Dugóban vagyok, egy kilátástalan reggeli dugóban, miközben már tíz perce egy fontos tárgyaláson kellene lennem. Mindenki dudál, mint akinek elment a józan esze, köztük én is. A kezem izzad, egy veríték cseppet felfog a szemöldököm. Ránézek az órára, az idegességtől még inkább görcsöl a gyomrom. A dudaszó egyre hangosabb, én meg az őrület határán izzadok az autóban. Valaki, vagy valami megmozdul mellettem és kezdek rájönni, ez nem dudaszó, hanem a mobil ad ki idegtépő (a gyártó szerint kreativ) hangokat. Mellettem az én dekoratív és minden reprezentatív célnak megfelelő barátnőm alszik. Szívesen felkelteném egy kis reggeli boldogság hormon felszabadításra, de tegnap későn feküdtünk le, és ilyenkor nem szeret korán kelni, mert karikásak lesznek a szemei. Ezt az érvet gond nélkül elfogadom, minek után az egyik legfőbb jellemzőm a környezetem érveinek és terveinek a probléma mentes elfogadása. A fürdőszobában a tükör egy kócos, borostás férfit mutat. A környezetem ezt a képet egybehangzóan ápolatlannak titulálná. Így hát megborotválkozom, lelapítom a hajam és ha harminc kilogrammal kevesebb volnék, néhány idősebb divatrajongó akár Twiggi reinkarnációját is felfedezhetné bennem. A reggelente sajátommá lett metroszexuális külsővel elindulok a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak, bár a barátnőm szerint ma az okos, öntudatos és egészségüket féltő emberek reggelente langyos vizet isznak egy citrom levével ízesítve. Jól teszik, de én megmaradtam a fekete méregnél  (ez az én apró győzelmeim egyike, amire heroikus öntudattal gondolok - milyen jó, hogy az emberek gondolatait a trend-guruk nem tudják ellenőrizni). A konyhaajtóban megbotlom a fekvő Jenniferben. Nyűszít egyet, majd elvonul a hálószobába a gazdájához. Ő utál engem, én pedig nem szívlelem őt, mióta megérkezett a lakásomba. Ahhoz képest, hogy csak a barátnőm kiegészítője, elég nagyképű. A fotelomat a sajátjának tekinti és a lakás legkülönbözőbb pontjairól szokott felém megvető pillantásokat küldözgetni az első naptól fogva. Egyszer bolhazsáknak neveztem (szerintem jogosan) és ő másnap annak ellenére, hogy szobatiszta, levizelte a papucsomat. Hirtelen haragomban beledobtam őt a kádba és lezuhanyoztam - hangsúlyozom - langyos vizzel. A légkör, ami ezután következett megfelelt minden hidegháborús követelménynek. A barátnőm három hétig nem beszélt velem, a reményt, hogy egyszer majd megbocsájt az tartotta bennem, hogy a lakásom és a kocsim kényelmét nagylelkűen továbbra is elfogadta. Akkor enyhült meg az irányomban, amikor Jennifer állapotában javulás állt be. Addig ugyanis Jennifer élet-halál közt lebegett, aminek ellenkezőjéről sem az állatorvosnak, sem nekem nem sikerült őt meggyőzni.

               A napom többi része a megszokott forgatókönyv szerint zajlik, melynek a hétköznapi színtere egy nagy multinacionális cég. A kollégáim, akik körülvesznek, többségükben velem egykorúak és elszántan építgetik a karrierjüket. Valószínűleg tíz év múlva mind elérik a céljaikat és amikor a csúcson teli zsebbel körbetekintenek maguk körül, elégedettek lesznek és boldogtalanok.

Majd ötven-hatvan évesen rájönnek, hogy sikereik voltak csak, életük  nem. Némelyikük már most, harminc évesen kezdődő gyomorfekéllyel és a kiégés első jeleivel küszködik. Ők egyben a barátaim is, de csak azért, mert nem tudják mit gondoluk róluk. Igazából senki sem tudja mit gondolok. A szüleim büszkék rám, az lettem, akit akartak belőlem. Mindenki azt mondja, hogy szerencsés vagyok, jó állásom van, befolyásos szüleim és gyönyörú barátnőm. Csak épp nem a saját életemet élem. De mint már mondtam, ebben jó vagyok. Lehet pont azért csinálom ilyen jól a munkámat, mert nem ragaszkodom olyan görcsösen hozzá és a sikerhez. Akárhogy is van, ma is jól teljesítettem. Hurrá, jó, hogy végre haza mehetek. Kint zuhog az eső, az ablaktörlő egyhangúan mozog az üvegen és a rádión a változatos zenét szolgáltató adó ugyanazt a zenét, adja amit reggel is. Gyors ritmusa van, önkéntelenül gyorsabban hajtok. Kisfiúként autóversenyző akartam lenni. Ezt el is mondtam az apámnak, minek után ő úgy nézett rám, mintha a bérgyilkosok sorába szerettem volná beállni. Később volt egy korszakom amikor a zene világa vonzott, de ezzel már nem sokkoltam a felmenőimet. Előttem zöldet mutat a lámpa, hát hajtok tovább és együtt üvöltöm a Rolling Stonessal az egyik nagy kedvencemet. Félszemmel látom, ahogy egy hosszú hajú lány áll a zebránál, és későn veszem észre a hatalmas pocsolyát. Ő is. A visszapillantó tükörből látom miközben lassítok, hogy csurom vizesen és mérgesen szedeget valamit a földről. Miért állok meg? És egyáltalán miért szállok ki az autóból? Kit érdekel, hogy beborítottam a sáros vízzel? Majd megszárad.

- Ne haragudjon! ... Nagyon sajnálom.

A lány egyik kezében esernyővel guggolt a földön és szedegette a szétszóródott hirdetőlapokat, amelyeknek felén már áthaladtak az autók az úttesten. Meglepődve nézett fel a furcsa idegenre, aki először bőrig áztatja, majd bocsánatot kér tőle.

-   Mármint összeszedni a tönkre ment lapokat, amiket így úgysem rakhatok be a postaládákba? Nyilván hátraugrott a víz elől és kicsúsztak a kezéből. Más nem állt volna meg bocsánatot kérni tőle, mégis milyen harapós velem. Magam sem értem miért, de szerettem volna, ha nem haragszik rám. Szó nélkül lehajoltam, és segítettem a szedegetésben. Nem mertem ránézni, csak a vékony kezeket láttam a hosszú ujjakkal, és a szép ovális körmökkel, melyek festék nélkül is ápoltnak tűntek.

- Hagyja a fenébe! - állt fel hirtelen, majd azt is, amit már összeszedett a közeli kukába
hajította.

Szép teste van - állapítottam meg magamban a zuhogó esőben állva, néhány ronggyá ázott hirdetőlappal a kezemben.

- Meghívhatom egy teára az okozott kellemetlenségekért cserébe?

Ezt meg miért mondtam? Egyre hülyébbnek éreztem magam, miközben pimaszul végig mért, mielőtt válaszolt volna.

- Ha ezzel segíthetek a lelkiismeretén megteszem magának ezt a szívességet.

Olyan gúnyosan mondta, mint aki azt hiszi, én csak egy unatkozó bájgúnár vagyok, aki fel akarja őt szedni. Szándékosan tartottam tőle a távolságot, amíg az autóhoz értünk.

- Tartaná az esernyőt amíg beszállok? Tudja, nem szeretnék megázni.

Fiatal volt, természetes, bolondos, álmodozó, kacér és nem engedett közel magához. Csak egyszer csókoltam meg. Olyan volt az egész, mint a legtisztább kamasz szerelem, fény az alagút végén, a megtalált ígéret földje. A lelkemből beszélt, kéz a kézben járt a legtitkossabb vágyaimmal és a szemeiben Dáriusz kincseinek fénye hívogatott. Azt mondta, hogy csak egy bábu vagyok   a környezetem kezében, s aki nem szabad, az sosem tudja meg mi az a boldogság.

Én meg akartam tudni. A barátnőmmel szakítottam, s Jennifer, elköltözésekor olyan tekintettel nézett rám, hogy biztos voltam benne, ha beszélni tudna, elkérné a panaszkönyvet. A munkában kivettem az összes szabadságom, a betétkönyvemről a spórolt pénzem és befízettem egy álomútra Franciaországba, mert Lénának (hát nem gyönyörű név?) az volt az álma, hogy egyszer eljusson oda. Én meg jobban örültem az útnak mint ő, hisz arra számítottam, végre magához enged és életem legszebb hónapját fogom ott tölteni. Aztán az összes többi is boldog és izgalmas lesz, mert együtt leszünk Lénával, álmaim titokzatos tündérkirálynőjével.

Első este lementünk a tengerpartra, ahol felém fordult és azt mondta: Köszönöm! Majd sírva fakadt. Megijedtem, a karomba zártam és sokáig kérleltem, míg elmondta miért sír. Azután már én is sírtam, csak éppen némán, befelé.

Az én Lénám azért akart ide jönni, mert itt él a szerelme, aki olyan szegény mint ő. Léna két éve itt dolgozott, de aztán vissza kellett jönnie. Időközben halálosan beleszeretett a szegény zeneszövegírő Jean-ba. Utoljára fél éve tudtak annyi pénzt összeszedni, hogy találkozhassanak. Léna elmondása szerint bármire hajlandó lenne, hogy láthassa őt (erre már magamtól is rájöttem). Most pedig azért sír, mert becsapott engem, pedig olyan kedves kis alak vagyok. Ilyen lány volt Léna.

Tel.: 0915/765-674