Józsika gyorsan tömte magába a friss túró utolsó morzsáit, mert a Feri gyerek a kapu előtt várta és a tehenek is megindultak. Anyja jól megrakta a tarisznyáját friss kenyérrel, csuporba töltött illatos tejjel.
Rozika osonva követte és számon kérni igyekezett ígéretét, hogy a kis fa papucsot a húsvéti nyúl a kamra egyik szakajtójába rakja. Megnyugtatta a kislányt, hogy lesz a mezőn idő és elkészül az áhított cipő. Erősen kiléptek, hogy utolérjék az állatseregletet. Az erdő illatát hozta feléjük a szellő, az első békés virágzás illatát a háború után. A madarak himnuszukat zengték a barmok a vérrel áztatott föld sűrű zöldjét legelték. Furcsa volt a nyugalom, a csend. Nem robbantak bombák
és nem kerepeltek a puskák. Józsika a tizenötödik tavaszt élte, éppen húsvétkor tölti majd be. S ebben a rövidke életben sűrűn volt a rossz, az iszonyatos. Mélázva nézte az eget, szája szélében egy fűszálat rágcsált, s nevetve lesett a Feri gyerekre, aki egy elkóborolt borjút terelt az anyja után. Szerette az erdőt, azt tervezte, hogy, mint az apja ő is erdész lesz. A csend és nyugalom, mely lelkének oly kedves volt, az mind az erdőben honolt. Ettől a sok öldökléstől keresett sokszor menedéket az erdő sűrűjében. Ha megharagították, kedves fái odvában úgy elbújt, hogy csak apja talált rá. Mert mégis jobb a vadakkal,
mint az emberekkel. A vadak a létük miatt ölnek, az emberek meg érdekből és parancsra. Olyan tiszta volt az ég, nem szántották B-62-sek a kékjét, s a felhők, mint égi bárányok legelésztek ott. Józsika most Rozikára gondolt s lassan feltápászkodott. Ideje, hogy nekilásson s egy takaros kis papucsot farigcsáljon. A csorda, ahogyan a Nap emelkedett, egyre jobban a fák felé közelített. Ez az izgága Feri gyerek meg
ott tekergett s hatalmasat esett. Józsika arcáról a sötét gondolatok kámforként tűntek el, hatalmasat nevetett. Feri jó ideig nem kelt fel s ez megijesztette. Annyi mindent látott már, hogy gyanakvóvá vált.
- Ide nézz, mekkora bomba!- Feri , mire odaért, már visította.
- Ne nyúlj hozzá, még felrobban!
- Ez? Majd ha fagy! Hát, ha ekkora becsapódáskor nem tette meg, most már sütheted!- szólt Feri oktatólag. Lehetett valami igaza, meg hát tapasztalt is volt, sokat ellesett az apjától, aki tűzszerész volt.
-Én inkább hagynám…
-Na , telement a gatyád? Gyere, szedjük szét, még nem láttam a belsejét! - Józsika megadóan bólintott, de magában megfogadta, hogy holnap megfaragja a papucsot. A Nap olyan erővel tűzött rájuk, hogy ledobták a dolmányt s inget és előásták a bombát. Keményen megizzadtak tervük miatt. Aztán meg nem tudták felnyitni a héjat, azon szorgoskodtak. Sehogy sem ment. Ekkor rájöttek, hogy apró ütögetésekkel fel lehet nyitni a hengert. Józsika volt a magasabb s erősebb, hát ő ütögette a farönkhöz
A faluban elnémította a harangot a hatalmas robbanás és a félelem ami évvel előtte mindennapos volt, most visszaszállt. Most vajon kik jönnek? A házfalat meszelő asszonyok kezében megállt a meszelő és kis csoportokba gyűlve találgatták a történteket. Az öreg erdész is vállára emelte puskáját, magához szólította kutyáját és indult a rengetegnek. Nem jutott messze, a falu túlsó felén már összegyűlt a tömeg és a Feri gyereket hordágyra emelték. A fejétől a sarkáig vérben volt, s mint egy kosarat, úgy cipelte a kiszakadt hasfalat. Az öreg erdőkerülő nem kérdezett semmit, lehajtott fejjel indult az erdőszélnek. Már messziről mutatták a véres nyomok az utat, amit a Feri gyerek hagyott. Józsika ezerre szakadt lénye szétszóródott a térben, mintha jelezni akarná, hogy megérkezett, itt az erdő fái közt nyugalmat talált. S az idős apa könnytelen szemekkel kereste minden sarjadó hajtásban a kései gyermeket. Amikor felkelt a Nap, sugarai egy félig faragott papucsra hullottak.
