Misku-Horváth
Ágnes

 

 

 

 

Az én Istenem
szeret.

Az én Istenem
nem bosszúálló.

Az én Istenem
nem tesz különbséget.

Az én Istenem
azért teremtett, hogy élvezzem teremtettségem.

Az én Istenem
türelmes, megértő, segítő, és olyan, amilyen én soha nem leszek.

 

 

Jézus Pesten

 

Apró fiúcska
érkezett a városi családba. Az apa nyomdász, az anya a varróipari
szövetkezetnél titkárnő.

Hitték,
pontosabban tudták Istent, de nem jártak templomba, nem imádtak bálványt – ők mondták
így, - de élték, bírták a maguk hitét.

Istent egynek
gondolták önmagukkal, egyfajta lelkierőnek, teremtő energiának képzelték, így
hát nem rajzoltak köré gondolatban szakállt, nem festettek kezébe kampós végű
juhászbotot, nem teremtették semmilyennek. Leginkább csak elfogadták, hogy van,
létezik.

 

A gyermek,
aprónak nyíltszemű volt és nehezen korlátozható, ment a saját feje után, mégis
szelíden meghajolt volna a büntetés előtt, de anyja nem büntette soha.

 

Csak kevesen
tudták, hogy újra érkezett. Az anyja, fia átható barna tekintetéből jövőt volt
képes olvasni, s ez megijesztette. Mivel, a templomi rajzokkal ellentétben,
ezúttal sem szőke hajjal, kék szemmel született, senki nem gyanakodott. Az anya
azonban aggodalommal figyelt.

 

A kisfiút végül
egy tanyára menekítették, számos csodatétel után. A szomszédok kezdték rosszalni,
hogy az aprócska ember seprűvel elvert macskák lábcsontját forrasztja össze,
kutyák oldalfekélyeit gyógyítja, ismeretlen embereknek kínál pohár vizet,
vizeletszagú alkoholistákkal diskurál, akik ezt követően örökre odahagyták a
poharat.

 

A tanyán békesség
volt. A gyermek vidáman választgatta szét a vizet, külön a marháknak, külön a
birkáknak, kezével még mindig képes volt összeforrasztani a beteg állatok
csontját, nézésével fájdalmat csapolt, kínt enyhített. Különleges képességeit
ugyan furcsállották, de békén hagyták a gyerekek.

 

A kamaszkora
viharosan telt. Megélte férfiúi mivoltát, de sikeresen megbirkózott vágyaival,
felismerte önmagában az erőt és tudta, még ha bánatot is okoz anyjának, mennie
kell, hívja az útja, elhivatása.

 

xxx

-         
Mi
van köcccsög?!! – üvöltött ki a férfi a terepjáróból, miközben folyamatosan
túráztatgatta a motort, alig várta, hogy zöld legyen, és elsöpörhesse ezt a
nyugtalanító alakot. Úgy gondolta, a közlekedési szabályok szerint jogosan
tenné.

Krisztus azonban
ráérősen, vagy inkább fáradt-öregesen bandukolt át az úton, még csoda, hogy az
átkelőn haladt, de ott álltak tömegek, hozzájuk igyekezett. Atyjáról akart
beszélni nekik, de rohantak, szabályosan száguldottak a túloldalra, csak egy
nénikével volt képes lépést tartani, de az is mobiltelefonált, nem hallotta,
nem hallhatta, mit mond neki ez a szakállas, arabforma ember, kinyúlt fehér
pólóban, lezser lenvászonnadrágban, lábujjközi papucsban.

 

Közben finoman
leszállt az este, még látszottak a Duna túlpartján lévő hegyek, Jézus fáradtan keresett
szállást. Erőtlenül rogyott össze egy hídfőnél, vízhólyagos talpát a Dunában
hűtötte, arcát a tisztának hitt, mégis olajfoltos vízbe merítette.

 

Többen feküdtek itt,
ahol hálóhelyet lelt magának. Konzervdobozból kínáltak neki libamájas, tonhalas
macskaeledelt, meg jófajta tablettás vöröset. Jézus fáradt mosollyal köszönte
az adományt, böjtben volt. De hálás arccal, fázósan húzódott a kidobott székekből,
hajópallókból, ládákból élesztett tűz mellé.

 

Egy hajléktalan
asszony osztotta meg vele vackát, a dohos laticel kétszemélyes volt, és Jézus
úgy bújt e fáradtszagú asszonyhoz, mint tulajdon anyjához: kitikkadtan,
elcsigázottan.

 

Villogó fényre és
ordítozásra ébredt. Matracuk körül részeg suhancok dűlöngéltek, kezükben jókora
husánggal, Jézus nem tudta, hogy ezt baseball-ütőnek hívják, álltak ott ezek a
kopasz, üvöltöző figurák és váratlanul lecsaptak az alvó asszonyra...

Jézus imára
kulcsolta kezét.

 

Misku-Horváth Ágnes