Bözsikét még 97’-ben ismertem meg. Középkorú negyvenes évei közepén járó elvált asszony volt. Hideg kék szeme, feketére festett haja valamint korát meghazudtoló vékony alakja vonzotta a férfi tekinteteket.

    Nos, mint mondottam 97’ nyarán találkoztam vele. Józsi az egyik kollegám mutatta be, mint új munkatársnőt, akivel egy lépcsőházban laktak, és két emelet választotta mindössze el őket (ez egy idő múlva elég kevésnek bizonyult mivel annyira megutálták egymást).

Én akkoriban egy gyorsan fejlődő kisvállalkozás fiatal dolgozója voltam néhány hozzám hasonló korombeli fiatal fiúval együtt. Bözsikét rögtön megszerettük mindannyian, na nem csak az alakja vagy kinézete, hanem már a közvetlen viselkedése miatt is. Telt-múlt az idő és sokat beszélgettünk a mukaidő alatt mindenféléről. Elmondta mennyire, egyedül érzi magát sokszor, hogy a fiai már nagyok. Valamint elmesélte hogy miért vált el s hogy a válás úgy megviselte, hogy pszichológushoz kellett járnia…

Elhatároztam hát, hogy segítek neki, hogy ne legyen egyedül vagy legalább is, megpróbálok valamit tenni, ha sokat nem is tudok. Ahányszor csak beszélgettünk mindig vissza-vissza tértem arra a „fejezetre” hogy miért nem fog már magának egy rendes férfit. Ez így ment több mint egy évig…

- Te Bözsike nem rossz neked egyedül?- kérdeztem tőle.

- Én már csak a gyerekeimnek élek tudod kicsi pici Atilla!- Jelentette ki már vagy századszorra nekem s ez a kicsi pici jelző, pedig csak azért került a keresztnevem elé, mert a többiek közül velem szeretett a legjobban beszélgetni.-Nekem nem kell más csak ők legyenek tudod.

- Na de Bözsike ne mondjad már hiszen, vannak azért még rendes hapsik is-bátorítottam őt tovább.

-Ááá-sóhajtott-ugyan hiszen még így is megszólnak a hátam mögött-és nevetett mellé. Itt hozzá kell tennem, hogy ha mástól hallottam volna ezeket a szavakat, az bizton állíthatnám, hogy nem nevetett volna mellé. Ő viszont a legkomolyabb dolgokhoz is nevetett sokszor…

-Csak nem a Józsira gondolsz? – kérdeztem tőle. Tudta mindenki hogy kisem állhatják egymást.

-De igen, úgyhogy nekem csak a gyerekeim legyenek, lássam őket …- Ugyan ne törődj a Józsival -szakítottam félbe mivel nem akartam végig hallgatni ugyanazokat a mondatokat amiket már vagy századszor ismételt el. De ő csak folytatta tovább:

- Jó nekem egyedül, hiszen ott vannak a gyerekeim nekem meg csak a cigike meg a kávécska meg legyen. Na igen ezekben a dolgokban nagyon akkurátus tudott lenni. Mindig egy kis üvegben hozott másfél decinyi kávét és ez mellé egy doboz hosszú piros multifiltert. Enni nem sokat evett egy szenvics és semmi több.

Nos ilyen és ehhez hasonló beszélgetések folytak közöttünk .

Így telt az idő .Mi dolgoztunk, kerestük a pénzt, ami egyáltalán nem volt sok… Persze ki van megelégedve a fizetésével (na emelje csak fel a kezét!)

Szóval a téma mindig felvetődött ám több mint egy év után valaki feltűnt a láthatáron vagy talán úgy is mondhatnám Bözsike kiszemelt végre valakit.

Egyik este a vonatot vártuk szokás szerint a délutános műszakot követően, amikor is Bözsike megszólalt:

-         Te Attila nem tudod ki az az új krapek ott a pénztárnál?

-         Nem nemtudom – feleltem gyanútlanul neki.

-         Te Atilla én már régóta figyelem… – nevetett és rágyújtott egy cigire.

-         Na de Bözsike- nevettem én is, ugyanis leesett hogy tetszik neki férfi-csak nem kiszemelted magadnak? –kérdeztem.

-         Jaj Attila olyan zavarban vagyok… ne nevessél már ki!

Nos egy párszor még ugrattam őt, de mint kiderült tényleg érdekelte a „krapek”.

Ezek után már nem is lehetett más a téma, mint hogy hogyan is ismerkedjenek meg. Hiszen egy hölgy nem szólíthat le csakúgy egy urat. Végül aztán megszületett a megoldás…

-         Te figyelj csak Attila itt a telefonszámom leírtam ,neked nem kell mást tenned csak álljál már ott a…- zavarában kereste a szavakat-, tudod a pénztárhoz közel, amíg én oda adom neki. Mindezt kint az állomás épület előtt mondta. Azért mielőtt még bementünk volna mintegy erőgyűjtésképp rágyújtott egy hosszú piros multira . Amíg szívta a cigarettát, nevetgéltünk és azon gondolkoztunk fennhangon, hogy vajon tényleg jó ötlet-e hogy csak úgy oda menni.

-         Te Attila – szokásához híven már megint így szólított –mi van ha nős? Erre nem is gondoltam- közölte velem.

-         Hát ezt mindjárt megtudjuk-válaszoltam vissza. „ Becsörtettünk” a  pénztár részhez.

-         Te nézd már meg ő van ott?- kérte tőlem.

Közelebb mentem a pénztárhoz és úgy tettem mintha a falon lévő „okosságokat” olvasnám. Félszemmel besandítottam a pénztár kis ablakán. Odabennt  egy bajszos harmincas évei végén járó férfi ült láthatóan unott arckifejezéssel. Bözsike felé fordultam és intettem hogy jöjjön. Ő viszont elfordult az ajtóból és láthatóan menekülőre fogva a dolgot az állomással szemben lévő kávézó felé szedte a lábait. Utána szaladtam.

-         Mi van? -kérdeztem. Erre megfogta a kezem – Odaadnád te- kérte és belenyomta a cetlit a kezembe, amin a száma volt.

Hirtelen meg sajnáltam. Egy pillanat alatt végig futott az agyamon, amiket Bözsike panaszkodott, hogy több mint egy évig a pszichológushoz járt és hogy a nevető tablettákat írt fel neki (ő csak így hívta a gyógyszert). Végül is elvettem a papírt.

-         Rendben van, na gyere utánam –mondtam majd mit sem teketóriázva határozott léptekkel meg indultam az állomás felé mögöttem Bözsikével. Odabent egyenesen a pénztárablakhoz álltam Bözsike az ajtó mellől figyelt.

-         Tessék – mondta a pénztáros.

-         Ezt a telefonszámot egy hölgy küldi magának- feleltem, és oda adtam cetlit. A férfi arca teljes döbbenetet sugárzott.

-         Ki… Kicsoda?- kérdezte

-         Aaa ... munkatársnőm –feleltem –fekete rövid hajú, kék szemű maga korabeli nő olyan hat óra körül hívja fel, azt üzeni önnek- intettem a fejemmel a „barátnőm” felé, akit a hátam mögött néhány méterrel sejtettem.

-         Rendben fel fogom hívni –mondta egy kis gondolkodás után

-         Ja és nem nős ugye? – kérdeztem meg még tőle gyorsan

-         Nem –felelte –egyedül élek

-         Hát akkor viszontlátásra és sok sikert!- mondtam neki. Ő is elköszönt én pedig sarkon fordultam de Bözsike már nem volt sehol. Bementem a váróterembe jól sejtettem ő már ott cigizett az egyik pad mellett és kuncogva kérdezte.

-         Na? Mi van sikerült?

-         Nem nős és fel fog majd hívni azt ígérte legalább is- válaszoltam-, viszont a nevét elfelejtettem megkérdezni.

-         Nem baj úgyis estére felhív- válaszolta kuncogva, majd hozzá tette:

-         Jaj de jó hogy szóltál neki köszönöm kicsi pici Attila- és már nevetett hozzá velem együtt.

Tibor (mint kiderült így hívják) még aznap este felhívta és egy fél órán át, beszélgettek. Majd később talán egy év múlva a gyerekeinek is bemutatta őt.

  Egyik délután aztán munka közben Bözsike volt férjére terelődött a szó.

-         Te Bözsike –szólítottam meg őt- figyelj csak. A volt férjedről még nem is beszélgettünk nagyon.

-         Óóó már képzeld, bemutattam őket egymásnak !- újságolta nekem.

-         Iiigen – feleltem meglepődve, de kíváncsian.

-         Bizony!- mondta- illedelmesen, bemutatkoztak egymásnak és kezetfogtak.

-         Na örülök neki - válaszoltam.

-         Hát igen. Jól elbeszélgettek, de amúgy is lehethogy fognak még találkozni egy párszor–mondta mosolyogva Bözsike.

-         Miért, ennyire összebarátkoztak?- kérdeztem

-         Hát nem igazán. Inkább a munkájuk végett- mondta és lehajtotta a fejét titokzatoskodóan.

-         Na de miért?- kérdeztem meg gyanútlanul-hiszen a férjed szakács úgy tudom.

-         Hát igen szakács… De aaa vasútnál .- és kitört belőle a kacagás látva az elképedt arcomat. Majd közelebb hajolt és a fülembe súgta:

-         Tudod, kicsi pici Attila, imádom a kék vasutas egyenruhát!