Részletek
Pályázat
Szerző neve:
Mohai Szilvia
Feloldozás Csak ült egy padon a peronon és várt. Nézte a vonatokat, a fel- és leszálló embereket, a búcsúzkodó párokat, a szaladgáló gyerekeket. Nyüzsgött az állomás, százféle hang keveredett a levegőben: a hangosbemondó, nevetés, élménybeszámolók… De ő csak ült és várt. Úgy, mint már öt éve, minden pénteken. Őt várta. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amiket együtt töltöttek el itt: mikor leutazott hozzá Szegedre, vagy a fiú jött fel Budapestre, hogy találkozhassanak. Hogy örült mindig, mikor végre megpillantotta a leszállók közt a kócos szőke hajat és a barna bőrdzsekit. Hiszen mindig az volt rajta, mikor randevúztak; tőle kapta karácsonyra. Néha a fiú elbújt a kocsiban, hogy megijessze: nem érte el a vonatot, ugrott a hétvégéjük. Aztán persze nevetve leszállt, és átölelte őt. Máskor együtt utaztak egyik városból a másikba; mindegy volt, hol beszélgetnek, egy kávézóban vagy a vonaton; nem bántak ők semmit, ha a másik közelében lehettek.A vonat volt nekik a kapocs, ami összekötötte őket. Gyerekek voltak még, mikor egymásba szerettek — a gyermekkor elmúlt, az érzelmeik megmaradtak. Aztán jött az egyetem, és messze kerültek egymástól. De ők egyáltalán nem féltek; tudták, hogy ha letelik az öt év, végleg együtt maradnak. Már csak egy hónap volt hátra az utolsó szemeszterből; új életük egyre inkább valósággá vált, szinte csak egy pillanat választotta el őket attól, hogy elkezdhessenek lakást keresni. Hogy Budapesten vagy Szegeden, még nem döntötték el; mind a két város nagyon tetszett nekik. A hosszú vonatutakon hányszor tervezgették a közös jövőt! Felírták egy papírra, hogy mi szól Pest és mi Szeged mellett: közben állandóan nevetnie kellett, mert a fiú olyan képtelen dolgokat mondott, hogy Szegeden szebb a jelzőlámpák zöldje meg hasonlók. De mindegy is volt, hogy hol, csak, hogy együtt. Azt sem bánták, hogy mire leszálltak a vonatról, besötétedett, és nem volt már idő sehova sem elmenni. Egyszer lekéste az utolsó vonatot hazafelé. A fiú ott maradt vele az állomáson, és megvárták a hajnali gyorsot. Kicsit féltek, hogy valaki megtalálja és kizavarja őket, de annál izgalmasabb volt bejárni az üres pályaudvar minden zegét-zugát. Milyen boldog is volt akkor — gondolta, míg ült a padon. Az emberek elmentek mellette, rá se néztek; ő is csak bámult valahova messze, a nyüzsgő embertömeg mögé. Őt kereste. Remélte, hogy a következő pillanatban meglátja a barna bőrdzsekit, és a kócos hajzuhatagból kivillanó mosolyt. A tömeg csak özönlött lefelé a vonatokról: üzletemberek, turisták, családok, fiatal lányok és fiúk. Szeme egyre az elsuhanó alakokat pásztázta, hátha megpillantja köztük.Igen, még mindig őt várta. Pedig két hónap is eltelt már azóta, és ő mégis ott ült az állomáson, minden pénteken. Hátha csak egy rossz álom. Hátha mégsem. Hátha még egy perc, és itt lesz újra. Hátha csak megint elbújt a kocsiban, hogy megijessze… Persze, valójában tudta, hogy ülhet itt akár a hét minden napján, egész évben, minden évben; ő már soha többé nem fog leszállni arról a vonatról.Nehezére esett visszagondolnia arra a napra, hiszen még most sem fogta fel igazán, hogy megtörtént. Arra a bizonyos péntekre, amikor hiába várta. A vonat két órát késett, aztán megjött — nélküle. Kétségbeesve próbálta hívni a mobilján, de ki volt kapcsolva, aztán a szülei otthoni számán, de nem vette fel senki. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon, remegő kézzel emelte a füléhez. A fiú édesanyja beszélt. Csak hallgatta némán, nem tudott megszólalni. Érezte, hogy elfehéredik az arca, meggémberednek az ujjai. Baleset volt.Baleset. Hiszen annyi baleset történik a világban nap mint nap; figyelmetlenség, balszerencse, a véletlenek ostoba játéka… Azt hitte, hogy velük ez soha, de soha. És mégis megtörtént. A fiú épp hozzá indult Pestre. Késve érkezett a pályaudvarra, félő volt, hogy nem éri el a vonatot. És valóban, az már épp kifelé tartott az állomásról. Úgy gondolta, ha utánaszalad, még fel tud kapaszkodni rá. Mikor a vonat mellé ért, elrugaszkodott és ugrott. De a korlát kicsúszott a kezéből. Vizes volt; aznap egész nap esett. Beszéltek is róla, hogy esetleg kihagyhatnák ezt a hétvégét: bár mindketten nagyon szerettek volna már találkozni, a rossz idő miatt a vonatok késtek, több járatot töröltek. De ő erősködött. Öt napot nélküle töltenie is sok volt, nem lehet, hogy ne lássa. Úgyhogy a fiú beleegyezett. Baleset volt. A keze lecsúszott a korlátról, és a sínek közé esett. Betört a koponyája, az orvosok már nem tudtak rajta segíteni.A vonat, mely egykor összekötötte őket, most szétválasztotta örökre. Gyűlölte a piros mozdonyokat, a zakatoló kerekeket, a műbőr ülések szagát. Mindent. De leginkább önmagát gyűlölte, hogy nem tudta befogni a száját, és belenyugodni, hogy azon a hétvégén nem találkozhatnak.Két hónapja már… és ő itt van megint, és várja. A vonatok ugyanúgy jönnek-mennek, az emberek szintén; nem is érti, a világ hogyan lehet ilyen érzéketlen. A föld csak forog tovább, mintha mi sem történt volna. Végül is tényleg nem történt semmi; péntek van, és ő ül azon a bizonyos padon, hiszen mindjárt… Azaz, dehogy is; tudta azt nagyon jól. De valamiért mégis el kellett jönnie ide minden áldott pénteken; látnia kellett a vonatokat, a leszálló utasokat, a nagy órát a jegypénztár mellett, az újságosbódét… Minden rá emlékeztette. Néha úgy érezte, megbolondult; máskor pedig, hogy épp akkor lenne bolond, ha nem várna rá itt ugyanúgy, mint régen. Nem tudta elengedni. Hiszen el sem búcsúzhattak. Nem kívánt mást, csak hogy még egyszer, utoljára láthassa, és elmondhassa neki, hogy…Nem is volt tisztában vele igazán, hogy mit akarna elmondani. Hogy szereti? Hiszen tudta a fiú, tudta már hosszú évek óta. Hogy hiányzik neki? Min változtatna az, úgysem jöhet vissza hozzá. Hogy…- Sajnálom – bukott ki a száján. Nem volt a közelében senki, aki hallhatta volna; bár valójában nem figyelt arra, ki van ott, szinte fel sem fogta, hogy hangosan beszél.- Ne haragudj rám. Nem kellett volna, nem kellett volna… - a könnyek motyogássá változtatták a szavait, de biztos volt benne, hogy akihez szólnak, az úgyis érti. Most sírt először, két hónap után. Sem, amikor megtudta a hírt, sem a temetésen. Valahogy nem ment. De most előtört belőle minden.- Nem kellett volna rám hallgatnod, nem kellett volna felszállnod arra a vonatra! De te mégis megtetted, és ezért nem láthatlak soha többé. Míg élek, nem fogok megbocsátani magamnak!És végre megértette. Megértette, hogy miért ül itt az állomáson még mindig, és miért várja azt, aki már soha nem jöhet el. Azért nem tudta elengedni a fiút, mert nem tudott megbocsátani saját magának. A szörnyű bűntudat beleette magát minden porcikájába; vele feküdt, vele ébredt, csak eddig nem tudta nevén nevezni.- Mondd, hogy nem haragszol, mondd, hogy nem az én hibám! – suttogta.A választ várta. Persze, nem arra gondolt, hogy a fiú szelleme majd megjelenik a peronon, és a fülébe súgja, hogy nem az ő hibája volt. De valamit, mégis. Egy jelet, egy akármit. Mivel a várva várt válasz nem jött, és a szél is feltámadt; összehúzta magán a kabátot, és zsebre dugta a kezét. Valami keményet érzett. Kihúzta a zsebéből: egy fénykép volt. Kettőjükről készíttették egy fotóautomatában, még tavaly valamikor, miközben épp a vonatra vártak. A képet nézte. A fiú mosolyát, a kócos hajat, a bőrdzsekit… Ekkor a szél hirtelen felerősödött, és kikapta a kezéből a fotót. Az megpördült a levegőben, nekicsapódott a vágányon álló vonatnak, majd a sínek közé esett. Odaszaladt. Lent a földön, a talpfák közt megpillantotta a papírdarabot. A vonat alatt hevert, csak az alja látszott ki. A barna bőrdzseki… és a mosoly.Hiszen baleset volt.
Copyright 2006. All Rights Reserved.
