Írta: Vavřinec Vera Az álom
A buszmegállóban arra gondolok, mennyire szeretem az őszi város hangulatát.
Az íze és illata az egyre hidegebb idő ellenére is valami meghatározatlan melegséggel
ölel körbe. Ezekben a hónapokban érzem úgy, hogy otthon vagyok a világban, az
emberek a szeretteim és ha becsukom a Föld képzeletbeli kapuját, sem a természet, sem
egy magasabb rendű lény haragja nem állíthat be rajta váratlan vendég alakjában.
Számomra nem a tavasz a megújulás, a győzelem évszaka, hanem az ősz – főszerepben
az emberrel. Megrövidülnek a nappalok? A válaszunk: fényárban úszó utcák, illatgyertyák
meghitt lángja. Hideg, fagyos levegő próbál a csontunkig hatolni? Sült gesztenye, mely
nyáron sohasem esne olyan jól, sikkes kabátszerzemények felvonultatása és egy átlátszó ok arra, hogy a tenyerünkkel melengessünk meg egy áhított kezet. Eső? Van-e ennél meghittebb
kulissza a meleg szobánk védelméhez? Alig várom, hogy én is haza érkezzek barátságos kis lakásomba. A várakozást azzal rövidítem, hogy figyelem a mellettem elsiető embereket, és
idővel észreveszem, nem csak én teszem ezt. Tőlem nem messze, a dértől fehérre festett
padon egy idős ember ül mélyen a szemébe húzott kötött sapkában és csak a feje alig
észrevehető mozgása árulkodik arról, ahogy szemügyre veszi a járókelőket. Előtte a földön
lábának támasztva egy kartonlap áll, valami van is ráírva, de a tartalmát nem sikerül
kibetűznöm. Talán koldul, de a közelében nem látni semmit, ami arra szolgálna, hogy
pénzt dobjanak bele. Csak egy hosszú szőrű kutya fekszik mellette, fejét a gazdája megviselt
cipőjén nyugtatva. Az emberek többsége rájuk sem néz. Sőt kínosan ügyelnek arra, nehogy
egy pillantás is essék rájuk. Talán, mert nem tartják ezt a szemmel láthatóan lecsúszott
embertársukat méltónak a figyelemre, vagy csupán nem akarnak elkapni egy megtört tekintetet, mely halvány lelkiismeretfurdalást vagy sajnálatot lopna az így is gondokkal
megtűzdelt életükbe. Akadnak néhányan, nem túl sokan, akik sandán végig futják szemükkel
a kartonlapra írottakat, de ők sem lassítanak lépteiken. Végül egy nyolc év körüli szemüveges, sápadt kisfiú áll meg vonakodva. Luguggol a kutyához, kesztyűs kezével simogatja az állatot, az meg időnként végig nyal a gyermek kezén. Mielőtt a fiú tovább indulna, előveszi az iskolatáskájából a tízórais zacskóját, melyben egy gondosan csomagolt
kifli árválkodik. Odanyújtja az öregembernek, majd még látni őt vissza-vissza fordulni,
majd egy gyalogos átjárón elvegyül a többi ember között. Eközben az öreg átfagyott ujjaival
1.
kibontja az ajándékba kapott kiflijét és igazságossan kettétöri. Az egyik darabot odanyújtja
a kutyájának, aki azt egy szempillantás alatt el is tünteti. Most először érzek valami szánalom
félét, annak ellenére, hogy azt vallom, mindenki maga tehet a sorsa alakulásról. Viszont még nem halványult el annak az időszaknak az emléke, amikor még én magam is meglehetősen
nyomorúságos életkörülmények között éltem mindennapjaimat. Teszek pár lépést a pad irányába, mikor egészen különös dolog történik. A kutya felugrik, vadul csóválni kezdi a
farkát és neki lendül, hogy felém szaladjon, majd megtorpan és szinte emberi csodálkozással
a szemében a gazdájára néz. Két melső mancsát a térdére teszi és úgy szaglássza az egykor
jobb időket is látott kabátot, majd újra rám emeli okos tekintetét. Közben elolvasnom a kartonlapra írottakat.
PORTRÉKOT KÉSZÍTEK Gyorsan, színvonalasan és olcsón !
Hát......, ezt nehezen hiszem el. Bár az írása szép és helyesírási hibáktól is
mentes. Ám ez nem jelenti azt, hogy tehetséges is. Eközben a kutya már nyüszítve
futkos közöttünk, hol engem, hol pedig a gazdáját szaglászva.
- Lábhoz, Pamacs! – szólal meg az alak női hangon.
Annyira be van bugyolálva a ruháiba, hogy én mindeddig férfinak hittem.
Pamacs kelletlenül, de szót fogad és gazdája lába mellől szimatol tovább felém.
Mikor oda érek hozzájuk, mintha egy hatalmas tenyér mellen vágott volna, a zaj
elhalt körülöttem és egy másodpercre a lélegzetvételem is abbamaradt. Minden egyes porcikámmal azt éreztem ebben a röpke pillanatban, hogy én ezt az embert ismerem.
Talán csak képzelődtem, de az ő szemében is ugyanezt a felismerést véltem felfedezni.
Csak akkor tértem magamhoz a döbbenettől, mikor egy erősebb széllökés a hátomnak
csapódott és a tarkómat ért hideg mintha az utca zaját is újra a fülembe zúdította volna.
- Ne haragudjon, nem ismerjük mi egymást véletlenül? – szólítottam meg, miközben
kissé kínosan éreztem magam.
- Az ember sokszor saját magát sem ismerné meg pár év elteltével. – Ez minden
esetre érdekes válasz volt. Netán alkoholista lenne ez a furcsa nő?
- Gondolom, maga sem kívánja hogy lerajzoljam.
2.
- Miből gondolja? – Mellesleg valóban nem kívántam.- Csak egy sejtés.
Az igazság az, hogy én magam is festészetet tanulok, semmi szükségem rá, hogy
mással rajzoltassam le magamat. De a kiváncsiság fölülkerekedett bennem.
- Ha vannak magánál rajzok, oda adná megnézni?
Nem válaszolt, egyik szemöldökét felvonva elővett egy jó pár éves aktatáskából
két portrét. Mikor a kezembe vettem és közelebbről megnéztem a két rajzot, megint
az a kényelmetlen érzés vett rajtam erőt. Még pár lapot elővett, azok tájképek voltak,
illetve régi épületeket ábrázoltak. A rajzolási technika, az elsatírozott részletek – akár
az én kezem alól is kikerülhettek volna. Eltérés csupán annyiban volt, hogy én inkább
a modern irányzatokat részesítettem előnyben..
Leginkább a két portré kötötte le a figyelmemet. A rajzoló kéz árnyakkal, erős hangsúlyozással, vagy éppen hanyag nagyolással bizonyos részeknél elérte, hogy az
alkotó szemével lássuk a két embert. Az első nagyon fiatal fiú szép arcfelépítéssel,
ami még sincsen megfelelően kihangsúlyozva. Ami elfoglalja az egész arcot az a szeme.
A többi vonás szinte egybeolvad a lappal, viszont a szemekből áradó agresszivitás és kegyetlenség vészjóslóan telepszik rá az egész lapra. A másikon egy harminc év körüli
férfi van ábrázolva. Szabálytalan vonásai vannak, viszont a homloka magas, az álla
határozott vonalú és az ajkai teltek. Mindez rendkívül vonzóvá teszi, legalábbis számomra.
De mégsem ez, ami megfog benne, hanem az a keserédes érzés, melyet a látványa kivált
belőlem. Mintha a szebb, biztonságos jövő igéretének a fénye lenne a szemében. Érdekes.
Ezt a technikát, amellyel így tud lelket önteni ez az asszony a rajzvonásaiba, nekem is el
kell sajátítanom .
-Ha valaki ennyire tehetséges, mint maga, akkor hogyan történhet meg vele hogy..........
Elnyeltem a mondat befejezését, tapintatlannak éreztem a kérdést, főleg minekután
ő meg befejezte.
- .........hogyan siklik ki az élete, jár ilyen elhanyagoltan és engedi, hogy a sok, ostoba
ember lenézze?
Bólitottam, ám ő nem látszott sértődöttnek, inkább már-már szánakozva nézett rám,
majd valami torokszorító lemondással a hangjában válaszolt.
- Valamikor én is voltam fiatal és mint bizonyára te is tudod, ennek az állapotnak az
egyik kellemetlen velejárója a türelmetlenség. Túl gyorsan akartam felkapaszkodni a
3.
csúcsra, egy idő után már az eszközöket sem néztem ennek elérése érdekében,
így hát felgyorsultak körülöttem az események. Egy férfi volt ebben a segítségemre,
sóhajtott fel. Rendkívül segítőkésznek bizonyult egészen addig pillanatig, amikor már
ki artam szállni ebből a kapcsolatból...........Utána egyszerűen eltiport engem.
Talán az emlékek miatt, vagy csak egyszerűen a hideg miatt, fázósan megborzongott
és még szorosabbra húzta magán a kabátot.
- És a családja? Nincsenek gyerekei vagy.......
- Nincsenek. A gyerekek csak rátelepednek az ember életére, mellettük nem lehet kibontakoznia egy művésznek.
Önkéntelenül is hátráltam egy lépésnyit a padtól. Múlt héten egy beszélgetés
alkalmából én is ugyanezt mondtam – szóról szóra.
- Pontosan mit értett az alatt, hogy eltiporta magát? Mit tett, amivel ennyire
mélyre tudta taszítani magát?
- Ó, hát biztosan tudni akarod?
A szemünk egymásba kapcsolódik és már bánom, hogy ide jöttem hozzá. Az
arckifejezése nem szomorú, ahogy ezt egy ilyen történetnél az ember elvárná, hanem
inkább kárörvendő és kihívó. Értelmetlen szorongással várom a válaszát, melyet t
megelőz az érkező busz közeledő búgása. Paradox módon félek a választól, de a
kiváncsiság is furdal, mégis határozottan hátat fordítok neki, még csak el sem köszönök
tőle, szaladok, nehogy lemaradjak a buszról. Mikor már fenn vagyok, az ablakból látom Pamacsot, aki utánam jött, most a lassan elinduló busz mellet fut.
Látom, hogy a gazdája nem is hívogatja vissza, ő engem néz, kísér a tekintetével, amég
el nem tűnünk egymás szeme elől. Az arcán már nem káröröm, hanem kétségbeesés
tükröződött. A kétségbeesés, mely kezd engem is valami kifürkészhetetlen módon
behálózni ragacsos, fojtogató hálójával. A fenébe is! Mit ártott volna ha azt az öt kilométert
gyalog teszem meg hazáig? Tudni akarom az öregasszony történetének a végét. Tudom,
legbelül magamban biztos vagyok benne, hogy a válasz kulcsot jelent majd, egy még ki
sem alakult dilemmához valamikor a jövőben. Majdnem hogy pánikolok türelmetlenségemben, mikor végre észreveszem a következő megállót, teli várakozó
emberekkel, de a buszsofőr nem áll meg! Megnyomom a csengőt,......semmi! És mért
csak nekem tűnik ez furcsának?! A többi utas lehajtott fejjel ül nyomasztó egyhangúságban,
miközben a busz egyre gyorsabban halad, a kanyaroknál sem lassítva, ezek meg csak bárgyún
ülnek. Felpattanok az ülésről és próbálok oda dülöngélni a sofőrhöz, aki mintha direkt
4.
nehezítené a dolgom, jelző lámpát, fekvő rendőrt figyelmen kívül hagyva hajt egyre gyorsabban. Jóformán úgy repülök oda hozzá egy hirtelen fékezésnél, melyet egy rakéta start
követ.
- Kérem! Álljon meg! Hallja?! Azonnal álljon meg!
Már kiabálok, de ő mintha ezt meg sem hallaná. Megfogom a vállát, mire ő feltekint rám.........
*
-Még megállunk a nyaralóban, aztán irány a repülőtér, bogárka!
Ahogy gondolod, drágám! O.K., drágám! Minden természetesen az akaratod szerint,
drágám! Gergely magabiztos, határozott, parancsoláshoz szokott férfi. Két étterem
büszke tulajdonosa, tagja a városháza tanácsának és a társasági élet fontos szereplője.
A családi állapota nős, a fia egyetemre jár, a lánya a világ nagyvárosaiba, a felesége
pedig luxus-butikokba. A pénz a családok egyik leghatalmasabb összetartó kapocsa. A miénkben pénzhiány volt, szét is estünk rendesen. Bár, ne legyek igazságtalan, a szüleim
mindent megtettek, hogy ez ne így legyen. Apuka birka-türelemmel nyűtte a játékgépet a kocsmában, amely mind a mai napig nem hajlandó vele együttműködni az ő elképzelései szerint. Anyuka a világ legdolgosabb asszonya. A nap huszonnégy óráját a háztartásnak és ura kényelmének szenteli. Minden nap leves, főtt étel, apuka cipőjének a fényesítése, ruhájának vasalása, havonta ablak pucolás, nagytakarítás és sok egyébb más is. Érthetetlen, miért
nem vitte ennek ellenére sem soha semmire. Talán a bánat törte meg őket. Az egyetlen kislányuk, akit nem igazán érdekelt a mezőgazdasági szakközép iskola / melybe a gyermekek
beiratása kis falunkban hagyomány /, úgy döntött, tovább akar menni tanulni, méghozzá mázolónak, a világ, de főképp a szomszédok véleményétől tartó szülők nagy szégyenére. Négy éve elment a fővárosba, ahol a „ falu szája „ szerint kalandornőként keresi meg a mindennapi betevőjét. De a valóság ennél sokkal prózaibb. Egy sötét kis oduban laktam,
melyet a tulajdonos biztonságos garzon lakásnak nevezett. Csupán a biztonságot illetően tudok neki igazat adni, ugyanis nincs az a betörő, aki az életét kockáztatná a hiányos kapaszkodóval kiegészített, széteső félben lévő lépcsőn való felkapaszkodással. Az elsődleges
terveim között az szerepelt, hogy munkát találok és fogom végezni a tanulmányaimat is
mellette. Mint eladó kisasszony kezdtem, majd a kedvezőbb anyagi jutalmazás miatt mint pincérnő tengetem az életemet. Ám a fizetésem így sem elég ahhoz a kiváltsághoz, hogy
tanulhassak.Természetesen ennek csak akkor kell így lennie, ha feltétlenül ragaszkodom a
5.
tetőhöz a fejem felett, és az élelmiszerek megvásárlásához. Minden amit tehettem csupán
annyi, hogy könyvekből tanultam, a magántanárok megfizetésének a lehetősége is csak álom maradt számomra. A remény kitartóan pislákoló lángját Gergely megjelenése szította fel.
Kávét kért tőlem zárás előtt abban a kávézóban, ahol dolgoztam. Egyedül volt vendég, így nem fenyegette a közvélemény felháborodása, mikor a fenekembe csípett. Felháborodtam és a
borravalóját sem fogadtam el. Azóta állandóan a nyomomban volt ez a kopaszodó, elhízott és erőszakos alak. Mi tagadás, a várva várt lehetőséget láttam benne. A legkisebb mértékben sem vonzódtam hozzá, de nem ez volt az igazi oka tartózkodásomnak. Régi bölcsesség, miszerint annál becsesebb számunkra valami, minél nehezebben jutunk a birtokába. Fél évig játszottam
vele a macska-egér játékot, mielőtt beadtam a derekam. Addigra már megismertem őt és megérte hogy a nem túl hízelgő véleményem ellenére erőt vettem magamon. Egy színdarabhoz felkértek a kulisszák megfestésére és az áhított iskolába is felvettek, ahová egy takaros, ízlésesen berendezett egy szobás lakásból járok, melynek az az egyetlen hátránya, hogy Gergelynek is van hozzá kulcsa. Hála neki, életemben először lehetőségem nyílt külföldre is elutazni. A terv szerint két napot töltünk Rómában, majd egy hetet Szicíliában.
Gergely személyes sértésnek vette, mikor egy kisebb baleset ért az indulás előtt, így egy hetet halasztanunk kellett. A fürdőszobában olyan szerencsétlenül csúsztam el, hogy be vertem a fejem a csempézett lépcső sarkába és néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet..............
- Már itt is vagyunk. Gyere be te is! Legalább nem kell idekint várakoznod, amég én
összeszedek néhány szükséges holmit.
Az előszobában várakozom, amely akár egy fényűző ebédlő is lehetne. A tükör előtt bepúderozom a heget a homlokomon. Mikor néhány nappal a baleset után lekerült róla a tapasz az első dolog, ami az eszembe jutott, az öregasszony volt a furcsa álmomból, akinek pontosan az én sebemhez hasonló forradás volt a homlokán. A púder után egy csöppnyi rúzs,
egy újabb újítás, ami mindennapjaim részévé vált. Gergely még mindig nem került elő, így
egy kicsit körbenéztem magam körül. A családi fényképek az öreg, díszes komódon sorakoztak. Mikor egy szép, vörös hajú nőhöz értem a nézelődésben, aki valószínűleg Gergely felesége volt, éreztem tolakodás, amit teszek. Vissza akartam menni a bejárati ajtó melletti fotelhez, mikor a szemem megakadt egy kisfiú fényképén. A felismerés hirtelen gyorsasággal hatolt el a tudatomig. Álmomban az egyik portré ezt a fiút ábrázolta. Igaz, a fényképezőgép
lencséje nem húzta alá a rossz jellembeli tulajdonságokat, úgy, mint ahogy az álombeli művésznő tette.
6.
- Mit csinálsz?
Észre sem vettem, mikor lépett be Gergely a szobába.
- Csak nézelődtem. Tudod, milyen nagyon tetszenek a régi bútorok......Ki ez a fiú?
- Ez? – Közelebb lépett és megcsapott a nőiesen édeskés kölnijének az illata. Ez a
tényező méginkább fokozta a gyomromban imént feltört kellemetlen érzést.
- Ez én vagyok bogárkám, tizennégy évesen. Nem ismertél meg?
Nevetett, de nekem egy csöppnyi kedvem sem volt nevetni. Mi történik körülöttem?
Olaszország, ahol a múlt jobban előtérbe nyomul, mint a jelen......Trasteirre, Róma legrégibb városnegyede. Vászonra kívánkozó kis utcácskák, ódon házak, melyek mint az elmúlt idők rendíthetetlen őrei tornyosulnak az ember fölé. Hosszú szárító kötelekre aggatott ruhák, családi vállalkozások, ahol az emberek név szerint üdvözlik egymást. Néhány fiatal a templom lépcsőjén ülve beszélget egymással, a történelem a jelennel itt kéz a kézben jár. Én mégsem tudom magam teljesen átadni az utánozhatatlan hangulatnak. Egyre csak a furcsa álmon gondolkozom. Egyáltaltalán, szokott az ember álmodni, amikor elveszti az eszméletét? Taxit fogunk és amikor megérkezünk a szállodába, Gergely meg sem várja, hogy legalább a cipőmből kibújjak, nekem esik. Most még színlelni sincs kedvem. Próbálok arra gondolni, ő a kulcs ahhoz, hogy az álmaim végre kézzel fogható formát öltsenek, de egyre csak az öregasszony gúnyos mosolyát látom magam előtt. Nem megy. Semmi sem segít. Gergely ezt bizonyára észreveszi, de nem törődik vele, utat tör vágyainak. Annyira undorodom tőle, hogy beleborzongok. Ő van olyan öntelt, hogy ezt sikerélményként könyveli el magában. Mikor végre lehemperedik rólam, berohanok a fürdőszobába. Rosszul vagyok magamtól, talán még jobban, mint Gergely viselkedésétől. A tükörben egy idegen arc, a hangulatvilágításban az árnyak szinte eltorzítják a vonásaimat. Az arcom olyan...., olyan...., milyen is? Összeállt a kép. Az öregasszony álmomban én magam voltam, csak negyven – negyvenöt év előrepillantással. Kétségbe esetten keresem a villanykapcsolót és mikor végre fénybe borul a helység, félve pillantok ismét a tükörbe. Az árnyak eltűntek, de a szám sarkában megbúvó apró ránc kemény kifejezést kölcsönzött és épp olyan cinizmus sütött a tekintetemből, mint neki. Vagyis nekem. Tehát én is arra a sorsra jutok, mint álombeli önmagam? Lám, mire képes a tudatalatti. Bár Gergely fényképére, melyet előtte még soha nem láttam, még mindig nem találtam racionális magyarázatot. De most nem is ez a legfőbb gondom. Mit tegyek a
Gergellyel való kapcsolatommal?
7.
Reggelre összeszedtem magam, tudtam, ha továbbra is a festéssel akarok foglalkozni, erősnek kell maradnom. Gergely a száloda bárjában maradt, én pedig megkerestem Lorcan O Neill modern művészetek galériáját. Az interneten akadtam rá, most egy kicsit félszegen léptem be, még mindig nem szoktam meg az ilyen kaliberű helyek látogatását. Elfogultan távoztam, és még soha nem volt olyan erős a vágy bennem, hogy én is valamire vigyem. Alkotni akartam. Jól döntöttem Gergővel kapcsolatban
Az egész napot nézelődéssel töltöttem és délután ráakadtam egy elegás kis üzletre a Spanyol lépcsőkkel szemben. Az üzlet tele volt gyönyörűen kidolgozott finom kesztyűkkel, hirtelen felindulásból vettem egy párat Gergelynek.
A legnagyopbb egyetértésben hagytuk el a szállodát, hogy folytassuk utunkat. Amég a taxis rakta el a bőröndjeinket, én a kirakatokat nézegettem.
- Bogárka, gyere már!
Szerencse, hogy nem értik körülöttem az emberek, hogy rovarnak titulál. A taxihoz érve hirtelen megint elfogott a szorongás, de erőt vettem magamon és beszálltam. Elhelyezkedtem
az üllésen és úgy éreztem túl kevés a levegő az autóban.
- Akkor húzd le az ablakot! Remélem, hogy nem vagy terhes. Nyugtalanító, ahogy az utóbbi időben viselkedsz.
Vigasztaló szavait elengedem a fülem mellett. Az igazán nyugtalanító az a pillanat volt, amikor a taxis hátra fordult. Farkasszemet néztem az álmombeli buszsofőrrel.
*
Egy utazási iroda kirakata előtt sétálok, melyben római kirándulásokat hirdetnek. Eszembe jut az én emlékezetes kirándulásom a napfény országába, melynek lassan már három éve lesz. Az álmomban felszálltam a buszra, holott az öreg /régi?/ önmagamnál kellett volna maradnom. És mi történt? Az autóbusz életveszélyesen, őrült tempóban száguldott, minél tovább mentünk, annál kisebb lett az esélyem a kiszállásra. Pontosan ugyanaz vár rám a valóságban is, ha nem lépek rögtön ki ebből a kapcsolatból. Elviselhetetlenül ragaszkodós lettem Gergellyel, rátelepedtem a „szerelmemmel”. Közös jövőt emlegettem és gyerekeket. Ez természetesen bevált, így újra egy olcsó, kiadó lakás után kezdtem érdeklődni. Nem mondhatnám, hogy különössebben meglepődtem, mikor az egyik tulajdonossal találkoztam. Az a férfi volt a másik portréról, aki olyan mély benyomást gyakorolt rám. A lakás a legkevésbé sem tetszett, de kibéreltem. Bár ő szerinte – épp tegnap mondta két csók között – ha nem így történt volna, akkor is egymás útjába sodort volna minket a véletlen. Egyszerűen vannak életek, melyek egymás útjának keresztezésére vannak ítélve.
8.
