Mindaz amit most leírok emlék. Egy poros
könyv az emlékeim polcán. Évek óta nem nyúltam hozza, de tegnap este erős
késztetést éreztem, hogy leemeljem a polcról és újraolvassam megsárgult
lapjait. Csak remélni tudom, hogy meghallgat valaki és emlékeim, gondolataim
nem halnak majd meg velem együtt az időben. Bízom benne, hogy szavaimat nem
csak a Hold és a szél veszi majd tudomásul, s nem lesz csupán a természet
játéka minden érzésem…
Kisgyermek koromban sokat ültem egy téren ahol zenészek, árusok, és a tömeg
mindenfélesége kavargott. A teret nem tudnám megnevezni… talán nem is létezett
térben és időben, csak az én gondolataimban… Szerettem nézni ahogy társaim,
éhes szemekkel nézték az öreget aki délutánonként az életéről mesélt nekünk…
Sokszor töltötte be a teret önfeledt gyermeki nevetésünk, boldogságunk, olykor
pedig sóhajaink…
Kopott tér volt, de szívemnek máig kedves… Boldog volt és a mienk… Ettől vált
tökéletessé, hiszen akkor még mi magunk is tökéletesek voltunk…
Csak egy valaki volt, aki kilógott közölünk… egy valaki akit tán még most sem
értek meg… pedig szeretném… Kortalan és névtelen gyermek. Egy kisfiú vagy egy
kislány? Nem emlékszem… Csak a szemeit látom magam előtt máig… mélyre ható
könnyek nélkül is síró, égszínkék, bús szemeit… Nem sokat ült köztünk… csak a
távolból figyelt és hallgatott… talán valakire vagy valamire várt… Mi pedig túl
gyermekiek és figyelmetlenek voltunk ahhoz hogy megszólítsuk vagy legalább
elfogadjuk és megértsük…
Éveket töltöttem el vele egy téren, de csak abból ismertem amit mások meséltek
róla… Bár a hangját nem egyszer hallottam ahogy panaszosan énekelgetett… Ha
akkor jobb vagyok, talán megszólítom… de nem tettem…
Beszélték róla hogy árva, s hogy a szülei meghaltak… hogy dolgozik, vagy lop…
hogy mosolyogni alig látták… legendák keringtek körülötte… s ha elment az utcán
nyomában „ő az” –t lehetett hallani… igen ez volt ő… Más volt… annyira más…
mintha haldokló élne örök életet…
Esténként a parton ült, s a holdat nézte…Minden este a tengerbe lógatva lábát,
ott volt, ha esett, ha fújt… néha egy öreg halász volt mellette, s idős kezével
simogatta meg a gyermekien puha arcot… szegénynek ekkor könnyek futottak le
hideg pofiján, de nem szólt egy szót sem… hiába hozott neki a férfi élelmet és
kérdezgette folyamatosan:
- Mi a baj? Miben tudok segíteni?
Ő nem szólt… csak a holdat bámulta, borús szemeivel… Ismertem az öreget…
fiatalabb koromban nem egyszer nekem is segített, nem tudta elviselni mások
fájdalmát, hangja még a legzordabb szívben is békét keltett, s azt a csekélyke
vagyonát is másra áldozta amije volt… Jó ember volt…
Ez a halász ült le esténként a gyermek mellé… de a kérdéseire választ sohasem
kapott, s idővel a szavak elfogytak, s az este rituálévá vált… Már az öreg sem
szólt, csak sóhajtozott. Hosszú hónapok teltek el, majd egyszer teliholdkor a
gyermek szemében mintha fény gyúlt volna… felnézett a holdra és megszólalt
hideg, ám mégis édesen csivitelő hangján.
- Tudod bácsi…-mondta halkan- ott laknak a szüleim…-picike ujját a hold felé
fordította, s arcán mosoly jelent meg…
Az öreg nem szólt semmit csak csodálkozva bámult a hang ártatlan tulajdonosára,
a gyermek pedig felnézett és folytatta…
-Olvastam egyszer… Miben is? –kérdezte magától, majd egy kis idő után válaszolt
is - A Kisherceg… igen… azt hiszem abban… de nem is én olvastam… még a mama… én
nem tudok olvasni…- picit csöndbe maradt s emlékei hatására komollyá vált…
aztán újra megszólalt- Igen, ő olvasta… azt mondta hogy volt olyan aki onnan
jött és oda ment vissza…- újra csend lett és csak a gyermek sóhaját lehetett
hallani…- Az én szüleim is ott vannak… vigyáznak rám… néznek… mindig néznek…-
hatalmasat sóhajtott megint- csak én láthatnám őket még egyszer… a mamára már
nem is emlékszem, csak a hangjára, meg az illatára… olyan jó „anya” illata
volt… biztos neki is olyan vidám arca volt mint neki…- mondta és ujjacskájával
végig vezette a hold körvonalát…- te biztos tudod, bácsi…
Az öreg halász ránézett a mellette ülő csöppségre és szíve fájdalommal telt
meg…
- Igen, tudom picim, tudom…- szólt immár könnyes szemmel… majd csönd lett
körülöttük… pár perccel később a gyermek hangja törte meg a teret…
- Mutasd meg a holdat…- szólalt meg a pici kérlelően, reménnyel a hangjában…
- Hogy mutassam meg?- kérdezte meghökkenve az öreg- Hiszen már látod…
- Emelj fel… hátha akkor a mamát is látni fogom…- kérlelte a gyermek…
S ekkor az öreg felemelte a nyakába, s hosszú, nagy léptekkel sétálni indult
vele a parton… egy idő után azonban lassított és megkérdezte…
- No picim, látod a mamádat?
- Igen… azt hiszem- válaszolt mosollyal az arcán…- szép hosszú, szőke haja van,
barnás-zöld szeme, és mosolyog…- szemei könnybe lábadtak amint rájött mit mondott…-
Tegyél le…- kiáltotta, és lemászott a férfi nyakából…- Ez csak a hold…
Könnyes szemmel futott végig a parton, maga mögött hagyva az öreget, aki még jó
ideig nézett utána, s várt rá, de hiába…
Sokáig nem találkoztak újra, bár a halász minden este a parton ült és várt. De
a gyermek nem jött el.
Egyszer azonban vándor mutatványosok érkeztek a térre…
„1 Ft és egy percig nézheted a Holdat”- állt kiírva egy nagy távcső elé, mely
előtt több tíz kölyök tolongott…
A névtelen gyermeknek öröm gyúlt a szívében, s lábait sebesen szedve ment oda
ahhoz a férfihoz akinél fizetni kellett… Mogorva ember volt, szakadt zöld
kabátja különösen gonosz jellemet kölcsönzött neki… De a pici odament, és
erősen megrángatva a kabátot nézett fel a mogorva férfira…
- Bácsi, bácsi…- szólt csilingelő hangon…- a holdat szeretném látni…
- 1 Ft lesz…- szólt a férfi miközben nagyot csapva a gyerek kezére kitépte a
kabátját a pici mancsaiból…
- Annyi nekem nincs…- válaszolt a csöppség…
- Akkor ma nem nézed meg…- szólt a férfi s szavaira könnyek kezdtek el szakadni
a borús szemekből… ahogy ránézett egy furcsa érzés futott át a férfin…- Jó. Jó
mit tudsz adni? – kérdezte
- Nincs nekem semmim, csak a kabátom, az jó lesz?- kérdezte de már bújt is ki
belőle, s csak ennyit fűzött hozzá- Látnom kell a mamámat…
A férfi ugyan semmit sem értett abból amit a gyermek mondott, de elvette a
kabátot és beállította a távcsövet, s engedte a picúrnak hogy bele
kukucskáljon, de előtte még ennyit fűzött hozzá…
- Nem láthatsz te ott semmi mást, maximum az amerikai zászlót… nem rég tűzték
ki… Ember járt a holdon! – kiáltott fel örvendezve, s két tenyerét összecsapta,
a gyermekben pedig abban a pillanatban megállt az ütő…
- Ember a holdon? – kérdezte összetörve, s szeméből újra kristályok kezdtek
hullani…- Na de hát a mamám…-szólt értetlenkedve…
Nem érzett semmi mást, csak ürességet, és értetlenséget… a távcsövet otthagyva
futott el, maga sem tudta hova, csak futott… a lábai vitték… eltűnt az
éjszakában…
Másnap reggel a parton, egy öreg halász könnyek közt egy gyermek holttestet
talált, s mikor azt illően elbúcsúztatta, a holdvilágnál, összetörve csak
ennyit tudott mondani:
- Pedig ő csak a holdat akarta látni…
