljebb harminc lehet. És jóképű, azaz hát ilyen távolból nem néz ki
rosszul. Hosszú a haja, (kicsit hunyorított, erőltette a szemét), igen, mintha
copfban lenne.
De vajon mit néz
rajta? Egy ilyen fiatal srác, aki szinte a fia lehetne, miért nézi őt? Igaz, még
nem kapta rajta, csak sejti, valahogy érzi, hogy őt fürkészi ez az ismeretlen
szempár.
Másnap, pontban fél
egykor az ablak elé ült. A behúzott nejlonfüggöny mögül próbált kémlelni, még a
szemüvegét is felrakta, hogy jobban lásson. A srác ablaka be volt függönyözve.
Kiment főzött egy kávét, rágyújtott. Valahol unta ezt az egész kandikálást, mi
a jó ebben?
De visszaült.
Igaz a szobában nem szokott dohányozni, de nem akarta elmulasztani a
pillanatot. Ha lesz egyáltalán pillanat.
Egy óra előtt öt
perccel azonban szétnyílt a függöny és a srác megjelent az ablakban. Távcsöve
pontosan az asszony ablakára nézett.
A nő szinte
rosszul lett. Émelygés fogta el, a kémlelőt a hasához szorította. Vagy tíz
percig ült így, majd bátortalanul felemelte kukucskálóját, és újból belenézett.
A fiú már nem volt az ablakban.
De itt már nem
volt megállj. Többet akart tudni erről a furcsa szerzetről, egy srácról, aki
szinte a fia lehetne, és mégis őt nézi, bámulja...
Besötétedett mire
az ablakhoz jutott, ma nem volt műszakban, nem kellett bemennie a kórházba, így
békésen üldögélhetett otthon, megfőzte már a krumplifőzeléket, majd később süt
hozzá két tükörtojást.
A fiú ablaka
világos volt. Számítógép előtt ült, de nem dolgozott, csak nézett maga elé, a
háttérben a tévé fénye vibrált. Nézte egy darabig, de nem változott semmi,
elunta a várakozást, a kis kémlelőt összecsukta, behúzta a függönyt, felkapcsolta
a villanyt. A konyhába indult, hogy megsüsse a tojást.
Napok óta figyeli
ezt a kölköt. Mert az. Egy nagy kölök, az arca valahogy távolinak tűnik, persze
lehet, hogy ezzel a kis szarral nem látja jól...
Épp egy hete
lesi. Érdekes, hogy ez a srác soha nem megy sehova. Nincsenek bulik, nem jönnek
hozzá haverok, nem viháncolnak nála csajok.
Mindig csak ül,
ül, bámul maga elé vagy ki az ablakon, vagy nézi a monitort, hesszeli a tévét
vagy éppen őt...
...hát igen, ezt
már egészen megszokta. Tudja, észrevette már, hogy pontban egykor fókuszál rá a
szomszéd panelból a távcső, és nézi, figyeli, amint felöltözik...
...csak mostanában
lett egy kicsit ledér. Eleinte csak a blúzát vette fel előtte, meg a
szoknyáját, de most már nyugodtan járkál ilyenkor bugyiban-melltartóban, és
szinte érzi, hogy a távcső mögött egy fiatal srác meredten nézi...
...nem zavarja,
amikor legelőször vetkőzött le neki, kis borzongás futott át a testén, az
ágyékában meg furcsa vibrálást érzett, amit már ki tudja mióta nem...
Öt éve?
És most itt
ténfereg a kínai piacon, ráérősen, amit sosem szokott, és nézegeti a
melltartókat.
Végül mégis egy
szép, fehér pamut mellett döntött. Nem kosaras, úgyis tudja már, hogy néz ki,
nincs mit titkolnia. Az anyag lágyan, szolgálatkészen követi melle lassú
vonalát.
Holnap délután
megmutatja neki. Biztosan örülni fog.
Xxx
Kész! Ezt nem
lehet tovább bírni! Képtelen rendben tartani a lakást, a töke tele van a
kosszal, a mosatlannal, mert kurvára nem éri el a pultot, és unja már hogy a
kádban, ott, ahol a fenekét mossa, tusolgatja az edényeket...
Elege van abból
is, hogy képtelen feltörölni, mert a hülye székével állandóan feldönti a
vizesvödröt, ahogy térül-fordul a konyhában, csak maszatolni tudja, mert a paca
mindig megdöbbentően nagyra nő, nagyobbra, mint a vödörben lévő víz indokolná,
és ilyenkor csak áll a konyha közepén, gumiig vízben, aztán otthagyja az
egészet a francba...
...dühösen
begördül a szobába, a kerekei duplanyomot hagynak a pocokszagú szőnyegen.
A hirdetést neten
adta fel, de a lakótelepi apróban jelent meg. Nem volt időm leugrani a postára
– ezen hangosan felröhögött, pedig nincs is humorérzéke.
„Mozgásában
korlátozott férfi keres gondozónőt, aki lakását is karbantartaná. Munkadíj
megegyezés szerint. Tel: 70-947 17 1..”
Már másnap
hívták. Ketten is. Egy fiatal kis luvnya, fogalma sincs semmiről, vihorászott
össze-vissza a telefonban, hogy hát ő még nem dolgozott rokkantnak. Rokkant az
anyád!
Azaz hát mégis
az, de ne vágják így a pofájába, pláne ne egy kis röhögcsikélő bige, akit az
puffant meg a kórházban, aki akar...
A másik egy ötven
körüli nő volt. Mély, barna hangon beszélt, ráérősen mesélte, hogy dolgozott
idősek otthonában, ott voltak kerekes székhez kötöttek (!), micsoda???, ez
képes ilyen tapintatosan fogalmazni, jöjjön, jöjjön, most, máris, ha tud...
Délután két
órában állapodtak meg. Addig letudja a távcsövezést, fogadóképes lesz, jó passzban,
ha minden igaz.
Xxx
Tudta, hogy a
srác ott van az ablakban, de most nem volt kedve mórikálni magát. Gyorsan magára
kapott egy fehér blúzt, sötét szoknyát, próbált ápolónősen kinézni...
...igaz ahhoz
fehér köpeny kellene, jól átlátszó tangával, vagy fekete melltartóval, ahogy ezek
a kis fiatalok csinálják... Hm. Jó lesz ez a szolid ruha. Ha nem tetszik és
öregnek gondolják, majd lesz másik másodállása.
Igen, maszek
munka volt kilátásban, igaz éppen ütközött kórházi munkarendjével, de majd
cserélget, megoldja valahogy. Feltéve, ha szimpatikus lesz. Összerántotta a
függönyt.
Xxx
Nem értette. Nem
értette, hova rohanhat így? Mi ez a gyors öltözés? Ez nem jellemző a drágára.
Biztos valami baj lehet! Idegesen a bejárati ajtóhoz gördült, de rájött felesleges,
nem tud kimenni, nem tud legurulni a lépcsőn, azaz leliftezhetne, de aztán
könyöröghet, hogy segítse fel valaki, inkább nem, visszagurult az ablakhoz,
kicsit felemelkedve lesett előre, a homloka érintette az üveget, úgy követte a
nőt, merre indul...
...a házuk felé
kanyarodott...
...pedig nem is
erre jár dolgozni...
Vadul a konyha
irányába navigált, félrelökte a hokedlit (úristen minek is neki hokedli, hát
soha nem ül rá!!), az ablakhoz evickélt, még éppen látta az asszonyt, bizony a
lépcsőháza felé tart.
...itt van
valakije? szeretője? a rohadt kurva, hát ezért volt az új melltartó, aminek
átlátszós volt a pántja, mint ezeknek a kis trendi bukszáknak...
Csöngettek.
Szinte
tébolyultan gördült az ajtóhoz, szabályosan feltépte, de csak résnyire tudta
rántani, a többi a keréknek, majd a térdének ütközött. Szánalmas lúzer –
gondolta magáról...
...a szeme előtt
közvetlenül egy fekete-fehér választóvonal volt. Sötét szoknya és fehér blúz
határa...
...lassan
lenézett, ott formás női láb, bár nem fiatal darab...
...a tekintete
felkúszott, ezredmásodpercekben mérve az időt, haladt a mellek felé, majd az
archoz...
...ez nem
lehet...
Otthagyta a nőt,
gyorsan begördült a fürdőszobába, igaz egy kicsit kínlódott a küszöbnél, és ez
egy szemernyit csorbította méltóságát. Legalábbis ezt gondolta.
...ez nem
lehet...
Egyszerűen
rosszul lett, amikor felnézett és meglátta az asszonyt. Hogy kerül ez ide? Ki
hívta?
...megnyitotta a
vízcsapot, folyatta a vizet, alátartotta a csuklóját, megmosta az arcát...
Egy nagyot
lélegzett és kigördült.
Xxx
Azon
gondolkodott, miközben éppen a srác háza felé vette az irányt, hogy mi lenne,
ha összefutnának. Mit csinálnának? Kimutatnák, hogy ismerik egymást? Szólnának?
Vagy elsétálnának a másik mellett?
Biztosan
elpirulna – gondolta az asszony, - a srác meg nyeglén végigmérné és menne
tovább.
Vagy a liftben.
Ha ott találkoznának. Ránézne, elmosolyogná magát, és megkérdezné,
megcsókolhatja-e?
Van esélye, hogy
összefutnak. Pláne, hogy most neki is az ötödikre kell mennie.
Csöngetett.
Amíg várt,
megigazította blúzát.
Amikor kinyílt az
ajtó, a szeme előtt nem volt senki. Lejjebb azonban ott ült a kerekes székes
férfi. Aki, szinte az ajtónyitással egy időben, otthagyta álltában és begurult
a fürdőszobába.
Most mit
csináljon? Maradjon? Vagy lépjen be? És ha rosszul van a férfi?
-Halló! Rosszul
van? Most bejövök, becsukom magam után az ajtót – kiabálta. Semmi válasz.
- Most bekopogok,
de ha öt másodpercen belül nem válaszol, benyitok – mondta a nő.
- Jól vagyok –
jött a hang. – Minden rendben. Egy pillanat.
Az asszony addig
körbenézett. Kosz, de nem feltűnő. Viszont áporodott a levegő. Mit finomkodik,
büdös van! Nyilván nem sokat szellőztet. Ja persze, nehezen éri el az
ablakkilincset...
Hát igen, lesz
dolga...
Ekkor nyílt a fürdőszoba
ajtó és kigördült a szék. Nincs lába. Ezt vette észre elsőnek. Azaz van ott
valami, két kis csonk...Szegénykém...
Másodperc
törtrésze alatt látta meg, hogy nem is öreg a keze. Pedig azt hitte, idős
férfihoz jön. Nem is érti, miért gondolják, s gondolja ő is, hogy egy kerekes
székes csak öreg lehet...
...de hisz ez a
srác...
...a srác, onnét
szemből...
...azaz innét,
nála vagyok, itt vagyok nála, jézusom, hát ezért nem állt fel soha...
Most az asszony
lett rosszul. Az ablakhoz lépett, a kilincset feszegette.
-
Nincs
levegő – mondta
-
Nem
sok – válaszolta a srác, és nézte hátulról a kedves, kívánt alakot.
Végre magához
tért. A nő megfordult, ekkor már rezzenéstelen arccal kérdezte a munkáról,
pénzről. Megállapodtak. Az asszony indulni készült. Ahogy lépett volna az ajtó
felé, a fiú sután felé nyúlt, nem érte el, az asszony nem vette észre, csak a
lezuhant könyv puffanására lett figyelmes. Mosolyogva lehajolt érte, a fiú
nézte az asszony nőalakját, domború tomporát, formás lábikráját, enyhén lengő
melleit, nem sietett elvenni a felemelt könyvet. Így az asszony a válla fölött
nyújtotta, és ő megérezte az iszonyúan erős izzadságszagot, amit egyszer
kisiskolás korában szagolt, amikor a szakács néni az asztalra tette a leveses
tálat, és látta meg a verejtékes fekete szőrt, és ivódott belé az undor
mindörökre, a mostani szag és az egykori buja hónalj látványa irtózattal
töltötte el...
-
Köszönöm
– nyögte. – Majd gondolkodom – toldotta meg.
Az asszony nem
értette. Hát nem ismerte fel? Nem tudta, hogy ő az? Ő, akit mindennap néz?
Elfogadná így is
ezt a fiút. Elfogadná székestül. Főzne rá, gondozná, takarítaná a kis
legénylakását, csak lássa azt a csodáló, szerelmes pillantást, amit a távcső
mögé gondolt.
Pedig először
megijedt, amikor meglátta. Amikor megtudta, hogy a nagykölök béna. Igen, megijedt.
Ott van az a vonzó arc, az a vagányul copfozott haj, miközben egy tolószékben
ül mindörökre.
De hát itt van,
itt volt nála, érezte, hogy szüksége van rá, a nőre, az ápoló, a gondoskodó
nőre. Egy asszonyra, aki gondját viseli, aki szereti, elfogadja és megérti.
Nem baj. Nem
baj...
Majd megnyugszik.
Xxx
Olyan undor
kerítette hatalmába, hogy látni sem akarta a nőt.
Pedig, amikor
belépett, azt hitte, a világ kifordul a négy sarkából. De nem. De nem...
Micsoda szag...
Persze biztos
munkából jött, délelőttös lehetett, mint nagy ritkán, amikor nem látta délután
öltözni...
Rohanhatott.
Izgult. Büdösödött egész nap.
Nem hívta vissza.
Ez a szag ne legyen itt...
Xxx
Nem hívta fel. De
miért? Pedig fel kellett, hogy ismerje! Látnia kellett, hogy ő az!
Vagy nem tetszett
neki? De hisz tudja teste minden zugát... Hát jó, talán nem mindet, de a javát igen...
Xxx
Képtelen ránézni
az ablakára. Két hete erőlteti, hogy ne menjen oda pontban egykor. Nem hívta
fel. Így hát látni sem akarja már...
Xxx
Nem figyeli.
Pedig várja, hogy lesni fogja. Kis színházi távcsövén most az asszony fürkészi
a szomszéd panelt. Mindhiába. A függöny behúzva. Nincs ott a fiú.
Miért? Mi
történhetett. Már eltelt két hét...
Xxx
...már eltelt két
hét. Eddig bírta. Baromira unja már a feltételezett Béla bácsit, kit érdekel a
mammogása, meg a sürgölődő mama?
...és az
állandóan marakodó pár, a botsáska kis gimis csaj kencézése, az utca nyüzsgése,
a postás csöngetése, a tévé, a számítógép, amikor odaát ott van az asszony...
...és akkor mi
van, ha büdös?
...innét nem kell
szagolnia...
...egy óra van
éppen, mindjárt kezdődik, a nő majd lustán a melltartó pántjába bújtatja karját,
közben lágy melleit finoman megemeli és kosarukba illeszti...
Várt rá. Várt
megint...
Misku-Horváth Ágnes
