AZ” É” BETŰ

  Menyecskésre kötött fejkendővel,- hátha nem tűnik fel a határt őrző katonáknak, hogy farmernadrágban és bőrdzsekiben nem szoktak kapálni menni az emberek a határmezsgye

melletti mezőre –gondolta Tünde,miközben a torkában érezte a szívdobogását.

József a maga harminchét évével ereje teljében, feszült tempóval pedálozott a biciklin, amely vázán Tünde ült.

-         Jaj te drágám nagyon félek!

-         Vajon le fognak lőni?

-         Vagy csak megkínoznak, vallatnak, és kopaszra nyírnak?

Millió kérdést tett volna még fel Tünde a férjének de, jobbnak találta hallgatni mivel észrevette a katonákat, akik leheveredve a fűben az úttól pár méterre az őrtorony lábánál.

Az egyik gépfegyverén megcsillant a délutáni napfény.

Ahogy elhaladtak mellettük az egyik kacsintott Tündének.

Istenem, ha tudnák mi a szándékunk –gondolta Tünde és még erősebben markolta a két kapa nyelét úgy, hogy József lábát ne akadályozza a pedálozásban.

József amúgy is piros arca pipacs piros lett, amikor megérkeztek a kapálandó földre.

Lefektették a biciklit, volt egy szatyorban egy üveg víz, hatezer lej és a végzettségi papírok, majdnem az egész addigi életük kivéve a két gyereküket, akiket a nagyszülők felügyeletére hagytak.

  Tünde vágott egy –két kapanyomot a román földbe de közben jobbra, balra nézegetett, hogy ki láthatja szándékukat.

József fölnézett az őrtorony felé és észrevette, hogy két gyorsan mozgó pont távolodott az őrtoronytól az ők irányukba.

Gyorsan át kell menni a határon - villant át Józsefen a felismerés és már a következő pillanatban a puhára felszántott földön állt és erélyesen rászólt a még kapáló feleségére:

-         Gyere már!

-         A mindenit, ha nem sietsz ide érnek a katonák és elfognak vagy lelőnek!

Ekkor ijedt meg az asszony, hogy mekkora felelősséget vállaltak Egy diktátor miatt.

     Még hogy román névre változtassuk az Attila nevet, ha külföldre vinnék a saját szerzeményeit?

      Más névvel képviselheti az országot?

      Na hát azt már nem!

Ezek a gondolatok cikáztak a fejében miközben a férje után szaladt.

Őrült rohanásban kezdett, de a puha, frissen elsimított senki földje mintha vissza akarta volna fogni a lábát, ahogy besüppedt a cipő sarka- Tünde arra gondolt hátha segítik az ott lelőtt áldozatok szellemei.

A feje a törzse gyorsabban akart haladni, mint ahogy a lábai bírták a ritmust, majdnem meghajolva, megszűnt a fizikai tudata.

Kinézett magának szaladás közbe egy egyenesen szántott barázdát és arról nem akart letérni, hogy véletlenül se kanyarodjon vissza az elhagyott országba.

Nem hallotta József lihegését, pedig valahol mellette volt ő is-csak folyamatosan egyre kérte, hogy ne térjen semerre nehogy visszajusson, oda ahonnan menekülnek.

Úgy tűnt, hogy megsüketült de két dörrenés zavarta meg a fejében lévő halotti csendet.              

Fegyverek hangja volt, mert a májusi napsütésben nem döröghet, az ég-vette tudomásul Tünde.

Ahogy maga elé nézett látta, hogy a lábai felváltva megjelennek a látókörében, de semmit nem érzett-és ekkor arra gondolt, hogy hátha eltalálta az egyik golyó a gerincét és azért nem érzi egy porcikáját sem.

Meg szerette volna kérdezni Józsefet, hogy vérzik-e a háta de nem volt arra idő mivel szaladni kellett tovább.

 Az a valahány kilométer felbecsülhetetlen mivel egy örökkévalóságnak tűnt mindkettőjük számára.

Mikor már nem maradt energiájuk tovább rohanni visszapillantottak, hogy nem látszik a határ, de ott állt előttük egy magas villanyoszlop, amin írás is volt.

Tünde tisztán látta a szöveget ”Pericol de moarte” –és így szól a párjához:

-         Na látod József, mondtam én, hogy nem egyenes a határvonal és újból visszakerültünk ahonnan elindultunk!

-         Tudod így járt az Imre is, hogy mire azt hitte, hogy átjutott akkor fogták el, megmosták a haját magyar samponnal (kopaszra nyírták) felakasztották az összebilincselt kezétől fogva és leverték a veséit-és, még kitudja hány ilyen eset volt..

-         Anyuci!- hát nem látod, hogy azt írja „Vigyázat Életveszély”- nyugtatta az asszonyt.

-         Á- nem hiszem méltatlankodott Tünde és még közelebb hajolt az oszlophoz, hogy jobban lássa a fehér alapra piros betűkkel, irt figyelmeztetést.

Hihetetlennek tűnt de az ékezet az „É” betűn meggyőzte, mivel nincs ilyen betű a román abc-ben.

Miután kifújták magukat, körülnéztek látták, hogy emberek kapálnak a mezőn, a traktorok, szántanak, a levegő illatos, selymes és valahogy még a zöld is zöldebbnek tűnt, mint Odaát.

Na ekkor kérdezte meg Tünde Józsefet:

-         Nincs lyuk a hátamon?

-         Nincs te drága-hangzott a válasz.

-         De a bőrdzsekin sem látszik lyuk?

Ekkor összeölelkeztek, József férfiason visszatartotta könnyeit, de Tünde szeméből sűrűn hulltak a félig öröm félig bánat könnyek-Attila és István gyermekükre gondolván.   

Ekkor egy kapáló asszony megszólította őket:

-         Hát maguk honnét jöttek?

-         Odaátról?

-         Igen Odaátról!- hangzott a válasz elcsukló hangon…