Részletek
Pályázat
Szerző neve:
Ruga
Az utolsó szó jogán „Hibát követtem el. Igazad van. Talán az egyik leggonoszabb módon támadtalak hátba, anélkül, hogy ez szándékom lett volna. Akármekkora dühöt is érzel most irántam, tudnod kell, hogy sohasem ez a cél vezérelt. Hiszen Te magad is tisztában vagy vele, hogy egyszer sem találkoztunk. Nem adtál nekem soha okot arra, hogy ellened forduljak, gyűlöljelek, hogy hátba támadjalak. Ezért is szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, amit most át kell élned, és bármennyire is szeretném, hogy ez mellőzhető része legyen a dolognak, de valakinek mindig szenvednie kell a mások boldogságáért. Azt hiszem ez a világ törvénye. Az egyensúly mindig helyreáll. A sors egyaránt oszt boldogságot és szomorúságot. De az is lehet, hogy csak áltatom magam ilyen gyenge kifogásokkal. A lányok. Illetve, a mi esetünkben a barátnőd. Miatta van most ez az egész. Barátnő. Néha elgondolkozom, hogy miért ragaszkodunk mi emberek, annyira ehhez a fogalomhoz. Egy barát vagy barátnő szerzése. Ezzel kapcsolatban valahogy olyan az érzésem, hogy ez is valami teljesen értelmetlen és fölösleges dolog. A társadalomban kialakult zsákutca. Mindig belehajtunk, és sosem kérdezzük, hogy miért. Vajon miért? Miért jó, hogy ilyen dolgokra pazaroljuk az energiánkat? Vagy pazarlás ez egyáltalán? Lehet, hogy ragaszkodnunk ahhoz, hogy valakit a „barátnőmnek” vagy „barátomnak” nevezhessünk az egyik legfontosabb dolog a két fél kapcsolatát illetően? Vagy lehet, hogy ezzel is csak el akarunk takarni olyan dolgokat, amik sokkal fontosabbak lennének ennél. De elnézésedet kérem. Nem akarlak megzavarni, csak egy kicsit elkalandoztam. Valószínű már tudod, hogy mi történt. Szeretném én is elmondani, hogy csóknál tovább nem mentünk, de boldogsággal teltünk el. Ezután még többször találkoztunk. Sok mindenről beszéltünk. Mesélt rólad, a kapcsolatotokról, és végül a vágyairól. Talán tényleg semmi közöm hozzá, de nem bírom, amikor mi, fiatalok így viselkedünk egymással. Sokat beszélt rólatok a barátnőd, és amit mondott elkeserített. Egyre inkább azt éreztem, hogy téged is mar valami. Fojtogat. És nem tudsz szabadulni. Talán egy gyerekkori tragédia, talán a bizonytalanság, talán az, hogy kell egy kapcsolat. Egy barátnő. Minden emberen lehet érezni, amikor mesél valakiről, még ha mérges is a szerelmére, akkor is elismeri, hogy mennyire szereti. De Ő rólad nem így beszélt. Elmondta a szexuális problémáitokat, hogy már nem olyan jó veled az ágyban. Viszont a baj az, hogy cseppet sem akarsz változtatni. Értelmetlenül tartasz valakit láncon, mikor nem is érdekel, hogy mit csinál, hogy mit érez. Hát ez az, amit nem szeretek. Sőt már-már gyűlölöm, hogy hogyan lehetnek fiatal férfiak és nők ennyire közönyösek. De nincs az a kor, nincs az a nem, és nincs semmilyen ok arra, hogy amíg élsz ezen a földön, addig ne élvezd azt. És mégis.Jelenlegi huszonhárom életévem utolsó két és fél évében nem volt társam. Nem volt senki, aki egy napnál tovább feledtette volna velem a magányt. Eltűntek, vagy máshogy gondolták, és én megint csak egyedül maradtam. Úgyhogy elkezdtem figyelni. Lestem a párokat. Mi az, amitől köztük ez működik. Mi az, ami együtt tartja őket? Mit kellene eltanulnom tőlük, hogy végre ne kelljen minden reggel egyedül éreznem magam, amikor felébredek, és senki nem fekszik mellettem. És aztán elborzadtam azon, amit tapasztaltam. Korcsabbnál korcsabb párokat ismertem meg. Néhányukat csak egész rövid ideig, másokat hosszú éveiken át figyelhettem. Az összetartozást senki sem tudta megfogalmazni, és igazán senki sem érezte. Mindenhol a veszekedések és sértődések tömkelegét láttam. Még szerencse, hogy a teremtés adott nekünk testet. Mert így legalább félig megelégedhetünk a párunkkal. De a sors nem hagyja nyugodni a lelket. Ezek az emberek, bármennyire is érezték jól magukat egymással az ágyban, bármennyire is illettek egymáshoz külsőre, a lelkük mélyén érezték, hogy csak a féligazságot lelték meg. És ez a felismerés mindent megfertőzött köztük. A sors néha kegyetlen, és mégis annyira igazságos egyensúlya helyreállt. A kapcsolatuk halálra lett ítélve. És rájöttek. Mégis, valamiért még így is kapaszkodtak belé. Egyesek az életük végéig is képesek lettek volna ápolgatni ezt a beteg, haldokló köteléket. A magány néha megőrjített. Dühödt voltam, hogy miért kell az embernek valaha is éreznie ezt. Nem akartam magányos lenni, és tudtam, hogy ezen csakis mások segíthetnek. S arra vágytam, ami ennek is a legszebb formája, egy kapcsolat. Valaki, akivel nagyon jól tudom magam érezni, aki elvisel engem, és akinek ezt örömmel viszonzom. Egyszerűen: akivel szeretjük egymást.Sok idő telt el, amíg ezt a valakit kerestem. A magány pedig egyre csak hajtott. Sikertelen próbálkozásaim közben folyton próbáltam megfejteni, a nagy kérdést, ami annyira érdekelt. És kérdőn néztem a furcsa kapcsolatokra. A lányokra, akik megcsalják a párjukat. Nem értettem miért vannak valakivel együtt, ha más ölelésére vágynak. Vagy talán egy embernek az érzéseit ’egy’ ember nem is tudja kielégíteni? Azt hiszem, ebben van igazság, de amit mondani szeretnék, az, hogy szerintem mindenki egy valami elől menekül. Ez az, ami láthatatlan erőként összetartja őket, és ami engem is hajt unos-untalan előre. A magány.A magány, mint egy megáradt folyó, ami magával sodor. Keresel egy fát, amibe bele kapaszkodhatsz, ahol biztonságban lehetsz, amíg a víz le nem nyugszik, vagy amíg valaki megment. De ez a folyó sosem nyugszik le. És már a bátor megmentők sem vetik magukat a habokba, csak értünk. A magány örökké hajszol, és ezt mindenki jól tudja. És éppen ezért – bár nem tagadom, találkoztam kivétellel, de – a legtöbb ember ha bele tud kapaszkodni egy biztosnak tűnő ágba, legszívesebben nem eresztené. S közben észre sem vesszük, milyen önkényesen kötjük magunkhoz, mennyire görcsösen ragaszkodunk hozzá, és mennyire belebolondulunk a gondolatba, hogy csak így élhetjük túl a folyó sodrását. Hogy ez az egyetlen mentsvárunk ebben a borzalmakkal teli világgal. És ekkor lehunyjuk a szemünk. Nem is akarjuk, látni mi történik körülöttünk. Bódultan ragaszkodunk valamihez, mikor a vész, talán már el is múlt.Kevesen vannak, akik ki mernek lépni egy rossz kapcsolatból, hogy újra a magány útján keresgéljék a párjukat, de idővel mindenkihez jön egy szélvész vagy egy nagy hullám, és elveszti azt a kicsiny ágat. Talán csak az élete végén, de eljön. És soha sem fogja megtudni, hogy az ág nélkül talán több esélye lett volna kijutni a partra. Ez volt hát az, ami elborzasztott, hogy inkább becsukja a szemét a szív, mintsem, hogy lásson. A félelem fogva tart.Bár nem ez volt az egyetlen probléma a kapcsolatokban. Sokak egyszerűen elfeledkeznek róla, hogy mi is az igazán fontos az életben. Megtalálják a szerelmet, amiben viszonzásra lelnek, és egy idő után egyszerűen elfordulnak tőle. A világ egyéb, sokkal kisebb rendű problémái kezdik foglalkoztatni őket, és szinte teljesen hátat fordítanak a szerelemnek, a kapcsolatuknak. És az elhanyagolt fél sikertelen próbálkozásai után, máshol keresi a vigasztalást.A törődés, a szeretet. Erre vágynak Ők, és azok is, akik keresik a kiutat a magányból. Ezért találunk egymásra. A sorsunk az, hogy ez megtörténjen, hiszen egy cél felé haladunk. Oly kis dolgokkal olyan hatalmas örömöt lehet okozni. Egy este feledtetni tud minden szomorúságot, minden bút és bajt, és érezhetjük, hogy milyen is igazán élni. Mindenkiben a régi dolgok keverednek valami teljesen újjal. Ezért szánlak hát ÉN titeket. Minden bűnöm ellenére, még ha a miattam is csalt meg a barátnőd, még akkor is kívánom, hogy érezzétek dühömet, és megvetésemet, Ti, akik közönnyel viseltek valaki iránt, aki ott áll mellettetek. Aki talán bármennyire is rosszul cselekszik, mégis veletek van. A Ti helyzetetekben most csakis ez számítana. Ha már nem akarjátok elvágni a bilincset, akkor legalább próbáljátok a legjobbat kihozni a rabságotokból.”Egy fél percre megállok, és kortyolok a kirakott üdítőből. Egy kissé kiszáradtam. Furcsán érzem magam. A végén még én jövök ki győztesen a dologból? Ez így nem helyes. Összeszedem a gondolataimat, és megpróbálom végre lezárni a beszédemet.„Bár mondhatnám, hogy minden az én hibám volt, de nem akarok hazudni. Amit tettünk ott és akkor mindketten akartuk. Nem az alkohol vagy a nyomulás volt a lényeg. Ezek eltörpülnek az igazi ok mellett. Arra kérlek csak, hogy láss tisztán. Ha úgy érzed, hogy bármiféle büntetéssel akarsz sújtani engem, akkor tedd meg. Amit tettem, megtettem, de talán most már érted, hogy miért történt. Szinte biztos, hogy a sorstól el fogom nyerni a büntetésem, de te okulj mások hibáin. A döntés még mindig a tiéd, hiszen Ő még mindig veled van. Neki én csak egy kis kaland voltam. De ne hidd azt, hogy a problémát gyökeresen kiirtja, ha eltűnik a szemed elől. Ha ismét le akarod hunyni a szemed, tudtodon kívül vissza fog térni ez a métely, amely emészti a kettőtök kapcsolatát. Sajnálom, hogy megbántottalak.” Leültem mellé a kanapéra. Halkan szipogott mellettem. Még mindig lehajtott fejjel ült. Csöndben vártunk. Ő talán arra, hogy esetleg még folytatom, én pedig, hogy mondjon valamit. De nem szólaltunk meg. Csendben ültünk ketten a kanapén. Az eső kopogott a kis szoba ablakán. Vége 2007-09-05 „De a tökéletesség csak az ahova tartunk, nem pedig az, ahol vagyunk.”– egy elhullott gondolat
Copyright 2006. All Rights Reserved.
