Csak egy ház ...   

         Egy erősebb fuvallat csapta meg Éva arcát, amikor átlépett a kapu ajtaján. Nem volt különösképpen csípős, mégis összehúzta magát, hogy minél kisebb felületen érje a szél. Lehunyta szemeit és hagyta, hogy átjárja az érzés, amely hirtelen, de jólesően tört rá. Felsóhajtott - otthon van, hazajött újra.

         Ösztönös mozdulattal zárta be háta mögött az ajtót, miután felnyitotta szemeit.

Nem nyikorgott, hangját szinte hallani sem lehetett. Kezeit kabátja zsebébe szúrta és tett néhány lassú lépést előre, miközben egyfolytában csak a házat figyelte. Különös volt és szinte hihetetlen, hogy itt állt megint. Hiszen hány év is telt el utolsó látogatása óta? Tizenöt, vagy húsz talán? Igen, ez utóbbihoz közelebb.

          Éva gyerekkora jelentős részében élt itt szüleivel és húgával együtt. Lényegében beleszülett ebbe a házba, hiszen anyjára olyan váratlanul tört rá a szülés, hogy nem volt ideje és ereje sem másra, csak valahogy felhívni magára a szomszédasszony figyelmét. Ő segítette a világra és amikor apja délután hazaért a munkából, egy pólyába csomagolt meglepetés várta őt személyében. Elmosolyodott, mikor elképzelte az első estét így, hármasban. Ah, de régen volt már! Még az ő tudatos világa előtt. Annyi minden változott meg azóta. És annyi minden maradt a régi, hogy felfoghatatlanul fogalmazódott meg benne a kérdés – hogy is van hát ez az idő múlásával? Minden változik, de mégis marad. Talán megfoghatatlan, talán nem érinthetjük meg soha, de visszarepülhetünk képzeletben életünk bármelyik kis pillanatába és elidőzhetünk ott akármennyit. Olyankor nem múlik az idő, bármennyire is igyekszik csak egyre előre az óra mutatója. Nem. A múlt nem tűnik el olyan könnyen.

         Eszébe jutott távozása ebből a házból. Még nem töltötte be a tizenegyet, mikor szülei anyagi okok miatt az eladására kényszerültek. Hoszú kilométerekre költöztek onnént az anyai nagymamához. Egyszerűen egy nap felpakoltak néhány bútort egy teherautóra és hátrahagy-

ták addigi otthonukat. Nem volna igaz, ha azt állítaná, hogy teljesen váratlanul érte az egész, hiszen a szülei már beszéltek előtte róla. Sőt, valamennyire még izgalmasnak is találta a köl-

tözködést. De mégis váratlan kellett, hogy legyen számára, mert pontosan emlékezett rá, mennyire megrémült aznap este a nagymamánál, mikor hirtelen felfogta, hogy többé nem mennek vissza. Talán ha tudta volna, hogy egyszer megint övé lesz majd a ház, nem sírt volna olyan sokat akkor régen...

         Természetesen nem számított rá, hogy minden a régi formájában fog állni. Éppen azért lepődött meg annyira a felmismerésen, hogy alig változott valami. Még az a vörösre festett fal az utca felőli ablak körül is úgy díszelgett a házon, mint annak idején. Kopottabb formájában ugyan, de az ember úgy gondolná, hogy ennyi idő alatt nagyobb változtatások történnek egy házon. Különösen, ha a tulajdonos új.  

         Bement a házba és bizsergető érzésekkel járta be a szinte teljesen üres  helyiségeket. Csak néhány bútor marad még ott, melyek elárvultan várták további sorsukat. Amikor ők el-

költöztek innént, szintén nem vittek el mindent. A konyhában ott maradt az agyonhasznált és már megkopott  kredenc meg két szék, melyeknek lábait apja vagy százszor tákolta már össze, hogy megálljanak úgy-ahogy, s amelyek távozásukkor mégis fölöslegessé váltak. A gyerek-

szobában, amely a konyhából balra nyílt, s amelyet egykor húgával közösen laktak, a földön szerteszét heverő papirokat hagytak hátra. A hasznavehetetlenné vált füzeteket rajzaikkal, vagy kisebb feljegyzéseikkel nem sokkal később aztán anyja egy zsákba rakta - még mielőtt

megjöttek volna az új lakók - és kidobta őket. Néhány darab a gyöngykészletéből is ekkor

tűnhetett el. De nem tudta volna megmondani, mikor felfogta, hogy végleg elveszítette azokat, hogy a gyöngyöket vagy a keredencet sajnálta-e jobban később – amelyet darabjaira szedve hajítottak ki, vagy tüzelőnek használtak el. Olyan gyorsan mentek el, hogy ő magának nem is volt ideje átgondolni teljesen, mit vigyen, s mit hagyjon saját holmijai közül itt, szüleinek pedig nem az ő apróságai voltak a legfontosabbak akkor. Mert sietniük kellett. Az új lakók már a következő hét végén beköltöztek, s a teherautót csak arra az egyetlen napra tudták felbérelni. Nem késlekedhettek hát. Szedték a legfontosabb dolgokat – a ruhákat, ágyakat, használható bútorokat, edényeket, tányérokat, evőeszközöket, poharakat, vázákat, cserepes virágokat, hivatalos papirokat, játékokat és mentek. De ő nem volt még felkészülve erre. Neki még nagy volt a felelősség, hogy saját maga döntse el, mi fontosabb számára. Melyik  aprósága.

         Az új lakók kedves embereknek tűntek. Volt egy lányuk, Tímea, aki nem sokkal előtte töltötte be a nyolcadik évét. Egyszer eljöttek a nagymamához, hogy megbeszéljenek még egy-s mást. S míg a felnőttek beszélgettek, Tímeát Éva foglalta le. Igaz, húga is ott sündörgött valahol a közelben, de korából adódóan ő még nem igazán törődött a vendéglátói jómodorral . Tímea helyes kislány volt, két befont copf-fal a vállán, fodros, virágmintás ruhában. Évának ez a ruha nagyon tettszett, egy ideig álmodozott is róla, hogy egyszer majd neki is lesz ilyen. Tímeával kicsit nehéz volt, mert nem volt igazán bőbeszédű és Éva hiába próbálkozott bármi mulatságossal, csak kedvesen mosolygott. Gyorsan felismerte hát, hogy ő még inkább félén-kebb az idegenekkel szemben, mint saját maga, s ez némi bátorsággal töltötte el. Boldogan mesélt neki különféle dolgokról és körbevezette a kertben meg a háziállatok között is. S mikor aztán szüleivel beszállt az autójukba és elindultak tőlük, Éva jóleső érzéssel integetett utána.

         Kapcsolatuk az elkövetkező néhány évben valamilyen szinten megmaradt. Mivel Éva anyjának unokatestvére, Irma néni a hátra hagyott faluban lakott, két hetet a nyári szünetből mindig nála tölthetett. És természetesen nem hagyhatta ki a lehetőséget, ha már ott volt, hogy ne biciklizzen el régi házuk felé reményekkel telve, hátha kint lesz az udvaron Tímea vagy szülei közül valamelyik és behívják magukhoz. Ahhoz bátorsága sohasem volt, hogy egysze-

rűen becsengessen hozzájuk. Pedig biztosan beengedték volna úgyis. Neki ez a kis csalafin-

taság azonban jobban megfelelt. Amikor beinvitálták és megengedték, hogy körülnézzen, mindig kedvesek voltak, megkínálták őt süteménnyel, cukorkával. Olyankor Tímea feladata volt Éva szórakoztatása és volt úgy, hogy órákig el is beszélgettek. Mégsem kerültek igazán

soha közel egymáshoz. Volt Tímeában valami tartózkodsás és visszafogottság, ami Évára is

mindig ráragadt vele szemben. S talán ennek így is kellett lennie. Irma néni meghalt, amikor Éva tizenöt éves lett. Ősszel, miután a nyarat előtte még nála töltötte. A faluba ezután már csak nagyon ritkán ment el. Kapcsolata Tímeával teljesen megszakadt. Nem is beszéltek egy-

mással egészen egy héttel ezelőttig. Éva ugyanis akkor látta meg az újságban a hirdetést, mely szerint eladó a ház. Rögtön fel is hívta Tímeát és megbeszéltek egy időpontot a találkozásra.

Kicsit izgult is, s talán ezért jött valamivel hamarább. Hogy felkészülhessen lelkileg. Ahogy elnézte a házat, igazán nagyon örült annak, hogy az évek folyamán olyan anyagi helyzetbe került, hogy újból meg tudta vásárolni. Szülei az időközben elhunyt nagymama házában éltek

még mindig és nem állt már szándékukban az újbóli költözködés. A húga pedig egy távoli faluban éldegélt férjével.

         Az udvaron keresztül a kert felé indult. A lehullott, száraz falevelek hangosan roppantak össze léptei alatt, a szél szinte láthatóan fújdogált. Nem fázott, inkább csak érezte az ősz hidegét és majdhogynem melegséggel töltötte el a táj látványa, s hangulata, amely szinte észrevétlen röpítette vissza egy időre az itt töltött gyerekkorába.

         Apjával sokat játszott az udvaron. A bújócskát szerette a legjobban, de az egyszerű, céltalan futkározás a kert fái között is mindig örömmel töltötte el. Mikor felfedezte ezt a játé-

kot, összegyúrta a fák alatti zöldségeket, így tavasztól őszig megtiltották ezt neki, de miután leérett a termés, szabadon játszadozhatott a kertben újból. A bújócskában a legjobb az volt, hogy mindig tudott új helyeket felfedezni. A házfal mögé kifejezetten előnyös volt menni, vagy felmászni a nagy, lombos fára, amely a kerítés mellett állt...

- Éva? – Hallotta meg háta mögül a hangot, amely azonnal kizökkentette az emlékeiből. Megfordult. Tímea állt vele szemben.

- Szia! Régóta vársz itt?

- Szia! Nem, csak az előbb jöttem. Gondoltam, szétnézek egy kicsit, míg... De te nem változ-

tál semmit!

- Úgy gondolod?

         Persze a húsz év az húsz év. Akkor egy fiatal lányka volt, most egy fiatal nő. Rövid haja volt enyhe hullámokkal, ami kifejezetten jól is állt neki. Csinos nővé érett, de nem veszítette el gyermeki vonásait.

- Elgondolkodva álltál az előbb. Mi járt a fejedben?

- A bújócskák, az a fa...

         Tímea is arra nézett, amerre Éva, aki csak ekkor vette észre,hogy az a fa már nincs is ott.

- Kivágtuk – mondta Tímea. – Több is mint tíz éve már, azthiszem. Beteg lett, muszáj volt.

         Éva rábólintott, aztán elindultak a ház felé. Előbb némán szedték lassú lépteiket, majd megint Tímea szólalt meg először.

- Olvastam a cikkeidet.

- Tényleg? – Éva ezen elcsodálkozott, bár nem volt rajta semmi meglepő, hiszen az újságok bárki kezébe eljuthatnak. – És mi a véleményed róluk?

- Szerintem nagyon jól írsz. A „Királyi családot“ egyszerűen imádom. Félre is tettem. Sikeres lettél.

- A szerencsének köszönhetek sokmindent.

         A ház bejáratához értek.

- Menjünk be, ne álljunk itt kint a hidegben – mondta Tímea, s előreengedve Évát másra fordítva a szót folytatta. – Az itt hagyott bútorokkal adom el, de ha nem kellenek, elszállít-

tatom őket.

-         Nem, nem kell. Egyelőre így megfelel minden.                                                                                               

         Abba a szobába mentek, amelyben Éva született. Kicsit bele is borzongott ennek a gondolatára. Az ablak melletti fotelben foglalt helyet és elnézte Tímeát. Az jutott az eszébe,

hogy mennyire idegenek ők egymásnak és mégis úgy tesznek, mintha nem azok lennének. El-

végre mi volt az, amit tudtak a másikról? Mi volt az, ami összehozta őket?

         Ez a ház és most már másodszor.

         Évát érdekelte, miért adja el, de mielőtt még rákérdezhetett volna, Tímea megelőzte őt egy másik kérdéssel.

- Milyen érzés újból itt lenni, s hogy megint a tiétek lesz?

- Az igazat megvallva, egy kicsit még el sem tudom hinni. Álmomban sem gondoltam volna,

hogy ez megtörténhet. Amikor elköltöztünk innént, sokáig vágytam rá, hogy visszajöjjek. Néha előfordult, hogy reggel, amikor felébredtem, az volt az érzésem, itt fekszem a régi á-

gyamban. A másik szoba volt az enyém. A nagymamánál is jó volt, de a szívemnek mindigis

ez a ház volt a kedvesebb. Ez az udvar, ez a kert... Ebben a szobában születtem.

- Igen, tudom. A szüleiddel mi van?

- Köszönöm, jól megvannak. Már nyugdíjasok. Idén nyáron voltak két hetet a tengerparton.

- A húgod?

- Másfél éve ment férjhez. Elég ritkán találkozunk, mert messze laknak, de szinte minden nap csevegünk egy kicsit telefonon. Hát ti? Veletek mi van? Nem hallottam rólatok semmit már nagyon régóta.

- A szüleim sajnos, már nem élnek. Anyám még hat évvel ezelőtt halt meg rákban, az apám meg a múlt hónapban ment el.

- Sajnálom. Mi történt vele?

- Öngyilkos lett.

         Évát annyira megdöbbentette ez a hír, hogy igazán nem is tudott mit mondani erre. De Tímea sem akart beszélni róla többet, mert egészen más irányba terelte a szót.

- Egyelőre albérletben lakom itt, a szomszéd faluban, de a városba szeretnék felköltözni. Remélem, hamarosan találok megfelelő lakást. A munkahelyem is ott van.

- Hol dolgozol?

- A könyvesboltban. Már lassan hét éve vagyok ott. El sem hiszem. Úgy elszaladnak az évek!

         Igen, elszaladnak gyorsan. Soha egy másodperc, egy pillanat megállás nincsen....Éva úgy érezte, szomorúság keríti hatalmába, már nem volt annyira lelkes. A szobában a levegő is

olyan nehézzé vált, hogy szinte nyomta maga alá. Felismerte Tímeában azt a tartózkodást és visszafogottságot, ami régen mindig őt magát is visszafogottá tette vele szemben. S ezen a hangulatán most már semmi sem változtatott.

         Megbeszéltek mindent, aláírták a szükséges papirokat, aztán felszedelőzködtek. A ház lényegében már Éváé volt, de nem is igazán érzett semmit ez miatt. Az ajtóban állva el-

búcsúztak egymástól, de Éva még egy szóra feltartotta Tímeát.

- Tényleg el akartad adni a házat? Őszintén? – Kérdezte tőle.

         Tímea vissazfordult és azzal a régi, kedves mosolyával ennyit mondott:

- Nekem nem adott olyan szép emlékeket, mint neked. – Kis szünet után majd még hozzátette  – és elvégre, ez csak egy ház.

         Aztán elment és Éva pedig csak nézett utána, míg látni lehetett őt távolodni az úton. De tovább maradt még az utcaajtóban állva. Hagyta, hogy kócolja haját a szél, s fújja rá az ősz

hűvös leheletét. Szemben, az út másik feléről a felszántott termőföld nézett vissza rá fáradtan

a nyár sűrű teendőitől, s a felelőségtől, amit a természet rá szabott. Hányszor nézte végig az aratást, míg itt élt! Hányszor bámulta csak a puszta őszi földet, felsóhajtva magában, hogy ez a leg és legszebb táj, ami csak létezhet a világon! De egy más valakinek, aki szintén itt élt gyerekkorában, ugyanez a látvány miért nem jelentett meghatározó élményt? És miért nem fontos az udvar, a kert, a szobák, a ház... miért jelent valakinek ugyanaz egészen mást? Mikor

Éva visszafordult a ház felé és elnézte azt, már nem látott ott régi képeket, nem látta magát vidáman futkározó gyerekként. Legalábbis nem úgy, mint nem sokkal előtte még. A múlt el-

múlt. S azzal, hogy újra övé volt itt minden, nem hozott vissza semmit. Nem is hozhatott. Hi-

szen az idő tűnt tova, nem a hely. Tímeának talán igaza lehetett. Mert tényleg, ez itt csak egy ház, nem az emlékek.