Olyan tompává, bénulttá nyomott ez a júliusi délután, hogy ha nincs ez a „randevú”, alszok egyet az áporodott, ódonszagú gyerekkori szobámban, ahová szenvedélyesen imádok visszatérni, s ahol ma is a legnyugodtabban telik az alvás. De a Verával való találkozás lehetősége, éreztem, fel fogja frissíteni langyos délutánomat.

A park, ahol találkánkat megbeszéltük, meglepően csendes és használható volt, pedig már az öt óra is lemaradt, lassan fél hathoz ér az idő. Ilyenkor ballagnak a fáradt apák fáradhatatlan óvodásaikkal, nők, irodaszag és hagymaillat között félúton, homokozó készlettel, vízzel felszerelkezve, hogy egy kis csevely mellett, padra huppanva reménykedjenek, hátha kifárad a gyerek, s hamarabb elalszik. Meg aztán kell a friss levegő, meg a közösség, gondolják, miközben órájukra pillantgatva bosszankodnak, mért nem gyorsul az idő.

Ma viszont nyugalom van. Leültem egy kopott, meggyötört padra, nem messze az 56-os szobortól, melynek helyén egykor Lenin meredt komoly arccal a túloldali fasorra… Vera zavartan érkezett, talán útközben idefelé felderengett benne is az a huszonvalahány éves emlék, mikor általános iskolás korunkban egy cigiért cserébe felhúzta két másodpercre bolondsárga pólóját, s vigyorogva megmutatta melleit… Suli után, itt, Lenin zord szempárjaitól két méterre. Az egész doboz cigit odaadtam volna még egy felhúzásért, de könyörtelen volt.

- Csak egy cigi kellett – mondta pimaszul, majd erősen koncentrálva fújni kezdte a füstkarikákat.

- Régóta vársz?

Lassan huszonöt éve, mondanám, de csak egy „nem”-re vagyok képes, majd zavaromban rágyújtok. Úgy ül le mellém ez a nő, olyan természetesen, ahogy a feleségem se képes. Anyám se. Talán a húgom tudja még így megtalálni mellettem a helyet. Ahányszor csak találkozunk, évente kétszer-háromszor, mindig ugyanúgy kezdjük: percekig hallgatunk, rágyújtunk, én bámulom, s ő engedi. Kell ez az öt-tíz perc cinkos csend, hogy végigvezessem rajta a szemem, s pár hónapra elraktározzam magamnak. Most is oly jó végigfolyni azon a látványon, ahogy barna hajfürtjei a jobb váll és a nyak között utat kapnak a mellbimbóig. Homlokán már pár hajszálat elcsíptek az izzadtságcseppek, s ahogy bal könyökét a pad támláján tartja, türkiz pólóján, a hónalj árnyékában izzadságfoltok várják a szelet. Fehér szoknyájának végvonala csontos térdén pihen. Szép nő. Amióta ismerem, őzike szemeivel mindig magát bámulja. A körmeit, szandálját, szandáljában festett lábujjait, borotvált lábszárát, finoman melleire simuló pólóját, méhének domborulatát. Néha másokra is áldoz, de pillantásaival azonnal felméri a kivetnivalót. A lábakon, hónaljakban hegyesedő szőrszálakat, a lepattogzó körömlakkot cipelő körmöket, a kissé megereszkedő, vagy lapos melleket, petyhüdt, elpuhult testeket, zsírosodó, vagy kuszált hajtincseket, a formátlan lábakat, bőrhibákat… Akit ennél is több borzalommal sújtott a sors, csúnya, kövér, dróthajú vagy izzadtság-esetleg hagymaszagú, az nem nő. Mint az anyja, nagyanyja, nagynénje, keresztanyja, anyósa, gyerekkori szomszédasszonyai. Nem is érti, hogy lehet, hogy lehetett ezeket a nőket ágyba vinni, húsos karjukat, combjukat megkívánni, hányinger nélkül hosszú hónaljszőrük, savanyúszaguk, bütykös, érdes lábuk mellé nap, mint nap lefeküdni.

Verát az ápolt nők sem érdeklik. Az előbbiekbe már nem érdemes, az utóbbiakba meg nincs miért belekötni. A középmezőny az izgalmas, a tucat, az átlag, aki folyton hibázik, ízléstelenül vagy igénytelenül kerül a Vera-félék szánakozó, megalázó pillantása elé. Mint a feleségem. Akinek lassan beszáradnak körömlakkjai, lábszárai folyton szúrnak, haját fésű csak reggelente éri, hajszálait napközben a szél és gyermekkezek igazítják. Csak az illatára kényes. Undorodik a testszagtól, a nedvektől, még a sajátjától is. Gyermekei izzadt hajába viszont nagyokat szippant, reggeli szájszagukat is a pizsama és az odaszáradt fogkrém illatával együtt mélyen belélegzi.

- Sikerült írnod valamit? – Vera hangja felrázott, belevágott a gondolataimba.

- Hát,…írogattam valamit…arról, amiket megadtál…

- Bocs. Nagyon kusza, zaklatott levél volt, tudom. Kapkodtam, az emlékek sem tiszták már annyira…de megijedtem. Annyira erősen szaggatott az az érzés, nem tudom megmagyarázni, sírtam is…csak azt éreztem meg fog halni…nemsokára…És el kell mondanom, mi történt, de én nem tudom…nem tudom jól elmondani…megírni…Nem tudok hatni. S akkor eszembe jutottál. Suliban te mindig olyan jó fogalmazásokat írtál, megjelent novellád az iskolaújságban, ráadásul együtt nőttünk fel, majdnem húsz évig éltünk egymás mellett,…s erről a dologról szinte mindent tudsz…csak ismersz valamennyire, nem?

Csak mosolyogni tudtam, bólogatni nem.

- Úgy érzem magam, mintha a Cyrano-d lennék.

- Ugyan már…Nem a szerelmemnek kell írnod.

- És ha tetszik, ha kész lesz, mit fogsz vele csinálni?

- Elküldöm. Beteszem egy borítékba, feladom a postán. Melléteszek egy fényképet a fiaimról. Hátha meghatja. De te biztos ráérsz most? A feleséged nem fog haragudni?

- Ne aggódj…Nincs is itt. Pesten maradt. Ritkán jön az anyósához.

Valójában utálják egymást, de ezt Verának nem mondhatom…szégyellek előtte minden sikertelenséget, csalódást, minden hibát.

Vera egyre izgatottabb, tenyerét a padra téve, hosszú ujjait befordítja selymes combjai alá, mint gyerekkorában, sarkait fölemeli, s lábait gyorsan föl-le táncoltatja.

- Kezdhetem? Szólj, ha valami nem tetszik…rögtön kihúzom.

- Olvasd csak…

 

Kialvatlanul, zaklatottan ébredtem, de ezen a kiválasztott napon örömteli, szenvedélyes ez a zaklatottság. Átokverte, kínzó ábrándozásaim véget érhetnek. A kávé lemegy, a fogmosás elmarad, kissé szétszóródtam. Lassan tíz éve készülök erre a napra, mióta drága anyai nagymamámnak ígéretet tettem. Már több mint hét éve annak, hogy a felhők mögül kísér, valami ködös ingovány közepéről, ahová imáiban mindig is vágyott. Most szinte közeli útitársamnak érzem, s ha nem látnak, beszélek is hozzá.

Stoppal megyek. 120 kilométernyi kalandfokozás. Csak férfiak vesznek fel, élvezem, ahogy illatommal felborzolom körülöttük a fülledt, álmatag, júliusi levegőt. Szerencsém van, három kocsival elérem a várost. Nem hiába, ennek a napnak sikerülnie kell! Egyre jobban izzadok, kissé már a kezem is öregesen remeg, számtalan gyűrődés kucorodott a zsebkendőmre. Ahogy fogy az utam, úgy erősödik a félelmem, s bár elhittem a bátorságom, most ismerem csak fel: színjáték volt az egész. Be vagyok szarva, bevallom nőiesen.

 

- Jaj, talán ez a „be vagyok szarva” nem kellene…Meg az se, hogy felborzolom a levegőt, vagy micsoda…Kedves, hogy ilyet írsz, de ez nem tartozik rá.

Felháborító, hogy ez a nő mindent tud. Az évek óta tartó epekedésemet, soha meg nem szűnő vágyakozásomat szépsége, nőiessége iránt, tudja, hogy én mindig a háttérben vagyok feleségem és gyermekeim szorítása ellenére is…és felháborító, ahogy mindezt kezeli. Tudja, hogy ez a rajongás már hozzám tartozik, hogy így nőttünk fel, s úgy cipelem magammal, mint más a tájszólását, szokásait, génjeit.

- Folytasd, kérlek!- morogta türelmetlenül.

 

A legutolsó sofőrömnek, aki begurított ebbe a fáradt, öregkor szagú városba, majdnem elárultam az úti célomat, de maradt a hazugság. Csak magamban ismételgetem újra meg újra: ma végre megismerhetem őt!

A lomhán mozduló szélben megigazítom a ruhámat, hajamat próbálom átfésülni az ujjaimmal, de csak remegni tudnak, nem engedelmeskednek. A cím, amit havonta olvastam a rózsaszínű csekken, s ami a fejemben zsong évek óta, azt sem tudom, mit takar: milyen lakásra telik egy iskolaigazgatónak? Vagy ez az iskola címe? Létező cím egyáltalán? Állítólag már csak kétutcányi makacs izzadás a tűző napon, és odaérek. A kertekben szín-és illatorgiák: kárminpiros és rózsaszín teltvirágú muskátlik, rubinvörös rózsák, aranysárga liliomok, rózsalila petúniák, kanárisárga kúszó sarkantyúkák, skarlátvörös és lazacszínű szegfűk illatoznak az udvarokon. Gyerekkorom illatélményeivel jutok el a Kalmár utcáig. Hát, persze… A 12-es szám alatt egy omladozó általános iskola vigyorog rajtam, vakációzik a gyereknélküli júliusban. Nem csalódtam benne, nem olyan hülye, hogy az otthona felé csalogasson. Az iskola szomszédságában tornácos görbülő ház, kertjében meggörbült öreggel. Kedvesen megmutatja, hol lakik az igazgató úr, ott a főtéren, nincs messze, csak egyenesen kell menni. Aztán ki lesz írva, hányadik emeleten, azt ő nem tudja pontosan. Miután köszönetemmel otthagyom az öreget, a kezem újra remegni kezd. Felnézek az égre, mamára, neki is megmutatom a célt, a jellegtelen négyemeletes tömbházat, a szocializmusban jobb időket élt betondobozt.

Állottszagú, üres a lépcsőház, kiüresedtem én is, mama, segíts! Ó, ha édesanyám tudná, hol vagyok!

 

-Anyát hagyjuk ki. Mama maradhat, de anya ne.

Kihúztam.

 

Próbálok koncentrálni, lépek egy emeletnyit, markolom a korlátot kopott festékével, légyszarával együtt. Különös, hogy itt vagyok, mintha valami mindig vágyott csodaország kapujában állnék. A rám váró jelenetet számtalanszor levetítettem már a fejemben: hol undorral, gyűlölettel, hol önsajnálattal, hol meg könnyes összeborulással. Vajon melyik volt a hiteles forgatókönyv? Vajon mi lesz az első szavunk? Mit árul el a szeme, a szája, a hangszíne? Fog - e fájni neki a felismerés? Neki. Édes(!)apámnak. Aki elküldte anyámat abortuszra, nehogy esélyt kapjak a létre, melyet félig neki köszönhetek. Drága anyukám viszont leült a Lenin-parkba pihenni, s miután úgy vélte, eltelhetett egy abortusznyi idő, méhét simogatva hazaballagott. Anyám megszült, apám elmenekült, de lelkiismerete megnyugtatásaként küldött havonta egy kevéske összeget. Még fénykép sem maradt róla, amit kamaszkori depressziós nyüglődéseimben megkönnyezhettem volna…

És mi van, ha a felesége nyit ajtót? Vagy a fia? Mindegy. Megfogadtam, kitartok. A leveleimre soha nem kaptam választ, eljöttem hát személyesen. Huszonnégy éves fejjel, áhítattal, görcsösen.

 

- Nem kell az áhítat. A görcs maradhat. Ja, és a szar megint volt…muszáj?

- Most igen. Hiteles akarsz lenni, vagy nem?

 

Kopott tíkfa ajtó magasodik előttem, a névtábla is hozzáöregedett, s a puritán, fakó betűk apámat gyönyörű névvé meztelenítették: dr. Lu-kács Já-nos. Még kétszer elolvasom, így szótagolva, suttogva, én, Lukács Vera, a lánya. Különös…gyakorta zavarodnak bennem a megérzések, de most nem terelnek semerre. Csak kétség és bizonytalanság közt érzek valami lelki kiürítettséget, mintha egy hosszú, kínzó menet után végre székre rogyhatnék, de nem tudhatom: a szék elbír-e. Gazul kioson belőlem a bátorság, ami nem tudom merről jött, de ideterelt ez elé a tíkfa ajtó elé és most magamra hagy. Csengetni kéne. Mozdulni. Vagy inkább suliból jönni, fáradtan táskát sarokba dobni, s bekiáltani a félhomályos szobába: „szia, apa, megjöttem!”, vagy moziból élményszagúan érkezni, majd hozzábújni és mesélni…”képzeld, apa, milyen filmet láttam!”, vagy… nem is tudom…mit szokott egy lánygyerek az apjával csinálni…Hirtelen a kezem megelégelt, becsengetek. Pár pillanatig semmi. Ez őrület, nincs itthon! Aztán kellemes kulcszörej, forgolódás a zárban (most menekülni, most elrohanni), s végre nyílik az ajtó.

Nem ő az. Nem sikerült. Egy kisimult arcú, szép, halvány nő állt előttem. A feleség. Kissé bizalmatlanul mér fel, mintha rosszat sejtene, mintha az arcomra lenne írva a rá mért kegyetlen döfés. Olyan csalódott vagyok, hogy már nem is aggaszt a nőre mért fájdalom. Kinyújtom a már nem remegő kezem, és tönkreteszem őt a szavaimmal.

- Jó napot! Lukács Jánost keresem. A lánya vagyok. Lukács Vera.

A nő adja a kezét, tétován, félszegen, miközben az eszéért küzd.

- Kérem? Kicsoda?

- Lukács Vera vagyok. Nyíregyházáról. Lukács Jánost keresem.

A nő kezd magához térni, s nekem most rémlik fel először, mi van, ha ő nem is tudott rólam?!

- Nincs itthon. - nyögi szaggatottan. – A szomszédos városba ment, a másik munkahelyére, a logopédiára. Illetve, most még itt van valami dolga, de aztán megy tovább. Talán hat körül jöjjön vissza. Addigra biztos hazaér.

Órámra nézek, fél kettő. Hatig civakodhatok magammal.

- Majd megmondom, hogy itt járt.- hallom a nő hangját, de már csak a szemeire tudok figyelni. Könnyesek. És ekkor mélyről megindul az undor, szégyellem és megvetem magam, s ha nem csukja be magabiztosan az ajtót, talán sírva elmotyogok egy bocsánatot. Egyedül maradok, csüggedten az ajtó előtt, megbotránkozva magamon. Mit hittem?! Mit akartam?! Mit tettem?! Nehezen tudok mozdulni, már nem is az apám érdekel, hanem ez a könnyes szemű nő, akibe talán most ástam le mélyre a gyötrelmet, akit öt perc alatt agyonsújtottam.

 

- Nem érzem a nő szenvedését…Ott éreztem, sok is volt, itt kevés. Szinte kapkodott a levegő után, elvörösödött, majd elsápadt, talán dadogott is…

 

Lesütött szemmel, egyre szaporodó léptekkel próbálok eltűnni, mintha loptam volna a sarki kisboltból. Pár épülettel odébb tudom csak fékezni magam. De hát nem lehet, az nem lehet, hogy a nő nem tudta…Talán hároméves lehettem, mikor - állítólag - apám megnősült. Létezhet, hogy több mint húsz éven át minden hónap elején apám titokban küldte a csekket? Nem, nem…Győzködésemmel mentem magamból a menthetőt. És különben is, ekkora bizalomvesztést egy nő nem így visel…Több hitetlenkedést, több hisztériát, több könnyet, kérem! Dehogy maradok hatig, dehogy várok én apámra…ez a nő teljesen elbizonytalanított. Azzal az állapottal, amivel ez a nő közli jöttömet, minden színlelt és valós szeretetről lemondhatok. Hiszen nincs apám közt és köztem semmi érzelmi alap, amire építhetnék. Gyerekkorom óta táplált áhítatom, vágyódásom, titkolt lelki birtoklásom, talán a pocskondiázásra, elűzésre sem elég. Csak a közönyre. Hogy tudomást se vegyenek rólam. Be nem engedni, nem mozdulni, elnémulni. S ekkor rádöbbentem arra a kegyetlen tényre, hogy magamon kívül senkit nem hibáztathatok. Sem anyámat, aki akart engem, se apámat, aki nem akart, sem a nőt, aki megszülte apámnak a gyereket. Sírni kezdtem. Saját együgyűségem, mostanra unalmassá lett érzelmi vergődésem ríkatott meg.

Így, bőgve érkezek arra a helyre, ahonnan már jónak látom a stoppolást. Nem takarom az arcom, sírok, szinte rángat a zokogás. Nem csoda, hogy csak bámulnak, de nem vesznek fel. A már foszladozó zsebkendőmmel maszatolom magam, mikor végre megáll valaki. Bizonytalan lehetett, mert kissé odébb fékezett, így vissza kellett tolatnia. Minden nedveset letörlök magamról, mégis hátra akarok ülni, ne kelljen senki szemébe néznem. A hátsó ülés viszont már csomagoké, így leszegett fejjel előre kerülök. Kb. negyven kilométert tud vinni, aztán elkanyarodik, mondja, nem baj, mondom én. Nagykeretes szemüveget viselt, Ötvenes lehetett, mély hangú. Ránézni nem merek. A kezemet, vagy a kinti világot bámulom. Felváltva. Cseppet sem tűnök zavartnak.

- Már vagy húsz éve nem vettem fel stoppost. De maga…hogy is mondjam, látszott, hogy segítségre szorul. Csak nincs valami baj?

Intek a kezemmel egy „ugyan, semmiség”-et, és nézem magam az ablaküvegben. Nincs kedvem kinyitni a számat.

- Szerelmi bánat?

Gyorsan bólintok. És nem bírom tovább. Hihető indoknak tűnt, szinte engedélyt kaptam az újrasíráshoz. Az első lélegzetvételemnél bocsánatot kérek.

- Ugyan, semmi baj…Gondoljon arra, hogy ez az élet egyik kötelező nyavalyája. Át kell élnünk ezt a fájdalmat, hogy a következő szerelmet jobban értékelhessük.- mondta, s ekkor egy pillanatra ránézek. Kis félmosolyt küld felém, amolyan bíztatás-félét a „nagy öregek” tapasztalatával. Jól esik most nekem ez az ember. Még ha nem is egy fájdalomról beszélünk, még ha nem is látja az igazságot, valahogy mellette védve érzem magam önsajnálatomtól.

- Tudja, az élet szakadatlanul paranoiás. Az a mániája, hogy próbára tegyen minket, mennyit bírunk, mikor görnyedünk meg végre. De nem szabad gyöngének lenni, tovább kell menni, s nem arra, amerre más irányít. Szigorúan, egymagunkban, mert csak mi érezzük, mi a jó nekünk. Ha nem kellünk valakinek, nincs görnyedés, nincs feladás. Tartás van…Érti? – néz felém tétován, nem sok értelmet olvasva le rólam. Rápillantok, bólintok, s továbbra is a gesztikuláló kezét figyelem. Még beszél. Tanít, oktat, vagy mit tudom én…Nem akarok kiszállni. Már látom az ő tábláját, a nyilat, de nem akarok hazamenni. Inkább elkanyarodok én is. Ekkor fékez.

- Sajnálom, még untattam volna tovább is, csak nem egyfelé visz az utunk.

- Hát, igen…- motyogom kelletlenül. S már nyílik is az ajtóm, egyik lábam kint, aztán a másik…s ahogy a lendület kiemel, a számból kirepülő köszönettel és köszönéssel, az ajtózáródás pillanatnyi ideje alatt felfogom, hogy az ülésen, melyen a fenekem pihent, egy névjegykártyát melegítettem: dr. Lukács János, apám névjegykártyáját. Az ajtócsapódással egyszerre csapódik agyamban is a felismerés, ösztönösen emelem a kezem, hogy állj, állj meg, te vagy, érted jöttem, de ő csak integetett. Azt hitte, mozdulatom egy hálás integetés. Már nem is látom, eltűnt, a lábam meg se mozdul. Csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség, egy eltévelyedett beteg, kisemmizve, megtiportan. Ő volt. Istenem, hát persze. Megy a másik munkahelyére. És én alig néztem rá, a fene megette, csak a kezét mertem nézni…A hangja ...milyen is volt…mély, kellemes…és amiről beszélt! Na persze, továbbállni, ha a másik akaratunk ellenére más irányba visz, mondjuk, szül egy gyereket… Már megint sírok. Meg kell győződnöm, hogy ő volt. Lehet, hogy csak kapta a névjegykártyát?

 

- Kapkodtam, nem tudtam, mit tegyek…Csúnyán átkozódtam, belerúgtam a homokba, sírtam, aztán röhögtem magamon. Nem emlékszem, meddig tartott ez a vergődés…Mikor lehiggadtam, már tényleg csak azt akartam tudni, tényleg ő volt-e az apám. Visszamentem. Ezt még megírtad?

Válaszként folytattam a felolvasást:

 

Átrohanok az úton, visszastoppolok a városba, futás vissza az öreghez, az iskola mellé. Kit érdekel már a muskátli meg a petúnia? A kert üres. Csöngetek.

- Igen? - az öreg kibotorkál, már nem emlékszik rám. Hadarom, hogy nem találtam otthon az igazgató urat, de mintha őt láttam volna kikanyarodni a házuk mögül, milyen is az autója? És az öreg igazol, még a rendszámot is tudja. Talán hallja, hogy elköszönök, de különösen halkan hagynak el a hangok. Vége. Nincs tartás. Lankadtan vonszolom ki magam az útra, apám, én meggörnyedtem. Már könny sincs, csak a csorba. Hazastoppolok.

 

Vera nem szólt. Nem ítélkezett. Lábai már lenyugodtak, kissé zavaros szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni.

- Gyere, meghívlak egy fagyira! - mondta hirtelen, s szoknyáját combjain végigsimítva váratlanul megindult. Én persze ballagtam utána, majd mellette, szokott engedelmességgel.

- Köszönöm, hogy fáradtál. Tetszett. Tényleg. De nem küldöm el. – mondta a szokottnál is mélyebb, lágyabb hangon.

- Nem értelek.

- Túlságosan kiadsz. Nem benned van a hiba. Túl mély a vágyam, a fájdalmam, s nem akarom, hogy ezt megtudja. Ki fog röhögni.

- Nem fog. Valaki, aki majd’ hetvenévesen felfedezi a saját gyermekét, aki „ismeretlenül” is mélységesen szereti őt, ragaszkodna hozzá, az nem fog röhögni. Tisztáznod kell végre ezt a viszonyt, hordozod magadban, zaklatott vagy, ahogy öregszel, egyre inkább emészt…mit akarsz? Mire vársz?

Vera szájából szavak menekültek könnyed ritmusokban, rímbe szedve: gyermeteg mondókákkal színlelte zavarát. Szeme viszont ijedten kapkodott, szinte már zavart, ahogy lába mozdulatait követte. Dúdolgatott a cukrászdáig, majd mohón nyalni kezdte mélylila málnafagyiját.

- Emlékszel Mihály bácsira a kertek alatt? Ahányszor megkölykezett a macskája, a kölyköket születésük után lapáttal fejbe vágta, elásta…egyet hagyott az anyának, hogy „ne nyávogjon annyit”. Az a szegény macska mégis mindig nyávogott, kellettek neki a kölykei. Apám bezzeg annak örült volna, ha engem fejbe vágnak, jó mélyre elásnak…

Röhögésemtől a fagyit is beleköptem az orromba.

- Hagyd már abba! Mi van veled? Mitől lettél ilyen gyáva?! Az apádról van szó! Add föl ezt a szart, elindítod az ügyet, dönteni úgysem te fogsz! Ha kellesz neki, reagál, ha nem, te is szakítasz, lezárod végleg az egészet! De ehhez el kell indítanod! Vagy add ide a címet, majd feladom én, ha kijavítottam, amiket kértél!

Ideges lettem, egyre nagyobb hangerővel. Gyerekkoromban beszéltem így Verával, ha kicsúfolt, vagy észrevettem, hogy más fiú tetszett neki. Valójában az idegesített fel, hogy kínlódni láttam… ez a „Vera-kép” zavart.

A csend már végleg letarolta a szavakat, még ha lett volna valami végső mondanivalónk, azt is magunkba zártuk. Vera újra dúdolgatni kezdett. Alattomos szél kavarta a park porát, mire visszaértünk a szoborhoz, s a padunkon már görkoris lányok vihorásztak, egyikük ölében tömzsi kis tacskó lapult. Vera mozdulataiból megértettem, indulni akar…Szó nélkül finoman magamhoz öleltem, amennyire engedte, illatával mélyen teleszívtam magam, s egy békülékeny mosollyal útnak indítottam, hogy pár utcával odébb a szomszéd házból újra megleshessem.

- Igen. Megígérem.- szólt váratlanul. – Elküldöm.

- Én…én nem kértem ígéretet.

- De én adok. Ha neked megígérem, biztosan elküldöm. –mondta, majd mosolygós szemmel faképnél hagyott. A nyári nap már osonni készült, az árnyékok is hosszan nyújtóztak…végigkísértem szememmel Vera árnyékának hömpölygését, ahogy tovahullámzott az út menti sövényen, majd kis kerülőúttal én is hazaballagtam.

 

 

Kb. három hét múlva csörgött a telefon. Épp egyedül voltam otthon, kavargattam az ebéd utáni kávémat. Nagyon vártam már Vera hívását, majdnem rossz gombot nyomtam izgatottságomban.

- Nos?

- Hát…elküldtem. – Vera hangja szokatlanul magasan csengett. – Apám négy éve halott. A felesége hívott fel, elküldött a jó édes anyámba, azt hitte pénz kell, megfenyegetett…Vége. Ennyi. Most…most mi lesz?

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Erre a hírre nem készültem. Lelohadtam, az izgalmam megszűnt, döbbenetemet felváltotta az önvád. Ha én nem erőltetem, Vera soha nem küldi el azt a hülyeséget, nincs ez a fájdalom. Zavaromat és bűntudatomat csak fokozta, hogy Vera sírni kezdett.

- Kérlek, Vera,…Verácska…sajnálom…találkozzunk…szombaton, négykor a szobornál…haza tudsz jönni?

- Minek?

- Hát…beszélgetni. Ezt meg kell beszélnünk!

- Most nem. Nem tudok menni, Peti nem örülne. Meg a gyerekek se. Túl leszek rajta. És …köszönök mindent. Most már legalább véget ért az önámítás- mondta, s szipogása még édesebbé tette a hangját, még erősebben szorítottam fülemhez a telefont.- Majd hívlak.

Csalódott voltam. Azt éreztem, mint már oly sokszor az elmúlt harminc év alatt, hogy sosem tudtam tenni ezért a nőért. Hőse akartam lenni, de a szolgaságnál most se vittem többre. Marad a várakozás, a hideg kávém…és a feleségem.