Bevezető!

A halál álmai!

 

          Az újság utolsó oldalán találjuk a gyászjelentést. Általábban átfutjuk a neveket, de soha nem gondolkoznuk el azon, mit érezhetnek azok, akik ezt a hirdetést feladták. De amikor velünk történik ugyan ez akkor mit is, teszünk. Lassan látjuk, ahogy a halál elragadja azt, akit szeretünk. Nem tudunk csinálni semit. Csak kinozuk magunkat, s nem teszünk semit. De hát mit is tehetnénk. A saját vermünkben vergődünk és küszködünk. De nem veszük észre, hogy egyre mélyebre ássuk magunkat. Aztán ránk omlik a földtömeg. Már nincs erőnk ássni és csak ugy feladjuk. Saját magunktól veszük el az életet. Azt hiszük, hogy azzal, ha feláldozuk magunkat azzal megmenthetünk valakit. Könnyű ezt leirni, csak megvalositani nehéz. Probálod elhitetni magadal, hogy minden rendben van. S közben észre sem veszed, hogy tönkre teszed magad. Szeretnéd, ha valaki megmondaná, hogy mit tegyél. Kihez forduljál. S ha kapsz is valakit, olyant, aki megért. Ő nem tudná megmondani a választ. Csak harcolsz, de ebből a csatából csak vesztesen kerülhetsz ki, ha túl éled. Mert már nincs csoda, s nincs remény. Probálod megállitani az önpusztitást, de már nem megy túl lent vagy. S bár néha rendeződnek a dolgok, már nem is érdekel. Már nem megy a játék, kinőted a szereped. Álomvilágot épitesz magadnak. Boldog és csodálatos világot. Amely alapja a hazugság. És a valoság pillanatok alatt szét dölti a világod. S bár nem fogadod el, a romokban élsz. A falak pedig az emlékkekel és az álmokkal együtt maguk alá temetnek. S mikor már a mélyben vagy, már nem törödik veled senki, hiszen te vesztes vagy. Aki már nem tudd feljöni. S a halált megváltásként várod. Miután már teljesen összetörtél és megélted a kinok kinját. A halál angyala magához húz véres körmei a husodba hatolnak. De már nem fáj, hisz ez jó. Majd lassan kezét a torkodhoz emeli és egy pillanat és vége. És te mosolyogva távozol a Halál Angyalával!

          S marad egy földhalom, amelyre évente dobnak egy hervadt virágot. S ugy tesznek, mintha emlékeznének rád, de hát ez is hazugság. Csak egy cikk maradsz, egy darab papir egy megsárgult ujság utolsó oldalán a többi ismertelen név közt.

 

 

 

 

Csend volt és nyugalom. Valahol, valamikor egy sötét éjszakán. Ott, ahová még nem ért el az emberiség pusztitó keze. Tökéletes volt még, csak a csillagok világitoták be a kihalt tájat. Ő ott állt, és csak nézte az eget. Majd valahol a távolba felcsillant egy csillag. S mintha meg akarta volna keresni, elindult a sötétben. Az út egy házhoz vezettet. Ott állt már évek ota, elhagyottan. Az emberek az emlékezés házaként emlegették maguk közt. Mint egy öregember, a ki megunt már egyenesen állni az évek során eldölt. S mint egy kiváncsi ember két ablakával az erdőre nézet. Oda ért s mikor rálépet a tornácra, megreccsent a padlozat. Mintha minden egyes csikorgás egy jajjgatás lett volna. Majd leült, s elgondolkozott vajon miért nem laknak benne már oly rég. Ha a ház mesélni tudna, mit beszélne el. Belépet az ajton, amely csikorogva lassan tárult fel. Sötét volt oda bent. Végig járt a szobát, pár ott maradt butor volt csak benne. De mintha a vissza csöpent volna a multba. Mindent beszőt a pokháló, és dohos szag terjenget a szobában. Kirohant a friss levegőre, ugy érezte megfulad ha, bent marad. A mult szinte halálra ijesztette őt. A sötétség szelleme bár csak egy percre érintette meg, ugy érezte, nem kap levegőt.

Majd leült a tornácra s mintha egy titokzatos erő tartota volna ott, nem tudot elmozdulni. Fáradtan hátát neki támasztotta a falnak, csak nézte az erdőt. Egyé vált a házzal. S csak figyelte az előtte elterülő szépséget. Észre sem vette, hogy a sötét lény lassan közeledik és behálozta őt. A láthatatlan kötelek egyre szorosabbak lettek és hozzá fűzték a házhoz a része lett. Lassan álomba merült.

Már hajnalodott, iszonyatosan fázott. Felébredt és még mindig ott ült. S mint aki rabságból szabadulni akart volna. Letépte a láthatatlan köteleket és szaladt egyre gyorsaban. Mikor elég mesze szaladt, megállt hogy kifuja magát. Hátra nézet s ugy érezte a ház még mindig, figyeli. S bár már felviradt lassan, ő látta, ahogy az árnyék ott állt a ház ajtojában és őt nézi. Megijedt rohant egyre meszebb. Egészen addig amig már nem láta a házat.

Eljött a következő este is, s ő eldöntöte ujra oda megy. Szembe kell néznie mindig mindenel. Lassan haladt a talpa alatt halkan megzörentek a levelek. Az árnyék ott állt ő pedig szemben állt vele. Mélyen a szemébe nézet s magát látta. Megijedt, de ahogy mélyebre nézet láta a multat, ahogy mindent rosszul tesz Ahogy kicsi és egyedűl van és fél. Ül a sötét szobában és zokog, de nem jön senki. Fázot és félt. De tudta ez csak a mult ezen már túl lépet. Már nem félt, mert bár tényleg mindig egyedűl volt, már megtanulta kezelni a félelmét. Elrejtette, de most ujra látta szemtől szembe állt a multjával, az életével. Mondani akart valamit, de a lábai maguktól elindultak csak rohantak. Szaladás közben visszanézet, de az árnyék nem követte őt. Csak állt és nézte. Mert tudta ugy is ujra el fog majd jönni. Hogy megprobáljon szembe nézni vele. De ez nem igy történt.

 

          Amit soha életében nem tett, nem nézet szembe a problémáival. Ujra elkezdet félni, rettegni mindentől, elszaladt előlük. Egyre messzebb került nem csak az emberektől, hanem saját magátol is. S valahol a rohanás közben elvesztette önmagát, bár tudta, hogy melyik uton, de nem, mert vissza fordulni.

 

Ott feküdt ő már egy teljes éve. S kiderült, hogy valamikor ő is utoljára anál a háznál járt. Majd soha többé nem tudot tovább lépni. A mult anyira megmérgeztte a szivét, hogy nem tudta túl élni. Nem akart ujra szembe nézni vele. Elszaladt oda, ahol már soha többé nem tudja elérni. Ez volt az utolsó és egyetlen esélye, hogy megmeneküljön. Hisz az ő története is folytatodik. Már a félelem betöltőte az életét. Álandoan menekült, nem tudta mielől, de szaladt. De nem volt menekvés.

 

Zuhogot az eső, egy nyári este volt. Ő csak sétált a kihalt utcákon. Valami ujra az éjszakába űzte. Az árnyék lassan követe, bár merre is ment. Tudta valahogy meg kell menekülnie. Nem birja már tovább. Mint a vad, akit üldöznek ugy rohant. Csak egyetlen esélye volt. Ott állt a tömbház tetején és nézet a földet. Beleszédült, retteget. De tudat csak igy léphet továbbb. Csak egy lépés és minden véget ér örökre. És lépet csak zuhant, de akkor valaki erős kezzekel visszarántotta. Hátra nézet és az árnyék volt, utol érte és nem engedte, hogy elmeneküljön. Lassan felriadt az árnyék pedig ujra eltünt, ő pedig az utcán állt. De ez csak folytatodott. Ujra és ujra eljött. Megmérgezete a lelkét.

 

Kint iszonyatos volt az idő. Hatalmas vihar tobolt. Ő ült az üres lakásban és félt. A szél csapkodta az ablakot. Szerete az esőt úgy érezte, kimossa a szivéből a szenyet, bár rövid időre de segitet. De most valahogy más volt már retteget ujra. A csendet egy kopogtatás törte meg. Lassan az ajtohoz lépet és kinyitotta. Odakint sötét volt, de ő tisztán látta, ahogy az árnyék elsuhan melette. Visszament a lakásba, ő ott állt az ágy melett, szembe akart nézni vele, de már nem sikerült. Az árnyék az ágyhoz láncolta őt. Behunyta a szemét, tudta nem szabad a szemébe néznie, nem akarja látni. Küzdőtt, harcolt ellene. Egyre erősebben, s akkor, amikor úgy érezte, fel kellene adni, mert már nem birja tovább. Felpillantott és már világos volt, a vihar elcsendesedet. Izzadságban uszott, a ruhája a teséhez tapadt. Hideg futott végig rajat. Bevonszolta fáradt testét a fürdőbe, beállt a hideg tus alá, amely lassan lehütőte a testét. Probálta elfelejteni ezt a szörnyű álmot, de valahogy állandoan arra gondolt. Majd meleg vizet engedet a testére. Probálta lemosni a láthatatlan érintéseket. De ahogy hozzá ért a testéhez, felsikoltott. Fájt a teste, tele volt kék foltokkal. Gondolta majd elmulnak de ezek örökre ott maradtak, hogy emlékeztesék őt. Soha nem menekült előle.

Ujra megprobálta csak a célját akarta elérni. De ő még ezt utolso esélyt is elvette tőle. Már nem volt menekvés, hiába küzdött. Valami nem engedte őt el.

 

Meleg délután volt. Füledt volt a levegő a szobában. Ő csak ült és a semmiségbe nézet. Lassan elindult a fürdő fele, kezében szorongatva valmit. Benyitott, bement, becsukta maga mögött az ajtot. Leült a kád elé. Fáradt volt mintha a világ összes gondját a vállán hordta volna. Egyik kezét a kád felé hajtotta a beszürődő fényben, pedig felcsillant valamit.  A csuklojához tette és mélyen belehasitott és csak vágta egyre mélyeben. Kieset a kezéből az éles tárgy. És kezén gyöngyözni kezdet a vér. Majd egyre gyorsabban patakzott.  Ő csak hagyta. Neki dölt a kádnak, és higadtan várta, ahogy lassan elfolyik belőle az élet. De már megint tévedet. Az orák teltek egyre halványabbal lettek körülötte a tárgyak, s már- már érezte is a szabadság örömét. Amikor a ködön át ujra megpillantotta a sötét lényt. A földre teperte és kezét szoritotta. Küzdöt ellene, már olyan közel volt, már szinte vége volt. Már csak pár ora és teljesen meghal. Mert a lelke halott volt oly rég, csak a teste nem akart meghalni. Sötétség lett körülötte, teltek az orák. Majd felébredt, fázot, teste a hideg fürdő kövén feküdt és sötét volt. Kiment a fényre és az ablakhoz lépet. Ki akarta tárni, hogy engedjen egy kis friss levegőt a szobába. Nem emlékezet, hogy mit csinált, aztán ahogy beszippantotta a levegőt, a fejje kezdet kitisztulni. S ujra jöttek a szörnyű képek. Azt hitte, álmodta, de amikor a kezére nézet az orája alatt ragtapaszok voltak. Levette az oráját, majd megprobálta leveni a tapaszokat. S akkora fájdalomal együtt belehasitott egy érzés. A csalodotság és a kudarc, hogy megint nem sikerült. Csak nézte a kezét, a seb mély volt és iszonyatosan fájt. De nem érdekelte, már semi sem fájt jobban a kudarcnál.

Már nem volt esélye, mindent megprobált. Fel kellett adja, elfogadja, lehajtott fejjel türnie kellett, hogy ez az ő sorsa, nincs menekvés. A sötét lény a része lett, beszivárgot minden egyes testrészébe és igy mindig vele volt.

Először azt hitte, hogy ez csak azért történt vele, hogy soha ne adja fel a reményt. Hogy ne adja fel csak, azért mert mindig egyedűl volt. Hogy segitsen tovább meni, mindig. Probálta meg magyarázni, hogy miért pont vele történik és ez jo magyarázatnak tűnt. Igy könnyebb volt elfogadni, kezelni a félelmeit. Már nem reteget, beengedte az életébe, a szivébe a sötétett és megtanult élni vele. A javára forditani mindig. Sok minden könnyebb volt elviselni. Nem voltak már annyira sulyosak azok a csapások, amiket hozott az élet. Hisz tudta a legroszabbakat már tul élte, anál roszabb már nem is jöhet.

S igy teltek az évek, vitte magában, de az idő teltével már uralkodni tudott rajta, bár néha kitört és halálra ijesztette őt, de ő sikeresen visszazárta a szivébe.

Majd ujra elment az emlékezés házához. Mert tudta az már az övé, hozá tartozik. Most már biztos volt a lépte, ment egyenesen előre. Kitárta az ajtot, a szoba semit sem változott. Érintetlen volt minden, csak mintha sötétebbnek tűnt volna minden. Árnyék lepte el a házat. Ő ujra körbe sétált, most érezte valahogy most más lesz. Már ő is ide, hozuk tartozott. Ez az ő haza.

Talált egy régi könyvet a padlon, amire nem emlékezet, csupán egy sor volt benne. Ez a mondat: „Ez a te házad.” Csupa üres lap. Gyertyát gyujtott és leült a poros asztal melé, s valahogy késztetést érzet, hogy irjon bele valamit.

A vég!

Szaladunk, s nem érhetjük el. Küzdünk, s mégsem történik semi. A vég. Ez, talán ami a legfontosabb. A cél, bármi áron. Mert ezen kivül nem válthat ki poklainkbol semi szenvedés. Feladunk mindent. Feladunk álmokat, vágyakat, s már nem hiszünk semiben. Gyülölünk mindent és mindenkit. Csak kaparunk, ássunk egyre lejebb egyre lejebb. Már nem érdekel semi csak a cél. S már azért küzdünk, hogy véget érjen az életünk. Már szenvedünk csak. Az élet egy játék, mi pedig vesztesek vagyunk. S ha veszitünk fizetni kell. Az életért fizetünk az életünkel.

Tudom, meg akartok fojtani, el akartok tapodni. De nem hagyom. Bár már csak hányni jár belém a lélek, akor sem. Nem engedem, hogy elpusztitsanak. Küzdés nélkül nem halok meg, mert mélto halált akarok. Hogy ne gyáván haljak meg. Azt akarom, hogy a sirkövemen ragyogjon a nevem. S bárki, aki arra jár majd véletlenül, lássa azt a kifelé sugárzó gyülölettett, amelyet minden egyes betű kiokád magábol. S ha majd valakinek lesz bátorsága, hogy oda jöjjön és nem vakitja meg a gyülölet dicső fénye, akor meg fogom a csonka és véres kezeimel és lehuzom a mélybe. A pokol mélyére, s lassan az égő tűz égetni kezdi börét. De engem nem érdekel a fizikai fájdalom, csak a lélek. Kiszakitani a lelkét és kézben tartani minden érzést. S csak egy fujással a világ összes kinját bele lehelni. Látni, hogy omlik össze az ember, mert megszakad a szive. Megboszulni rajta minden emberi bántást. Boszut élni a világért. A világért, amely kiköpöt magából, védtelenül és a földbe tapodott, a mélybe lököt.

S gonosz vagyok, talán vagy örült. Lehet. Tönkre vagyok menve, s tudom. S már csak a gyülölet éltet tovább, ami napról napra nő. S a szivem helyet nem kő van, hanem maga a pokol. És én a pokol része vagyok. S kérde miért. Milyen ocska kis kérdés. Mindig ezt kérdezük, és soha nem kapunk választ. Mert rossz helyen születem, rossz időben. Gyülőletből és szórakozásból. S küzdötem ellene de túl kevés voltam és maga alá temettet. S hol az én hazám. Széttárom a karomat, kiáltok a sötét feketéségben. S azt kiáltom, itthon vagyok, de csak a sirkővek és az összeszáradt halotak csontjainak zörgés válaszol. Ez az én hazám. S már oly rég elfáradtam. Belefáradtam a küzdelembe s lefekszem. Beledölök az örök ágyamba, amelyben soha nem kell ágyneműt cserélni. S magába takar a hideg és szürke sir. S takaró helyet, földet dobnak rám. De nem teszek semit mert, pihenem, kell. De világ, soha ne nyugodj meg teljesen. Mert én elmegyek aludni örökre, jönek majd mások, akik majd tovább terjesztik a gyülöletemet. Soha nem szűnűnk meg teljesen, mert a világmindenség végéig leszünk egészen addig amig elnem pusztitjuk a világot, ami ezt tette velünk. S csak azért tett tönkre, mert mi már nem kellettünk senkinek.

„Nem az a fontos, hogy hányszor dobnak el. Hanem, hogy hányszor térsz vissza.”

S ha egy sötét, esős éjszakán majd hallod a hivást, ami halk és mégis hallatszik sok kilométeren át. Indulnod kell, itt az idő. S a gyülőlet katonája leszel. S többé nem ijedsz meg a temetői fénytől, mert már tudod a nevek fénye, ragyog. S tudnod kell menyien haltak meg a gyülőlet zászloja alatt.

 

Befejeztze az irást. Letette a könyvet és válárol elszáltak a fekete árnyak, amelyek onan figyelték mit is ir. Becsukta és akor  az árnyak körbe, repültek a szobában és egy perc alat egyé váltak és visszarepülteka szivébe. A könyv pedig ujra leeset a földre. Oda nyult és kinyitotta. De amit irt eltűnt belőle. Csak az első lapon maradt meg a mondat. S ekkor jött rá miért is kellet viszajöjön. Hogy a vaskos régi könyvbe sokan irtak már, a megsárgult lapokra ugyan ilyen lázas vallomásokat. Már sok embert megfertőzőtt, magához láncolt ez a ház. Nem volt már egyedűl. Érezte, hogy valahol még a Föld közeli vagy távoli pontján vannak még olyanok, mint ő.

Eloltotta a gyertyát és kilépet az ajton. Már nem kelet kiszaladnia. Már nem félt. Már értete a ház üzenetét. Azon a sok-sok évan át hiába menkült. Hisz a mult elől nem lehet elfutni. Bár nehéz de el kell fogadni, nem tudjuk lerázni magunkról vagy elfelejteni. Végig kiséri az életünket, el kell fogadni. A mi egy részünk, csak egybe kell, olvadjon a mostani életünkel. Ő pedig beolvad a lelkünkbe. Vannak roszz és jo oldali is, de a miénk. Soha nem engedi, hogy elfelejtsük, hogy honan indultunk el. Felmérhetjük rajta medig jutunk és milyen irányba.

S az élet nagy pofonjai már, nem törnek meg anyira mert voltak nagyobbak és tul lépünk rajta. Miután elfogadtad a multadat, csak utána kezdhetsz uj életet. Meg kell békélni vele örökre. Mert ha nem, csak menekülünk egyre tovább, mindig csak futsz.

Keresük meg a saját kis emlékezet házunkat és szembe kell nézni vele, muszály. S miután beleköltözik a szivedbe. Tanuld meg kezelni, soha ne enged, hogy kitörjön belőled. Urald őt. Csak igy lehetsz boldog, ha nem félsz és nem menekülsz. Lesznek majd nehéz pillanatok, amikor hiába probálod uralni, ugyis kitörik belőled. S akkor ujra szembe kell nézél vel. Bár menyire nehéz és félsz. Visszakall zárnod a szivedbe örökre.

                                                                             2006