Azt kérdezed, valóban megtörtént ez az eset, vagy csupán a képzelet szülte fikció? Lehet találgatni. :)

 

 

            Nem bírom tétlenül nézni tovább. Nem tehetek róla, de egyszerűen nem bírom tétlenül nézni tovább. Sejtem ám, hogy bölcsebb lenne befogni a számat és nekem is úgy tenni, mint a mellettem ácsorgó megannyi embernek – csak sajnos egy dolog az ész, és egy másik a szív. Ezúttal az utóbbi az erősebb, így dühösen rászólok az enyhén részeg, ellenben nem enyhén büdös krapekra, aki szintén a megállóban várakozik a buszra.

- Ne bántsa már azt a szegény állatot!

            Mondatom főként a két perce folytatott rugdosásra és szidalmazásra vonatkozik – a verbális erőszak kevésbé zavar, de a fizikai roppantul bántja a szemem. A krapek csontsovány, szűkölő németjuhásza oldalába rúg olykor, állítólagos „ostobaságáért” büntetésül. Az nem derül ki számomra, hogy miért is tartja ostobának az ebet.

            A fickó zavaros szemekkel felém néz, megpróbálja fókuszba fogni a képemet. Sikerül neki, csodálhatom ledöbbent arcából rám pillantó vizenyős kék szemeit.

- Fogjad be a szájadat, mer’ te is kapsz, hülye kis kurva! Az én kutyám, és azt csinálok vele amit akarok!

            Azzal újra belerúg, ezúttal nagyobbat, hogy az állat felvinnyog. Ő közben újra rám néz, várva a hatást.

            Érzem, kezdi elönteni az agyamat valami vöröses színű köd. Nem elég, hogy kínozza – sőt, most már miattam kínozza – az állatot, de ráadásul engem is sérteget és fenyeget. A hangerőm ezúttal túllépi kicsit a szükségest...

- Azonnal hagyja abba! Nem szégyelli magát? Mit vétett magának az a kutya?

            A pasas komolyan veszi a kérdést, és válaszol. Nem lesz tőle jobb ember a szememben.

- Hogy mit? Megmondom kisanyám! Miatta estem majdnem pofára előbb! Mer’ ez a hülye dög pont a lábam alá kászálódott, ahogy leszálltunk a buszról! De most aztán megtanítom neki, hogy legközelebb ne gáncsoljon el!

Megint belerúg az éppen kezét nyaldosó, őt értetlenül engesztelni próbáló állatba.

- Nem a kutya hibája volt, maga fogta túl rövidre a pórázt, hogy majd megfulladt a szerencsétlen, és nem is tudott máshova lépni! Láttam, láttuk mindannyian! És ha még egyszer belerúg, én meg magába rúgok bele!

            Hihetetlen, de tényleg én vagyok az, aki a nála két fejjel magasabb, és kb. negyven kilóval nehezebb részeg alak arcába süvölti mindezt. És komolyan is gondolom abban a pillanatban – na ez az ijesztő! Mikor lett belőlem verekedni vágyó, agresszív őrült?!

            A megállóban várakozók igyekeznek úgy tenni, mintha ott sem lennének. Alkalmazzák az ősi bölcsességet: „Nem látok, nem hallok, nem beszélek.” Viszont valószínűleg előre borítékolják az elkövetkező eseményeket, elvégre nekik nem ül vörös köd az agyukon, mint a krapeknak és nekem. Őt az alkohol és eltorzult egója fűti, engem dühöm és állatszeretetem.

            Amikor az eb horpaszán újabb rúgás csattan, izomból indítom a gazdi ágyéka felé a lábam. Ha eddig nem voltak gyerekei, lehet, hogy ezután már nem lesznek...  Fájdalmában felkiált, miként én is. Bokámba erőteljes agyarak marnak a farmeren át, majd miután elengednek, egy vicsorgó-morgó németjuhász áll ugrásra készen előttem, a görnyedező szeszkazánt védelmezve.

            Hát igen, ha esetleg gondolkodtam volna... A kutyának akkor is ő a gazdája, ha ez sok-sok rúgást és kevésnyi kaját jelent. A kutyát nem érdekli, hogy éppen az ő védelmében rúgtam tökön a gazdáját – efféle dolgok összekapcsolására nem igazán képes, és különben is túl gyorsan zajlottak a történések, ösztönből cselekedett, ahogyan az várható volt. Csak én valahogy nem vártam...

            Arrébb sántikálok. Átkozottul fáj megharapott bokám, de szerencsére nem mélyek a sebek, a farmer felfogta a nagyját. Most szép véres a nadrágszáram, meg a zoknim is. Viszont elértem a célomat, az állatkínzás egyelőre abbamaradt. Ez is valami.

            Persze másképpen fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a mogyorókárosult saját fájdalmáról is megfeledkezve, harsányan röhög rajtam, miközben kutyáját dicsérgeti és simogatja. Okos kutya! Jó kutya!

            Az, valóban. Akár happy end gyanánt is felfoghatnám a látványt: nemcsak a rugdosást fejezte be a szubhumanoid egyén, de felcserélte azt némi kedveskedéssel, és büszkén vakargatja az őt megvédelmező eb fülét. Közben röhög, röhög, röhög.

            Nagy levegőt veszek és elhatározom, hogy nem törődöm vele, igyekszem méltóságteljesen várakozni a buszra, aminek se híre, se hamva még. Ám elhatározásomat meghiúsítja a hirtelen beálló csend. Gyanakodva odapillantok a fickó felé újra, és azt látom, hogy kezét szívére helyezve levegő után kapkod, vagyis inkább tátog éppen. A megálló plexioldala mellett lassan lecsúszik a betonra és ott ülve marad. Az emberek mozdulatlanul és némán bámulnak. A kutya nyüszít. Ahogy gazdája kékülő arcát nézem, van is rá oka.

- Hé... Jól van? – elég idióta kérdés részemről, dehát ennyi telik most. Közelebb menni nem merek már a kutya miatt. Nem várom, mégis válasz érkezik, sípoló-sikoltó szavait alig értem:

- Or...vost...

            A jó büdös francba! Ez meghal itt nekem szívrohamban! Telefonra kapok, hívom a mentőket. Fülemnek idegen hangon diktálom be a helyszínt és röviden vázolom a helyzetet. Azt a választ kapom, hogy a mentő érkeztéig köhögtessem a manust, mert ha szívszélütésről van szó, az erőteljes köhögés újra beindíthatja a leállt szivet. Marha jó! Mégis hogyan kell köhögtetni valakit?

- Próbáljon meg köhögni! Hallja? Tegyen úgy, mintha köhögnie kellene, az orvos mondta! – utasítom a krapekot. – Gyerünk, rajta! Különben mire ideér a mentő, már csak zsákban viszik el innen!

            Ez hat végre. Emberünk elkezd köhögni. A feje kékről mélyvörös színűre vált, de aztán a köhögés abbamarad, és – miként a víz alól az utolsó pillanatban felbukkanó úszónak – hörögve tódul tüdejébe az éltető levegő. Ami engem illet, az elmúlt másodpercekben nagyjából száz különböző gondolat rohant át az agyamon kusza össze-visszaságban, köztük effélék:

„Megöltem, miattam kapott szívrohamot, le fognak csukni gondatlanságból ekövetett gyilkosságért.”

„Kellett neked annyit inni, nem bírja a szíved és a májad.”

„Gazdátlanul marad a kutyája, a sintértelepen fog kikötni és elaltatják.”

„Most aztán mi lesz? Miért nem csinál már valaki valamit?”

„Hol van a busz?”

„Fáj a bokám, el kell mennem orvoshoz megnézetni, nehogy elfertőződjön.”

            Csendesen álldogálok, ő meg csendesen üldögél, úgy nézzük egymást. Végül – a jó ég tudja, hogy fél óra vagy fél perc elteltével – megszólal, hangjában nyoma sincs a korábbi mámoros színezetnek. A bódulat szíveskedett elmúlni, érdekes.

- Köszönöm.

            Zavartan biccentek, mert nem tudom, mit is mondhatnék erre. A „szívesen” valahogy hülyén hangzana. Meg aztán mit is csináltam voltaképp? Jól tökön rúgtam. Szerencsére jön a busz, nyomában meg a mentő, szirénázva. Én már a busz hátsó ablakán át nézem végig, ahogy a mentősök felsegítik, és a nínókocsihoz támogatják a krapekot. Ő a fejét rázza és a kutyájára mutogat, nyilván nem akarja otthagyni, viszont a kórházba meg nem vihetik magukkal... A végkifejletet sosem tudom meg, a busz elkanyarodik a következő saroknál.