Az első…

…hotdoggal a szájában ugrott ki a kocsma ajtaján,
megszakítva könnyed esti sétánkat.

- Gyertek be lányok! – kiáltotta teli szájjal.

Már megint egy részeg donhuán, gondoltam, de ezúttal nem
komolyan. Valami azt súgta (de vajon mi? ), hogy túl hamar hozok ítéletet. És
az a valami, azt is sejteni engedte,
hogy ez nem a klasszikus „beszólogató” helyzet. A mai este levegője mintha
könnyebb lett volna; benne volt a letérni vágyás a megszokott ösvényről,
várakozás a váratlanra, egy csipetnyit megfűszerezve az „úgysincs
vesztenivalóm” melankóliájával.

- Tibi vagyok. –jelentette ki egyszerűen. A hotdognak
addigra már nyoma sem volt.  –
Beszélgessünk egy kicsit, ismerkedjünk. Unatkozom. Minden este ugyanaz…

Mélységesen megértettem. Zavart bemutatkozás után követtük a
tenyérnyi kis kocsma legbelső zugába, ahol a hatalmas, méregzöld kanapénál csak
a füst töltötte be jobban a teret. Ismerkedtünk, beszélgettünk, és szerelmesek
lettünk a csöppnyi presszóba, füstös levegőjébe, furcsa vendégeibe, a kopott
székekbe, abba a bizarr hangulatba, amit sehol máshol nem tapasztaltam addig: mintha
mindenkinek lett volna egy második élete idebenn.

Egy dologban biztos voltam már azon az estén: megszokott
sétámnak vége szakadt.

Két évig voltam azután pultos a kicsi kocsmában. Kaptam
örömet, szenvedést, de tartást mindenképpen.

(Letérni, letérni…)

 

A második

Egy időben sokszor tért be a Presszóba. A kávét két cukorral
és kevés tejporral itta, cigarettáját maga sodorta, vagy pipázott. A bennrekedt
pipafüst kibírhatatlan volt a zegzugos kis kocsmában. Haragudtam érte, de ő
soha nem zavartatta magát. Ha cigarettát sodort, nekem kellett összetakarítanom
utána a szétszóródott dohányt. És ahogy rám nézett... mintha azt is látná, amit
más nem. Idegesített, főleg, amikor fáradtan szolgáltam ki.

Egyszer összefutottunk egy bulin, ahol én is végre vendég
voltam, nem személyzet. Váratlanul leült velem szemben.

- Tibi vagyok. –mondta szelíd mosollyal.

- És gyönyörű verseket ír. –huppant le mellém hatalmas
lendülettel a kissé becsípett haver.

Akkoriban kezdtem el irogatni az egyetemi újságba, és
tisztában voltam vele, hogy a beérkezett művek alapján, a mai fiatalság nem tud
verset írni. Hiányzik a dallam a fülükből, mégis rengeteg önjelölt trubadúrral
hozott össze a sors, szerencsére egy részük időben kinőtte, ahogy én is. Ha
nincs hallásod a versíráshoz, szánalmas dolog erőltetni, de ugyanúgy a
kamaszkor része kell, hogy legyen, mint a pattanások.

- Aham. Majd egyszer hozd be a kocsmába a verseidet.- fojtottam
el a beszélgetést, majd felálltam az asztaltól és visszamentem táncolni.

Kürülbelül egy hónap elteltével, kissé zavarban, odajött a
pulthoz és a fülembe súgta:

- Elhoztam a verseimet.

Bevallom, egy összegyűrt füzetre számítottam, teleírva
klisékkel és béna rímekkel de csalódnom kellett, olyannyira, hogy elszégyelltem
magam. Mert ami a kezembe került, az előszöris nem egy füzet volt, hanem egy
kicsi, fehér verseskötet, amely a fülszöveg szerint elnyerte a „legjobb első
kötet” díját. Ami azonban, még ennél is többet jelentett, hogy odabenn nem
voltak rímek, se klisék, csak tartalom, méghozzá nagyon is mély és nagyon is
új. Olyasmi, amit a világból és legfőképp az emberek szeméből hiányoltam.

És ott volt még az a kedves mondat, amit hosszúra nyújtott
betűivel, a kis kötet barátoknak szánt első, fehér lapjára írt. „Fáradtságodban
is gyönyörű vagy.”

Már nem idegesített, ha valaki belém lát. Még a pipafüst
sem.

(Kitárni, kitárni…)

 

A harmadik…

… megkérte a kezem.

Piros papírba csomagolt csokoládét hagyott az asztalon a
Presszóból való távozáskor. Nem tudtam, hogy tőle van, csak, amikor megláttam a
csoki feliratát: Tibi. Vajon miért kaptam? Talán az előző esti ajándék
gin-tonik tehetett róla, amit kiürülni készülő poharába öntöttem, annyira
szórakoztatóan és szánalmasan részeg volt.

A Tibi-csokit követte egy római repülőjegy. Hogy hatásvadász
vagy bátor cselekedet volt-e, nem tudom, azonban lelki gyötrődések, zakatoló,
felgyülemlett kérdések és az első illatos tavaszi szél társaságában utaztam
végül el vele az örök városba. Ismét egy különös útelágazás… A kínos tucatrandevúknak
vége, a szerelem városa, pedig nem Párizs!

(Megtanulni szeretni – mert tanulható- és hagyni, hogy
szeressenek… Ma már a szájáról olvasom a gondolatait.)

 

Ennyit a közhelyek világáról, amelyből szép lassan
igyekeztem kilépni.

És még mondja valaki, hogy nem három az a bizonyos igazság,
meg hogy nem minden út… (hova is vezet ez az egész?)