Az élet gömbjének másfél méteres makettje ott lebeg a Praça do Evolutionon, a Biológiai Kutatóközpont főbejáratától jobbra, eukaliptuszok között a Szent-Györgyi parkban, de most nem láthatják a tömegtől. Csupán a tarka ruhás emberek között dereng át a fénye, a szabályos váltakozással felcsillanó, felerősödő-elhalványodó, egymásba áttűnő piros-sárga-zöld-kék, amiből a Kutatóközpont ódivatú félgömb-kupolájának napvédő borítása valami jótékony közömbös-középutas aranysárgát tükröz vissza.

Pedig a téren senki nem tűnik közömbösnek.

A főbejárattól balra a Sellye-sétányt is ellepték az emberek. Zömmel fiatalok, sárga trikójukon az egyetem emblémája zöldell, az UC-betűk (Universitária Ciencianápolis) messzire vöröslenek. Mindenki táncol, énekel. Utcabál? Még nincs itt az ideje. Karneváli jelmeznek sem tartozéka a tábla:

 

„EGY CRUZT SE A HADSEREG KUTATÁSAIRA!” vagy:

„AZ ÉLETNEK TANULUNK, NEM A HADSEREGNEK!”

 

Ez bizony tüntetés! A tüntetőkkel szemben pedig sorfalnak illik állni, ez immár történelmi hagyomány, s nemcsak itt, Dél-Amerikában. És tényleg! A főbejárat előtt valóban ott a sorfal: szabványos 150 cm magas kisegítő robotok, a tetejükön meg a mellükön-hátukon piros körben ezüst alapon piros azonosítószám. Eredetileg közönséges mentőrobotok, tömegszerencsétlenség, erőművi baleset, hegyomlás, földrengés esetén vethetnék be őket, közvetlen emberi irányítás mellett, de ilyesmire a Város alapítása óta még nem volt példa.

Igaz, ekkora tüntetésre sem emlékszik senki, még a robotok „közvetlen emberi irányítója” sem. Mitugrász alak, sorfaluk mögött tüsténkedik. Bele-belekiabál kézi beszélőjébe:

– Fiatalok, oszoljatok! Menjetek szépen haza! – de hasztalan próbálja kihúzni magát, alig 160 centiméterével ki se igen lát (és ki se igen látszik) a „hullaszállítók” mögül. Nincs veszélyben. A tömeg viszonylag békés, kellő fizikai-lelki nyomást egyébként sem tudna kifejteni, éspedig térbeli megosztottsága miatt: a többség a főbejárattól jobbra vagy balra tolong, mert a kapuval szemben lépcsők vezetnek a tér alsó szintjén lévő suhanó-megállóhoz, az első lépcső és a robotok sorfala között tizenöt ember is nehezen férne el egymás mögött. Igaz, ebben a „tizenöt ember vastag” tömegben a leghangosabbak, legrámenősebbek ágálnak. Sárga trikók és tarka ingek vegyesen:

– Kerti törpékkel nem tárgyalunk! Küldd ki a nagypapádat, öcsifütty! – mennydörög át egy basszus a robotok sorfala fölött.

– „Tényleg” – gondolja a kerti törpe, miközben ösztönösen hátralép, kézi beszélőjét le se ereszti, de nem abba szól bele, hanem a bal gallérja mögött lapuló gégemikrofonba:

– Itt a Hatos! Senhor Anubisz, hall engem? Kérem, segítsen! Nem tudom tartani a bejáratot.

– Ne majrézz, Hatoska – jön azonnal a válasz –, küldd előrébb fél méterrel a döghordókat! Még tart a megbeszélés!

Hatoska nagy nehezen megszövegezi az utasítást a robotok számára. Bizonytalankodása következtében csaknem összeomlik a sorfal, de mire a bejárat közvetlen közelében álló tüntetők észbe kaphatnának, a robotok sorfala ismét egyenes és zárt – és fél métert előbbre is nyomult… A tömeg elővédje éppen csak megingott, páran le kell hogy lépjenek a hátul állók közül, ha nem akarnak hanyatt esni és legurulni az aluljáróba. Az emberek összébb préselődnek. Érezhetően nő a feszültség. A táblák jelmondatainak szabályos, ritmikus kiabálása (skandálása) közben merőben spontán és egyéni igények is megfogalmazódnak:

– Élni akarunk!

– Látni akarom a Kentaur visszatérését!

– Új testet akarok! – affektálja egy Barbie-baba.

– Mért, a régit elhasználták, szivi? Leeresztettél? Én majd felpumpállak!... – szól közbe az iménti, cseppet sem destruktív basszus.

– Le a katonákkal! – veti fel valaki.

– A bányába… – teszi hozzá a basszus, és naaagyon humorosnak találja magát. A legkö-zelebbi (arany)bánya ugyanis 25 km-re van Goias Velho mellett, de több száz éve kimerült…

– Adjátok vissza Fredericót!

– Hová tüntettétek Gallát?!?

Nos, ez jó kérdés! Nekem például fogalmam sincs… Emlékeznek, (II.) Nofertiti vagyok, és néhány trükköt én is tudok: csettintek a bal kezemmel, akkor láthatnak: tanga-alsó fölött aranycsatos fehér fátyolt viselek, plasztikázás nélkül is gyönyörű mellemet vörös(cirmos) körgallér takarja, hajamban széles szalag, vörös-arany-kék cikcakk-csíkokkal. Nyakamban a Nílus keresztje, az Ankh, a termékenység szimbóluma, fölül nem kerek, hanem csepp alakú, mivelhogy én már szültem, hatszor is. A brazil nők gyönyörűek, de a sok-sok agyoncukrozott kávétól igen hamar elhíznak. Ez még csak a második testem, ugyanolyan (vagy ugyanaz?), mint az első, ezért viselem a II-es sorszámot. Ha megszorítom a gyűrűs keresztemet, megjelenik a párom, a kicsit lökött (II.) Ehnaton, aki szintén a második testét használja.

Az elsővel már fölépített egy várost, Akhet-Atont, az élő Napkorong Ámon-papoktól mentes új fővárosát. Ott bontakozott ki az „el-amarnai reneszánsz”, az az életigenlő, testi-lelki harmóniát sugárzó emberközpontú művészeti stílus, amit (vagy valami azzal egy tőről fakadót) a jóval későbbi görögök révén ismerünk és csodálunk méltán világszerte máig is. Ez utóbbi „született újjá” a vallási vakbuzgóság sötét középkorának a vége felé – csakhogy a XVIII. dinasztia 10. fáraójának az idejében az Ámon-papság gerjesztette kulturális sötétség évezredei után még nem volt minek újjászületnie – az el-amarnai korszakot a férjem teremtette meg! És manapság melyik First Lady állhatna modellt hat gyerek után meztelenül?? Nos, a rólam készült festményt Berlinben megtekinthetik, ha arra járnak…

Ez a város Ehnaton II. Városa. Az első Aton Horizontja volt. Ehnatont megölték, azt a várost lerombolták. Ez itt a Tudás Horizontja. Ehnatont nem engedem másodszor is megölni, és ezt a várost, Ciencianápolist sem engedem lerombolni, Aton engem úgy segéljen!

Nézzék ezt a teret, a két „legömbölyített piramissal”, a két félgömb-kupolával! A másik körül csend és nyugalom: az a Nemzettudományi Intézeté. Mintha a nemzetnek nem lennének gondjai. Mintha a nemzet gondjai helyett mindenki a sajátjaival lenne elfoglalva. És a Siratófal (vagy valami jó nevű agytúrkász díványa) helyett a Biológiai Kutatóközpont körül (könyörgöm, miért pont ott??) immár tömegesen vetnék föl ezeket. Némelyikük azért megmosolyogtatóan földhözragadt tud lenni! A táblák szintjén mindössze két követelés fogalmazódott meg: és mind a kettő hadsereg-ellenes. Ciencianápolis független városállam, elvileg demilitarizált, itt a brazil hadseregnek ugyanúgy semmi keresnivalója, mint Vatikánban az olasz katonáknak. A Nemzeti Gárda jogosult beavatkozni, ha katasztrófa-helyzetben ezt külön kérjük. No, a vezetője, az a von Tanner alaposan elcseszhetett valamit...

Szóval, nézzék ezt a teret! A két kupola között korábbi névadójának, Darwinnak a szobra látható egy ovális tavacska közepén, a Ceschiatti-iskola egyik reprezentánsának alkotása. Valójában szoborcsoport, melynek „klasszikus” főalakja  a tér belsejének háttal állva jobbjával egy „Íme, a világ!” – mozdulatot tesz, baljával pedig kézen fogva vezet egy csimpánzt. Utóbbinak a gyerekek örülnek, mert simogatnivalóan élethűre sikeredett. A nemzet-tudományisok pedig még ma is bosszankodnak, mivel a majom az ő kupolájuk felőli oldalon, mintegy „az ő képviseletükben” kapaszkodik a tudós kezébe. Sokkal élettelenebb, „modernebb” viszont a harmadik alak, a Biológiai Központ „képviselője” (ügynöke?), annak ellenére, hogy az bizony mozog! Hol unokájaként kuporodik le a tudós lába elé, hol jóságos nagypapa pózát felvéve áll Darwin és a csimpánz mögött, hol pedig úgy helyezkedik el, hogy a tudós kinyújtott, kivilágított jobbja egyenesen őrá mutasson: „Íme, a jövő embere”.

Ez a harmadik alak idegesítő, állandóan villózik, szikrázik, kavarog, gomolyog. Félelmetes és idegenszerű. Sokkal több a különbség közte és a tudós közt, mint a tudós és a majom között. Ez külön dühíti a nemzettudományisokat. Ők ugyanis szeretnék a dolgokat úgy beállítani: az ősmajmok egy része a munka révén emberré vált, az evolúció következő lépcsője pedig a társadalmi (sőt: nemzeti!) emberré válás. A Biológiai Kutatóközpont „képviseletében” ugrabugráló fény-lény viszont azt sugallja: a biológusoknak, gén-technikusoknak legalábbis különvéleményük van az ember evolúciójának befejezettségéről.

De mi köze mindehhez a nemzetvédelemnek, a hadseregnek? Nem lehet, nem szabad tudni! A fiatal, egyetemista tüntetők talán megsejtettek valamit, ők tiltakoznak, követelnek. És ha egyéni sérelmeiknél messzebbre tekintenek, szót emelnek azokért is, akiktől idegen a tömegdemonstráció. A Darwin-szobrot meg a tavacskát övező pálmaligetben békésen sétálgató, két, középkorúnál kicsivel bölcsebb hölgytől például biztosan. Egyikük, a világoskék tweedkosztümös bottal, másikuk – láthatóan a barátnője – bordó selyemruhában.

– …és mióta van ez így… a lábaddal, Evelin, drágám? – kérdi a bordó.

– Jaj, tudod, kedves Teresa, amióta az a robot fellökött.

– Melyik? Hol? Csak nem tüntettél te is?

– Én? Dehogy! Az intézetben történt. Kicsit tovább maradtam benn, és ahogy kiléptem a szobám ajtaján, berontott a takarító robot, nekem szaladt, én elestem, és… és akkor. Nem is tudom. Nagyon megütöttem a lábam, az biztos. Az a ronda masina még át is gázolt rajtam, akkor törhetett el.

– De hát ez képtelenség! – szörnyülködik Teresa. – Nem működtek az érzékelői?

– Dehogynem. A bútorokat szabályosan, finoman kikerülte. Iréne jött át a szomszédból, mert sikoltoztam a fájdalomtól, őt is kikerülte. Mintha kizárólag engem akart volna eltaposni!

– Hihetetlen! – csapja össze a kezeit dońa Teresa. – És aztán?

– Aztán? Átvittek a másik kupolába, ott több az orvos, a pénz, jobb a felszerelés, a munka meg nyugodtabb, tisztább. – Figyelik? Nem nevezi meg a Biológiai Központot sem!

– Értem én, ezt mondogatta nekem Gallácska, a kis lakóm is: több a pénz, mert titkos fejlesztési alapból is kapnak, de erről nem szabad beszélni, mert bajba kerülhetünk… Ő csak tudja, a központ igazgatójának a titkárnője… Állítólag a brazil hadsereg áll az egész mögött, legalábbis a vezérkar…

– Végül is mi lett a lábaddal?

– A Biológiaiban először nem nyúltak hozzá, mert spiráltörés volt, és nem kötelességük. Ha megpróbálják, és hibáznak, visszaminősítik őket. Másik láb kellene, amolyan élő protézis… Iréne, aki elkísért, nem tágított mellőlem. Felhívta a központ igazgatóját! Nem volt a helyén. A titkárnője, Galla, aki nálad lakik, szólt valakinek. Pillanatok múlva már jött is egy idős meg egy fiatalabb kék overallos, valami Francesco és Riel technikus, és elvittek. Úgy mondták, a Kriobrio… Kriobiológiára. Ott hoztak rendbe, már amennyire tehették… Összebarkácsolták a lábam. Kicsit még nehezen járok, azért kell a bot. Még meg se köszöntem nekik. Teresám, szólhatnál Gallának, neki is hálával tartozom… Meg ő biztosan ismeri Francescoékat…

– Ne is mondd, Evelin, szegény kicsi Gallát nem láttam már majdnem egy hete.

– Elköltözött?

– Dehogy. Egyszerűen nem jött haza.

– Biztos valami fiú van a dologban…

– Nem, drága Evelin, Galla igazán helyes lány, szép, de megközelíthetetlen. Nem fiúzik. A munkahelyén csak annyit mondtak, hogy tanulmányúton van.

– Tanulmányúton, egy titkárnő?

– Nem csak titkárnő volt, illetve pont azért tették abba a munkakörbe, mert a legkülönfélébb dolgokhoz is értett, jó volt a memóriája, több nyelven tudott tolmácsgép nélkül, így az igazgató távollétében is a legnagyobb rendben mentek a dolgok, sőt…

– Akkor hogy hálálom én meg Gallának és Francescóéknak, amit értem tettek?

– Drága Evelin, én megmondom Gallácskának, ha előkerül, hogy beszélni szeretnél vele, és odaszólunk telcomon.

Nem vették észre, megtettek egy kört a Darwin-ligetben. Ismét ott állnak, ahol összetalálkoztak. Az a baj, hogy „logikailag is” körben járnak, nem jutottak semmire. Ráadásul Evelinnek megfájdult a törött bokája. Megáll, és szembefordul barátnőjével:

– Ha előkerül… –  mondja jelentőségteljesen, fölfelé bökve mutatóujjával. Valahol valaki kajánul elvigyorodik. Nem szép tőle!

– Elő fog kerülni! A XXI. században egy ember csak úgy nem tűnhet el! Visszajön a tanulmányútjáról, és felhív, megígérem!

– Éppen ettől félek, Teresám, hogy „csak úgy” tényleg nem tűnhetett el. Valakik eltüntették, mint ahogy valakik meg akartak nyomoríttatni egy robottal. És tudod, mi a legfurcsább? Amíg feküdnöm kellett, gondoltam, befejezem, amin dolgoztam, összefoglalom a Mato Grosso-i piramisok eddigi, jobbára általam feltárt történetét. Beküldtem a férjemet, hogy Irénétől kérje el az anyagomat. Ketten sem találták! Pedig Iréne világosan emlékezett, hogy archiválás után ő zárta be a tárolóba.

– Micsoda fejetlenség! A férjed nem tudna rendet csinálni?

– Tudna, ha hagynák. A Város építése idején ő volt Joe seriff, a közbiztonsági felügyelő. Fenntartotta a rendet a csoportjával. Kész a város – őt „előléptették”, most már a Városi Kommandó parancsnoka, csak éppen nem nyomozhat, nem tehet semmit, ha a föléje rendelt kiborg nem ad rá parancsot… Azért szólok neki…

– Valamit mi is megpróbálhatnánk: mindjárt este 10 óra, érkezik a váltás a Kutatóba. Jönnek hajóval, suhanóval, busszal, és nem tudnak berohanni, át kell verekedniük magukat a tömegen. Valakit kinézünk magunknak, és megszólítjuk: „Hová tűnt Galla, az igazgató titkárnője?” Olyan kedves lány, biztos mindenki ismeri és szereti…

 

Brazíliában ezen a szélességi fokon nincs se hosszú, ígéretes hajnal, se romantikus alkonyat, mert a nap meredekebben jár. Hamarabb tör fel, hamarabb zuhan le. Csak a Tudós-negyed és a Fórum környéke fürdik a fényében állandóan – éjszaka a GEOS-HT-815 tükörrendszere jóvoltából. Ez a műhold látja el napenergiával a klímaközpontot és a robotrendőrök sugárfegyvereit is. Emellett biztosítja a helyi és távolsági telcom-összeköttetést. Most például ezt a beszélgetést közvetíti:

– Anubisz a Piramisnak: Turisták a Szfinxnél. Szfinx okey. Sakál-II. indul. …Bárka a Níluson, a tenger felől!

– Vettük, Anubisz, a bárka a mienk. Szarkofágot hoz, de nem láthat semmit!

A Via do Expedicionarion metálkék suhi közeledik. Vezetője még hunyorog, elfelejtette az automata fényvédőt bekapcsolni. „Kívülről”, fénykörön kívüli városrészből jön, igaz, nem a Pihenő-övezetből, mint rendesen, hanem a „kísértetgyárak” egyikéből, ahol szintén három műszakban dolgoznak, de kizárólag robotok, azok pedig nem igényelnek semmilyen külső világítást, mégis selejtmentes a termelésük – az illetékes Alfák szerint legalábbis.

Riel technikust bosszantja ez a kinyilatkoztatott és kötelező magabiztosság, ugyanis éppen egy „anyaghiba miatti garanciális cserét” bonyolított le, kétszemélyes – hm., kétüléses suhanója rakterében egy vadonatúj KRIO, ezzel kell 22 órára, a harmadik műszak kezdetére a Biológiai Központba érnie.

– „Társadalmi rendünk alapja a robotok munkája… A robotok tevékenységüket a három szövetséges osztály: a tudósok (vagy Alfák), a technikusok (vagy Béták) és a gyakornokok (vagy Gammák) irányításával, azok szolgálatában, biztonsága, kényelme, jóléte érdekében végzik.” – visszhangzanak Rielben az oktatógép szavai. Szakmai képzettségét a Biológiai Központban szerezte – többnyire emberektől –, középfokú politikai vizsgát viszont a Nemzettudományiban tett, az emlékezetébe idéződött oktatógép termináljánál. Ezért annakidején néhányszor át kellett sétálnia a BK-ból az NI-be, mivel a „két szomszédvár” között mozgójárda nem üzemel. A természet- és társadalomtudományok újabb keletű elkülönültségén az építész (II. Ehnaton, ismerik…) úgy próbált segíteni, hogy egy téren, bár annak két oldalán helyezte el a Biológiai Kutatóközpont és a Nemzettudományi Intézet külsőre teljesen azonos félgömb formájú épületét. Riel még technikus-hallgató korában – csakazértis! – közös nevet adott a két intézménynek, a kezdőbetűk felhasználásával BIKI-NI térnek titulálta a korábbi Darwin teret. Megdöbbent és értetlenkedő társainak el kellett magyaráznia, hogy ő tulajdonképpen egy 1970-es, kétrészes női fürdőruhára gondolt….

– Hogy neked mik jutnak eszedbe? – mondta valaki – Kétrészes fürdőruha 2058-ban, amikor évtizedek óta a nudizmus dívik mindenütt, ahol egyáltalán lehet még fürödni! – azzal hátba vágták és otthagyták. Pedig népemről, az ókori egyiptomiakról még nem is beszélt: mi használtunk először kétrészes fürdőruhát – csak nem így hívtuk. Háborúkban beszerzett robotokat is tartottunk, azokat meg rabszolgának neveztük.

Riel általában sok olyasmit tudott, amit nem adtak le, de nem is kértek számon az oktatógépek. Olvasott atomkísérletekről – a klasszikus atomtöltetet két, kritikus tömeg alatti félgömbbel látta ábrázolni. Olvasott BIKINIről, a kilakoltatott szigetről, ahol atomkísérletek folytak. Hirosima, Nagaszaki: a „gyakorlati alkalmazás”, persze, hogy katonai célra…

– Díszcsat került a bikinidre! – ugratták Darwin szobrának leleplezésekor. A háromalakos kompozíciót a tudós halálának 175. évfordulóján avatták fel, hosszas szakmai és társadalmi (nemzeti!...) vita után. A tér később azért kapta mégis az Evolúció tere nevet, mert nemcsak a Darwin által megfigyelt „biológiai evolúció” létezik, hanem „ezt megelőzően” atomfizikai-kémiai, és ezt követően társadalmi (szociális) evolúció is. Ez kissé megnyugtatta a nemzettudományisok felborzolt kedélyét, de az „őket képviselő” csimpánzzal sosem tudtak megbékélni. A BIKINI-ből pedig akkor lett Tanga, amikor Riel egyszerre merült el a marajoara kerámiák és Rea Morgenstern geometriájának tanulmányozásában…

Érdekelte a történelem, a régészet, de büszke volt arra, hogy biológus. Hogy a szükségszerűen az események után kullogó (?), kutatásaik eredményét rendszerint politikai frázisokba fullasztó nemzettudományisokkal szemben a tudományos és technikai forradalom „új hulláma” – egyesek szerint haláltusája –, a tudomány termelőerővé válása lökte a csúcsra a biológiát, biokémiát. Nem kevesebbet vártak tőle: írjon új, a szó igazi értelmében kor-szerű szerepet a régi ripacsoknak az ősi ABC: a DNS-kód felhasználásával, de a sémák elvetésével! Emberkísértő feladat: Alkossunk embert – aki lehetőleg egyáltalán ne hasonlítson ránk!...

Riel, a Biológiai Központ másodosztályú technikusa az általa szállított kriót kis jóindulattal az Új Ember bölcsőjének tekinti. Egy kis – nemzettudományis – rosszindulattal pedig a Régi Ember koporsójának. Eljátszik néha az utóbbi gondolattal is. Sosem gyűlölte annyira a politikai oktatógépek programozóit, mint a génmérnök Alfák. Igaz, ő még csak Béta, vagyis technikus. De szeretne tudós, Alfa lenni, bár nem jobban, mint Reával sétálni az egykori Darwin téren, délután háromkor – ezt műszakbeosztása miatt nem tehette meg, olyankor még aludnia kellett, hogy este 10-re magához térjen, mert ha elkésik, vagy hibázik, végképp eljátssza az előrelépés esélyét, Dońa Martha ugyanis nem felejt. (Tudjuk, tudjuk!...)

Riel már nem hunyorog. Bekapcsolta az automata vezérlést, a suhi szépen oda fogja vinni a föld alatti szervízutak bonyolult rendszerében, ahová kell. Mindjárt eléri azt a pontot, ahol az út a tér szintje alá bukik. Búcsúpillantást vet a térre – Darwin tér, BIKINI tér, Tanga tér, Evolúció tere…, lám, két ember (asszony?) sétálgat a „vitatott” szoborcsoport közelében,  most lép oda hozzájuk egy harmadik, amikor a „jövő embere” nagyot szökken, éles fény villan valahonnan felülről, és az egyik ember (asszony?) összeesik!

– Itt Anubisz! Turista oké. Sakál-II. a körzetben.

– Itt Kheopsz a Piramisból. Nyugtáztam és vége, vonuljon be!

– Értettem.

Riel lazán lekapcsolja az automatikát, megrántja a joysticket, és a suhanó rögvest a téren, a csimpánz-alak előtt lebeg, tetején és a műszerfalon vörös vészjelzés villog. Kiengedi a kerekeket, lekapcsolja a lebegtetést. Előkap a kesztyűtartóból egy lapos dobozt, nyitja az ajtót, és máris a fekvő alak mellett térdel. A doboz tölcséres részével pásztázza az arcát, őszülő tincseket simít félre, elektródokat illeszt a halántékára. Csipogó hang és zöld fény jelentkezik.

– Az agya még él. Négy percünk van – egyenesedik fel. Világoskék egyenruháján a szíve fölött ezüst béta-betű, benne csillámló gömb. Ekkor veszi észre, hogy a korábbi divat szerint sportosan öltözött, sötétkék ruhás, szikár, magas, ősz férfihez beszél. A másik asszony jajveszékel.

– Tud segíteni? – kérdi a férfi.

– Elsősegélyt nyújtok az Egészségügyi Szolgálat megérkezéséig – magyarázza. Közben leereszti a suhi oldalát: – Jöjjön, csúsztassuk rá a sérültet, a kocsi önműködően beemeli! Remélem, szuperál ez a vacak! – teszi hozzá, amikor a krió tetejét kinyitja.

– Ez meg mi? – érdeklődik az idős férfi. – Még sosem láttam ilyet!

– Az a jó… Ez egy titkos technikai eszköz – mondja Riel, nem leplezett büszkeséggel, miközben lezárja a kriót. – Szóljon, ha kis fehér helikoptert lát vörös kereszttel! Addig megtudunk valamit az ismerősük állapotáról.

– Az jó lesz… Szegény Evelin… Sokkal több, mint ismerős. A feleségem.

– A felesége? Értem. Különös… Már nem szokás…

– Kár! Világéletünkben azért dolgoztunk, hogy rend legyen. Én voltam ennek a városnak az utolsó közbiztonsági felügyelője. Most a kommandót vezetem, minden mást a robotok…

– Joe seriff, maga az? Örülök, hogy megismerhetem! Riel technikus vagyok a Biológiai Kutatóközpontból. Legendákat mesélnek önről…

– Igen? A feleségem másodosztályú alfa történész. Ez a hölgy pedig Teresa, a barátnője.

– Szóval Nemzettudományis… – motyogja Riel, árnyalatnyi rosszallással, közben fáradhatatlanul gyötri a krióval összekötött számítógépét.

– Evelin történész volt, amikor még Társadalomtudományi Intézetnek hívták ezt a rohadt féldinnyét, aztán lett Nemzettudományi, a feleségem pedig visszaminősítve politikai programozó, aztán nyugdíjas, most meg itt fekszik.

– AGY ÉL. TEST ÉL. AGY NEM VEZÉRLI TESTET – mondja a számítógép, ugyanez megjelenik a monitoron is, egy csomó adattal együtt. Riel sóhajt, és új utasítást ad.

– Jöhetnének már az egészségügyisek!

– VEZÉRLÉS MEGSZAKADÁSA TERMIKUS BEHATÁS MIATT. ÉGÉSNYOMOK TEST TARKÓ NEVŰ RÉSZÉN.

– Ki használt itt lézert, és miért? – teszi fel a kérdést csak úgy magának Joe Seriff.

– Nem tudom. De a felvillanást láttam meg fentről, azért vagyok itt. És nem az intézetben. Mi lesz ebből? – folytatja magában. Bosszús arca némiképp földerül, mert a lézer paraméterei mellett ez is megjelenik a monitoron:

– ÁLLAPOT ENERGIAFÜGGŐ. HŰTÉST INDÍTANI 0,4 ÓRÁN BELÜL! VEZÉRLÉS MIKROSEBÉSZETI ÚTON HELYREÁLLÍTHATÓ.

– Galla megkedvelte magát, seriff.

– Milyen Galla? – kérdezi Teresa. – Mi éppen keresünk egy Gallát, a Biológiai Kutató igazgatójának a titkárnőjét. Nálam lakik, de egy hete nem jött haza.

– A személyi számítógépem. Abból a Gallából csak a hangját tudja mutatni, sajnos… – magyarázza Riel. – És csak velem szokott szóba állni…

– Bejelentették már az eltűnését? – bújik ki senhor Joe-ból a seriff…

– Be, persze, de ugyanúgy nem történt semmi, mint ahogy most se jönnek az egészségügyisek – mondja Teresa.

– Pedig jönniük kellene, mert az én energiatelepeim fél órán belül kimerülnek. Ezt Galla elhallgatta… Túl emberi… Ez a krió egyedül tudja azt, amit három orvos és hat ápoló egy intenzív szobában. Dońa Evelint azért kellene lehűtenünk, hogy a megállás határáig lelassíthassuk az életfolyamatait. Abban az állapotban aztán egy sereg robot és néhány mikrosebész megkísérelheti összekapcsolgatni az agy és a test között szétégett idegeket. Lehet, hogy őssejtekre is szükség lesz… Energiafüggő? Persze. De főként költségfüggő, meg bizottság-függő. Az euthanázia-bizottságnak kell jóváhagynia, hogy kezelhessék. Mivel nyugállományú alfa, talán nem utasítják el…

– Nem hallom a helikoptert – tűnődik a seriff.

– Mert nem is jön! Akkor viszont nekünk kell bevinnünk. Szálljon be, Teresától, sajnos el kell búcsúznunk, seriff! Ekkora teherrel így is körülményes lesz visszatottyannom az útra – mérlegeli az esélyeit Riel, de amint bekapcsolná a lebegtetést és behúzná a kerekeit, egy fekete suhanó zárja el az úját. Teresa döbbenten figyeli az újabb fejleményt, már a szobortól.

– Anubisz Kheopsznak…

– Láttam, Anubisz, ügyes. A bárka a szfinx előtt…

– Sakál-II. nem találja a Turistát.

– A keresett turista a szarkofágban, a bárkán. Hívjátok vissza a Sakált! – Aztán ugyanaz a hang, de egy másik csatornán: – Központ hívja Rielt! Miért késik? Vétel.

– Na, végre! Elsősegélyt nyújtok a Darwin-szobornál. Bevonulok. Elő kellene készíteni  a mikrosebészeti teamet!

– Ez nem az ön kompetenciája! Erről a bizottságnak kell döntenie! Egy másik bizottság pedig majd azt vizsgálja meg, hogy ön jogosult volt-e elsősegélynyújtás közben még csak tesztelés alatt álló technikát alkalmazni. Szerintem: nem! Vonuljon be! Négyes pálya!

Riel már a jelentéseit fogalmaztatja Gallával. Beüti a kódot, de a suhanó nem áll el az útjukból. Kiszáll, hogy megnézze.

– Maradjon, ez csapda lehet! – szól utána a seriff, de hiába. Amint Riel megkerüli a járművet, döbbenten látja, hogy a túlsó oldala le van nyitva. Két mentőrobot ragadja meg, egy kék villanás, és Riel technikus is egy krióban találja magát. Nem tudni, róla milyen bizottság fog dönteni, mikor, és főleg hogyan?? Joe seriff nem kockáztat. Átül Riel helyére, vigyázva, érzéssel emeli fel a suhanót, aztán behúzza a kerekeit. Óvatosan manőverezik, lassan ereszkedik alá a behajtóra. A négyes pálya kódja ugye beütve, neki csak automatára kell kapcsolnia. Esélyeket latolgat: őt a kommandótól is elküldik, Rielt a Központból dobják ki, Evelint meg a krióból. Túl hosszan ülésezik a bizottság. Nem hoz kedvező döntést. Kedvező döntést hoz, de túl későn. Vagy nem lesz, aki végrehajtsa, valahogy megoldják. Ezektől minden kitelik.

Annyi lélekjelenléte van, hogy ügyesen beletornázza magát Riel felakasztott köpenyébe. Megérzi zsebében az azonosító kártyát. Szitkozódva fogadkozik:

– Most az egyszer túl messzire merészkedtetek, pajtikáim! Az én feleségemmel nem fogtok szórakozni, velem még kevésbé! Még csak a Goias Velho-i kocsmákban fetrengtetek, amikor én már a Várost őriztem! Kiderítem, mi folyik itt, kiderítem, ki és miért lőtt rá a feleségemre, ki rabolta el a megmentőjét, Riel technikust, és persze azt is, hogy hová tűnt Galla, ha már belefogtam?!... És nem érdekel, ki fog beledögleni!

Hát, kitartás, Joe seriff, csak kitartás, mert semmi remény!