Látomás 

Fény, tompa puffanás, egy sikoly. A világ elsötétült előttem.

Nem tudom, mikor történhetett, de kinyitottam a szemem. Felnéztem.

A saját lányom ott állt előttem. Feltérdeltem, majd felültem.

Olyan aranyos. Ott az apja is, jó ember, nem felejti el soha az évfordulónk időpontját. Virág van a kezében. Én ott állok háttal és feléjük fordulok. Ő csak mondja a verset a piciny rózsákkal a kezében. Néha elakad, ilyenkor az apja halkan a fülébe súgja, hiszen még csak három éves, nem tudhat mindent. Vége a versnek, felkiált lányom, hogy boldog anyáknapját.

De mi ez? A férjem szeméből kicsordul egy könny. Megfordulok.

-   De hiszen ez nem is én vagyok! Ez egy másik nő! Hosszú az orra és a szeme! Meg különben is!- ordítani akartam, de nem tudtam megszólalni. Felocsúdni sem volt időm, hiszen jött a következő rémkép.

Már vagy öt éves lehetett a lányom, milyen nagyra nőtt, mióta nem láttam! Milyen furcsa, hiszen tegnap még fogta a kezem!

A vidámparkba mentek el az apjával, a hűtlen!

Már megint ott volt az a nőszemély. Szólongatta a lányom:

-  Gyere csak Sandra, megyünk dodzsemezni!   (a fény, már emlékszem! Egy lámpa volt!)

-  Nem megy, ez túl veszélyes! Hülyeség volt már eljönni is!

-  Ugyan, drágám. (ez az alak hogy merte így szólítani a férjem???)

-  Jobban szeretem, ha Nick-nek hívsz! (hú, szép volt így kell ezt!)

-  Ó, istenem! Elfelejtettem! Nagyon sajnálom ami a….

-  Túltettem magam rajta. (emlékszem, a fény egy dodzsem fénye volt!)

Vége. A sötétség vesz körül. Nem látok semmit. Csak hallok.

Ideges emberek, kiáltozó őrültek zaja. És vonalak. Csak vonalak. Egy álom az egész, csupán annyi az élet. A vonalak mozognak, sejtetnek valamit. Tompa puffanás. Egy alak fölém hajol.

-  Miért ő? Mért pont ő?

Aztán csak vonalak. Megint a semmitmondó vonalak rengetege. Sötétség. Újabb látomás.

Az anyukámnál voltunk. Illetve csak a férjem, meg Sandra. A kedvenc pólója volt rajta, az a zöld virágos. Beküldték a nappaliba a papával játszani. Milyen bohókás egy öreg! Mindig is szerettem, kivéve akkor amikor karaokizott egy korsó sörrel a kezében.

Anya és a férjem bementek a kisszobába. Beszélgettek. Nem hallottam, miről, nagyon zúgott még a fejem. Férjem a szemét törölgette, egy fényképre nézve. Anya meg csak zokogott. Nem hagyta abba. Elővette a családi fotóalbumot, amit csak karácsonykor, vagy különleges alkalmakkor vette lő, és sírt.

Fény, puffanás, sikoly.

Körülnéztem.

Dodzsem, emberek, kiáltozás. Én a földön fekszem. A férjem fölöttem, sír, sőt zokog.

-  Ez én vagyok?- kérdeztem a semmibe. És a semmi válaszolt.

-  Igen.

-  Ki vagy te és miért csinálod ezt velem?

-  Tudod, hogy hol vagy?

-  Azt hiszem, meghaltam.

-  Még nem. A lelked tovább él itt közöttünk.

A „semminek” vélt személynek, nagy fehér ruhája volt, és göndör szőke tincsei. Olyan szép volt, mint egy angyal.

-  Te egy a…

-  Igen.

-  Ezek szerint én megh.…

-  Igen, de még van reményed.

Nagyon értetlenül nézhettem rá, mert azonnal magyarázkodni kezdett.

-  Te meghaltál. Ezt sajnos megváltoztatni már én sem tudom. Igaz ember voltál, így tovább élhetsz, csak egy kicsit másképp. Ezt úgy gondolom, hogy a…

-  Én csak a családomat akarom visszakapni!- bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez lehetetlen.

-  Megoldható.

Úgy néztem rá, mint aki azt jelenti be, hogy a szomszédunk tényleg marslakó.

-  Nézd.

Még egy rémkép. Na ne! Én ezt nem bírom nézni! Fel akartam állni, de nem tudtam parancsolni a lábaimnak. Be akartam csukni a szemem, de az egész testem felmondta a szolgálatot. Így csak néztem, és vártam a halálnál is szörnyűbbet, a férjem boldogságát egy másik nővel.

Egy korházi szoba. Orvos. Valaki fekszik a műtőasztalon. Mellette a férjem, meg még valami.

Egy tévé, benne egy fehér kis csomószerű lénnyel.

-  Gratulálunk, anyuka. Egészséges kislány lesz!

A sírás fojtogatott. Hangtalan néma zokogás.

-  Nos?- nézett rám az angyal.

-  Nem kínoztál még eleget?

-  Nem akarsz a családoddal élni?

Igent intettem a fejemmel.

-  Ha akarod, te fogsz megszületni.

Néztem rá, hogy ugye ezt nem gondolja komolyan.

Igent intett, hogy csak ez az egyetlen megoldás.

Csak hangtalanul beszélgettünk. A mozdulatokból, rezgésekből értettük egymást.

Ő mozdult: akarod?

Intettem: van más választásom?

Magára mutatott, és egy könny gördült le az arcán. Neki is volt választási lehetősége. Ő a nemet választotta, és most egyedül él, mint angyal.

Bólintottam, értem a sorsát.

-  Vállalom. Még akkor is, ha az a nőszemély számomra a leggyűlöletesebb lény a világon.

-  Hát akkor kezdjük.

Nyújtotta a kezét, hogy segítsen fölállni. Én elfogadtam. Felsegített, majd egy ajtó felé vezetett.

Kinyitotta és búcsút intett.

Hátralépett, jelezve innentől már nekem kell megtennem az első lépést, vagy talán az utolsót.

Elhatároztam, bármi is legyen legalább láthassam a férjem, megérhessem azt, hogy a lányom kimondja azt, hogy szeretlek anya. Habár nem nekem, de most ez is soványka vigasz.

Beléptem.

Sötét, izgult hangok, néma szuszogás.

-  Na még egyet és egy, két, há..

-  Gratulálunk anyuka, gyönyörű kislány! Mi legyen a neve?

-  Melinda.

Ez volt a második nevem, még a férjem se tudta, elhagytam még kislány koromban.

-  Megfoghatom? Apa lécci-lécci!

-  Jól van, Sandra, de csak óvatosan.

-  Apa, ez a mama kicsiben.

Elsírtam magam.

-  Na add csak ide, látod, sír a kezedben.

-  Szeretlek, mama.- súgta a fülembe. - Átöleltem.

-  Nézd, apa, megölelt!

És én boldog voltam, hogy megéltem azt, amire mindig is vágytam.