Nagybereg leggazdagabb embere, mivel kocsija összetört, gyalog indult a polgármesteri hivatalba. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem köszönt senkinek, és nem fogadta senki köszönését. Roncsolt emlékképek kergetőztek a fejében…

                          Két hete Mercédeszével robogott az iskolába, és az igazgatói irodában pattogtak belőle a felbőszült szavak:

-   Igazgató úr! Csapja el azt a tanárt… azt a nőt, aki le akarta repeszteni a fiam fülét.

    Csendes igazgató úr ismerte, jól ismerte ifjabb Daróczi Zoltán viselkedését, otromba csínytevéseit. Naponta hallgatta a tanárnők panaszait. De azért megkérdezte halkan:

-         Ki az a „nő”, aki elkövette a testi sértést?

   A szülő torkán megakadt a szó: erőlködött, emlékezetében kereste az osztályfőnök nevét, de hiába.

-         Nem méltó arra, hogy megjegyezzem egy ilyen pedagógus nevét – vágta ki magát kellemetlen helyzetből. - De azt mondom: a fiam fülét ne csavargassa senki! Az ilyen tanárt ki kell csapni az iskolából! – hergelte magát tovább.

Csendes János rezignáltan hallgatta az indulatkitörést, nézte az összehúzott, bozontos szemöldök iker-ívének feszülését, és a lebiggyesztett ajkak ideges remegését.

-         Kérem szépen, ez az eset nem olyan egyszerű. Zoltán a biológiaórán nem kapcsolta ki a mobiltelefonját, és a készülék „zenélő”, kuruttyoló hangjára osztálytársai pukkadoztak a nevetéstől. És Zoli – a jó heccen felbuzdulva – a többszöri fegyelmeztetés után sem némította el a kutykuruttyot.  Ez – talán mondanom sem kell - lehetetlenné tette a tanítást. Végül Székelyhidi tanárnő kétszer-háromszor meghúzta a renitens fiú fülét – mondta higgadtan az igazgató. – Nézze…

Daróczi haragosan közbevágott:

  - De a hétszázát! Az én gyerekem testi épségét ne veszélyeztesse senki és nevetségessé se tegye! Ha igazgató úr nem intézkedik, megvonom anyagi támogatásomat az iskolától – fenyegetőzött a vállalkozó.

Kínos csend következett. Az igazgató elsápadt, de higgadtan válaszolt:

-         Nézze, Daróczi úr, mi nem kivételezhetünk, bennünket ezer szem figyel: az iskolában és az egész faluban. Bizonyos mértékig megértjük a diákok szertelenségét, de van egy határ, melyen túl már veszélyezteti a tanítás-tanulás minőségét. Zoltán, alsós korában, kitűnő tanuló volt, utána évről évre rontott. De nemcsak ő került a lejtőre: baráti köre is. Ahol és amikor csak lehetett, zavarták a tanítási órát, szünetekben verekedtek, sorra-rendre követték el ostoba diákcsínyeiket.

-         Hát éppen erről van szó! – mondta Daróczi. – Ez az osztályfőnök nem való pedagógusnak, képtelen a rendteremtésre.

-         Ebben van valami igazság, de hát a pedagógus is ember. Nincsenek kötélből az idegei. És a kolléganő - végső esetben - olyan eszközhöz nyúlt, amit magam sem tartok helyesnek.

-         Akkor el kell csapni! – fújta ki magát a hívatlan vendég s elégedett mosolyt terpesztett széles arcára. -  Na végre! Valamiben egyetértünk. Az igazgató úr is tudja: a huszonnegyedik órában vagyunk.  Rossz tanulmányi eredménnyel nem lehet továbbtanulni.

-         Lehetni lehet, csak nem gimnáziumban. De talán még nem késő…

-         Késő!… Azt a nőt el kell csapni.

-         Nem eszik olyan forrón a kását… Az iskolában sem. Törvények vannak, ezeket be kell tartani. Az elbocsátás lehetséges ugyan, de csak súlyos fegyelmi vétség esetén. A fülhúzogatás nem ilyen, a tanulmányi eredmények visszaesése sem az. Annak viszont semmi akadálya, hogy otthon értelmes szigorral, gyakori beszélgetéssel jobb útra térítsék a gyereket.

-         Mire való az iskola?

-         Arra, hogy formálja, építse a tanulók személyiségét.

-         Na látja!

-         Bizonyára Daróczi úr is látta, idefelé jövet a Virág és a Kőris utca sarkán épülő házat. A kőműves szorgalmasan és szakszerűen rakja egymásra a téglákat; ha valaki  nap mint nap lebontja, nem nő a fal, soha nem épül fel a ház…

A dühös ember közbevágott:

-         Badarság! Ilyen marha nincs.

-         Látott-e mágneses mezőt? Látta-e az elektronok mozgását?

-         Vizsgáztatni akar? - kérdezett vissza sértődötten.

-         Csak érzékeltetni akartam, hogy ami nem látható, még létezhet. A nevelés bonyolult folyamat, és nem olyan látványos, mint a házépítés. Az okozott kár sem ismerhető fel abban a pillanatban, de ha újra és újra ismétlődik, romboló erővé válik. Daróczi úr, higgye el, mi jót akarunk – magának is.

A szülőből kifogyott a szó. Sarkon fordult, és elindult haza.

  Néhány nap múlva Zoli – apja távollétében – magához vette a Mercedes slusszkulcsát, és kigurult az országútra. Legjobb haverjait elvitte egy kis kocsikázásra. Négyen ültek a kocsiban.

 Kezdetben még óvatosan vezetett „Bunyó”, ez volt a beceneve. Úgy tett, ahogy kiskorában apjától látta, amikor vezetés közben maga elé vette, és négy kézzel kormányozták a „járgányt”. Így - úgy érezte – jogosítvány nélkül is ura  a kocsinak. De a haverok biztatására egyre erősebben nyomta a gázpedált. A műszerfal óramutatója nyugtalanul remegett a százhúszas számnál. A száguldás mámoros érzése fogta el a négy gyereket. Aztán eléjük szaladt egy kanyar, kisodródtak az úttestről, árokba borultak. A kocsi csúnyán megrongálódott, de csodák csodája, a fiúk kisebb sérülésekkel megúszták. Valamennyien kórházba kerültek.

  Darócziné, miután értesítették a szerencsétlenségről, telefonált a férjének. Taxival rohantak a városi kórházba. A főorvos – a borítékok átadása után – megnyugtatta a szülőket: a nyolc napon belül gyógyuló sérüléseknek nem lesz maradandó nyoma. 

  Amikor a kórteremben Daróciné meglátta gyermekét, elsírta magát.

-         Drága kicsi fiam! Hogy tehettél ilyet?

-         Azt mondták a haverok, Bunyó, nyomjad jobban gázpedált. És én nyomtam. Aztán bumm! Így történt.

Alighogy hazatértek, Daróczi nyakkendőt kötött, és elindult a polgármesteri  

                           hivatalba. Feltolultak benne a régi, megkopott emlékképek. Egy iskolába, sőt egy osztályba járt a polgármesterrel. Pali szorgalmasan tanult, ő csintalankodott. Sokszor elfenekelte a fizikatanár. Még most is hallja a mogyorófavessző suhogását, érzi a csípős ütések fájdalmát. Akkor őt nem védte meg senki. Szülei szegények voltak, nem mertek perlekedni a hatalom uraival. De megváltozott a világ, és ő nem tűrheti el… Ha az igazgató akkor elcsapja azt a nőt, nem következik be fia balesete.

                             Rideg Pál barátságosan fogadta régi osztálytársát. Hellyel kínálta.

-         Köszönöm, nem ülök le – szólt sejtelmesen.

-         Sietsz?

-         Nem én, hanem az idő. Bizonyára hallottad: a fiam kórházba került. Egyéves kocsim minden ablaka kitört, a karosszéria több helyen benyomódott. Mindez nem történt volna meg, ha az igazgató idejében elcsapja azt a vén tyúkot.

-         Melyiket?

-         Hát azt… azt, aki a fiam osztályfőnöke.

-         Csak nem Székelyhidinéra gondolsz?

-         De. Két hete kértem az igazgatót, hogy rúgják ki az iskolából… Nem hallgatott rám.

-         Kirúgni!? Miért?

-         Mert le akarta repeszteni a Zoli fülét.

-         Ezt nem gondolhatod komolyan. A pedagógusok felét ki kellene rúgni az iskolából, ha a te törvényedet elfogadnánk – mondta túlozva a polgármester. – Egy kis fülcsavarás még nem jelent testi csonkítást.

-         Az én fiam fülét ne csavargassa senki.

Rideg Pál hosszasan szemlélte az egykori szegény fiút, a mostani gazdag vállalkozót, s látta, ahogy ráncolja a homlokát, ökölbe szorítja ujjait, és legszívesebben lesújtana valahová.

-         Nézd, Zoltán, a testi fenyítés – valamennyien tudjuk – nem megengedett, de ha szükség esetén elcsattan egy pofon, jó hatással lehet a gyerekre. Amíg tanítottam, egyszer sem éltem vele, ám végső fokon megengedném az alkalmazását.

-         Soha nem ütöttem meg a fiam, és a jövőben sem fogom megverni.

-         Megütöd vagy nem, ez a te dolgod, de valamit elrontottatok. A napokban hallottam az iskolaigazgatótól, hogy a fiad minden héten húszezer forint zsebpénzt kap tőled. Szép summa!

-         Jut is, marad is. Annak idején nélkülöztem eleget, nem akarom, hogy ez megismétlődjön.

-         Ez a másik véglet: Zoli lefizeti társait, bandába szerveződnek, idétlenkednek az iskolában, és már az iskolán kívül is. Ahol ez a sikk, ott nem marad idő a tanulásra.

Daróczi szótlanul hallgatta az okítást, forrt benne a méreg, és újabb támadásba kezdett.

-         Annyit adok a fiamnak, amennyit akarok. Ebbe ne szóljon bele senki!

-         Nem akarok én beleszólni a család életébe, de azért nem ártana, ha elgondolkodnál a hallottakon: te azt csinálsz, amit akarsz, a fiad is azt tette, és az árokban kötött ki. És te át akarod hárítani a felelősséget az iskolára, az osztályfőnökre.

-         Pártját fogod annak a… - keresgélte az elítélő szavakat, de az indulat elvakította.

-         Nézd, Zoltán, az igazság igazság: az iskolában éppúgy, mint a polgármesteri hivatalban. És ezt, ha felismerte az ember, ki kell mondani, akár tetszik valakinek, akár nem, akár szegény az ember, akár gazdag. A hallgatás, a felelősség áthárítása súlyos hiba.

-         Szóval nem segítesz?

-         Amit adhattam, megadtam… Még valamit: ha hazaérsz, nézz a tükörbe, és tedd fel a kérdést magadnak: Hol vétkeztél a fiad ellen…

Daróczi lelkivilágát megperzselték a polgármester szavai. Csalódottan fogott kezet egykori osztálytársával. Magába roskadva lépett ki a hivatal kapuján.

  Az úton lassan szedte gyaloglástól elszokott lábait. Nem köszönt senkinek, és nem hallotta meg senki köszönését. A Virág utca sarkánál egy pillantást vetett az épülő házra: látta, hogy a mester szorgalmasan rakja egyik téglát a másikra. Lelki szemei előtt gyorsan emelkedett a fal, fölébe a tető… Mélyet sóhajtott.

  Otthon bement a fürdőszobába, belenézett a tükörbe, nézte, töprengve nézte az arcát: verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Letörölte zsebkendőjével. Átment a szobába, a húszezres, amit a fiának szánt, ott lapult komódon a pohár alatt. Kihúzta, kétrét hajtotta, elővette öngyújtóját: az életre kelt  lángtól zsugorodni kezdett a nemes papír széle, lobot vetett, és a láng belekapott a „haza bölcsének” arcába.

   Égett a pénz.

   Elégett - pillanatok alatt.      

2007. aug.