- Hajtás volt idén? – a
szemüveges a nyitott ablakon át figyelte az elhanyagolt kukorica táblát, mintha
menekülő nyulat lesne a gaz között.

- Á, dehogy. Két éve jött
össze a társaság utoljára, amikor egyszer itthon voltam… Ákos hívott.

- Hogy van a fiú?

- Megvan. Elment
hivatalnoknak.

- Hogy-hogy?

- Elúszott mindene. A húsz
hold szőlő is.

- Azt hittem, abbahagyta.

- Dehogy. Soha nem fog
belenyugodni a sebesülésébe.

- Végül is mi történt vele?
Soha nem beszélt magáról.

- Századparancsnok volt és
rögtön az elején egy támadásnál meglőtték. Alig élte túl. Az egyik lába ott
maradt valahol…

A szemüveges a szántókból
kinőtt tanya fáit nézegette.

- Micsoda murik
voltak!...Emlékszel az utolsóra? Hajnalban még nedvesek voltak a levelek, a
gesztenyefákon kis rózsaszín karácsonyfák ültek az ágak végén. Hazafelé Ákos
felmászott az egyikre virágot szedni.

- Igen. És nem tudott
lejönni. A Bach Stefi tűzoltói hozták le szegény embert létrával…Talán igaz sem
volt.

A szalmakalapos is a földeket
nézte.

Az üvegen túl
megjelent az egyenruhás, elhúzta a fülke ajtaját.

- Uraim, van, aki leszáll az
alsó állomáson? Csak akkor állunk meg, ha van leszálló.

A szalmakalapos a katona
felé fordult.

- Nem tudja, a kisvasút jár
mostanában?

- Közlekedni közlekedik, de
a menetrend bizonytalan. Egyre kevesebb járat indul és ezért az indulás ideje
folyton változik…Ezek szerint az úr leszáll?

- Igen. Kérem, hogy jelezze…

- A család mióta van ott? –
kérdezett közbe a szemüveges.

- Nyolc hónapja… És két
hónapja hírt sem hallottam felőlük…A kicsik meg sem fognak ismerni.

- Ne aggódj! Itt az Isten
háta mögött nem történhet semmi baj. Emlékszem, egyszer korán reggel utaztam a
kisvasúton. Akkor, amikor a nap éppen emelkedni kezd és a levelekről még nem
száradt fel az éjszakai eső. A színek melegek és élénkek. Na, ilyen volt a
völgy, amikor hirtelen hibátlan szivárvány bukkant fel a fák lombja fölött,
széles ívet húzott az égbolton, aztán eltűnt a fűben, közvetlenül a vágány
mellett…Mint a mesékben…Néhány éve vendégeskedtem az erdésznél. Vaddisznóra
mentünk…

 

 

Az elhanyagolt pálya és a
kopott vasabroncsok csattogása monoton dübörgéssé mosódott össze a poros
szántóföldek között. A két férfi álmosan hallgatva emlékezett.

A süvöltő hang
mintha megszorult torokból tört volna elő. Ijesztően erősödött, beletépett a
dobhártyákba, idegekbe, aztán elmélyülve elhalkult, de nem halt el teljesen.
Újra erősödni kezdett, most más irányból és egyre magasabban. Közeledett.
Megint az idegtépő sivítással. A szemüveges öntudatlan mozdulattal ledobta
magát a padlóra. A fedélzeti géppuska lövedékei kemény csattanásokkal
végigkopogtatták a vagon lemezfalát. A szalmakalapos is lehúzódott, hátát
nekitámasztotta a mosdó falának. A gépzaj mélyebb lett, halkult, majd eltűnt a
távolban.

- A hálókocsiban van egy
csomó matrac. Valami fedezéket kellene csinálni belőlük – mondta a
szalmakalapos, miközben feltápászkodott a padlóról.

- Talán véd valamennyire –
tette hozzá a másik leginkább magát biztatva. A szemüveges szánalmas volt,
ahogy négykézlábra állt, majd kapaszkodva felegyenesedett.

- Meglátjuk… - a
szalmakalapos fülelt, figyelte, nem hallatszik-e újra a távolból a hang.
Felvette a seszínű, gyűrött vászonzakót. Elindultak hátrafelé. A szerelvény
közben rángatózva fékezett, majd csikorogva megállt a nyílt pályán. A vágányok
két oldalán árok húzódott, mellette földút, kukoricatáblát szegélyezve. A
vagonajtók kinyíltak, sokan leszálltak, átvágtak az árkon, földúton és bevették
magukat a magas szárak közé. A szemüveges előrement, a másik követte a csomagjaival.
Átcsattogtak a vagonokat összekötő vaslemezeken. A szalmakalapos feljebb húzta
az impregnált rolót az ablak előtt, nézte, ahogy kint, túl az árkon az utasok
behúzódnak a növények takarásába. Aztán összefogott néhány matracot, a
szemüveges meg elkezdte körberakni a fülke oldalát. Most, mintha újra zümmögni
kezdett volna az ég alja, aztán a hang erősödött. A kukoricalevelek között
eltűntek az emberek. A hang egyre magasabb lett.

- Menjünk mi is?

- Már késő. Néhány másodperc
és itt vannak.

A mozdony mögé kapcsolt
platós kocsi géppuskája szólalt meg először. A gépek most nem jöttek annyira
közel, mint az előbb. Kissé távolabbról, oldalról engedték el a sorozatot,
néhány pillanat alatt verték végig a vagon oldalát. A matracfészekbe húzódva
várták a támadás végét. Hirtelen kemény ütés hangja csattant a matracok mögött,
a kupé sarkában. A géphang sikításból mélyebb búgásba váltott, majd egyre
csendesebben eltűnt valahol a semmiben.

 

 

Kibújtak a
matracok közül. Kint egy-egy kiáltás hallatszott. A szemüveges feljebb húzta a
rolót, kinézett.

- Ott elől valami
történhetett.

A szalmakalapos a ruháját
igazgatta.

- Menjünk, nézzük meg. Nem
valószínű, hogy még egyszer visszajönnek.

A gépek eltűntek. A vonat
vége felől is többen igyekeztek előre a földúton, a platós kocsi mellett
népesedő csoporthoz. A letaposott kukoricaszárak között szürkehajú, sovány
férfi feküdt viaszsárga arccal. Nem mozdult. A vonatparancsnok őrnagy egy civil
ruhás férfivel beszélgetett.

- Valami igazolást írjon,
doktor úr!…Jegyzőkönyvet is felveszünk…Két tanú is írja alá. – Az őrnagy
körbenézett, rábökött a két legközelebb álló emberre:

- Uraim, lesznek szívesek?…

A szemüveges nem szólt, a
pergamenszínű arcot nézte, aztán a szürke pulóveren éktelenkedő sötét foltot.

- Nem tehetünk mást, itt kell
eltemetnünk - mondta az őrnagy, és a többiekhez fordult.

– A jelek szerint a támadás
nem ismétlődik meg. Ha végeztünk, indulunk. – Rápillantott a halottra. – Kérem,
mindenki foglalja el a helyét a vagonokban…

- Egy golyó idecsapódott
valahová. – A szemüveges a matracokat nézegette. Megtalálta a tépett szélű
lyukat. A harmadik matracon csak egy nyílás volt. A szalmakalapos elővette a
bicskáját, a hegyével beleturkált a felbontott matracba. A kés hegye megakadt.
Szótlanul nézte az ellapult lövedéket és a semmibe hátrált, merev tekintetet
látta a törött kukoricaszárak között…

A mozdony füttyentett, majd egy rántással a szerelvény
elindult. Az alsó állomáshoz közeledve a szalmakalapos összeszedte a
csomagjait.

- Hát, akkor további jó
utazást, kevesebb izgalommal. - A szemüveges hallgatott, a szokásosnál
hosszabban tartotta a feléje nyújtott kezet, majd néhány tétova pillanat után
átölelte és gyengén hátba veregette a szalmakalapost. Az sem szólt többet, csak
csendben kitolatott a fülkéből.

A kisvonat
indulását későbbre ígérték, de érdemes volt megvárni. A döcögő járművel így is
hamarabb odaér. A kihalt megállóban egyedül ácsorogva fagyos szorongást érzett
szivárogni a torka táján...Vajon mi várja az eldugott erdészházban?...

Közben
befutott az apró, néhány kocsiból álló szerelvény. Csak egy-két utas szállt le
róla. A játék mozdony sisteregve került egyet. Elindultak. A keskeny völgy
szomorúan fogyott a koszos ablakkeretben. Kint későnyári fakó színek mosódtak
egymásba poros ég alatt.