Faluról kerültem fel Pestre hétévesen, iszonyú honvággyal éltem meg az első évet, az iskolában más volt a rend, mint odahaza falun. Nem találtam a helyem és ez a kirekesztettség egész életemben megmaradt, bár a tájszólást leküzdöttem mégsem tartoztam se ide, se oda.

Ha vidékre mentem nyáron, hátam mögött összesúgtak:

-          Na, itt a pesti lány, nézd csak.

Idegen voltam, a barátok is úgy kezeltek, mint valami egzotikus kis állatot. A régi kötelékek lazultak, az újak pedig nem köttettek meg. Elvesztem két világ között.

Minden év nyarán egy hónapot tölthettem vidéken. Első évben nagyanyámnál voltam, furcsa volt, már a részletekre nem emlékszem. Elfelejtődött. Gyerekként nem szerettem nagyanyámat, vagyis csak azt hittem, hogy nem szeretem. Kemény asszony volt, keményen nevelt, akárcsak a két fiát. Szigorú rendszerben telt el a nyár, sokszor magányosan a kertben, barátok nélkül. Napközben a felső konyha és a szobák zárva voltak, ha játszani akartam reggel kellett levinnem minden játékomat, mert a Mama fájós lábával nem mászta meg a három lépcsőt, ami a szobákat a nyári konyhától elválasztotta.

Én szomorkodtam és panaszkodtam. Leginkább Mama húgának Magdikának, vagy Magdika sógorának, akit gyerekként csak Pityu bácsinak, sőt Pipinek, vagy Maszinak szólítottam. Hogy honnan ezek a mulatságos becenevek?

Nem tudom. Pipi egy mindig vidám kis emberke volt. Zömök, katonás kis ember. Nagyon szerettem.

Az első év nyara hát nehezen telt, Pesten honvágyam volt a vidék iránt, vidéken meg Pest iránt. Végül elmúlt a nyár és kezdődött az iskola. Talán november lehetett, mikor apa kapott egy telefonhívást vidékről:

-          Azonnal ülj vonatra, ha még el akarsz köszönni Édesanyádtól!

És mi még aznap éjjel vonatra ültünk apámmal, hajnalra értünk oda, de elkéstünk. A Mama elment. Én csak álltam ott az üres szobában és egyre csak kérdezgettem:

-          A Mama hol van, apa? Elment? Mikor jön vissza?

Pedig tudtam, hogy meghalt, tudtam csak nem akartam elfogadni. Iszonyú bűntudat gyötört. Nem búcsúztam el a nagymamámtól, nem tudta meg, hogy én igenis szerettem és csak buta önzésből panaszkodtam mindig rá. A bűntudat még ma is gyötör. Fájó emlék, ma már azt vallom, hogy a jó modort, az udvariasságot, az egyszerű, de annál keményebb elveket hétéves koromig tanultam, tőle.

A ravatalozóban láttam őt utoljára, ahová apám bement elbúcsúzni, kint kellett volna várnom, de én beszöktem. A felnőttek legnagyobb döbbenetére homlokon csókoltam az én drága nagyanyámat.

Következő években is nyaraltam vidéken, már egészen másképp, de boldogan. Nagyanyám helyét átvette húga, Magdika, mindig gondosan hangsúlyozva, hogy nagyanyám csak egy volt, az Édes, és ő nem ugyanaz, de mégis… ott volt még Pipi, egy csodálatos pótnagypapa.

Amire csak gyermek vágyhatott, ott minden beteljesült. Játék, fagyi, finomságok, séta, olvasgatás.

Minden évben alig vártam a nyári szünetet, hogy elmenekülhessek egy hónapra abból a városból, amelyik nem fogadott be. Csupán egy barátnőm volt, s az iskolában egy sem, gúnyoltak, csúfoltak, mert szegény voltam.

Eleinte még apám vitt le, alig vártam, hogy hazautazzon Pestre, és én átadhassam magam a boldog szünidőnek meg a rettegésnek: telik a hónap, minden nap, minden perce elvesztegetett idő, melyet nem élvezek ki maradéktalanul.

Utolsó nyaramat talán tizenöt évesen töltöttem lent, egyedül utaztam, nem is tudták, hogy megyek. Hat óra körül értem a falu buszmegállójába, elcipeltem bőröndömet a Fő utcai nagy parasztházhoz. Gyönyörű ház volt, ha emlékeim nem csalnak meg öt szobás, de lehet, hogy több, már nem emlékszem pontosan. Hűvös volt az idő, felhős az ég. A falu csendes volt, senki sem járt az utcán, a ház melletti pékség már bezárt. Csak a nagytemplom harangja ütötte az időt. A paplak tetején felkelepelt a gólya, édes illatok töltötték meg a levegőt. Ma is élvezettel várom a nyarakat, s ha elkeveredünk valamerre a városból, néhol érzem még azokat a dús, buja, nyári illatokat. Akác, levágott fű, virágok, széna, leírhatatlan lágy teltség.

Ahogy a ház elé értem egy pillanatra elkapott a félelem: mi van, ha nincsenek itthon? Ha nem örülnek a jöttömnek? Mégiscsak írni kellett volna, s nem jó ötlet ez a meglepetés. Végül tenyerem az öreg, szikkadt deszkájú kiskapu kilincsére tettem, s az erőteljes nyomás alatt nyikordulva engedett a zár. A rigli nem volt bezárva, ébren voltak még. A kapun belépve megcsapott az ismerős illat, rózsák, dáliák, fenyők, friss húsleves illata, talpam alatt éreztem az egyenetlen járólapokat. Lassan lépdeltem, befordulva a sövény mentén. Tudtam, hogy már látták: jön valaki. Pipi hamar észrevett, hozzánk senki sem jött észrevétlen.

Ahogy végig mentem a büdöskével szegélyezett utacskán elérve a verandához éreztem: itthon vagyok, haza értem. Ez az én otthonom. A lépcsőfokok ismerősen simultak a talpam alá, a veranda faragott oszlopai recsegve köszöntöttek. Már nem voltak tyúkok az udvaron, de képzeletemben azért még megjelentek. Bekopogtam és beléptem.

Ha jól emlékszem úgy köszöntem: jó napot kívánok! Vagy valami ilyesmit, ami aztán nagy sértődést eredményezett, mert Pipi bizony adott az ilyesmire és az ő kislánya ne köszönjön neki úgy, mint egy idegennek!

Megérkeztem. Hazaértem. Bár nem vártak, örömmel fogadtak. Örömmel adták azt a kicsit is amilyük volt. Ma már szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy évekig nyakukra sóztak az apámék. Kisnyugdíjasok voltak és a nagy ház körül mindig akadt javíttatni való, a fűtés, az étel, az áram. Mind, mind egy kis vagyon. Akkor még nem gondoltam ezzel, csak élveztem a szeretetüket.

Ahogy beléptem a hűvös konyhába éreztem azt az utánozhatatlan illatot, ami csak ennek a háznak volt sajátja. Leültettek, kérdezgettek, mit innék, mit ennék, hogy vagyok, miért nem írtam, így most nincs idehaza semmi kedvemre való. Pedig dehogyis nem. Csupa finomság, szalonna, paprika, vaj és az a finom, puha kenyér. Már évek óta nem sütöttek nagy, kerek parasztkenyeret a pékségben, mára már csak a forma kenyér volt kapható, az íze még őrizte a régi formát.

Ideges kislány voltam, fejfájós, sovány, fakó, de odahaza kivirultam egy hét alatt. Reggelre kelve mindig friss kifli várt az asztalon, tejeskávé, kakaó, esetleg langyos tej. Pipi minden nap maga készítette el nekem a reggelit. Istenem, hányszor cukrozta agyon a tejeskávémat. Még ma is eszembe jut, milyen cinkosan néztünk össze Magdikával, hogy már megint szirup lett az innivaló. De megittam, mindig zokszó nélkül, nehogy megsértsem azt a szeretetet, amely annyi figyelemmel készítette el nekem.

Nem volt dolgom sosem, bármennyire kérleltem őket, hogy segíthessek. Boltba mennék, zöldséget pucolnék…, de Pipi mindig letorkollt:

-          Nem, nem aranyom! Majd én. Majd én aztat tudom, te csak üljél ott nyugodtan és olvassál.

Megvolt a maguk rituáléja, mozdulatai, napi programjaik, én pedig ültem ott és néztem. És ők szabadkoztak, hogy ha előző napi maradékot ettünk, pedig dehogyis vágytam én másra! Semmi másra nem vágytam csak az ő dédelgetésükre. A szeretet, ami otthon hiányzott itt olyan tömény volt, hogy szinte lelassult tőle a vérkeringésem.

Ebéd után nagy ritkán mosogathattam, netán eltörölhettem az edényeket. Nagy kegy volt, hogy nem a sámlin ülve néztem, amint kiszolgálnak engem. Milyen boldoggá tett, ha kicsit én kényeztethettem őket!

Délután kártyáztunk Magdikával, Pipi olvasta a Szabad Földet, időnként az Új Embert, netán a Nők Lapját, majd elvonult tévét nézni, vacsoráig elő sem került.

Mi ketten, a lányok, ahogy Magdika mondta, ültünk a konyhában és kártyáztunk, hallgattuk a rádiót. Ott nem néztem tévét, olvasgattam, beszélgettünk, elsétáltunk a templomba, vagy szombatonként a temetőbe.

Akkor elmentem anyám sírjához is. Akkoriban még nem volt beton síremlék, csak egy kis halom és egy fejfa. Semmit sem éreztem, csak szomorúságot, azt sem tudtam miért. Idegen volt a sír, idegen a nő is, aki benne aludta örök álmát. Az a föld fogadta magába nagyanyámat, nagybátyámat és Magdika férjét is.

Istenem, vajon ki él még a régi öregek közül? Talán Eszti néni Csabán? Valószínűleg már ő is meghalt.

Eltelt az egy hónap és vele a nyár. Haza kellett indulnom, a szívemben hatalmas fájdalommal. Zokogtunk mindketten, Pipi is elmorzsolt néhány könnycseppet. Akkor láttam őt utoljára, ahogy az öreg parasztházat is.

Következő év nyarán megismertem a páromat, vele mentem nyaralni, már nem voltam kislány, aki egy hónapig a rokonoknál nyaral. Azon a nyáron az öreg parasztház hátsó frontja megindult kifelé, bontásra ítélték, a két idős ember költözni kényszerült. Nagy adósággal vettek egy házat nem is messze a régitől, de ez már nem volt ugyanaz.

Azon az őszön kaptam a hírt, apám unokahúgától:

-          Pityu bácsi meghalt. Elvitte a szíve. Magdika nagyon össze van törve.

A temetésen nem voltam, nem tudtam volna elmenni. A mai napig úgy őrzöm őt a szívemben, ahogy utoljára láttam, öregesen, de fessen. Még most is kényszerítenem kell magam, hogy felfogjam, ha haza mennék, többé már nem találnám a kiskonyhában.

Tavasszal azután elutaztunk Magdikához a párommal. Lefogyva, megkeseredetten fogadott, akivel az elmúlt harminc évet töltötte családias cívódással, elment örökre, ő pedig egyedül maradt a gondokkal, a hitellel, beteg szívével és lábával.

Nem akadt senki, aki támogassa, hozzánk sem akart jönni, öreg fát nem lehet átültetni mondogatta. Ott maradt egyedül az új házban, rá egy évre combnyaktörést szenvedett és bekerült egy idősek otthonába. Most boldog, már amennyire boldog lehet valaki, akit a sógornője, keresztlányai, keresztfia meg sem látogat.

Csak én hívom őt telefonon, egyszer a négy hónapos fiamat is elvittem hozzá látogatóba, ragyogott a mosolya, de még most sem akart jönni hozzánk. Pest nem az ő otthona. Az a kétszáz kilométer pedig nagy távolság mindkettőnknek.

Amikor lent jártunk elsétáltam a régi ház felé. Lebontották, nyoma sem maradt. Csak az öreg fenyő állt ott büszkén a telek közepén. Mennyire más volt. Idegen lett a falu, többé már nem volt otthonom.

Most három és fél éves a fiam, készülünk az utazásra, hogy meglátogassuk a számára idegen Magdi nénit, magamban csak azért imádkozom, hogy ez a találkozás még megvalósulhasson.

Látniuk kell egymást. A fiamnak még éreznie kell legalább egy pillanatra azt a kézzel fogható szeretetet, amit csak ő adhat.

Még éreznie kell az elmúlt nyarak édes illatát.