Gábor mester: HULLAPELYHES, AVAGY A HELY SZELLEME
A prof vézna
volt és szemüveges. Ezért állandóan a kiszolgáltatottság érzése gyötörte. Nem
szerette a telet, mint ahogy a nyarat és az őszt sem. Hiába csináltatott
magának panoráma-keretes szemüveget, hogy fejfordítás nélkül, szemének egyetlen
villanásával idejekorán felfedezhesse a fenyegető veszélyeket – az óriási
lencséket percek alatt televerte a hó vagy az eső. Bár nyáron a kisebb-nagyobb rovaroktól
megvédték a szemét biciklizés („járőrözés”)
közben, a rajtuk keresztül bezúduló fény azonban elvakította, arcizmai
begörcsöltek a folytonos hunyorgástól. Ráadásul izzadt, így a kitágult, nehéz
keret hamarosan megindult lefelé. Ilyenkor megpróbálta puszta fintorgással
feljebb tornászni a szemüvegét – a kormányt mindig két kézzel fogta, hiszen így
olvasta tudós könyveiben, de a kátyúk miatt különben sem tehetett volna
másként. Ezért aztán feltalálta a fényreflexes, célkövető lokátor-kijelzővel
kombinált üvegű, légkondicionált sisakot – nagyjából ilyet viselnek manapság az
Apache pilótái. A prof viszont öröklött rossz szeme miatt nem lehetett pilóta, de
még csak rendőr sem, így teljes joggal utálta a kátyús, vagy-poros–vagy-sáros mezővárosi
utakat, a verőfényt, az esőt, a havat – egyáltalán mindent, amit nem tudott
pusztán az elméjével uralni.
Pedig régen úgy várta az első hóesést, hogy Nyapóka
befogja a Hattyút a kisszánkóba! Ez nem túl gyakran fordult elő, mert a prof
télen többnyire tüszős mandulagyulladással
feküdt a nappaliban. Ilyenkor Nyapóka mesélt neki, tudod, kisfiam, a fiatal angyalkák párnacsatáznak a felhőkkel a
mennyben, úgy Erzsébet-nap körül kezdik a kispárnákkal, Mikuláskor folytatják a
nagypárnákkal, és Vízkeresztkor bizony a dunyhákra kerül a sor, hull a pelyhes,
fehér hó, ahogy énekeltétek az óvodában…Hej, azok a régi, méteres januári
havak a nyitott verandán, amik nemcsak a szánkót, de még az óriási kuvasz házát
is betemették!
Nyapókának
azóta megágyaztak az angyalkák. A Hattyút pedig ki kellett vitetni a tanyára,
mert a prof öccse rugdosta, és az amúgy jámbor kutyu ezt egyre kevésbé tűrte...
Bölcskeiéktől megszökött, még látták hazafelé futni a gátoldalban…, aztán
eltűnt a hóban. Csak a családi albumban maradt róla néhány kép, olyan fotók
között, amiken a prof és az öccse télikabátban áll egy-egy kis asztal mögött a
verandán, az asztalkákon a kötelező Mikulás-csendéletek. Emlékszem, a püspök formájúra
alkotott Mikulás-babák közül az enyémnek piros, az öcsémének narancssárga palástot
varrt Nyapókám. Fából gőzmozdony-modellt barkácsolt, Nyammamának kisszekeret.
És megtanított géppel írni!
A prof még emlékszik azokra a régi télutókra is, amikor
a kerti csap körül kibújtak a hóvirágok, majd az erősödő napsütésben a
hibiszkuszbokrok tövében, végig a veranda előtt nárciszok és jácintok lándzsái
döfködték át az alig megszikkadt földet. A titkos kerti pad fölött sárgába
borult a Forsythia („Aranyeső”), erre
az almafák körül a nőszirmok ibolyakékje, a bazsarózsák bordója válaszolt. Orgona-
és rózsaillat jelezte a májust, a kibírhatatlan porban és verőfényben aztán a tátikák,
verbenák, petúniák, portulácskák („Kossuth-csillagok”)
között ágaskodni kezdtek a Mária-virágok, liliomok…
Akkoriban még megvolt mind a négy évszak. A prof sem olvasott
semmiféle globális fölmelegedésről, ami miatt eleinte csak páronként
cserélődtek fel a hónapok, később már hetente váltakozott nyár az ősszel, tél a
tavasszal, baljós összevisszaságban. A prof legjobban ezt a
kiszámíthatatlanságot utálta. Itt rendszeresen
délben kelt: szakdolgozatokat gépelt a kollégium irodájában, általában hajnalig.
AZNAP pont Nyaukóét. Emlékszem, Nyaukó
valami vastag, fényes papírt hozott, szinte féltem ebbe a hótiszta világba
beletappogni a Z-203-as géppuska-betűivel. Robbanni készültem, mert a naiv lányt
azzal cukkolták a többiek, hogy kiskatona vőlegényét alap-kiképzés után rögvest
békefenntartónak viszik valami jó kis háborús övezetbe, ahol éppen a napokban
zuhant le egy helikopterünk…Nyaukó sírt, mert Nagycicus volt az ELSŐ ÉS EGYETLEN
fiú az életében, én pedig csendben dühöngtem, és legszívesebben egy Apache helikopterben
ültem volna a szuper sisakommal, aztán nesztek, rohadt csúfolódók, meg
észak-dél-kelet tálibok, meg drogkartelles terroristák, ratatata!
Eleinte nem haladtak: a prof képtelen volt elviselni a
lány vergődését, el-elcsukló hangja nyomán nem tudott a szokott eszméletlen magabiztosságával gépelni. A melléütést pedig semmilyen akkor ismert
módon nem lehetett javítani a vastag, fényes papíron. Ezért a prof ledőlt az
irodai kerevetre, felvette a hullapózt – ahogy olvasta valahol –, és kérte a
lányt, oltsa el a lámpát, helyezkedjen el lótusz-ülésben a fejénél, tegye
kétfelől fényverte arcára a kezét, hagyja szabadon áramlani a csít, képzelje
maga elé Nagycicust, és csókolja homlokon. Nyaukó igencsak meglepődött, de abbahagyta
a sírást, lecsillapította háborgó lelkét, elhelyezkedett, lazított, hűvös keze alfába
vitte a professzort, féltő szerelmének végtelen ereje kiáradt, s amikor ajka a
homlokát érintette, az Írnok Thot
istenné változott, aki minden megnevezhető fölötti hatalmával kinyúlt, és elérte,
hogy Aton, az örökkön élő Napkorong tíz perccel korábban induljon égi útjára, s tépje szét az éjszakát
a vőlegény gyakorló repülésen eltévedt helikoptere
körül… Ezt követően Thotmóze még 32 oldalt gépelt melléütés nélkül!
A prof azóta
Havas Boldogasszonyként emlegeti magában Kiscicust, pedig akkor, december
hatodikán hajnalban az angyalkák csak igen-igen kevés kispárnával csatáztak. A
vőlegényét féltő lány Diana alakjába tűnt át, akinek az édesapja igazi
professzor, New York állam zenei egyetemének karvezetés tanszékén. Diana a Lorántffyban
tanult magyarul, és (fiúja még nem lévén) az Amerikában maradt édesanyjáért
aggódott. „Indulj, szép égi
szekér! Hazafelé vezet egy út!” – dúdolgatta
Thotmóze, Tenor I. szólamvez. h., visszaálmodva magát az énekkari elő-Mikulásra
a csodálatos helikoptermentést követő napon déltájban.
– Hullapelyhes
fehérhó, basszonmega Télapó! – törte rapityára Thotmóze s Diana (és Baez) égi szekerét valami hátrányos helyzetű hominida
tért ölelő üvöltése a sportpályán túlról. Az Írnok tűnődött egy kicsit
félálomban: tisztességes közértben 9
előtt szeszesitalt nem árusíthatnak (a múlt évezredben, jogszabályi tiltás
miatt – a szerző), a legközelebbi
kocsma-tanszék egy kilométernyire van, de csak tízkor nyit. Ha valaki két óra
alatt be is rúgott, és ide is ért, az olimPIAi csúcsot döntött marathoni távivásban.
Thotmóze álmos is volt, de már éhes is, szeretett volna visszakapaszkodni
égi szekerére egy Nyaukó-Diána-lelkű lánnyal, vagy legalább Illésékhez betérni egy
elvarázsolt
tájon, hóesésben álló ódon, szürke kőkastélyba, elfeledni a gondokat és a
megalázott lélek bánatát (Téli álom), aztán Lökd ide a sört!...
A fényképek
tanúsága szerint a prof belekortyolhatott Nyapóka krigli csapolt világosába
Acélék kocsmájában. Később, amikor nagyobb lett, külön poharat kapott. De (templomból
jövet) a piccolóhoz még sokáig egy órára és két hatalmas pogácsára volt
szüksége. Jobban szerette Nyapóka meggyborát, vagy a császárkörtét Nyammama
vendégségeiben – átlagosan havonta egyszer. Ezért egyáltalán nem esett nehezére
a poén kedvéért átmenetileg teljesen absztinenssé válnia. Az öccse ugyanis imígyen
hárította el a kötelező poharakat:
– Köszönöm,
nem kérek, mert én sportolok.
– Aztán mit
sportolsz, kisfiam? – jött a szokásos kérdés.
–
Úttörő-olimpikon vagyok: a futás, távolugrás, diszkoszvetés területi bajnoka.
– Köszönöm, én
sem kérek, én is sportolok – mondta ilyenkor Thotmóze.
– Hát te
milyen sportot űzöl, Okoska? – kérdezték tőle hitetlenkedve.
– Sakkozom,
gombfocizom. …Ja, és kerékpározom is! – vágta rá büszkén: szeretett volna
kicsit ő is sportembernek látszani, mert már nem neheztelt az öccsére Hattyú
miatt.
Az alapvetően Nyapóka
szelíd, polgári harcmodorával „könyvből sakkozó” prof egyéniségéhez a pozíciós
játék illett. Világossal többnyire a spanyol- vagy a Barcza-megnyitást
kombinálta az angollal, sötéttel barczásított szicíliai védelmet játszott.
Amikor azonban jól kiépített állásait rendre szétzilálták az öccse
bobbyfischeres-lékópéteres támadásai, igen-igen merész, váratlan – és sikeres –
kombinációkra is képes volt. (Ilyenkor elképzelte, hogy Polgár Judittal
szimultánozik a Kossuth-téren, és ő marad állva legtovább...)
Gombfociban azonban szinte mindig vesztett: az
öccse ugyanis teljes bajnoki fordulókat játszott (és „közvetített”!!) végig
mintegy edzésként önmagával úgy, hogy az egyik csapatot bal, a másikat jobb
kézzel „vezette” sajátkezűleg festett, szabványos pályáján.
Kerékpározni (ha
éppen nem akadt szállítandó, s közben
ölelhető iskolatárs, barátnő) – „járőrözni” – inkább egyedül szeretett; estefelé,
amikor már hűvösebb volt, és a fény sem bántotta a szemét. Ha iskolába mentek, vagy ministrálni, kötelékben
repültek: elöl az öccse, lefelé fordított szarvú, egyszerű városi kerékpárján,
ő hátul. Működő világítás, szerszámos táska és pumpa ellenben jobbára csak
Thotmóze gépén volt, amíg le nem lopták róla. A gimnázium ötszázvalahány diákja
között mindössze négy olyan lökött bringás akadt, aki hóban-fagyban is cajgával
járt, ebből a négyből ketten ők voltak: a prof meg az ő öcsikéje…
…Aki bizony
utóbb mégis elitta az agyát, és nem emlékszik, hová tehették Nyapóka
piros-narancs-palástos Mikulás-babáit. A prof őrsi Télapóként ugyan (az anyja
pongyolájából készült) igazi piros palástot öltött magára kétszer is, pásztorbotja
sosem volt. Pedig most milyen jól jött volna, beleakasztani a hátrányos
helyzetű hominida hullapelyhes bömbölésébe!
– Hogy a
plébános atya adná rád az utolsó kenetet! – gondolta mérsékelt jámborsággal. Magányosan bosszankodott a kísérletileg vertikálisan koedukált kolesz
527-es körletében, melynek természetesen ő volt a parancsnoka. Elődei hasztalan
hívták este 10-11-tájban az alvók védőszentjét, valami Villany Leót… Elharapózott
a koedukáció horizontális (szobákon belülre történő, teljességgel
szabályellenes) kiterjesztése is, főleg tanítási szünetekben, illetve
kolesz-bulik, szakestek alkalmával. Ellenkező nemű személy a szobákban elvileg
csak reggel 8 és este 10 között tartózkodhatott. Még a prof sem feküdt mindig a
helyzet magaslatán!
Amint Kiscicus
32-oldalasával végezvén hajnaltájt lábujjhegyen beóvakodott körletébe, Joska
(így, rövid o-val) díványa közepe táján pillantott meg két, számára igen
furcsán hullámzó fehér halmot. Gyakorlott szoftpornó-néző azonnal felismerte
volna a szituációt, de a prof főministráns volt, így csak dr. Hirschler Imre: A
nők védelmében c. (fekete-fehér) alapművét kotorhatta elő néhanap Nyapóka
könyvszekrényéből. A „Figuracija venera u boi”-t ugyan látta egyszer, vonaton,
de a Káma-szútra csak évtizedekkel később gyűrűzött be.
– Prof, ha Istent
ismersz, nem gyújtasz villanyt! – suttogta Joska kétségbeesetten.
Thotmóze –
mint tudjuk – akkor éppen Thot istenként személyesen vezette haza Nagycicus
helikopterét, de máskor sem vetemedett volna ekkora botorságra: magát ugyanis sem
megvakulásnak, sem reális párnákkal
vívandó csatáknak, egyéb atrocitásoknak kitenni sosem szándékozott. Azt azonban
végképp nem értette, ha a körletbe történt behatolásának kivitelezéséből és
időpontjából Joska minden kétséget kizáróan felismerte (abból kellett
felismernie, hiszen Joskának a hátán nem volt szeme!), akkor biztos lehetett
abban is: ő bizony semmiképpen nem gyújt villanyt, ha már a lámpaoltást sem ő
végezte…
Délre Joska már
eltűnt, Ernával, a házirendsértés bűnronda alanyával (tárgyával?) együtt. Megéhezhettek,
vagy AZON túl más dolguk is akadhatott. De
MI MÁST akarhat a rajz szakos Joska Ernától? Megszoborni? Engem speciel elég elfogadhatóan
megszenezett, tehát nem valószínű, hogy szépérzéke éppen most hagyta cserben, és
Ernácska ráncait Drahos-féle finomvonalas technikával pont éjnek évadján kívánta
volna linóba metszeni. Merthogy Erna esetében a tartalom és a forma dialektikus
egysége a negatív végtelenben látszott megvalósulni. Udvarlásról se lehetett
szó, mert Joska Első Szabálya szerint „Amelyik lány hajlandó lenne hozzám
jönni, azt én nem veszem el.” Ezek bizony
par excellence dugtak!
A prof kb.
idáig jutott az Erna-paradoxon megoldásában, amikor a DOLOGNAK egy másik aspektusa
is fölRÉMlett előtte: hogytudniillik ha feltéve,
de meg nem engedve (vö: Házirend!) itt tehát nem Erna szépségének mint
esztétikai kategóriának a Joska partikularitása általi befogadása valósult meg,
sokkal inkább Erna konkrét rondasága nyelte el Joska csunyáját (rövid u-val, ©
Kató néni) amúgy fiziológiásan. Szentatyaúristen!
Erna orgazmusa azért nem volt hallható, mert nem is volt?? És esetleges
elmaradásának pont az én betoppanásom az oka?? Vagy talán a coitus éppen
beosonásom előtt ment de facto is
teljesedésbe? Mindketten a misszionárius-pózban feküdtek, de frikciós mozgásuk
– ha az még az volt – nem a dívány
hossztengelyében, hanem arra merőlegesen történt. Voyeurségem egyetlen másodperce
alatt úgy tűnt, Erna csöndben, szelíden ringatja Joskát.
Elvégeztetett! Meggyalázták az esztétikát, a
dialektikát, meggyaláztak engem, mert tudósként, LÁTnokként közöm lett Erna
orgazmusához (vagy annak elmaradásához), és az ezt kiváltó vagy kiváltani
képtelen Joska Jancsijához!
Meggyalázták továbbá a genus locit, a
hely szellemét: a jelenleg de jure
vertikálisan, de facto horizontálisan
is koedukált kolesz két éve még apácazárda volt!!! A tavalyi évfolyam azokban a
novíciahervasztó vaságyakban kezdett koedukálódni meg partikulálódni, amelyekben
anélkül hullottak szirmok, hogy
bennük testesebb kertészlegények másként, mint gondolati síkon egyáltalán
megfordulhattak volna.
A professzort olyan
(elemi) erővel ragadta magával a vágy a Nyauko-Diana által megélt féltő
szeretet üd(vöz)ítő tisztasága iránt, hogy legott kirohant a tusolóba, arcán
kívül lánykéz által bizton nem érintett testrészeit is lehűtendő… A genus loci nem nyugtalanította:
képtelenségnek tartotta, hogy a hiányos aljzatú, szűk zuhanytálcákban a
gázbojler hektikus és szuperszónikus be-belobbanásai közepette valaha bárki is effektíven
koedukálódással kísérletezhetett volna. Figyelmen kívül hagyott azonban egy rajzlap
formájú körülményt, miszerint: „A második szinten műszaki okok miatt a
melegvíz-szolgáltatás szünetel, ezért reggel 6-7, délben 12-13, valamint este 18-20 óra között a férfi mosdó- és tusoló helyiséget KIZÁRÓLAG a második szinten lakó hallgatónők használhatják!” Így a konfliktus – vagy a helyzetkomikum – magvai
elhintettek. És tiszta szerencse, hogy csak annak magvai…
Nyaukó civilben Mária
volt, hosszú selymes haján a nap szőkén játszott
a széllel, ám ezúttal mégsem ő szerencsétlenkedett, hanem a Másik (szintén
színpados, de rövidebb barna hajú) Mari adta elő Thotmóze hajnali beosonós
entrée-jának kissé zajosabb változatát. Csak ő nem az írnok Erna-sújtotta
körletébe, hanem a szóban forgó férfi
mosdóba rontott be, külcsínének és belbecsének az Ernáénál sokkal teltebb és
feszesebb dialektikája tudatában, az A/4-es méretű felirat sugallta apriori biztonságérzettől
fűtötten.
És akkor Mária – aki talán már tényleg nem volt szűz (a
prof szerint de jure már sajnos nem, de facto remélhetőleg még igen…), ám ezt
ebben a tamponos-ujjazós-pettinges világban csak az tudhatja teljes
bizonyossággal, aki mindeneket tud; viszont nem volt még bűnbánó Mária Magdolna sem, ugyanis vagy valóban nemigen volt mit megbánnia, vagy egyszerűen
Piaf-módra nem bánt meg semmit (Je ne
regrette rien) – a gőztől kissé homályosan, de mondhatni azért: színről
színre megpillantotta szeretett Mesterét…
…Akinek a
látása ezidőtájt a WU 2-től átmenetileg éppen kissé elhomályosult vala (jól különben is csak a szívével lát az ember – © Antoine de Saint-Exupery), hallása azonban pontosan annyival volt élesebb,
amennyivel kevesebb sampon jutott a fülébe. (Egyébként, amikor rendőrnek jelentkezett,
az orvosi alkalmassági vizsgálaton -20 dB-es értéket produkált csaknem minden
tartományban. Ez a kutyák között is dobogós teljesítmény egészen kivételes egy
Tenor I. szólamvez. h.-tól.)
Thotmóze tehát tökéletesen hallotta a közeledő
dialektikát. Ezért egyszerre próbált
meg szembefordulni vele, megkapaszkodni, és Poseidónként kiemelkedni a
habokból, eközben a sampont kitörölni a szeméből, valamint visszaakasztani a
kézi zuhanyt a helyére. Ehhez, ha jól számoljuk, legkevesebb négy kézre lett volna szüksége. Ő
azonban professzor volt, nem pedig Visnu-reinkarnáció. Egyik kezével a szemét
törölgette, a másikkal a zuhanyt próbálta visszaakasztani, de megcsúszott, és
ezért el kellett engednie, hogy meg tudjon kapaszkodni. Ez speciel sikerült
neki, a zuhany gégecsöve azonban beleakadt VALAMIBE, ami kemény volt ugyan, de
anyagát tekintve se nem fém, se nem csempe… Egy ilyen Laokoón-szerű Priaposz-torzó
valószínűleg még rutinosabb thaiföldi néprajzos szexturisták számára sem mindennapos
látvány. Affrancba! Hogy lehetek ilyen
röhögnivalóan szerencsétlen?!
MM azonban fel
sem nyerített, el sem is fordult, sőt, közelebb lépett, lélekben mindig szilárd
Mestere fizikai egyensúlyi helyzetének stabilitását tartva szem előtt. Es
mondoá nékie:
– Mester, ne a
nemlétező legyeket kapkodd, hanem húzz egy zoknit a majmodra, vagy legalább
hívj meg előtte vacsorázni!... Mosni jöttem, nem beléd ülni (belé dűlni?), a
másodikon még mindig nincs meleg víz, rohadnának meg! Semmi pánik, itt a törülköződ!
– Most már
kvittek vagyunk… – állapította meg kicsit később a Mester, mert MM-nek sem volt
meg a szükséges négy keze: ahogy az egyikkel
feléje nyújtotta a fürdőlepedőjét, a másikkal elengedte a ruhás zacskóját, hogy
el tudja kapni Thotmózét, ha szükséges lenne… Annak végre sikerült lelöknie
magáról a kézi zuhany gégecsövét, megtörölnie a szemét, és közben úgy-ahogy
maga előtt tartani a rózsamintás frottírt. Egyszerre guggoltak le összeszedni a
kiborult fehérneműket. Ettől azonban végérvényesen szétnyílt MM amúgy nem túl
áttetsző köntöse, és a Mester előtt feltárultak a lány mediterrán lankái és
domborulatai, felhőtlenül, kendőzetlenül és gyantázatlanul.
– Nem egészen…
– mondta Mari, mert ahogy Thotmóze megpróbálta a kezébe nyomni a ruhás zacskót
(mennyi szolid fehér csipke!!!), a másikkal
összehúzni rajta a lány telt mellében elakadt köntöst, kezük összeütődött, és a
Mester kézháta egy pillanatra puhán a lány melléhez ért. Tenyérrel kellene, bár talán először mégis a haját illene…, mielőtt csókolnám-ölelném,
mielőtt megnyílna, mielőtt nyögdécselni kezdene face to face, mielőtt DE FACTO elvenném
– ...Most már feltétlenül ragaszkodom a közös vacsorához! – hallotta újra
Marit.
– Akkor ezt
megbeszéltük! – mosolyodott el a Mester. Gyöngéden megsimogatta a lány
felkarját (ez a mozdulat végre megfelelt mindkettejük „tempójának” és erkölcsi
normáinak), aztán elviharzott. Kapott magára ezt-azt, majd kilesett az árkádos
összekötő folyosóra: lám-lám, az
angyalkák még mindig csak a kispárnákkal csatáznak! Papucsban klaffogott át
az ebédlőbe. Éhes volt, a lelke is. Lassan evett, nem is figyelte, mit. Agyát
már azon a két-három levélen járatta, amit délután fog megírni: egyet Katinak,
egyet Juditnak, egyet talán Dittának is. Úgy érezte, késésben van, nem a déli
kelés, nem is az MM-„ügy” miatt, hanem általában.
Nincs saját szobája, ágya (halk szavú, ringató, asszonyosan telt, magabiztos,
mégis minden nap felfedezhető és gyámolítható lánnyal), asztala (írógéppel, zárható
fiókokkal, titkos rekeszekkel az emlékeinek), és persze kertje (hóvirággal, nárcisszal,
jácinttal, nőszirommal), behavazható, bejátszható verandája kuvasszal vagy valami
nagy, tömött bundájú kutyával, kimustrált karosszéke párnákkal, két-három
cirmos vagy bármilyen macskával…
Nem vette
észre, hogy András, a görög pap fia állt meg az asztala előtt:
– Jó étvágyat,
Mester! Ugye leülhetek?
– Persze,
gyere, egyél csak! – Az még felmerült benne, hogy András nem jött el a
legutóbbi „ökumenikus” klubdélutánjukra, pedig a monoteizmus eredetéről és a
prófétákról beszélgettek. Talán jobb is, mert Andrásnak az volt a „fixa
ideája”, hogy Isten nem lehetett annyira gonosz, hogy poklot teremtett az
emberek számára. Nem is; szépen megteremtjük
azt mi magunk egymásnak, naponta! Mari
persze ott volt, olyan átszellemülten hallgatta a Jesus Christ Super Star-t, hogy Thotmóze
mester bizony beleborzongott. Ilyenkor sajnálta, hogy csak írni tud, festeni
nem. Fotózni, pláne vakut villogtatni viszont illetlenség lett volna. Pedig
mindenképpen meg kellene… Ekkor András hangja zökkentette vissza a
hétköznapokba:
– Tudod, én
nem itt eszem, hanem a központi menzán. De kaptam egy jegyet, és gondoltam,
akkor már elhozom neked azt, amin mostanában dolgoztam. Mikulásra, karácsonyra,
csak úgy, mindegy. – És elővett a hátizsákjából egy gondosan összetekert,
műszakinak látszó, de keskenyebb és hosszabb rajzlapot. Egy halászbárka volt
rajta. Akvarell.
– Igazán
köszönöm, András, annyira szép, élethű, szinte ring a vízen… – hálálkodott a
Mester. Másodszorra Zsuzsa hangja hozta ki (le) a földre:
– Megeszed,
Mózi? – A Mester természetesen jól látta panoráma-keretes szemüvegével, hogy a
szomszéd asztalnál Zsuzsa valami gyanús állagú almás süti tetejéről fújkodja a
porcukrot, de erre mégsem számított. – Én nem ehetem meg, mert hizlal.
– Zsuzsa! Egy
gyufásdoboznyi sütin maradt öt szem porcukor??! Te vagy a sportfelelősünk, nem
igaz, hogy ne tudnád lemozogni! De azért köszi.
– Majd te segítesz.
Ugye, este lejössz kosarazni? Én hozom Marit, Anikót meg Erikát, te csald el a
Bélát meg a Pogácsát!
– Ott leszünk!
– mondta Thotmóze, de már megint a két (három?) levélen járt az agya.
Az 527-es
körletben a megszokott istálló fogadta: 10 csődör, 8 vendégkanca. Joska és Erna
nem voltak sehol, Zoi viszont jött, ahogy ígérte, és diktálni kezdte neki az Utánad
készülünk egyre c. Guevara-dal szövegét. Thotmóze előkapta Jézoli
apróbetűs írógépét – az irodába a Z-203-as géppuskához 4 előtt egyáltalán nem
mehetett, este 10 előtt pedig a „kaszinó” miatt nem volt érdemes. A féltékeny Gézuka
hátulról próbálta nyaggatni Zoit, de a görög lány elhajtotta. Diktálás közben
Maci-flakonból mézet szopogatott. Megkínálta a Mestert is – ez majdnem olyan,
mintha csókolóztak volna, nem? Közben arra is jutott ideje, hogy elmesélje: az
ő nyelvük nem Homéroszé, hanem újgörög, s hogy a szülei a fasiszta junta elől
menekültek ide. Thotmóze ma már másodszor borzongott bele a mediterraneum kék
tisztaságába – Marit látta, Zoit viszont
(a Guevara-dalon és a mézen keresztül) érezte
is.
Gézuka éppen
az imént fejtegette undokul, hogy nem érti a profot, mert olyan problémái
vannak, amiket egy köznapi, normális tini gimis korára rég el szok’ rendezni a
szüleivel. Joska ekkor érkezett (Erna nélkül), és egy káprázatos, tőle
mindenképpen szokatlan „szellemi becsúszó szereléssel” elfektette Gézukát. Azzal
indított, hogy az igazi alkotók
mennyivel látják és láttatják másként a világot, hogy számukra sokszor a
jelentéktelen hordoz világrengető tanulságokat, máskor pedig akár az
Univerzumot képesek egy E=mc˛-tel lazán a helyére tenni. És ezért (olykor) mennyire
nehezen tudnak kommunikálni „átlagékkal”. Amikor
ott tartott, hogy vegyük például őt, Joskát, aki nem megy el olyan lánnyal, aki
hajlandó lenne vele elmenni (kivétel nyilván Erna, akinek kényszerűségből
tapasztalni vélt anorgazmiáját pl. a szánalommal szerintem magyarázni lehetne),
kezdtem bezárulni. Amikor eljutott
Siluphoz és a világ bikájához, egy másik galaxisban lévő fekete lyukká változtam, jó messzire innen.
Most valóban Dob akarok lenni. Már próbáljuk az apartheid-ellenes új
műsorunkat a Színpaddal. Én sokszorosítottam a szövegeket, hoztam a dalokat: A
rabság földjén élt egy nép; Nem kérdi senki, mi fáj nekem; Indulj, szép égi
szekér! Az ős-Bojtorjános Vörös Andor
komponált a spirituálék közé egy vadiúj dalt! Katának főként erről írok,
Juditról meg Ildiről kevesebbet. És persze a Diana-beragyogta elő-Mikulásról,
meg a két jugoszláv zenész-barátnőmről. Judithoz hasztalan próbálom közelebb
verekedni magamat. Érezzem meg, amit gondol, mert a szavak inflálódtak, egyre
kevesebbet jelentenek, ezért egyre több szót kell használnunk ugyanakkora hatás
eléréséhez. (Már amikor, már akinek!) Néha
valóban megérzem, és akkor az csodálatos. De nekem, mint afféle poeta
doctusnak azért tényekre is szükségem
lenne olykor-olykor. A véres
valóságra. Nagynéha. Szőrmentén… Igenis szeretném tudni, speciel Judit miért
nem tart „úgy” is vonzónak. S hogy mire (kire) van szüksége a szó- és írásbeli
kommunikáció (átmeneti) felfüggesztéséhez. Kész. Boríték. Rohanás az állomásra.
A kisangyalok, úgy tűnik, egyelőre abbahagyták
a párnacsatát. Néhány baromnak azért ma is sikerült összetörnie magát a csaknem
száraz utakon. A posta bejárata a vágányok felől. Nincs mikulásos bélyeg. A
peronon számolom a visszajárót. Ellépek a külső falon lévő levélszekrénytől.
Kinézek két csomag-hegy közül, előbb balra, aztán jobbra, ahogy tanultam. Az
orrom előtt vinnyog el egy elektromos targonca. Indulnék a KIJÁRAT felé,
amikor:
– Professzorkám! Gyüjjék má’, a hölgyek
hívassák! – ÜTI MEG -20dB-es
érzékenységű hallószervemen át egyenesen a lelkemet egy, a Hullapelyhes előadójáéra
kísértetiesen emlékeztető, inkább „beordított”, mint „beénekelt”, kellemesnek
extra adag jóindulattal sem nevezhető, torokba szorult, füstös-piás hang. Mi
van? Ki halt meg?! – fut át rajtam.
– Milyen hölgyek? Hol? – kérdezem merő
időhúzásból.
– Hát! Ehun, la, a kocsiban. Csak most
lebújtak és röhögnek. Na! Én nem értem. Ha egyszer hívassák, akkó’ mijé bújnak
le, nem igaz?
– De mennyire! Ők hívtak? – kérdezem, amikor
egy sárga meg egy mahagóni fej tűnik fel a közeli vagon ablakában.
– Egen, eegen. Jó’ meg kő’ csöcsörésznyi
űköt, ekkora mellyük van! – mutat örömködve két féldinnyényit a pályamunkás-szerű
szellemi toprongy. Nikotinsárga fogai között elöl ugyanúgy öt perc szünet, mint
szegény Joskának!
Ácsi! Itt álljunk meg egy paraszti szóra! Mellye a TBC-s bácsikának-nénikének van, tanyán.
A normális európai nőknek mellük van,
többnyire kettő (a bal oldali kicsit nagyobb). Állítólag minden negyedik japán
hölgynek viszont négy! (Ezért nemzeti viseletük a kimonó, aminek hatalmas
masnija jótékonyan elfedi a számfeletti ciciket.) Emlőről a biológusok és a rákszűrők beszélnek. Cicijük az egészen kicsi (vagy MÁS OKBÓL becézett) lányoknak van – az
egészen kicsi lányok (és fiúk) szerint, cickójuk meg a nagyobbaknak (és viccesebbeknek). A ’kebel’ pedig nem a ’mell’–et, hanem ’a két halom közötti mélyedés’-t jelentette hajdan. A dekoltázst mindenki ismeri! Namost: számomra az
eredeti, szilikonmentes mell „profánul” is mindenképpen szent dolog. Jellegzetes
explicit előfordulások műveimben (ez itt a reklám helye!),
ahogy Edit(ek)nek írom: „Vörös hab-lon-melledre álmodtam
magam”;
sorpárban, alliterációval: „Szörföznék hullámzó melleden
lebegnék
lélegző lelkeden”;
tört, rímes sorpárban: „Rubin ligetedben
Tutmózisz
legel
melledről
egy
vak hárfás
kéket
énekel”;
jambusban Zsuzskának: „a nagy
«kölyök-cicád»,
ha
nem szorítod árva melleid közé”
hexameterben Ildinek: „csak melled duzzad kezem értő,
bölcs melegétől
hószín
gyolcsod alatt, mikor első csókod enyém már…”;
versszakban: „Edit
Bertold ujja nyomán
megfeszülnék
pendülésre
hogy
szorulnék melle alá
oldalamnál
lenne térde”;
végezetül teljes versben: KATIRÓL
Nem
szelídül többé
kezem
alá melle.
Csókjaim
oltárán
más
lesz az áldozat.
A
dicsfény festhető,
de
nincs olyan papnő,
ki
tudna hazudni
freskó
alá falat!”
Felmegyek tehát a jelzett extracicis kocsiba.
– Ez az a kupé? – kérdezem teljesen
fölöslegesen.
– Ez – mondja a duzzadt vörös ajkú. – Ülj
le! – és vihorászik.
– Pitta, ittunk muttot az ette? – karol bele
a srácába.
– Ittunk.
–Maratt?
– Maratt – válaszolja Pitta, a társuk,
gyámolítójuk (?), egy igen-igen hátrányos helyzetű humanoid. Hapsikám tehát
állítólag tökjózanul tart olyan szinten, mint az, amelyik uszkve két lityi
felhörpintését követően a Hullapelyhes fehérhóval bömbölt fel cseppet sem lágyan
ma dél körül! Csúcskísérlet! Bár azt hiszem, ezen a napon már csak rontani
lehet. A debella-hölgyeken talán még azt sem.)
– Tedd le a kabátod! – javasolja a vörös. (Máris
vetkőztetnek?)
– Köszönöm – mondom, és lehúzom a
kesztyűmet, mint a sebész, műtét után. A felfújt hölgyikéket nem
megcsöcsörészni, hanem megplasztikázni kellene, de ahhoz nem is szike, hanem
kifejezetten tomahawk vagy hentesbárd szükségeltetnék. Vagy maga a szörnyűséges
Minótaurusz. Úgyhogy nem lesz bemosakodás. Esetleg befürdés.
– Hova utazol? – újra a vörös. Ez lehet a
szóvivőjük.
– Én sehova nem utazom. Leveleket adtam föl.
– Hármat? – kérdi a vörös vigyorogva.
– Hetet. De ebből csak három volt a sajátom.
– Akkor talált?! – mondja a vörös a srácnak,
és röhög.
– Akkor talált – mondja a srác a vörösnek. –
Mikor indul a szerelvény?
– Negyvenkor – mondja a vörös.
– Huszonhat van – mondom, és elmélyülten
nézegetem a postahivatal rácsait. Mögöttük szeretném látni ezeket a majmokat. A
vörösből ismét kitör a vihogás, ezúttal átragad a szemben ülő sárgára is.
Menekülőre veszem a figurát. – Mindjárt jövök! – hazudom, és felteszem a
süvegem.
– Mikulás, hozzál nekünk valami csokoládét!
– kér a vörös.
– Hozok – ígérem, és felhúzom a kesztyűmet, unottan,
mint a sebész, RUTINműtét előtt. Valószínűleg az idétlen műszőrme-kucsmámmal
provokálhattam ki a dinnye-nőstények meghívását. Egyelőre erre jut! Ha persze
naponta gépelnék át egy Nyaukó-féle 32-oldalast, lecserélhetném a városi
cajgámat terepjáróra. Kurvára ki tudnám használni az alföldi kátyúk között. Helikopterek
légi irányítását üzletszerűen azért egyelőre még nem vállalnám. Nincs a
közelemben minden nap egy Nyaukó-Diana-hűségű-tisztaságú nő, akinek még a más
iránti féltő szerelme-szeretete is ilyen hatalmas erőt lenne képes adni. Vagy
Zoi-Mari tépetlen mediterrán terrénuma… Marííí! Vacsora!
Időpontot nem beszéltünk meg, mégis szinte
egyszerre lépünk a folyosóra az árkádok kolesz felőli végénél. Megérzés vagy
megfigyelés? Az ominózus, alig áttetsző köntösét viseli, befűzött-megkötött
övvel. Kissé fázósan fonja össze immár ismerős melle előtt a karját, bár
láthatóan aláöltözött.
– Gyere, Mester, még ejtőznünk is kellene,
mielőtt kosarazunk!
Teljesen természetes, hogy „fagyhalálát
megelőzendő” átkarolom. Még az árkádok alatt elmesélem neki az állomási
horrort. A kaja feledhető. Amit Mari
mond, az viszont örök:
– Ez a rémtörténet mással nem, vagy nem így
esett volna meg. Több ezer kilométerről simán le tudsz tenni egy helikoptert,
ha olyasvalaki ül rajta, aki fontos annak, aki neked az… Távolfelderítő vagy,
elhárító, csillagháborús bolygóközi lézer. A kis dolgokban pedig, megbocsáss,
Mesterem, néha túl körülményes. Ott is veszélyt szimatolsz, ahol amúgy
ártalmatlan, köznapi gyarlóság, figyelmetlenség, vagy egyszerűen múló női
szeszély, szimpla hülyeség lappang csupán. Emiatt nem jut elég erőd a nagy
dolgokra. Ráadásul te bevallottan kerülöd az olcsó, ám annál látványosabb
sikerek lehetőségét! Mi, nőstények, pedig nem, vagy nem mindig vesszük
magunknak a fáradságot, hogy a problémásnak tűnő palikat elemezgessük. A
sikeres fickókból árad, hogy ők sikeresek. Ez vonzza a sikeres nőket éppúgy,
mint a csak az anyagiakra hajtó macákat. Mi, „viszonylag átlagos csajok” pedig
azzal áltatjuk magunkat, hogy megtakaríthatjuk a valódi megismer(ked)és sokszor
időrablónak tűnő vargabetűit azzal, ha egyszerűen levadásszuk azokat a hapsikat,
akikre az általunk sikeresnek tartott nők úgymond buknak. – Hosszú percekig
némán étkezünk, majd Mari folytatja:
– Tudom, hogy te talpig férfi vagy, mert
tapasztaltam: láttam és éreztem. Nem csak ma! A férfi számomra nem attól férfi,
hogy méteres kékerest hord, amitől nem fér a gatyájában, hanem attól, hogy
tartja a szavát, hogy számítani lehet rá akkor is, ha egyáltalán nem könnyű
helytállnia. Nekem kell azonban még valami, egy szín, egy villanás, egy szikra,
mittudomén, egy különlegesen kódolt üzenet, ami csak az én lényemnek szól
benne. Ami kulcs a lelkemhez, amitől majd a legbelsőbb énem is kinyílik szépen…
– Az a baj, hogy túl sokan járnak álkulcsokkal,
sőt, pajszerekkel…- vetem közbe.
– Ahogy mondod! De azért vagy te itt, és én
azért vagyok (most is) melletted, hogy megvédj. Akár a magam hülyeségétől is!
Arra egyelőre nem mernék megesküdni, hogy az a bizonyos kulcsocska nálad van. Nagyon
mélyen élsz bennem, ez biztos, és ezért nagyon fájna, ha többé nem lehetnék
veled. – Mari ezúttal minden hangsúlyt gondosan jelzett kézfejemen.
Mivel ezt a szöveget Judit hangszerelésében párszor
már hallottam, ezért kicsit elkomolyodhattam. Testem-lelkem akaratlan meglesője
azonban átnyúlt a vacsora romjai fölött, magához húzott, és (de facto) homlokon csókolt. Voltaképpen vártam, de
azért sikerült illendően meglepődnöm. Ismét Mari bársonyos, józan hangja
nyugtatott meg:
– Emlékezz, mivel nyitottam ma este: ne
komplikáld túl a dolgokat! Szerintem eleget ejtőztünk, menj fel, rúgd át magad,
és hozd le a fiúkat a tornaterembe! Játszani akarunk veletek. Egyelőre még csak a kosárlabda többé-kevésbé
bevált és érthető szabályai szerint…
Thotmóze
természetesen tisztában volt ezekkel a szabályokkal (is), szeretett kosarazni, és
elég jól játszott. Még a gimiben visszakönyörögte magát a délutáni
gyógytestnevelésről az osztálykeretben megvalósított könnyítettre. Aláírattak
vele egy nyilatkozatot, hogy saját felelősségére viselheti az új, erős,
rugós-keretes szemüvegét, aztán mehetett nézni az osztálytársnőit
tornadresszben, vagy edzhetett, mint a többiek, és bármikor feltarthatta a
kezét, hogy nem bírja… Diszkóba nem járt, mert utálta a zajt, meg nem is volt
kivel. Egyedül bringás szállításkor vagy kosármeccseken kerülhetett testközelbe
a lányokkal. Erre készült…
Kettesével
vette a lépcsőket az előtérben. A körletben Anikó I. (Béla nője) hosszú combját
masszírozgatta, míg Béla és Pogácsa már melegítőben lábtengóztak, pattogtattak.
Ezt a prof nem szívelte ugyan, de ők különösebben azért nem zavartatták
magukat. A prof visszaidézte Mari „Judit-szerű” és „nem-Judit-szerű” megnyilvánulásait:
szeme csodálatos, mély-meleg csillogását, simogató hangját, érett, asszonyos-önironikus
bölcsességét, persze csókját is, és egyetlen rosszalló megjegyzés nélkül öltötte
fel (Pogácsától kapott) kék-sárga felsőjét. Gondosan megtörölte panoráma-üvegét,
aztán lábait rázogatva futott Béláék után.
Egyáltalán nem
bánta, hogy a pályán nem ő, hanem Béla az irányító. Ő többnyire hátra húzódott,
hárítgatott rendesen, kapkodta a palánk alól a lepattanókat, instrukciói szerint
hosszan indította Bélát, Pogácsát, Anikót I-et, vagy akit helyette kaptak –
mert Anikó I-et rendszeresen át kellett adniuk Mariéknak, hogy a játék
valamennyire kiegyenlített lehessen: lévén Anikó I., Béla és a prof is igencsak
„kosaras alkatú”. Anikó II, és Erika igen-igen ügyes, sőt szemfüles játékkal
ellensúlyozták magasságbeli hátrányukat. A prof azért igyekezett kerülni az
ütközést velük. Mari hasonlóan defenzív stílusban játszott, mint ő, így
általában sikerült személyi hiba nélkül megúsznia a szereléseket, mégis vibrált
körülöttük a levegő…
Bátrabban
bocsátkozott viszont közelharcba Zsuzsával (akinek megígérte, hogy annyi
porcukrot dolgoztat le vele, amennyit lefújkodott a nyomoronc almás sütiről),
és nem is csak a palánk alatt. Történt, hogy Zsuzsával egyszerre kapták el a
labdát, egyikük sem engedett, Zsuzsa leült, majd a labdánál fogva szépen, lassan
magára húzta őt. A jelenetet élénk tetszésnyilvánítás kísérte. Javasoltak nekik
különtermet különlabdával… Feldobás lett a vége. A pontokat az utolsó félórában
már nem is számolták, pedig a prof akkor dobott – életében először és utoljára
– a félpályáról egy hatalmas, „csont nélküli” kosarat. Egy Pogácsának szánt
hosszú indításába viszont Erika olyan szerencsétlenül nyúlt bele, hogy eltörött
a kisujja. Sínbe kellett rakni. Két és fél óra tiszta játékidő után csak ekkor rogytak
le a padokra, szőnyegekre. Abban gyorsan megállapodtak, hogy az összes lány
letusolhat Erikáék szintjén.
– Úgyhogy ne
reménykedj, Mester, ma már nem töröm rád a zuhanyt! – búcsúzott tőle Mari. Akkor
látta utoljára, mert egy családi tragédia miatt a lány tanulmányait
félbeszakítva az ország másik végébe költözött. Ezért nem tudta meglátogatni a
profot, aki vírusos tüdő-gyulladással harmadnap kórházba került. Felépülése
után elhagyta az Erna-sújtotta körletet, albérlő lett a közelben, mint Erika. Fél
év múlva Nyaukónak kisbabája született. Egy évre rá felrobbant a bojler az
ominózus férfi mosdóban, öt perccel azután, hogy Béla és Anikó befejezték Béla
átköltöztetését az 525-ösbe: szépen felpakolták Béla könyveit a mosdóval
határos falon lévő polcra, és úgy döntöttek, hogy nem várnak estig a heverő
felavatásával, de előtte még kiugranak a közcsibe pár palack Deitért… A prof
két év múlva találkozott velük, amikor kisegítő postásként dísztáviratot vitt
egy esküvőre. Zsuzsával három év múlva futott össze a sarki könyv- és
zeneműboltban, ahová édesapjával tért be a D-moll toccata és fúgáért. Zsuzsa még mindig sajnálta, hogy KISZ-vezetőként
nem mert annakidején eljárni a prof „ökumenikus” klubdélutánjaira, ahol BÁRKI,
BÁRMIKOR, BÁRMIRŐL SZABADON beszélhetett. Mesélte, hogy Pogácsát elhagyta a
barátnője, akiből bemondónőt csinált. A prof még őrizte a kék-sárga melegítőt,
amit annakidején Pogácsától kapott. Öt év múlva azon a melegítőn szenderült
örök álomba a macskája, az immár vadszőlő-függönyétől megfosztott, beüvegezett verandán.
És öt év múlva megjelent Joska könyve (rengeteg praktikus tanáccsal) a vizuális
nevelés módszertanáról. Tíz évvel később a bemondónő is írni kezdett, végül saját
könyvkiadót alapított (akkoriban, amikor a kisebb könyvesboltokból butik, a
nagyobbakból bankfiók lett). És újabb
tíz év elteltével az apácák visszakapták a főiskola és a kolesz épületét a
tornateremmel, az újjáépített tusolóval, az 527-es körlettel, az összes
beteljesült és beteljesületlen pajzán álommal, a Mester és Mari tiszta szerelmével
együtt.
Mert AZON a
Mikulás-éjszakán a prof lélekben Marival
aludt el, miután természetesen meglelték végre azt a kulcsocskát, ami a lány
legbelső énjét nyitotta. Az András-rajzolta bárka ringatta őket valahol az
Égei-tengeren, a parton Surda szirtakit táncolt Vesznával. Egy-egy
Mikulás-éjszakán, álmában, kosarazás,
irodalmi színpadi vagy kórus-fellépés után Mari együtt tusolt vele, máskor megnövesztett,
kibontott hajjal bújt hozzá a bárkában vagy az iroda kerevetén – néha Zoi, néha
Nyaukó, néha Veszna alakját öltve – még harminc évvel később is, pedig akkor a
prof már Erika titkos kódját fejtegette. Messze, messze a város fölött ilyenkor
eszeveszett párnacsatába kezdtek Nyapóka angyalkái, jászlak alá vackoltak
tanyasi kuvaszok, egy-két járőröző Apache eltévedt a hegyek között, és néhány novícia
a Mester nevét suttogva, kipirultan, összeszorított combokkal riadt fel spontán
orgazmusából…
Budapest,
2007. április-május
