Holtan feküdt ma egy öregúr az út szélén. Emberek jöttek-mentek körülötte, autók suhogtak el meg-meglibbentve ősz haját. Egy nő hisztérikus rohamban tört ki, amikor meglátta a mozdulatlan testet, és sikoltotta a téren, hogy "jaaaajmeghaaaltvalakiúristenmeghaltvalakiiii!" Előbb a sivitó hangjára lettem figyelmes,ami a tudatomba hasitott. Éppen lehorgasztott fejjel jöttem ki az iskolából. Elnéztem aztán utcát.Mindenki nyüzsgött, mindenki fázósan sietett. Hideglelős szél rázta meg a csontjaimat is, az Elmúlás szele.Egy virágárús bódénál, az öregúrtól nem messze két piheszakállas legény szórakoztatta az eladóleányt. A leány csengöbongó nevetése betöltötte a széles utcát. Egy gyermek szórakozottan csokoládét majszolt a buszmegállóban. Egy férfi mellette újságot olvasott. Munkások lődörögtek hazafelé. Senki nem figyelt az öregúrra. Szerettem volna lehajolni mellé és szerettem volna rásimitani a kezem az arcára, szerettem volna legalább egy halk imát mondani érte,vagy csak úgy elidőzni mellette, hogy ne legyen annyira egyedül.Barátságból... de siettem, én is siettem... Akárcsak a többiek. Aztán két rendör jött. Körüljárták vagy hatszor a testet és végre teritettek rá valami rongyot. Nem mintha riasztó lett volna a látványa. Elnéztem a várost. Az emberforgatagot, a sietést, a közönyt, ami az arcokra telepedett. Egy Dsida vers jutott eszembe hirtelen. Hogy meghalnunk mégis egyedül kell. Lehetünk akármilyen gazdagok vagy áldottak, de a halálunk pillanatában mégis egyedül maradunk. S hirtelen akkor, abban a pillanatban roppant egyedül éreztem magam. Meg se fordul talán a fejünkben, hogy holnap vagy a következő percben mi is lehetnénk az öregúr helyében. Kiszolgáltatottan.Tényleg ennyi volna az egész? Tényleg egyedül maradunk, mint az a bácsika ott az utca szélén? Nem igazság, nagyon nem igazság...!