Szombath András

 

Robespierre,
Saint-Just és a bennszülöttek

 

 

 

1.

 

            Nekem
abban az időben Trabantom volt, barátomnak, a polgármesternek Wartburgja. Olcsó
poén lenne, ha azt mondanám, hogy egy polgármester ennyivel ér többet egy mezei
képviselőnél. Pedig autóinkat egy anya szülte, mégis micsoda különbség!
Mindkettőben kétütemű szív dobogott, de a Wartburg gyorsulni is képes volt
(persze mindezt a keleti autók relációjában értve). Igaz, a kis Trabant jobban
feküdte az utat. Bátyja élesebb kanyarokban megdőlt, akár egy vitorlás, azzal
súlyosbítva, hogy itt még a tőkesúlyban sem bízhatott az ember. Leginkább
azonban sajátos belső akusztikájára emlékszem, amelyhez hasonlóval azóta
egyetlen autóban sem találkoztam. Puritán belső tere kongott, akár egy
körbecsempézett WC, és talán még visszhangzott is egy kicsit. De hiába
pöffeszkedett, egy valamiben kísértetiesen hasonlított lesajnált öccsére;
mindketten ugyanolyan büdösek voltak.

Barátom akármelyik típust
vezette, ugyanott kötött ki velük. Az árokban. A polgármester urat valahogy
vonzották az árkok. Szeretett sebesen haladni (ez persze egy Trabanttal némi
nehézségbe ütközött), a kanyarokban pedig ő maga is bedőlt kissé, hogy
súlypontját áthelyezve megpróbálja az aszfalton tartani a kocsit. De ezek a
rakoncátlan kétüteműek fontos pillanatokban szerették önállósítani magukat.

Én mindenesetre felindítottam
magamban a tökéletes bánatot, amikor elindultunk. Sose lehet azt tudni... A
tágas hátsó ülésen két képviselőtársam foglalt helyet. Ők bennszülöttek voltak,
nem úgy, mint mi, akik csak úgy származtunk ide. Hallgattak ők is. A visszapillantó
tükörben hátrasandítottam, amikor egy szembejövő autó reflektorfényében éppen
felvillant az arcuk. Gondterheltnek tűntek. „Talán ők is utaztak már a
barátommal, és most bánják, hogy nem végrendelkeztek idejében...” Szerencsére
nem kellett messzire menni, két faluval arrébb mindössze. Ez volt egykor a
faluközpont, ahol a Tanács székelt, ami a környező kisebb falvakat is
kormányozta. Érdekes, hogy most újra itt intéződik a sorsunk, igaz, azóta
minden megváltozott. Hol van már a Tanács? A kinevezett elnök helyett szabadon
választott polgármesterek ülnek a falvak élén, a mindenható titkárokat pedig az
ujjukat a törvényesség ütőerén tartó jegyzők váltják fel. Néha előkerül egy-egy
régi díszlet, de a kivénhedt színtársulatot szélnek eresztették, a díszlettervező
és a rendező pedig már új fiú.

Beértünk a régi-új faluközpontba,
a polgármester tekintetével már a megfelelő parkolóhelyet keresi, amikor nagy
nehezen megszólal egyik képviselőtársam. Könnyeden akarja előadni, de a
Wartburg utánozhatatlan akusztikája megnyirbálja a felhangokat, és csak a
színtelen alapot dörgeti meg: „Aztán ugye, meggondolták magukat az Urak?” Nem
válaszolunk. Nem nézek a szemébe, de tudom, hogy abban reményt és félelmet
látnék. A magaméban pedig következetes elszántságot.

 

 

2.

 

            Vannak
dolgok, amiket egész gyorsan felfogok, de olyanok is akadnak, amiket egyszerűen
nem vagyok képes ésszel felérni. Ilyen volt az első helyhatósági választás is. Miként
lett a barátomból polgármester, belőlem pedig helyi képviselő abban az apró,
másfélszáz lelkes faluban, ahová csupán néhány hónappal azelőtt vetett a sors?
Isten a tudója. Persze elméleteket azért gyártottam én is, de meglehet, hogy
ezeknek nem sok közük volt a magyar valósághoz. Az idegenek hagyományosan
„gyüttmentnek” számítanak egy életerőtől duzzadó magyar faluban. Hát még, ha az
illetők városról jöttek! Na ez nehezített vizsgafeladat. Itt azonban legnagyobb
meglepetésünkre valósággal taroltunk a választásokon. Igaz, ez a falu a
legkevésbé sem volt életerősnek mondható.

Nálunk is volt falurombolás.
Persze a romániai diktátoréhoz nem hasonlítható, de azért annak kevésbé direkt,
de legalább annyira aljas, formája igenis létezett. Mondhatni tipikus kádárista
jelenség volt ez is. Vannak falvak, amelyek el akarnak pusztulni. Mindig is
voltak. Keletkezek, és eltűntek a térképről. Mert rosszul választották meg a
helyet, vagy időközben a környezet alakult át, vagy egyszerűen csak nem szültek
elég utódot, és a falu szép csendesen elenyészett. Miért is kellene életben
tartani azt, ami nem életképes? A mi falunkkal azonban más volt a helyzet.
Kicsi volt, sehogy sem fért bele a modern, szocialista állam nagyszabású
elképzeléseibe. Bársonyos halált szántak neki. Olyan „ágyban, párnák közt”
félét. Elvitték hát az értelmiséget, aztán a gyerekeket nagyobb falvakba
szoktatták, lerombolták a közösségi épületeket és legvégül építési tilalmat
rendeltek el. Ez a tiltás egészen a nyolcvanas évek végéig megmaradt.

Nem csoda, hogy a helyiek nap,
mint nap recitálták az „előző helyi vezetés szidása” litániát. Papjuk már
úgysem volt, mise is csak ritkán a templomban. Bizonyos igényei meg azért mégis
vannak az embernek. Izzadt délutánonként hallgattuk a szomorú történeteket, és
a bennszülöttek tirádáit a tanácselnökről és a titkárról. Ilyen zsiványok, meg
olyan gazemberek, tolvajok, rablók, s mindezt ezerkilencszázkilencvenben. A
prímet kétségkívül Sanyi bácsi vitte, az egykori kisbírók királya - lehetett
volna, de egyszerű, szilikózisos bányászember volt, akiért hajnalonként egyre
ritkábban jött a vállalat busza, míg aztán végleg el nem maradt. Szóval Sanyi
bácsi hozta-vitte a híreket. Pontosabban mozognia nem is nagyon kellett volna,
mert sztentori hangját a falu minden pontjában hallani lehetett (Mert a bányában
nyilván hangosan zúgtak a gépek.). Ennek ellenére nem volt az az otthonülős
fajta. Mindennap megjelent nálunk, széttaposott, sáros szandáljában, télvíz
idején latyakos gumicsizmájában. Tenyérnyi foltokat hagyott maga után a konyha
kövezetén. Utálni is lehetett volna ezért, de az öregre egyszerűn nem bírtunk
haragudni. Jóindulat és kedély áradt belőle akkor is, amikor nehezebben mentek
a dolgaink.

Költői káromkodásfüzéreit
bármelyik mai magyar forgatókönyvíró megirigyelhetné. Szóismétlés kizárva. Szentek
nevei, nemi aktusok és kényes alkatrészek kavarogtak az összes lehetséges
variációban anélkül, hogy ugyanabban az összeállításban megismétlődtek volna.
Egyetlen állandó összetevője volt ezeknek a szitok-koktéloknak, a
„szemebogarát” kifejezés. Ez, akárhogy keverte, rázta az öreg, valamiképpen
mindig ott úszott a színes lötty tetején. Dobhártyaszaggatóan hangos volt,
lobbanékony, akinek a dühe, ha volt, egy szösszenettel távozott. Hamar
hozzászoktunk, s ha valami oknál fogva elmaradt, észleltük a hiányát.

Tehát nem volt életerős falu a
miénk, de mégis élni akart. Úgy helyezték mibelénk, idegenekbe a hitüket az
itteniek, mint ahogy egy haldokló materialista fordul a mágusokhoz: „Talán
éppen ők... Hátha mégis... Nincs veszteni valónk.”

 

 

3.

 

            A
szomszéd falu polgármestere a korelnök. Apró termetű, gombszemű, vén
parasztember. Szemlátomást cseppet sem élvezi a helyzetet. Nem is érti, hogy
hogy került ő ide, mit is keres itt tulajdonképpen. Haza akar menni az
asszonyhoz, a szalonnás tojásrántottájához, és a savanyú, saját termelésű
borához.

Mindenki füstöl. Én is. Abban a
reményben, hogy így kevésbé leszek feltűnő. Nem vágyom a szereplésre. A helyi,
öregpolgármesterrel szimpatizálok.

Az általános hangulat oldott, a
másik három falu képviselőin nem érződik semmiféle feszültség. Nem úgy, a mi
küldöttségünkön. A két helybéli képviselő ideges, egyikük a bajuszát rágja, a
másik önti magába a szeszt, pedig már otthon is rendesen alapozott. Polgármester
barátom kedélyesen beszélget, de minden ina megfeszül, csodálom az önuralmát.
Engem hasmenés környékez. És ezen az elszívott fél doboz cigaretta segített a
legkevésbé.

Egyetlen jelölt van. De elég egy
önkormányzat vétója, és nem lesz körjegyző. Bár jól adja az ellenkezőjét, mégis
idegesnek tűnik. A hetvenes évek tipikus vidéki kádere. Szarukeretes szemüveg,
kopott, barna öltöny, ritkás, zsíros haj. Évtizedekig élet és halál ura volt a
világnak ezen a végén. Most barátságos, leereszkedő a képviselőkkel.
Mindenkihez van egy-két kérdése, és mindenható tanácsi emberként bólogat:
megoldjuk, majd utána nézek. És ezt itt még mindig értékelik. Pedig tudják,
hogy úgysem lesz semmi az egészből, de jó emberek, és ilyen kevéssel is beérik.
Az idő szalad. Jó lenne, már túllenni az egészen. Leendő körjegyzőnk az órájára
pillant: „elszaladt az idő emberek!” Pillanatok alatt beáll a csend, mintha
csak egy függönyt húztak volna fel, máris készen áll az új színpadi kép.
Mindenki, felelőssége teljes tudatában mered a korelnök polgármesterre. A félig
elszívott csikkek meggörnyedve az alumínium hamutartókban végzik. Az egyszem
jelölt a korelnökhöz fordul:

-          Szavazni
kellene!

A gombszemű kisöreg hirtelen
felriad, réveteg nézése megélénkül.

-          Hát
akkor szavazzunk! - rikkantja, és a magasba löki jobb kezét.

Általános derültség.

-          Nem
úgy van János bátyám! - veregeti hátba barátságosan a jelölt, aki járatos a jog
útvesztőiben. - Előbb fel kell tenni a kérdést, hogy tudjuk mire is szavazzunk!

 

 

4.

 

            Az
előző héten jött össze odahaza kisded képviselőtestületünk, ezúttal azonban nem
hivatalos ülést tartottunk, csak amolyan informális, baráti beszélgetést. Az
utolsó napirendi pont annak kipuhatolása volt, hogy miként is állunk mi a
leendő körjegyzőnkkel. Négyen vagyunk. Három képviselő, és a polgármester.
Szavazategyenlőség esetén az ő szavazata dönt. Mennénk már. Felesleges
procedúra. A közhangulat kitapintható. Játék az egész. De nem! Két kéz a
levegőben, amikor a leendő körjegyző támogatásáról döntünk. A miénk, messziről
jötteké persze nem lendült. Általános zavar. Senki nem ért semmit. Mi nem értjük
őket, ők meg minket. Persze ez a végeredményen nem változtat, hiszen mi ketten
bármit megszavazhatunk, de azért furcsa. Gyanakszunk: megvette őket. Hát
persze. Beígért nekik valamit. Csak azt felejtette el elmondani, hogy másképpen
lesz holnap! Többé nem lesz hatalma senki felett sem, még akkor sem, ha
megválasztanák, hiszen egyszerű alkalmazott lesz ezután egy körjegyző, nem
több, mint egy postás, vagy egy pedagógus.

Képviselőtársunk pincéjében
folyik tovább a kihelyezett ülés. Illetve, székek hiányában, az állás. Fanyar
bort iszunk, amitől érdekes módon egyre barátságosabb lesz a hangulat.
Győzködnek minket. De mintha nem azt a nyelvet beszélnék, mint mi. Barátom, a
polgármester, Robespierre-ként szólásra emelkedik. Gondolatmenete tiszta és
érthető. Következetes, megvesztegethetetlen. Én, hű fegyvertársa, az ifjú radikális Saint-Just hozzáteszem, hogy a kutyámat se
bíznám arra a régi káderre, nemhogy a falu dolgait! A bennszülött képviselők
összerezzennek. Nem mondják, de nagyon helytelenítik az ilyen tiszteletlen
viselkedést. Az ajtó felé sandítanak, attól való félelmükben, hogy hátha
meghallotta valaki a kirohanásomat. Aztán majd holnap ezt harsogják a
kocsmában! Legalább egy érvet mondjanak! Nem tudnak. Csak azt hajtogatják, hogy
úgy jó, ha minden marad a régiben. Nevetünk, mert ezt viccesnek találjuk.
Nevetnek, mert azt hiszik, hogy tréfálunk. Elvégre tanult emberekként, nem
lehetünk ennyire lassú felfogásúak!

Képviselőtársam egy lopót szorongat
a kezében, és lankadni nem akaró figyelemmel azonnal utánatölti a poharamat,
ahányszor csak akár egy kortyos is iszom belőle. Én, aki akkoriban még igen
tapasztalatlan voltam a borivás terén, rendesen belesétáltam a csapdába. Később
megtanultam, hogy miként tegyek úgy, mintha innék, de épp csak az ajkamat
nedvesítsem meg ezzel a borecettel. Néha ma is eltűnődöm azon, hogy mitől is
volt képes forrásnak indulni ez a lőre? Pedig volt benne élet az bizonyos, mert
még hamisan pezsgett, amikor a pohárba spriccelt. De aztán igazán életre bennem
kelt, amint becsuktam magam mögött otthon a kaput. Széles jókedvben váltunk el,
abban a hiszemben, hogy kristálytiszta, kikezdhetetlen argumentumainkkal
bizonyára megváltoztattuk képviselőtársaink véleményét. Ezt hitték ők is.

Hajnalig a vécékagyló mellett
térdeltem, így érthető, hogy ez az egész körjegyző-választó cirkusz kiment a
fejemből. Már a Nap is javában erőlködött, és fakó fényt szórt a tájra, amikor
végre elbólintottam. De nyugalmam nem tartott sokáig, mert Sanyi bácsi borízű
baritonja zavart fel. Jókedvű kurjantásai ezúttal fakóbbnak tűntek. Először a
polgármesternél járt, de neki olyan mély katzenjammerje volt, hogy onnan
elhajtotta az asszony. Én sose vagyok másnapos, tipikus aznapos vagyok, így
szóba jöhettem, mint legújabb tirádáinak hallgatója. Feleségemet, aki a konyhán
serénykedett, már a kapuból üvöltve köszöntötte, de engem még az ágyban talált.
Belökte az ajtót. A szobát egy pillanat alatt betöltötte a csizmáján és a
ruháján becipelt trágyaszag. Csipás szemmel bámultam rá, és nem fogtam fel
reggeli szitokcsokrából mást, csak néhány szemebogarát, aztán in medias res, a
tárgyra tért:

-          Nem
szabad Andráskám, nem szabad! Nem szabad!

Csakugyan nem fogtam fel
hirtelen, hogy mit is nem szabad, de az öreg, zavarommal mit sem törődve,
folytatta:

-          Rendes
ember az a titkár! Nem találunk annál jobbat, hidd el Andráskám!

Magamra húztam a takarót. A
tükrös szekrényben láttam a feleségemet, aki karjait széttárva vidáman mutatta,
hogy sajnos nem tud mit tenni, valahogy intézem el a dolgot egyedül.

-          De
hát, eddig mindenkitől azt hallottam, hogy mekkora gazember is volt ez a
titkár. - próbálkoztam.

-          Nem
úgy van az! Akkor más idők voltak Andráskám ...a szemebogarát nekije!

-          De
hát Sanyi bácsi, maga volt a legnagyobb bírálója. - jegyeztem meg durcásan.

-          No
no! Olyat én nem mondtam! - vágta rá. - Én csak, ugye... de más világ volt
akkor! De ez senkinek nem ártott, ugye ... a szemebogarát...

-          Sanyi
bácsi, végre itt a lehetőség, hogy megszabaduljanak tőle!

-          Azt
nem! Nekünk ez kell. Ragaszkodunk hozzá Andráskám!

-          Nem
szabad félni, demokrácia van már!

-          Az
nem baj. Én nem félek. - felelte komolyan. - Régen se féltem, meg most se. De
demokrácia ide, vagy oda, nekünk ez a titkár kell! Ez már tudja a dolgát, ezt
már mi ismerjük. Nem köll más ide!

Nem volt kedvemre ez a
beszélgetés. Lerúgtam magamról a takarót, és felültem az ágyon. A tükörben most
Sanyi bácsit és magamat láttam. A tagbaszakadt, kora ellenére jó fizikai
állapotban lévő öreg mellett csenevész sihedernek hatottam. Felkeltem, és
mezítláb, ahogy a városiak járnak, feleségem mögé léptem:

-          Főztél
kávét?

Válaszát elnyomta az öreg
jóindulatú bömbölése:

-          Aztán
vegyél cipőt Andráskám, mert belelépsz valamibe, aztán elmérged a lábad ...a
szemebogarát...

 

 

5.

 

            Az
első falu egyhangúlag igennel szavazott, a második is, aztán jöttünk mi. Két
igen, két nem, a polgármester szavazata dönt, vagyis: nem. Általános
megdöbbenés.

-          És
a negyedik falu? - kérdezte valaki bátortalanul.

Megeresztett kérdése néhány
másodpercig lebegett a megritkult füstben, mígnem a titkár dühösen leütötte,
mint egy teniszlabdát:

-          Arra
nincs szükség! - kiáltotta. - Ha ők nem támogatnak, akkor vége. Ez volt és
kész!

-          Nem
úgy van az. - kezdte az egyik falu polgármestere. - Ez nem volt végig gondolva!

-          Mi
egyöntetűen megszavazunk! - kiáltotta a negyedik falu polgármestere.

-          Mindegy,
na! Nem leszek körjegyző! Leszavaztak és kész.

A titkár hangjában kimondhatatlan
sértődöttség hallatszott. Számtalan szemináriumot átélt, nyűvett aktatáskájába
már pakolta is be az iratait, idegesen, számtalan szamárfület gyűrve rájuk.

-          Uraim,
gondolják meg még egyszer! - fordult a polgármester most mifelénk.

-          Nem
lehet, nem érti? - rivallt rá a titkár. - A törvény egyértelmű, ismételni nem
lehet!

Hangos felháborodás. Milyen
törvény ez? Micsoda demokrácia az ilyen? És alattomban: idegenek, mit akarnak
ezek? Senki nem szólt hozzánk egy szót sem.. Két bennszülött képviselőtársunk is
látványosan elhúzódott tőlünk. Most, még a látszatát is szerették volna
elkerülni, hogy egy levegőt szívnak velünk. Újra előkerültek a cigaretták, és
hamarosan jótékony füstfelhő takarta el vörösen izzó képünket. Ott ültünk,
bután, dacosan, és megsemmisülve, mint két hülye összeférhetetlen alak, akiknek
semmi sem jó úgy, ahogy van. A polgármesterre néztem. Pókerarca mögé menekült,
de tudtam, hogy mélyen megrendült. Előzőleg sokat beszéltünk a választásról, és
más falvak képviselőitől, sőt, polgármestertől is hallottuk, hogy ők ugyan meg
nem szavazzák a régi tanácstitkárt, még akkor sem, ha nem lesz jegyzője a
falunak. Fel nem foghattam, hogy mi történt. Csak nekünk hazudtak? Vagy
maguknak is? Ők már akkor is tudták, hogy végül mégis igent fognak mondani?
Vagy az elmúlt napokban történt valami, amiről mi nem tudtunk? Értetlenségemet
kisvártatva düh váltotta fel. Micsoda emberek ezek? Én meg hagytam magamat
megvezetni tőlük! A következő pillanatban már a polgármesterre is dühös voltam.

A titkár már menni készült, el is
indult, de visszarángatták az ajtóból. Lenyomták egy székre és néhányan azonnal
körülvették. Olyan szoros gyűrűbe fogták, hogy még a feje búbját se láttuk. A
társaság másik része, ránk vetette magát, mint darazsak a mézre, és a lehető
legbarátságosabb hangon megpróbáltak megpuhítani minket:

-          Fiúk!
Uraim! Nem szabad elkapkodni a dolgot! Mi mindannyian... a falvak lakossága
ugyanígy... egyhangúlag... gondolják meg...

Úgy éreztem, hogy egyszerre
elfogy körülöttünk a levegő, képletesen és valóságosan is. Törkölypálinka-, meg
hónaljszag, borostás arcok, hevesen gesztikuláló kezek, az egyikről hiányzott
egy mutatóujj...  Aztán abbamaradt a
zsibongás.

-          Na?
Ugye? - kérdezték reménykedve.

Hirtelen a titkárt körülvevő
csoport is elnémult. A polgármester felém fordult, arca rezzenéstelen volt, de
fakó hangja megbicsaklott:

-          Mi
a véleményed?

-          Ha
úgy látod jónak, nekem mindegy. - feleltem gyorsan, mert úgy éreztem, hogy nem
bírnék még egy percet elviselni ebből az agresszív csendből.

-          Titkár
úr! - kiáltotta a minket győzködő csoport vezetője. - Tévedés történt! De most
már másként áll a dolog!

Az járt az eszemben, hogy
akárhogy is van, de egyetlen egyszer sem tévesztették el, és nem hívták titkár
elvtársnak, ugyanakkor sose voltak képesek polgármesteri hivatalt, vagy
önkormányzatot említeni, csakis tanácsot mondtak.

A titkár hosszan kérette magát.
Megalázó volt várni, amíg elszánja magát. Aztán rosszkedvűen bólintott. Mi
pedig félrevonultunk, és törvénytelenül megismételtük a szavazást.
Felzárkóztunk az új körjegyzőt egyöntetűen támogató testületek közé. Jókedv,
óvatos viccelődés, joviális hátbaveregetések. És az ember, aki titkárként
érkezett, körjegyzőként távozhatott. Elégedettnek tűnt, arcán nyoma sem volt az
elmúlt órák izgalmának. Profi volt, akivel szemben mi silány amatőröknek
bizonyultunk. A társaság hamar feloszlott. Mi is hazafelé suhantunk a
polgármester Wartburgjával. Szótlanul, mélyeket szippantva a kétütemű motor
jellegzetes kipufogó gázából, amit gyerekkoromban annyira szerettem. De hát
csak fejlődik az ember valamerre, mert újabban hányingerem lett tőle.

 

Saint-Just nem kereste
Robespierre tekintetét, és ő sem az másikét amikor elváltak. A megvesztegethetetlen
arca úgysem árult volna el semmit, legfeljebb a színe lehetett vörösebb a
megszokottnál. Kurta „jó éjszakát” kívántak egymásnak, és ment ki-ki a saját
hajlékába. Saint-Just megnyújtotta a lépteit, nem akart senkivel sem találkozni
az utcán. Épp elég lesz otthon is, az asszonnyal szembenézni. Talán alszik már
- reménykedett. Guillotin doktor találmánya járt az eszében. Hasznos szerkezet.
Hatékony, és demokratikus. Ebben a pillanatban sok jelöltje volt a
kipróbálásához. „Talán magamon kellene kezdenem” - gondolta.

 

            Reggel
Sanyi bácsi harsány ébresztője ugrasztotta ki az ágyból.

-          Ezt
okosan csináltátok Andráskám! Ennek így is kellett lennie ...a szemebogarát
nekije...

Egyszerre jelentéktelennek érezte
magát, ami egészen új érzés volt a számára. Sanyi bácsi, mintha egy egészen más
világból szólt volna hozzá. Egy olyan bolygóról, ahol a fizika törvényei nem
érvényesek.