Részletek
Pályázat
Szerző neve:
Szendrei Ildikó
Áthúzott napok Hűvös, vidéki reggelre ébredtem már jóval a feleségem előtt. Szegény sokat szenved mostanában, nemsokára megérkezik a fiúnk, ezek már az utolsó hetek. Félek, nem lehetek mellette a legfontosabb pillanatban.Még a reggeli tennivalókon járt az eszem, mikor kinéztem az ablakon, a távolban egy sötét ruhás, sapkás embert pillantottam meg, kiben a falu postását véltem felismerni. Hatalmas válltáskájában több száz levél, arra várva, hogy valaki felbontsa őket.Egyértelműen felénk tartott, így gyorsan öltözködtem, közben kérdőjelek villantak előttem: vajon milyen levelet hozott ilyen korán? Jó vagy rossz hír? Egyre csak fokozódott bennem, amit eddig sejtettem. Az egész országban pattanásig feszülnek az idegek. Mindenki retteg, hogy elveszti megélhetését, szeretteit. Katonák ezreit cipelik az orosz és román frontra.1939-et írunk, háborús helyzet uralkodik nem csak itt, az egész világban. Miközben ezen, gondolkodtam, hangos kopogás zavart meg és már nyitottam is az ajtót. A postás állt előttem, kezében egy hosszú fehér borítékkal, melyet sietve nyújtott át. Szemembe nézett, majd sarkon fordult és zavartan távozott. Eltűnődtem egy darabig, nem is tudom, talán az időpont nem tetszett neki, hogy ilyen korán levelet kellett hoznia a pusztába, hiszen a levélnek teljesen mindegy, hogy késő délelőtt, vagy kora délután bontják fel. De ez a levél nem várhatott, most lettem csak figyelmes rá. Megpillantottam a feladót és végigfutott rajtam a hideg. Ott maradtam a ház előtt, felbontottam és már tudtam, gyanúm beigazolódott. Behívtak a hadseregbe. Betűk egymásutánját, indoklások és buzdítások tömegét vártam, de a behívó rövid volt: közölték, hol és mikor jelenjek meg.Keserűen néztem végig a tájon és az álmos házakon, majd lefoglaltam gondolataim. Elvégeztem néhány munkát a ház körül, igyekeztem a reggelivel feleségemnek. Csodálatos asszony, csak nézem, ahogy alszik, és arra gondolok, mi lesz, ha nélkülem kell felnevelnie a fiúnkat? Hány ilyen fiatalasszony marad egyedül, akiket megedz, vagy elnyom az élet? Ő erős, „állni fogja a sarat” a fiam, aki talán nem is fog apának szólítani, mert soha még csak egyetlen pillanatra sem fogjuk látni és érinteni egymást. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok sűrűjében telt a nap. Igyekeztem a legszilárdabb oldalamat mutatni és családommal a hírt, mihamarabb közölni. Mikor elmondtam, anyám, a húgaim és feleségem sírva fakadtak. Apám és öcsém egy szót sem szóltak. Aztán apám mégis közelebb lépett, megfogta tarkóm, és megveregette vállam. Hirtelen vérágasak lettek szemei, és gombóc nőhetett torkában, mert szó nélkül kiment a házból.Másnap hajnalban indulnom kellett. Egyedül gyalogoltam ki a pusztába, ezen a poros földúton úgy éreztem, minden perc egy ajándék. Visszagondoltam szegény jó anyámra, vajon láthatom-e még valaha azt, ki az életet adta nekem, lesz-e még alkalom, hogy magamhoz szorítsam, megcsókoljam, és dolgos kezeit pihenésre parancsoljam? Hány könnycseppet fog értem hullatni és hányszor dobban még az a szív nélkülem? Így közelítettem a szomszéd faluba, ahol katonai teherkocsikra gyűjtöttek minket. Onnan egy közeli nagyváros laktanyájába vittek, majd felszerelkezve megindultunk az orosz frontra. Már nem tudtam, merre járunk, csak úgy pörögtek a kilométerek. Szorítottam a puskám és arra gondoltam, mit keresünk mi, egy ilyen kis ország a világháborúban? Hogy jutottunk el idáig? Otthon közölték velünk, hogy valószínűleg mindannyian odaveszünk, de Magyarország hősi halottainak tekint majd, és szüleink ezt adják a világnak, minket. Mi pedig a békéért áldozzuk magunkat. Gyermekkorom óta nem értettem, hogy lehet háborúval békét teremteni. Miután megérkeztünk, több hetet töltöttünk egy helyen, ahol németek próbáltak magyar vérrel búzatáblákat öntözni. Létszámunk jelentősen megcsappant, ezért parancsba kaptuk, 15-20 fős osztagokban szóródjunk szét. Minden katona számára a parancs: az ,,ellenséges” nép kiirtása, eltüntetése a Föld felszínéről. Aljas és érthetetlen feladat, de mindenkinek ebben a szellemben kellett megtenni minden egyes mozdulatát. Így jártuk a hegyeket, barlangokat, földalatti bunkereket, településeket román menekülteket keresve. Esőben, szélben, aknák, katonák és repülőgépek elől menekülve vándoroltunk. Hat társunkat vesztettük el út közben. A „legteljesebb” végtisztességben az részesült, akit egy árokban ért a halál. Hasra fordítva, földdel lehintve, hátára állva kimászni a gödörből, és tovább lopakodni. Ez volt a katonai temetés. Ennyi halottat egészséges ember képzelni nem tud. Mindenhol tetemekbe akadtunk, volt, hogy egy búvóhelyen akadt belém egy lélek oszló test formájában. Sokat gyalogoltunk felderítés céljából, ezért állandóan ébernek kellett lenni. De érzékeink tompultak, ez abban mutatkozott, hogy ismét embereket vesztettünk. Arra gondoltam, én vajon hány embernek oltottam ki az életét? Tudatosan, szemtől-szemben még egyét sem, de amikor több száz töltényt lövök a gépfegyverből, és gránátokat dobálok úgy, mint a húsvéti tojásokat lehetetlen, hogy még senki életét ne oltottam volna ki. Én is gyilkos vagyok. Eszembe jutottak az otthoniak, mit szólna az édesanyám? Az elsőszülött fia hét hónap alatt éveket öregedett, csak fegyverrel ember és vér tapad a kezéhez.Ekkor egy települést vettünk célba, melyet az orosz légierő bombázott korábban. Túlélők után kutattunk, ezért mindannyian óvatosak voltunk. Próbáltunk minden mozgásra, neszre figyelni. A romok között holttest hegyeken másztunk, végignéztük az épen maradt házakat, sehol senki. A legutolsó romos ház egy többcsaládos parasztház volt. Minden ajtón két társunk ment be, én a legutolsót vizsgáltam a parancsnokkal. Végigmentünk a szobákon, a legutolsóhoz érve „lélegzetvételt” hallottam. Betörtük az ajtót és valami szívbemarkoló, fel nem fogható érzés nyilallt belém. Egy idős házaspár ült egy olajkályha mellett egymás kezét fogva. Az asszony másik kezével egy csecsemőt tartott, aki már bizonyára árva volt. A főparancsnok arcán meglepődöttséget láttam, de nem meghatottságot. Azonnal parancsot adott, hogy lőjem agyon őket, a gyereket is. Azok mintha értették volna hangosan kiáltozva, könyörögtek életükért. De a parancsnok a falhoz állította őket. Ledöbbentem a pillanattól, majd azt mondta csak a gyereket, öljem meg, az öregek maradhatnak. Rám ordított, de én csak álltam és az járt az eszemben, Istenem az én gyermekem is ekkora lehet és ő számomra a világ fénye, hogy ölhetném meg ezt a gyermeket? Lebénultam és meg sem mozdultam. A parancsnok a szemembe nézett: „Már pedig ezt magának kell elintézni! Teljesítse a parancsot vagy én, lövöm le magát! Lője már le! Ha nem teszi meg húsz év múlva ez öli meg magát!” -azzal sarkon fordult és csatlakozott a ház előtt várakozó társainkhoz. A szívem oly hangosan vert, hogy attól féltem, mindenki meghallja. Minden szervem ennek az izmos pumpának a munkájára koncentrált. Éreztem, ahogy testem behálózzák az erek. A halántékomon tompa lüktetések haladtak át. Pislogni sem tudtam, csak néztem a halálfélelemtől rémült arcokat, ahogy élet-halál harcot folytatnak az embertől nyújtható legnagyobb önfegyelemmel. Hirtelen megmozdultam és éreztem, ahogy a feszült helyzettől megizzadt tenyereim végighaladnak a hideg puskán. Kibiztosítottam és rájuk emeltem majd két golyót adtam, a falnak. A két ember földre rogyott, láttam, ahogy ráncaik kisimultak és a boldogságtól, vagy talán a kimerültségtől sírásba kezdtek. Mintha álmomból ébredtem volna, megint mindent tisztán láttam. Egy pillantást sem vetve rájuk elhagytam a házat. A szakaszból egy páran elindultak előre a többiek kint vártak. A parancsnok útközben „gratulált”. Szerinte egy katona létének értelme: a parancs, és én jól cselekedtem. Végrehajtottam a parancsot, ennek így kellett lennie. Egy szót sem szóltam, de ez úgy láttam, nem zavarta. Bizonyára azt gondolta, hogy katonai szempontból most estem át a tűzkeresztségen. Így folytattuk küldetésünk. Pár nap múlva szövetséges csapatokkal találkoztunk, és a közeli hadszíntér ütközőzónájába irányítottak minket. Napokon keresztül lőttek és bombáztak minket. A kilencedik napon hajnalban tankok tömegét vetettük be. Én megint egy árokban maradtam, onnan kellett tüzelnünk. Mint ahogy gyerekek játszanak télen a hógolyóval, úgy dobálták ránk a gránátot. Hatalmas volt a köd és a homály, képtelenség lett volna bármit is észrevenni a robbanások fényein kívül. Egyszer csak mély huppanást hallottam, mire balra néztem, két társam épp a Magyar Királyság hősi halottjává vált, testük ugyanis millió darabban próbálta elérni az eget. Rajtam kábultság lett úrrá, majd összecsuklottam. Egyetlen kép maradt még ebből a napból; egy teherautón vittek, a bal lábamat valaki felfelé tartotta, ezután már csak rémült kiáltások folytak össze fejemben. Csak egy napot aludtam, mikor felébredtem egy fehér vaságy rácsait pillantottam meg, és a lábam, melytől egész testem sajgott. Megtudtam, hogy a gránát félig leszakította. Mindent megpróbáltak, de az orvos le akarja vágni. Ezer dolog villant át az agyamon, mi lesz velem, ha nyomorékként térek haza? Csak teher leszek többé. Könyörögtem az orvosnak, adjon még egy esélyt az életemnek. Még három hetet töltöttem a kórházban, és a lábam egy hét után legnagyobb örömömre javulásra „kényszerült”. Minden nap jobb volt, éreztem magamban az erőt, tudtam, hazajutok. Így is történt, három hét után hazaszállítottak.Mintha nem is az otthonomat, az ismerős házakat láttam volna, fájó szívvel vettem tudomásul, hogy még ezt a kicsiny települést is le akarták törölni a Föld színéről. A közeli házakból megrohanták a kocsinkat, de a családomból senkit sem láttam. De, mégis, valaki kinyitotta a szülőházam ajtaját. Semmilyen földi érzés nem jött gyorsabban és ért ilyen mélyre bennem, mint amikor megpillantottam pokróccal felém futó édesanyámat. Tudnia kellett, valami megsúgta neki, hogy én jövök. Rohant utána mindenki testvéreim, az apám és a feleségem, aki egy kisfiúval a karján könnyezve istenítette a teherautót, mely engem rejtett. Megölelni, megcsókolni őket, és meglátni a már gügyögő fiamat minden fájdalomnál és örömnél hatalmasabb érzés. A legfontosabb, hogy egymásnak vagyunk. Évek és életek vesznek a semmibe felelősök és megoldások nélkül. A háborúban a népek egymást „falják fel”, mint az állatok. De ha ez véget ér, még az sem lesz elég, ahhoz ugyanis nem kellett sokat szenvednem, hogy rájöjjek: az embernek a vérében van az önpusztítás. Azóta minden nap így térek haza, nem számít, ha rossz az idő, vagy hétköznap van, mindig ünnep van, a „Nap” sugara pedig bármely napszakban bevilágít a szívembe, ha akarom.Most az élet értelmének tudatában fogom fel azt, hogy nincs fontosabb, mint megbecsülni ezt az egyszeri, rövid és megismételhetetlen alkalmat, az életet, és azokat, akiktől ezt az ajándékot kaptuk, a szüleinket. Ezt tanította nekem, és így él bennem örökké az Édesanyám. Szendrei Ildikó
Copyright 2006. All Rights Reserved.
