Hosszú az út Ofiráig

Az országútról balra fordult az öreg busz, majd asztmásan behörgött a
tengerpartra, s nagy szusszantással megállt a pihenő előtt. A sofőr kiszállt,
de előtte kipányvázta kézifékkel, de csak úgy lazán, hogy az előtte lévő fáradt
olajfoltot nyalogathassa a szegény öreg masina, mielőtt még szunyókálna egy
verset. Egyik utast megkérdeztem, hogy lehet e itt sört inni? - Mért ne? -
válaszolta. Erre leugrottam, hiszen Ofira még messze van ide. Vagy négyszáz
kilométer még. Errefelé évszázadokig török világ volt itt. Aztán a Hatnapos
háborúig Egyiptomhoz tartozott a vidék, majd izraeli fennhatóság alá került. A
vándorló törzsek ezt nem tudták. A kecskéik sem, s a tevék is köptek az
egészre. Gondolták, hogy még mindig az egyiptomi vagy török szultán alattvalói,
ahol örök nyugalom tesped apáik földjén, ahová a körzeti defterdárt még 1915 -ben
az utolsó előtti szultán V. Mohamed alatt szerencsésen agyonverték és nyom
nélkül elföldelték. Hogy azóta milyen egyenruhák jártak erre, ez sem érdekelte
őket különösképp. Ins´Allah.

   A zöldre pingált italmérő bódé facsomós lábát vízbe
lógatva pihent a pálmafák árnyékában. A Vörös-tenger felett az ég azúrkékje
csillogott a víz színén, ahogy visszatükröződött a kopár rozsdabarna hegyek
koszorújában. Micsoda giccs, gondolta szinte szégyenlősen az Úr, erre a
tájképre fogják mondani, hogy ilyen nincs is, csak a hibbant, részeg festők,
írók, és Kodak képek képzeletében. De most szép volt a csend. Akkaba felől sem
küldött aranyhomokot a szél. Esőfelhőt csak a beduintörzs matuzsálem korú
öregje látott állítólag, tíz éve Ber Shevában a megszokott csütörtöki tevevásáron
egy képeskönyvben. Azt is csak azért, mert az unokájának vette, de nem
barmicvára, sem a bérmálásra, hanem annak örömére, hogy feltételesen kiengedik
a fiút, és szabadlábon védekezhet tevelopás miatt.

   A hatalmas fehér kifeszített vászonernyő árnyékot
adott, a boltos meg jó hideg sört a jégről. A harmadik hideg Goldstart vettem,
mert még csak 30 kilométert jöttünk Elathtól, és Ofiráig még messzi az út.
Éppen ezért szomjasan döntöttem a sört magamba, mikor villámvarázsként Lóthnévá
dermedtem. Ez nem igaz! Rémálmot láthatott ez az elmebeteg busz! Egyszerűen
felhördült és mint ámokfutó megvadult teve, pillanatok alatt elporzott a nagy
országút felé.

   NÉLKÜLEM! Az utasnak alapjában véve igaza volt. Tényleg
lehet itt sört inni. Lám, most is még a kezembe szorongatom az üveget. Majd
megszakadt a szívem. Bizonyára most a kacér útlevelem ölelgeti a kétszáz
dolláromat az ülésen a bőrzsákomban, kenyér, kés és egy kóser kolbász
társaságában. A dagadt testű literes vizes kulacsom meg hátát Horatius kötetnek
vetve szuszog szilvapálinkával teli hasával. És én ? Pár dollár apró a
zsebemben, és kétdecis laposüveg konyak az oldaltáskámban végveszélyre. Hát
most az van.

   A telepen két
csendőr sakkozott az irodában. Elmondtam,
hogy mi történt velem. Sajnálkoztak. Különösen a bajszos, mert a futóját is
levette a rablóképű főnöke a tábláról. Mélyen meggyászolta a bábut, de azért
átszólt rádióvevőn a Sharm el Sheikh -i laktanyába,hogyha este megjön az Eilath
-i busz, vegyék magukhoz a bőrszatyrot. Persze ha ott lesz még. - És én hogy
juthatok el oda ? - de rögtön rájöttem, hogy hülyeséget kérdeztem. Persze, hogy
Allah nagy, arról eddig is tudomásám volt.

   A telepről egy
órai gyaloglás után kiértem az országútra. Reméltem, hogy csak jön valami
jármű, ami elvinne a szatyrom után. Nem jött. Órák múltával sem. Én meg csak
bandukoltam, de vigyázatból a hőség miatt konyakkal bekentem mindkét
fülcimpámat, homlokomat, mivel az alkohol párolgása hűti a testet. Mielőtt a
tetejét visszacsavartam volna, azért meghúztam, hogy a belső hőmérsékletet
kompenzáljam a külsővel.

   Úgy döntöttem,
hogy még egy órányit próbálkozom a stoppolással, s ha addíg sem jön semmi,
akkor északnyugatnak fordulok háttal a tengernek a hegyek közé. Térképem szerint vagy 10-15 kilométerre van egy arab
falucska néhány házzal, ott majd megalszom reggelig Még végig sem gondoltam,
mikor messziről már láttam, hogy felém duruzsol egy dzsip. Éppen integetni
akartam, de ahogy közeledett, láttam, hogy katonai járőr volt, ezeknek aztán
felesleges jelezni, úgysem vehetnek fel senkit. Tévedtem. A jármű mellém állt
és egy fiatal őrmester maga mögé mutatott a két katona közé. - Meajin?
Kérdezte. - Bati min´ungaria – Magyarországról jöttem. Nem is hazudtam neki,
mert pár éve tényleg eljöttem otthonról, de abban az időben, Izraelben még nem
csókoltak volna meg az örömtől orosz módra, ha tévedésből németnek hisznek.
Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, és most éppen hátat szándékoztam
fordítani a tengernek, és a hegyi falucskában akartam éjszakázni.

- De nagy barom vagy, válaszolta magyarul – de a barom helyett a használatosabb
férfi nemi szerv vulgáris idiómáját használta rám vonatkoztatva. - Reggelig
szomjan dögöltél volna. Az a falu nem létezik. - Nem kérdeztem, hogy honnan
tudja. Mikor megdicsértem szép magyar beszédét, mondta, hogy Jaakovnak hívják,
s ő már 1950 benn itt született, de odahaza és a környezetükben leginkább
a magyar szó járja. Édesapja alig tud héberül, írni meg már képtelen
megtanulni. Jaakov járőrtársai jót röhögtek, mikor elmesélte nekik a rám nézve
majdnem tragédiába forduló történetemet. Megkínáltak jó szívvel, itallal,
étellel s nagyon kétségesnek tartották, hogy viszontlátjuk egymást a
bőrzsákommal, mint az elválasztott szerelmesek. Az is lehet, hogy már rég
leszálltak vele útközben. Vagy véletlenül az őrszobán is elkallódhat.

   Sharm el Sheikh közelében az új településen még csak
néhány épület állt. Pár tucat faház, felvonulási épületekkel. Igaz nem sokat
lehetett látni a sötétben, mert már későre járt. A csendőrség előtt
megköszöntem az emberségüket. Remegő térddel lépegettem a lépcsőn. Egy arab
egyenruhás úr, ahogy meglátott elvigyorodott. Csomagjáért jött mister? -
kérdezte kedélyesen. Szerencséd, hogy misternek szólítottál gondoltam, és
dobogó szívvel mentem vele az irodába.

   Az asztalon ott ült riadtan, anyátlan, csak magában
hüppögve a drága bőrszatyor. Hallani véltem, ahogy felvinnyogott örömében mikor
meglátott. Mikor közel léptem hozzá, hogy felkérésükre megnézzem a tartalmát,
lopva megnyalta a kezem. Hiánytalanul megvolt minden, csak a pálinka párolgott
el a hűvös raktárban. Hálásan Allah áldását kértem rájuk, de azért öt dollárral
megtoldottam.

   Kinn azonnal egy örömházba mentem a kulacsomat megtölteni.
Karmeli bort kaptam. Lementem a tengerpartra. Vagy húsz méterre a vízben
hajóroncs aludta örök álmát, tőle aztán nyugodtan locsoghattak a hullámok a
parti sziklákkal. Ott már három kóbor kutya szunyókált. Bizonyára valami
álombeli csontmezőn guberálnak az igazi, csak a kutyalegendákból hallott velős
lábszár után. Közelükben becsavartam magam a pokrócomba és magam mellé a
homokba szúrtam a késemet. Meghúztam még a karmelit, jóccakát kívántam a
kutyáknak. A legszélső, egy csonka vén eb, fektében megemelte felém épp bal
lábát s barátságosan hunyorított. Ásított, csámcsogott egyet és mind a nyolcszázötven
bolhájával visszamenekült Morpheusz karjai közé, nehogy már nélküle találják
meg azt az örökké keresett lábszárcsontot..

 

*

A hegyi kecske nyelvét szopogatta unottan a Holttenger felett egy
kiugró sziklapárkányon. Sógora és a felesége már hazament, de ő még
maradt. Néha-néha átpislogott szatír szemeivel a jordániai oldalra, ahol
ilyentájt szoktak a zsenge gidalányok ruhátlan hancúrozni. Ezt is inkább csak
képzelte, mert innen egy jó szemű sivatagi sólyom is csak az autókat tudta
volna felismerni okuláré nélkül.

   Én még nem tudtam, hogy a bogáncsszínű patás kérőzővel
később még rácsodálkozunk egymásra.

Vagy egy hete Ofirában még elbúcsúztam a kóbor kutyáktól, de nem
cseréltünk címeket, hogy majd levelezünk, mert nekik ilyen nem volt. Onnan a
Jordán vidékére mentem, mert arra sem volt semmi dolgom, majd Szodomát
elhagyva, mögöttem még a homokot is leráztam a sarumról. Igaz az elmúlt
évezredek óta az erkölcsök is megjavultak és az idegent nem érik olyan
kellemetlenségek, mint az Úr inkognitóban utazó angyalát. A legszebb emlékem az
ottani iparvidékről az volt, mikor már az országút melletti kioszkban ittam a
párától gyöngyöző hideg búcsúsört.

   Még most is ráborzongok, mikor ott egy este társaságban
borral kínáltak. A házigazda - Isten bűnéül ne vegye - olyan gonosz lőrét
adott, hogy nem is csodálkoztam már az öreg Lóthon: mikor lányai leitatták,
részegségében tévedésből megismerte őket két éjszakán keresztül. Nem csoda,
hogy kilenc hónapra rá két gügyögő, göndör hajú aranyos babával, Moábbal és
Ammonal szaporodott a család.

   A több évezred homályába visszanyúló legendák és mítoszok
szerint, akkortájt nem volt annyira visszataszító a részegségben vagy éppen
józanul elkövetett vérfertőzés, mint manapság. Sőt! A két lányt tisztelték
erősen, hogy biztos, ami biztos alapon, időben gondoskodtak nemzetük
fennmaradásáról, mikor azt hitték, hogy már rajtuk kívül nem él ember a földön.

   Ilyen és hasonló kegyes gondolatokba merültem, s
kibámultam a vízből a part menti hegyekre, akik jó testvérként vigyázóan
körbeölelték a Holt-tengert. De olyan szorosan, hogy szegény csak északról
kaphatott a Jordán folyótól édesvizet. Pedig ráfért volna a duplája is, mert az
Úr a teremtéskor tévedésből egy marékkal több sót morzsolt a vízbe.

   Én persze nem bántam. Miután a parton
megszáradtam, zsíros kenyeret ettem paradicsommal. Egyszerűen csak minden
harapás után megnyaltam a vállamat. Igazán praktikus. Nem kellett az embernek
sótartót cipelni magával. Pláne ha még paprikaöböl is lett volna arrafelé.

    Megszomjaztam. Sajnos, január lévén, üres kihalt
volt a vidék, mint a bibliai időkben. Csak óránként ingajáratként közlekedő
katonai repülő húzott el felettem Akaba felé, ellenőrizni az országhatárt. Ein
Gedi volt a legközelebbi hely, ahol vásárolni lehetett volna a kibucban, de ma
Sabath lévén, nem mértek semmit. Jerikóban nyitva van ugyan minden, sört is
adnak, de az vagy negyven kilométerre van innen északra. Legegyszerűbb –
gondoltam, ha itt rögtön felmászok a hegyre a meredek sziklákon, s majd ha
átjutottam a túloldalra, mindig csak nyugat felé sétálva biztos találok a
közelben valami arab települést, ahol elláthatom magam étellel, itallal.

   Roppant okos ötlet, gondoltam. Még egy óra múlva is így
voltam vele, de már nem dicsértem hangosan az eszemet. Nagyon vártam, hogy
végre vége legyen a nyaktörő sziklamászásnak, mert már tudtam, hogy visszafelé
egy életben nem fogok ezen az úton lejutni. Már nagyon izzadtam, fújtattam,
mint egy kovácsszerszám. Pihennem kell mindenáron. Még azért felhúztam magam
egy sima falon ahol mindkét kezemmel kapaszkodni tudtam. Kidugtam a fejem, hogy
hátha már Kánaánt látom, mikor majd visszazuhantam meglepetésemben. Belzebub
bámult vagy két méterről sandán a szemembe. Jobban odanézve láttam, hogy nem az
ördögfejedelem volt, csak az a zerge, ki ilyenkor szokta a túloldalt, a szemeit
legeltetni. Agresszívan pislogott, mint valami feldühített végvári vitéz a
janicsárra. Biztos csodálkozott, hogy honnan került ide ez a fura kalimpász
madár? Mikor körülnéztem, még jobban elkeseredtem. Nyugatra semmi zöld völgy
vagy bíztató reményt keltő ereszkedő, hanem míg csak elláttam, a rozsdabarna
fennsík feküdt, ahol találomra szétszórt sziklák ücsörögtek gőgösen, mint a
túros tésztán a töpörtyűk.

    Leültem török módra a szent arab–zsidó földre, s
csak azért nem sírtam el magam dühömben, mert még jobban röhögött volna rajtam
a kaján kecske. Gondoltam itt nem maradhatok örökké, megpróbálok lemászni
ugyanazon a módon, ahogy jöttem, vagy szégyenszemre integetek a repülőnek, hogy
küldjenek valami repülő alkalmatosságot és hozzanak le. A hegyi patástól el sem
búcsúztam, hanem elindultam lefelé. Még ma is - ha erről álmodok - dobogó
szívvel ébredek, és azonnal a hűtőszekrényhez megyek valami nyugtatóért. Mire
leértem, belefehéredtem, pedig délutánra már rozsdabarna porköpenybe
öltözködtek a sziklák. Kivánszorogtam az országútra. Istenem csak küldenél erre
egy autót! Nekem már teljesen mindegy volt, hogy melyik irányból, és hová megy,
csak vigyen el innen.

Küldött. Alig tettem el a maradék cigarettacsikket a pléhdózniba, egy
négykerék-meghajtású kirándulóbusz állt meg az útszélén

- Hová? - kérdezte a vezető.

- Mindegy - mondtam.

- Szerencséje van - vigyorgott a vicces kedvű sofőr - mi is odamegyünk.

A busz tele volt érettségi előtt álló
diákokkal, akik iskolakirándulásként járták az országot. A lánykák megkínáltak
üdítővel. Rögtön a hetedik paradicsomban éreztem magam. Pláne, mikor az
osztályfőnök átadta a tekintélyes hasú kulacsát, ami rummal volt teli, cseppnyi
teaaromával hígítva.

*

A lányokkal megrakott terepjáróbusz tovadülöngélt Beér Sheva felé,
otthagyva engem a körszakállas Alexander testvérrel a Sinai közepén. A barátot
az irgalmas sofőr a Jerikói országúton szánta meg, mikor meglátta a fekete
reverendás alakot a hatalmas köröndjével, a már két éve megszüntetett
megállóban várakozni. Most szegény, ahogy kimászott a buszból, ahol az ördög
kísértette jó szagú bögyös fiatal lánykák képében, megkönnyebbülten
fellélegzett. Én azért még eldöcögtem volna velük egy darabig, de rögtön
megróttam magam, hiszen a Szent Katalin kolostorban már várnak, s tudják, hogy
a megszentelt falak közé kívánkozom, kirekesztvén a hátam mögött hagyott bűnös
világot.

   Még vagy jó három kilométernyi út állt előttünk. Alexander
vállamra segítette a tömött bőröndöt, amiben a rend megbízásából vásárolt
dolgokat hozta Jeruzsálemből. Mikor megérkeztünk a kolostor vastag falai alá,
vagy félórás ordítozás után került elő a kapustestvér, míg végre beengedett
bennünket. Kívülről is hallottam, ahogy a nagy csendbe belecsattog a szandálja,
mikor a kulcsért ment. Szegény társam már közel állt a síráshoz. Olyannak tűnt,
mint kisgyerek, akit szülei kizártak a sötétben, a félelmetes éjszakában. Pedig
mondtam neki, hogy itt is szent helyen van, és ha felnézne az égre, látná a
sziklahegy csúcsát is, hol maga Mózes személyesen kapta az Úrtól a Törvényt, s
innen dörögte hallgatóinak a kőtábla második kiadásában foglaltakat. Az elsőt
összetörte a Próféta, mert dühbe gurult, mikor meglátta, hogy a csürhe
ahelyett, hogy áhítattal megvárta volna, míg meghozza a hegyről a
Kinyilatkozást és felolvassa, addig azok egy ócska alacsony karátú, tréfli
aranyborjú körül táncoltak.

   Tán egy jó hetet sem voltam a kolostorban, de már napról
napra jobban nyomott a környezet. Nem tudtam sokáig olvasni sem este, mert pontosan
kilenckor kikapcsolták a generátort, és sötétbe borultak a cellák. Talán lelkem
is átvette a komor, évszázados falak hangulatát. Igaz, éjszakánként mellettem
szuszogott még a kulacsom, de elkeserítően vékony hangon pityegett vissza a
pálinka benne, mikor meglötyögtettem. Az érkezésemet követő második napon a
fehér szakállú bölcs prior elé vezetett Alexander. Az atya hosszasan fürkészte
arcom, szemei jóindulatúlak csillogtak, mosolygott, majd elbocsátott magától.
Biztosan sok hülyeséget beszélhettem.

   Hajnalonként sokáig tartott a hideg kápolnában az ortodox
istentisztelet. Mindig megkönnyebbültem, mikor vége lett s kimehettem a
kolostoron kívülre melegedni és dohányozni. Benn tilos volt, mint ahogy a
pálinkaivás is. Már vagy két napja megengedhették volna nyugodtan. Akkor se
tudtam volna inni, ha akartam volna, mert a kulacsom száraz volt, mint a Negev
sivatag. Hölgyek se voltak arrafelé vagy húszmérföldes körzetben. Nem csoda,
hogy ritkán lehetett volna velem madarat fogatni. De egy vasárnap igen. Ha valaki
megkért volna, hoztam volna neki saját kezűleg elkapott és kopasztott sast,
mert a prior hivatott.

- Nagy tervei vannak veled – újságolta Alexander. Bekísért s magunkra
hagyott az atyával.

   A szent ember most is mindentudóan nézett rám. Leültetett,
s a fali szekrénykéből egy lapos fenekű kristályüveget szabadított ki a friss
szobalevegőre. Kitöltött belőle egy jó pohár pálinkát és elém tolta. Nem
akartam az öreget avval megsérteni, hogy visszautasítom jóindulatú kínálását,
ezért hamar magamba döntöttem az italt.

- Fiam – mondta miután még egyszer töltött mielőtt visszazárta volna az
üveget a szekrénybe - te egy jószívű, nyüzsgő bohém emberke vagy, ezért biztos
vagyok benne, hogy az Úr téged nem a kolostori életre predesztinált. Menj
vissza a világba megszokott környezetedbe, s ott szolgáld vidáman és
szeretettel társaidat, ahogy a belső sugallat diktálja neked.

   Nagyon meghatódtam a bölcs prior szavain. Bólogattam, mert
összeszorult a torkom, s mikor elhallgatott, csak hosszú szünet után tudtam halkan
elrebegni, hogy mennyire igaza van atyám.

   Búcsúzásként megáldott, mire én gyorsan visszavonultam
csomagolni. Alexander bejött még elköszönni s egy lépcsős talapzaton álló, vagy
száz éves fából készült feszületet adott ajándékba. Két órával később már
útravalóval ellátva elértem a kitaposott útféleséget, ahol keréknyomokat
hagytak maguk után az arra járó autók, ha persze nem tüntette el néha-néha a
vicces kedvű szél. Leültem és vártam a  jószerencsét
- időm az aztán volt.

   Az rendben, de vagy négy óra várás után már kicsit kezdtem
türelmetlen lenni. Addig még csak négy kecske vándorolt arra a gazdával
bogáncs, satnya levelek, és fű után bogarászva, aztán jött egy ismeretlen
szülőtől származó kóborkutya-sakál keverék vagy mi, majd egy raj madár repült
el fölöttem. De azok sem északra, amerre én szerettem volna menni. Később egy
katonai, üzemanyag szállító konvoj araszolt vándorhernyó módján a repülőtér
felé, s narancsokat dobáltak nekem a jólelkű sofőrök, nehogy kiszáradjak. Már
azt hittem, hogy rám esteledik, mikor messziről egy csodaroncs tűnt fel, amint
lassan közeledett. Először még csak a halk, kehes motorhörgést hallottam, majd
lassan előtűnt a porból egy platós Chevrolet, amit tán még Montgomery hagyott
itt a sivatagi háború után.

   Allah áldását kértem a beduinokra mikor felvettek és
közéjük ültem a platóra. Éppen Beér Shevába igyekeztek a csütörtöki
állatvásárra tevéket venni. A vezetőfülkében a sofőr mellett középen a sejk
terpeszkedett, s jobbján pedig felesége szorongott az ajtónak préselve.
Szétosztottam a katonák adományozta narancsot. Viszonzásként egy toprongyos úr,
zsebéből finánc nem látta dohányt markolt elő, és cigarettát sodort nekem.
Miután kegyetlenül megnyálazta, mintha vályogházat tapasztott volna, széles
mosollyal átnyújtotta a fejek fölött. Felálltam, hogy átvegyem, mikor felborult
az autó. Én a homokba repültem, csak Krisztus törte karját, mikor a mellettem a
rám bámuló sziklának csapódott.

   Én még csak a kába fejemet ráztam, de a társaság már
egyesült erővel lábára fordította az autót. A sofőr felnyitotta a motorházat s
fontoskodó képpel belenézett. A sejk a sarló alakú ezüstveretes hüvelyéből
előrántotta dísztőrét és avval hátrább zavarta népét, kik a mechanikus kezét
figyelték tíz centiről. Ali, mert úgy hívták a gépészt, óvatosan megmérte az
olaj állását. A halálos csöndbe egy kupicára valót kimért, majd a tartályba
töltötte. Beült a sofőrülésre, s ahogy elfordította az indítókulcsot, a motor
azonnal felbőgött. Ali vállát veregették. Ügyes egy varázsló nem -? - Az, - mondtam,-
különösen az olajcsere trükk. De ezt csak gondoltam. Megspórolhatta volna
Krisztusom a kartörést, ha a marhája nem borítja fel az autót, mert túl gyorsan
hajt be a kanyarba, és nem tér le az útról egy árokba.

   Öt perccel később újra már a platón ücsörögtünk és
dohányoztunk. Estére már Beér Shevába leszünk, mondta az úr, aki a cigarettát
adta, mert Ali ügyes gyerek. De Allah azért még hatalmasabb. - Ebben
egyetértettünk.