Rácsodálkoztam a világra. Mily nagy, tágas Nekem ez a mindenség. Kíváncsiságom a valóság iránt teljesen új keletű. Beleszülettem egy roma családba. További életem meghatározója lesz hovatartozásom. Származásom nagyban felelős életem további alakulásában.

            Szüleim nincstelen romák, akik munkahellyel ugyan rendelkeznek, de normális élettel nem. Sajnos megélhetésünkhöz nagyon hiányzik a megkeresett jövedelem, melyet édesapám rendszeresen a helyi italboltban felejt. Édesanyám az általa megkeresett jövedelmét próbálja meg beosztani a Velem együtt immáron hét főre szaporodott családnak. Azért mondtam hetet, mert anyai nagyanyám is velünk él, így tud Édesanyám munkát vállalni kicsi gyermekek mellett.

             Hát így indul életem, melyre egy verőfényes szerdai délutánon csodálkoztam rá.

 

12. 05. kedd:

 

            Életem első télapójára készülünk, bár sokat még nem értek belőle, mert még nem értem el az első életévemet sem. A napok egyformán telnek családunkban, édesapám rendszeres látogatója a helyi italboltnak, édesanyám küszködik a mindennapokkal, nagyanyám pedig Velünk. Testvéreim egyike sem érte még el a kisiskolás korát, így mindannyian otthon rongáljuk nagyanyánk idegeit. Ő az igazat megvallva egy kicsit más felfogásban nevelné a gyerekeket, mint édesanyánk, de Őneki a gyermeknevelésre nincs ideje, apánk pedig nem igazán érdeklődik ez iránt. A mikulás ünnepére történő készülődés Nálunk abból áll, hogy apánk haza hozza az italt és előveszi az anyánk által vett csokoládékat, majd, mint amit Ő vásárolt, illetve mintha az Ő mikulása hozta volna, nagy kegyesen átadja. Sajnos fejenként nem jut még egy szelet csokoládé sem, mert annyival kevesebb lenne, amit a torkán leengedhet, így be kell érnünk ennyivel.

 

06. 13. péntek:

 

            Elmúltam egy éves. Elég sok minden történt családunkban ezen idő alatt, így csak azokat írom le, amit fontosnak találok. Az első és legfontosabb, hogy anyánk kiadta az útját apánknak. Első általam is felfogott veszekedésükből az derült ki, hogy már nincs szüksége a gyerekeknek olyan édesapára, aki nem törődik a saját kölkeivel, csak a kocsmákat járja, a gyerekek után kapott családi pótlékot és a segélyeket is elhordja a helyi és a szomszéd település italboltjaiba. Ezért maradtunk átmenetileg apa nélkül. Azért mondom, hogy átmenetileg, mert édesapám hirtelen kiebrudalása után, második nappal megjelent a másik apukánk, akiről azt mondta édesanyám, hogy: - meglátjátok gyerekek milyen jó lesz Nektek ezek után. Lesz szerető apátok, aki megkeresi a felnevelésetekhez szükséges pénzt, és nem viszi el a kocsmába. Ámen!

 

12. 24. KARÁCSONY:

 

            Életem második karácsonya, bár az elsőre nem igazán emlékszem, ezt viszont már vártam. A televízióban sok mindent láttam a karácsonyi előkészületekről, a sok ajándékról. Elképzeltem, hogy édesanyám, aki tényleg jól kiválasztotta „apukánkat”, feldíszíti a fenyőfát, alá pedig a Jézuska meghozza az ajándékokat, amiben lesz Nekem egy kisautó. Még soha senki nem kapott a családban igazi karácsonyi ajándékot. Nem azért, mert nem volt Nálunk hagyomány, hanem azért, mert nem jutott. Az új apukánk mellett, viszont jut karácsonyi ajándékra és még egy jó ebédre is.

 

03. 19. hétfő:

 

            Életem harmadik születésnapja. Már nagy gyerek vagyok. Hamarosan megyek az oviba.  Alig várom. Nem sok minden történt amióta utoljára Veled beszélgettem. Sajnos az új apukánk nagyon ritkán van itthon, mert sokat dolgozik, sokszor még éjszaka is. Van, amikor egész hétvégére sem jön haza, de anyu azt mondja ez a sok vidéki munkával jár. Ez a sok munka anyu reményei szerint meg fog látszani az életünk alakulásán is. Eddig még nem nagyon vettük észre, de anyu nagyon derülátó. Nagyanyánk sokszor emlegeti anyánknak, hogy ez a nagy derűlátás nem korai e? Anyánk ekkor elmondja nagyanyánkat mindenféle szenilis hülyének, aki nem tudja megérteni, hogy még lehetnek rendes roma férfiak is. Sajnos a születésnapomról senki nem említett egy árva szót sem, ami egyáltalán nem szokatlan a Mi családunkban, ugyanis még egyszer sem ünnepeltünk meg egy születés, vagy névnapot. „Nem futja ilyen flancos dógokra” nagyanyám szerint. Való igaz, hogy lennének egyéb fontosabb dolgok is, de ezekről ugyanúgy megfeledkezik mindenki.

 

09. 03. hétfő:

 

            Első osztályos lettem! Az óvodás évekről nem sok mindent lehet megemlíteni. Elteltek! A második apukám egy másik nő miatt állandóan elhordta a pénzt otthonról, az utóbbi időben már szinte nem is adta haza a fizetését. Anyánk kitette a szűrét rövid úton. Most azt mondja:

- Nem kell Nekünk senki, megélünk mi magunktól is! Ebben kételkedik nagyanyánk, aki már olyan öreg, hogy a gyerekek felügyelete is megerőltető, így anyánknak itthon kellett maradni arra a vissza lévő pár hónapra, míg Én iskoláskorú nem lettem. Egész jól el voltunk, bár sok mindent nem kaptunk meg, amit a más családokban élő gyerekek természetesen megkaptak. Sajnos Mi nem engedhettünk meg magunknak olyan luxusokat, mint a hétköznapi húsételek, a rendszeres tisztálkodás - mondtam már, hogy nem tudok olyan sok vízpénzt kifizetni - szokta anyánk mondani, ha a fürdésről esett szó. Sajnos jövedelmünk annyira kevés volt, hogy sokszor nem csak a vízpénzt, hanem még az élelmet sem tudtuk kifizetni. Hála az égnek, voltak olyan jó szomszédok, illetve falubeliek, akik segítettek Bennünket sok aprósággal, sőt némelyik még egy – egy csokoládét is juttatott abból, amit a gyerekei kaptak. Így vészeltük át az óvodás éveket és elérkezett a NAGY nap. Iskolába mentem.

 

01. 17. csütörtök:

 

 

      Első bizonyítványom. Sajnos a magatartásommal sok baj van. Minden nap verekszem a gyerekekkel, mert csúfolnak, hogy cigány vagyok. Nem értem mi a baj azzal, ha valaki cigány!? Nem tudom megérteni a gyerekek ellenszenvét. Az igaz, hogy sokszor káromkodom az iskolában, de otthon a nagymama és anyukám is sokszor káromkodik, ha valami olyan történik. Miért káromkodhatnak a felnőttek és miért nem a gyerekek. Sajnos az iskola nem nagyon köt le, sokkal jobban szeretek játszani és csavarogni, de azt mondták anyukámnak, hogy ez minden gyereknél így van, ez ilyen kicsi korban természetes. Kicsit jobban figyeljen Rám anyukám, ezt kérte a Tanító néni. Ezt anyukám meg is ígéri, de ezzel el is lett felejtve a gyereknevelés. Kevés odafigyelést kaptam az iskolai évek alatt, de erre nem foghatjuk teljes egészében a felnőtté válásomat. Szóval egy kicsit vadul teltek az iskolai éveim. Bizonyítványomon meg is látszott, hogy jobban szeretem a szabadságot. Többször is megkérdezték a felnőttek, hogy miként képzelem el a jövőt, de Én mindig azt feleltem, hogy még nagyon messze van a jövő. Szóval az első bizonyítványom félévi értékelése közepes lett, egyedül a testneveléssel volt a tantestület megelégedve. Igaz, nagyon szeretem a testnevelést. Az lenne a jó, ha az egész iskola testnevelésből állna. Anyukám megígérte az Igazgató bácsinak, hogy több figyelmet fordít Rám és megpróbál többször tiszta ruhát adni, többször fürdetni, de hát sajnos a szegénység miatt nem tud annyi mindent megadni a gyerekeknek.

 

06. 07. Péntek:

 

       Még csak most fejeztem be a negyedik osztályt, pedig már 13 éves vagyok. Szeretem a szabadságot, már mondtam Neked, de ez nem egyeztethető össze az iskolával, szokta mondani a tanító néni. Az utóbbi években többször nem volt kedvem iskolába menni, ekkor a közeli városban csavarogtam, kirakatokat nézegettem, játéktermekben töltöttem el az időt. Szerettem volna moziba menni, de anyukámnak erre nem volt pénze. Összejöttem több hasonló korú és sorsú gyerekkel, akik már régebb óta tekeregtek a városban. Sok mindent Tőlük tanultam. Elfelejtettem mondani, hogy közben anyukám hozott egy új apukát, aki jó pár évvel fiatalabb volt anyukámnál, Ő sem szeretett dolgozni. Egész nap otthon feküdt, sörözött - mert azt megkövetelte – tévézett, mert szerette a jó filmeket. Mikor anyukám megemlítette a munkát, mindig verés lett e vége. Megverte anyukámat, utána egy darabig csend volt otthon. Ezért nagyon utáltam Őt és megfogadtam, hogyha nagy leszek Én is megverem Őt. A családi életünk messze elmaradt attól, amit rendes családnak lehet nevezni. Ettől az apukánktól született anyunak kettő gyereke, akikkel együtt már nyolcan laktunk otthon. Nagyanyám időközben elhagyott Bennünket örökre elköltözött a dombtetőre. Ez a falusi temető. Szóval így már a családi pótlék és a különböző állami juttatások elégnek bizonyultak a megélhetéshez. Harmadik apukámnak sem kellett elmenni dolgozni. Azt hiszem azért nem jutott idő gyereknevelésre, mert minden idejüket lekötötte a pénzkereseti lehetőség gondolata, ami nem egyenlő a munkakereséssel. Szokta mondogatni harmadik Apám, hogy Ő bizony nem tesz a kapitalisták zsebébe pénzt azért, hogy Ő ne élhessen meg belőle. Ez nála annyit jelentett, hogy nem éri meg elmenni dolgozni minimálbérért, amikor többet kap a gyerekek után és egy kis ügyeskedéssel szerezhet egy nap alatt annyit, amennyi más dolgozónak egy havi keresete. Ez a kijelentése sokkal később jutott el az agyamig, de ezt egy kicsit később. Ott tartottam, hogy már 13 évesen el is végeztem az általános iskola négy osztályát, ami ismerve magamat, elég nagy teljesítmény. Na nem azért, mert hülye vagyok – sőt a tanáraim szerint jó fejem van – hanem azért, mert nem érdekel a tanulás. Hogy miért nem? Hát azért, mert csavargásaim során kiokosodtam a pénzkereset könnyebb oldaláról. Azt hiszem, azzal egyetértesz, hogyha munka és tanulás nélkül is lehet sok pénzt keresni, az nem rossz. De sajnos ez nem mindig van így, mármint az, hogy nem rossz, de ezt is majd később.

 

07. 04. csütörtök:

 

      Jól indul a napom. Mindenki elment itthonról, ami nagyfokú szabadsággal jár, ugyanis negyedikes tanulmányaimat sikeresen befejezvén, szüleim arra az elhatározásra jutottak, hogy belőlem rendes embert illenék most már faragni, bár szerintem egy kicsit későn jutottak erre az elhatározásra. Na szóval mivel így egyedül maradtam, úgy döntöttem, egy kicsit körülnézek szokott helyszíneimen, hátha sikerül némi készpénzre szert tennem ismerősök által. Stoppal beutaztam a városba és felkerestem hasonszőrű barátaimat. Mivel Ők is olyan vagyoni helyzetben voltak, mint Én, hamarost olyan elhatározásra jutottunk, hogy megszabadítunk egy – két boltot a termékeik jól eladható részétől. Elképzeléseinket tett követte, melyeknek a gyümölcse parfümök és könnyen eladható szeszek formájában testesült meg. Miként így szert tettünk egy kis magántőkére, elindultunk nagy vagányan az egyik ismert játékterem felé. Aki még nem tudja, ezek a „kultúrotthonok” hamar megszabadítják a hasonszőrű emberkéket a szerzett tőkéjüktől, ezért már kora délután ismét az utcán találtam magam. Mivel jobb ötletem nem volt és ötletadót sem találtam, egyedül vágtam neki a boltoknak- jól bevált stratégia szerint – egy kis ideiglenes tőke megszerzése végett. Nem szaporítom tovább a szót, így tengődtem a nyári szünidő napjaiban. Eszembe nem jutott tisztességes megélhetést keresni (bár több osztálytársam dolgozott diákmunkán) mert úgy éreztem az nem hozzám illő elfoglaltság. Meg különben is miért keljek korán havi pár ezerért, mikor azt a pénzt könnyedén megkeresem pár óra alatt! Ezt hamar megtanultam otthon. Egyszóval elindultam a könnyű pénzkereset és a bűnözés – általam még ismeretlen – irányába. Sajnos ezek a könnyen megszerzett pénzek egyáltalán nem álltak arányban az általam eltulajdonított áruk értékével, de ki törődött ezzel akkor. A felnőtt orgazdák kihasználva a gyermekek jóhiszeműségét és naivitását, fillérekben számolták az áruk értékét. Ha tetszett elfogadtuk, ha nem mehettünk máshoz, bár nem hiszem, hogy valaki is átvette volna ezeket a másodkézből szerzett termékeket. Ez a könnyen jött, könnyen ment elve nagyon megtetszett és hamar a sötét oldalra állított.

      Így telt el a nyár, bár szüleim nem tudtak az általam elkövetett dolgokról, de mint később kiderült nem is nagyon foglalkoztatta őket a boldogulásom. Örültek, hogy nem az Ő nyakukon élősködtem és mindig mondogatták, hogy milyen hamar felnőtté vált ez a gyerek, milyen hamar eligazodik az élet útvesztőjében! Hát persze. Az élet nagyon jó tanítómester, csak az a baj, hogy az Én esetemben a rosszra tanított.

 

11. 14. kedd:

 

      Ma ismét nem mentem iskolába, mert egyre inkább úgy érzem nem Nekem találták ki.

Különben is a Mi „fajtánk”-nál az a szokás, hogy fiatalon elkerülnek otthonról és önálló családot alapítanak. Hát Én még itt nem tartok, de már megfordult a fejemben. Most egyenlőre ismét a piszkos anyagiak foglalkoztatnak, mert mindig pénzhiánnyal küzdök. Sajnos amilyen hamar hozzájutok egy kis tőkéhez, olyan hamar túl is adok rajta. Most a pénzkereset egyik legkönnyebb módját akarom választani, de ehhez az kell, hogy az iskolát messze elkerüljem. Azt hiszem ez nem mindenkinek tetszene, de nem verem nagydobra a dolgot. Egyszóval kedves naplóm, veled megosztom titkomat, de remélem mint eddig is, ezután is bizalmadat élvezhetem. Nekiindulok hát a nagyvárosnak, bízván egy kis pénzmag begyűjtési lehetőségben. Megérkezem a nagyáruház elé, egy pillanatra elbizonytalanít a biztonsági őrök látványa, de nem azért keltem Én útra, hogy ez visszarettentsen tervem végrehajtásától! Egyszóval szokásos beszerzőkörutamra indulok, de valami rossz érzés motoszkál bennem, amit gyorsan elhessegetek, mondván a pénztelenség nagyon rossz, ezzel felvállalom a következményeket, amik sajnos nem is maradnak el. Ezzel már el is árultam, hogy ez a nap nem az Én napom, ugyanis nem sikerült észrevétlenül elemelnem az általam kiszemelt árut, vagyis az őrök megfogtak és minden egyes árut, amit eladásra szántam elkoboztak Tőlem és mivel az általam eltulajdonított áruk értéke nem kevés volt, így rendőrt voltak kénytelenek hívni. Na így kerültem első alkalommal szembe a törvénnyel, amiről azt hittem Velem soha nem történhet meg. Hát mégis megtörtént. Ha most valaki azt hiszi ez nagyon megrendített, az nagyot téved! Nem azért nőttem Én fel olyan körülmények között, hogy az első rendőri szóra összesz…jam magam! Mindenesetre bűnbánó arcot próbáltam vágni és reménykedtem, hogy fiatalkorú mivoltomra tekintettel csak szülői feddés ( apám jól eltángál egy karóval) lesz a vége kalandomnak. Hát ez lett a vége.

 

 

 

12. 28. csütörtök:

 

      Minden igyekezetem ellenére, el kell végeznem az ötödik osztályt, így döntött a családi tanács. Legalább lesz egy tanult ember is a családban, véli anyám. Nekik kettőjüknek (harmadik apámnak és anyámnak ) együtt nincs öt osztályuk, de azt mondják, akkor még nem is volt divat iskolába járni. Egyszóval Én bennem van minden bizodalmuk, hogy azon kívül, hogy a nevemet le tudom majd írni, talán egyéb helyeken sem veszek el a betűk útvesztőjében. Hát ez volt a reménységük. Biztosítottam Őket, hogy ezentúl jobban fogok koncentrálni a tanulásra és beváltom reményeiket, de ez csak kifelé volt így. Belül úgy gondolkodtam, hogy legközelebb jobban fogok vigyázni, hogy a biztonsági őröket kikerülve egy kis tőkére tegyek szert, az életben történő elinduláshoz, melyhez azt gondoltam jelentős összegre van szükségem, amit nem lehet egy – két nap alatt összeszedni. Egyszóval így teltek az elkövetkező napok, mindenki megnyugvására, saját magam pedig a megfelelő alkalmon gondolkodtam, amikor többet lehet „szakítani”, mint egypár rongyos magyar forint. Időközben az iskolai osztálytársaim, sőt az iskola nagy része már az Én testi erőmtől és mindenkori kedvemtől függött. Több esetben előfordult, hogy nem ott voltak társaim, ahol elképzeltem illetve nem úgy tettek, vagy nem úgy beszéltek, akkor tettlegesen eligazítottam a dolgokat, minek következtében tanáraim alaposan fontolóra vették iskolalátogatásom mellőzését, de koromnál fogva nem tehették meg, hogy eltanácsolnak, ezért többszöri beírással az ellenőrzőmbe, szülők behívásával, apám tettleges dorgálásával próbáltak meg jó útra terelni, ami természetesen nem sikerülhetett, mert nem ez volt az Én tervem. Nem tudtam magam elképzelni kubikusként, vagy segédmunkásként a havi betevőért. Úgy éreztem ennél többre vagyok hivatott, csak azt nem képzeltem, hogy ezt lehet tisztességesen is csinálni. Sajnos több rossz példa volt előttem, mint jó. Hát ezek a dolgok foglalkoztatnak ez időtájt. Tettre készen bevonultam ismét a városba, de rövidre fogva mondandómat, sikertelenül.

 

03. 19. szerda:

 

      Betöltöttem 14. Életévemet, ami azt képzeltem feljogosít arra, hogy egy szó nélkül elhagyjam szüleim házát, ahol sok jót eddig sem kaptam, és ahol ezután sem számíthatok sok jóra. Egyszóval elindulta a fővárosba szerencsét próbálni, családom tudta és beleegyezése nélkül, ezért nem kaptam útravalót sem, bár nem lett volna rossz. Sajnos megérkezvén, mivel életemben először jártam itt, kicsit elveszettnek éreztem magam, de nem azért jöttem el otthonról, hogy feladjam! Elég hamar találtam ismeretlen ismerősöket, akik hasonló cipőben jártak mint Én. Hamarosan megtanultam úgy élni, ahogy minden rendetlen embernek kell. Szereztünk ha nem volt, betörtünk ha muszáj volt, loptunk, ha éhesek voltunk, de mindezt azzal magyaráztuk, hogy származásunk miatt úgysem tudnánk másképp éli, egy szóval úgysem kapnánk tisztességes munkát, persze mindezt meg sem próbáltuk, mondván a képzettségünknek megfelelő munka az lealacsonyító, mást meg nem fognak felajánlani. Egyszóval általunk mókuskeréknek hitt életet éltünk, bár nem panaszkodtunk, mindig volt mit enni és inni. Apropó : inni! Sajnos egyre többször fordultam a szesz irányába, de ez a „közösség” – nek tudható be. Azt hiszem elindultam a züllés útján, amit Én soha nem akartam. Egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy feladom ezt az életet és hazautazom.

 

09. 12. kedd:

 

      Elindult Velem a vonat vissza szülőfalumba. Időközben megtudtam, hogy elutazásom nagyon megviselte szüleimet ( el tudom képzelni ) ez is közrejátszott abban, hogy otthagytam addigi életemet és felültem a vonatra. Azt mondom vonatra, pedig ez nem volt rám jellemző, hogy fizessek az útiköltségért, de annyira vágytam haza, hogy nem kockáztattam meg az autóstopot. Ez az utazási forma kevésbé fárasztó és hamarabb haza is érek. Egyszóval fizettem a jegyemért, aminek következtében pár óra elteltével már a falumhoz közeli város vasúti peronján találtam magam. Ez a közeg már ismerősebb volt számomra, ugyanakkor elgondolkodtam, hogy mit fogok otthon mondani, miért hagytam el szülői házamat. Hazaérve ez senkit nem érdekelt. Az volt a szülők problémája, hogy amikor felnevelnek „tisztességesen”, mikor már kereshetnék, amivel felnevelésem költségeit elkezdhetném törleszteni, akkor miért máshol teszem ezt meg. Természetesen ezt nem így adták tudtomra, hanem tettleg is, nehogy elfelejtsem szavaikat. Ekkor ismét megerősödött bennem az a tény, hogy harmadik apám nem érdemel mást, csak egy jókora verést, de ennek még nem jött el az ideje. Egy szóval hazaértem.

 

12. 24. hétfő:

 

      Ismét itt a karácsony. Kedves naplóm! Minden más ember azt hinné a karácsony a szeretet ünnepe, ezért egy kicsit eltöprengenek az emberek a viselt dolgaikról, megbocsátanak mások által elkövetett bűnökért. Nálunk ez  ( miért is ne ) másként történik. Mi ha ünnepelni ( enni ) akarunk, akkor csak rám számíthat a család. A tőlem idősebbek már külön családban élnek, a picik meg még nem tudnak gondoskodni Rólunk. Tehát Én maradtam az egyetlen ember aki  megteremtheti a betevőt. Ennek a módja már nem igazán érdekelte a szüleimet, csak azt tudták, hogy a családi és a segélyek egyre kopnak, tehát más forrás felé kell nézni. Természetesen ez a más forrás csak Én lehetek. Ennek megfelelően átérezve a dolog jelentőségét, átvettem a családfenntartó szerepét. Na ne érts félre, nem munkát kerestem, hanem olyan kapcsolatokat, akik segítenek egy kis tőkéhez jutni. Hát így indultam el a lejtőn.

 

01. 01. kedd:

 

      Megkezdtem új életemet, mely nem sokban különbözött az előbbitől, talán csak annyiban, hogy mennyiségileg több tőke kellett családom eltartásához. Mivel m unkához úgy istenigazából most sem nagyon akartam jutni, úgy éreztem a lehető legjobb megoldást választottam pénztárcám gyarapodásához. Keresés nélkül találtam rá olyan egyénekre, akik messzemenően segítettek pénzkeresethez. Először kisebb bolti lopásokból tartottam fenn családomat, de Nekik a világ össze s pénze nem lett volna elég, így más kereseti lehetőséget is fontolóra kellett vennem. Nem állítom, hogy igazán érdekelt volna a család boldogulása, de ürügynek jó volt. Testvéreim sorsa igazán nem izgatott, mondván Őket sem érdekelte az Én sorsom alakulása anno, különben is mindegyik idősebb Nálam, oldják meg az életüket. A kisebbek meg csak elférnek a szüleim mellett. Annyi pénzt mindig sikerült „csinálni”, hogy a megélhetésüket biztosítsam, bár egyre jobban zavart nevelőapám kocsmázása, melynek révén lassan Én váltam a helyi kocsmáros egyik legnagyobb bevételi forrásává. Időközben megtudtam, hogy szegény jó Édesanyám sem makulátlan, de eddig nem igazán jutott tudomásomra ezen dolog. Egyszóval Ő is sűrűen látogatta eme műintézményt, bár becsületére váljék, gyerekeiről a maga módján mindig gondoskodott. Ezen alapos „gondoskodás” vezetett többek között oda, ahol most is tartok. Egyszóval Nekem jutott az a feladat, hogy betömjem azokat a lyukakat, amik a családi költségvetésben keletkeztek, a családi és egyéb pótlékok fogyása után. Ezek a körülmények és az egyre több pénz fogyása kényszertett olyan dolgokra, amiket a büntetőtörvénykönyv részletes alapossággal taglal és többszöri előfordulása után kemény szigorral lép fel a delikvens ellen. Tehát minél mélyebben keveredsz bele egy bizonyos meg nem engedhető és mások által mélyen elítélendő cselekménybe, annál később keveredsz ismét a szabad levegőre. Ezeket a hasznos dolgokat csak később sikerült megértenem, de akkor már érett „zsivány”-nak számítottam. Szóval a pénzkereset miatt sűrűen keveredtem elítélendő cselekedetekbe, de ez nem igazán érdekelt akkortájt. Egyik illegális cselekedet követte a másikat, melyek között bolti lopások, betöréshez „falazás”, orgazdaság, besurranásos tolvajlás és egyéb enyhe megítélésűek. Ezen pénzkeresetek, melyeket Én munkának fogtam fel, vezettek oda, hogy ismert lettem „felsőbb” körökben és kezdtem olyan csoportokkal találkozgatni, akik nem kispályán fociztak, Ekkor sajnos csak a minél több pénz érdekelt, természetesen továbbra is a lehető legkevesebb munkával. Családom eléggé elítélhető módon még bíztatott is, mondván ha valami nem sikerül, majd a nagyok gondoskodnak róluk addig, míg Én nem leszek ismét keresőképes. Ez alvilági nyelven annyit jelent, hogyha valaki lebukik és börtönbe kerül, akkor  a tettestársai segítik a kint maradt családot a megélhetésben, egészen a szabadulásig. Hát ez legalább megnyugtató. Az egyik enyhébbnek tűnő bűncselekmény követte a másikat. El is kaptak párszor bolti lopásokon, de mindig megúsztam szabálysértési feljelentésekkel, melyeket pénzbírság követett, amiből következett a többi lopás és egyéb eset elkövetése, mert a büntetést természetesen ki kellett fizetni és munkára ez időtájt még nem igazán gondoltam. Ekkor jött az életembe az egyik legnagyobb tanítómester, akitől a későbbi nagyobb balhék alapjait megtanulta. Ő volt az, akinek révén eljutottam azon viszonteladókhoz, akik  jutányos áron átvették Tőlem a lopások és egyéb cselekmények kapcsán megszerzett termékeket. Ez nagyban megkönnyítette helyzetemet, mert nem kellett más közvetítőkön keresztül értékesítenem „árumat” és így több maradt a családi kasszába. Ha elhiszik Nekem, akkor kettőnk között elmondom, hogy ezek a viszonteladók szép számmal vannak csendes kis városunkban és nem is mindegyik a bűnüldöző szervek ismerősei, egyszóval zömében olyan emberek, akik legális üzletet tartanak fenn és mindenki által ismert és elismert emberek. Egyszóval olyan vállalkozók, akik átveszik féláron a lopásból vagy egyéb bűncselekményből származó termékeket és Ők legálisan árusítják a saját üzletükben. Szóval Ők a Mi „munkaadóink”. Persze ezek az üzletemberek szívfájdalom nélkül átveszik a szállítók által kilopott élelmiszeripari termékeket is, miközben vendégül látják a kisváros elitjét és pimaszul gazdagodnak napról, napra. Tehát ezért könnyű pénzkereset e tevékenység, ha megvannak a megfelelő kapcsolatok. Természetesen ezek a kapcsolatok csak addig tartanak, míg valaki nem kerül nehezebb helyzetbe, magyarul nem kerül a törvény látókörébe. Ezután ha a büntetését letöltötte az illető, nehéz ismét ugyanannak a viszonteladónak értékesíteni termékeit, mert félnek a következményektől, ugyanis már előfordult, hogy valaki alkut kötött a hatósággal cserébe a viszonteladó kilétének felfedéséért és lebuktatásáért, enyhébb büntetést, jobb esetben büntetlenséget kapott. Persze ez Rám nem illett volna, ugyanis Én nem vagyok ilyen megvesztegethető személy.

      Kicsit a családi életem alakulásáról is essen néhány szó. Ezidőtájt ideje volt saját családot alapítani, mely a Mi fajtánknál nem megy olyan könnyen. Sajnos nem nősülhet egyik fajta cigány a másik fajtával, ezt szigorú íratlan törvények mondják ki. Tehát olyan lányt kellett keresnem aki, az Én fajtám beli, vagy nem, de Ő sem törődik ezzel és a szülei sem tartják ezen szokásokat. Nos Nekem sikerült kifognom egy nem fajtám bélit, de kisebb családi ódzkodás után sikerült összeköltöznünk. Ez más számos problémát is felvetett, mert nagyobb családot kellett eltartani és ezt egyedül Nekem kellett megoldani, mert apósom és anyósom is munkanélküli volt, bár becsületükre legyen mondva, néha alkalmi munkából tartották el magukat és később úgy vettem észre még örültek is választásomnak illetve későbbi összeköltözésünknek, mert így egy éhes szájjal többet kellette betömni és még valami kis pénzre is számíthattak Tőlem. Bevallom eleinte tartottam attól, hogy illegális tevékenységeim sora zavarni fogja Őket, de egy kis iudő elteltével ez a félelmem is elmúlt. Cigány szokás még, hogy ha egy lány összeköltözik egy fiúval, akkor Őket férjnek és feleségnek, magyarul házastársaknak ismeri el a cigány közösség. Tehát Mi férj – feleség lettünk az Én 15 és a feleségem 14 éves korára. Ez nem, igazán kirívó a mi társadalmunkban. Odaköltöztünk az Én szüleimhez, ahol szűkösen ugyan, de elfértünk. A családból csak Én voltam még aki nem alapított külön családot, a többieknél már egy – két gyermek is volt. Szüleim egy darabig nem örültek a dolognak, de később beletörődtek sorsukba, némi fenyegetés és testi erőszak előtérbe helyezésére. Nálunk természetesen nem volt még szó apróság érkezéséről, de ebben nem lehettem olyan biztos. Az idő múlásával, majd úgyis kiderül, legalább lesz egy kis legális pénzkereset is. Ekkor már elég jól virágzott a jövedelemszerző tevékenysége. Sajnos nem gondoltam olyan dolgokra, mint árulás vagy behúzás, ezért következett be, ami egy kicsit kivont a forgalomból.

 

07. 16. hétfő:

  

      Mint minden rendes családfő, Én is elindultam „munkába”, de ez a tevékenység nem a korai időszakra datálódik, így nem voltam egy korán kelő típus. Egyszóval dél előtt nem igen kerültem ki az ágyból, bár lett volna miért korábban kelni, ugyanis szeretett oldalbordám nem volt éppen a tisztaság és a rend mintakép, elkelt volna némi noszogatás, na de ezért ki kel fel? Azért van az embernek anyja, hogy megtanítsa menyét elemi tevékenységek elvégzésére, bár nemegyszer előfordult, hogy erős veszekedésre ébredve el kellett beszélgetne feleségemmel, melynek legtöbbször tettlegesség lett a vége, magyarul jól eltángáltam, mert pénz olvasva, asszony verve. Erre Ő legtöbbször kilátásba helyezte, hogy visszaköltözik a szüleihez, bár tudta, hogy nem látják szívesen, sőt lehet, hogy apja is ekképpen adná tudtára, hogy Neki kötelessége szót fogadni férjének és tenni asszonyi kötelezettségeit. Egyszóval anyámra bíztam feleségem okítását és aludtam, míg a kötelezettségeim ki nem szólítottak ágyikómból, akkor aztán egy késői ebéd elfogyasztása után elindultam szokásos beszerző körutamra, ami vagy egy bolt, vagy egy nyitva felejtett családi ház volt. Egy ilyen körúton találkoztam egyik régi ismerősömmel, aki megkérdezte, hogy nem e gondolkodtam még azon, hogy segítséget alkalmazzak. /”egyéni vállalkozó”/ Meggondolandó mondtam, erre Ő ecsetelni kezdte a dolog mibenlétét. Annyiból állna ez a lehetőség, hogy arra alkalmas személyt vonunk bele a dolgunkba. Kettő nővel már lehet mit kezdeni, mondta ismerősöm. Ők ha ügyesek, nagy cigányszoknyák belsejébe nagyobb zsebeket varrva viszik ki az általuk megszerzett árut a boltokból és aki kint várja Őket az utcán az gyorsan átveszi tőlük az árut és már megy is tovább. Ez lenne a dolog lényege és Számomra még a lebukás veszélye is kisebb. Nem szaporítom a szót, ezek után így dolgoztunk. Társam, mert időközben társultunk, autóval érkezett minden alkalommal értünk, bementünk az előtte kiválasztott boltba, körülkémleltünk, megállapodtunk a lopás részleteiről és beküldtük „vásárolni” a lányokat, mi pedig kint vártuk Őket az üzlet előtt. Mikor elvégezték a bevásárlást, beültek az autóba és már ott sem voltunk. Ez egy jó jövedelmező tevékenység volt és aránylag kevés rizikóval járt részünkről. Sokáig így működött társas vállalkozásunk.

 

09. 21. csütörtök:

 

      Ez volt az egyik gyászos nap az életemben. Szokásos utunkra indultunk a lányokkal és társammal, de indulás előtt már volt egy rossz érzésem, bár megmagyarázni nem tudom az okát. Egy vidéki város szupermarketjét kerestük fel és elég jól sikerült vásárolni, amiből következően jól el lettünk volna eresztve lével. Sajnos a sors, vagy valami más közbeszólt. Visszautunk alatt kevés szó esett közöttünk, ami egy kicsit furcsa is volt, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, hisz nem először fordult elő, hogy nem, volt a társaságnak kedve beszélgetni. Egyszóval visszautunk alatt megállította autónkat egy rendőrjárőr, amit közlekedési ellenőrzésnek véltem, de napok múlva kiderült, hogy korántsem az volt. Na ne szaladjunk az események elébe. Egyszóval ezen az ellenőrzésen lebuktunk, megtalálták Nálunk az ellopott árut. Erre bekísértek Bennünket a kapitányságra és elkezdődött életem első szabadságvesztésének tortúrája. Többszöri kihallgatás, szembesítés és a szokásos rendőri eljárás után, mivel fiatalkorúnak számítottam, a Tisztelt Bíróság tekintettel büntetlen előéletemre, négy hónap fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztés büntetést kaptam. Ügyvédem elmondása szerint elsőre azért kaptam egyből letöltendőt, mert Én voltam társaim és a rendőrség szerint is az egész cselekmény kigondolója és több esetet is bizonyítani tudtak társaim vallomása és egyéb bizonyítékok alapján, ( ekkor sejtették Velem, hogy nem véletlen közúti ellenőrzésen buktunk le ) valamint az egész okozott kár elég tetemes volt. Egyszóval egy kis időre be kellett vonulnom a börtönbe. Ez egy kicsit akkor rosszul esett, de később rájöttem, hogy nem volt hiábavaló az ott eltöltött idő. Természetesen az előzetesben töltött időt beszámították a büntetésembe, így hamarosan ismét kívülről nézhettem a bejárati kaput. Azzal indítottak útnak a Nevelők, hogy remélik ennyi idő elég tanulópénz volt és rendes ember lesz belőlem. Én ezt meg is ígértem, amit akkor lehet, hogy komolyan is gondoltam. Persze azt mondták el kell helyezkednem dolgozni, amiben a kinti pártfogóm is segíteni fog. Ezt sajnos nem tudtam elkerülni, de amit a bent töltött idő alatt a dörzsöltebb nagyfiúktól megszerzett tudásomat nem akartam elveszíteni, ezért nem nagy hangsúlyt fektettem a munka keresésére. Persze, pártfogóm szerezte számomra a munkát így kénytelen voltam elhelyezkedni. Képzelheted mennyire tetszett a korai kelés, a napi robot és a megalázóan alacsony kereset? El is határoztam, hogy amint lehet felkeresem a régi cimborákat és kereset kiegészítés után fogok nézni. Természetesen mindezt a pártfogóm és a hatóság tudta nélkül.

 

09. 23.szombat:

 

      Sajnos ez az a nap, amikor kevés lehetőség nyílik egy magamfajta „munkás” embernek. Ezen a napon kevesebb üzlet van nyitva, bár a tömeg nagyobb, így a zsebes tudásomat kezdtem kamatoztatni. Azt hiszem egész jól kitanítottak a benti „egyetemen”, mert rövid idő alatt kerestem meg az egész következő heti betevőre valót. Könnyű kereset ez, csak kevés. Azt hiszem lehet ennél sokkal több is, de ez még későbbi zene.

 

10. 07.szombat:

 

      Ezen a hétvégén kerestem először tetemes pénzösszeget. Sajnos Nekem mindenről a pénzkereset jut eszembe, talán azért, mert abból volt eddigi életemben a legkevesebb. Már gyerekkoromban is szerettem volna jobban élni, nyaralni járni és olyan játékokkal játszani, mint más gyerekek, de ez a lehetőség szüleim életmódja miatt soha nem adatott meg. Ezért is határoztam úgy, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy jobb sors jusson az én utódjaimnak. Azt is eldöntöttem, hogy sok gyermeket fogok nevelni, mert nagyon szerettem a gyerekeket. Tehát ezért minden gondolatom a pénzkereseten forgott. Azt nem mondhatnám, hogy munka is érdekelt volna, de mint később látni fogod, kényszerűségből el kell helyezkedni egyszer – egyszer egy kis időre. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, mikor elindultam a városba. Bent találkoztam régi cimboráimmal, akik éppen nagyobb összegű arany ékszereket akartak a „zaci” – ba (zálogház) beadni. Eredetét nem firtattam, mert ebben a körben nem illik. Azt magyarázták, hogy ebből a tevékenységből elég jól meg lehet élni és nagy a jövedelmezősége. Hát ez a tevékenység abból áll, hogy a mások által lopott, rabolt ékszereket a zálogházban legalizálják. Természetesen nem azok akik megszerzik, hanem olyan hasonszőrűek, mint Én. Magyarul megkeressük azokat az embereket akik megszerzik ezeket az ékszereket, felajánljuk megvételüket, természetesen úgy, hogy nekünk is megérje, majd beadjuk a „zaci”- ba. Legtöbb esetben hamis személyi igazolvánnyal tesszük mindezt, de az erkölcs már senkit sem érdekel egy bizonyos idő után. Ez az a tevékenység, ami a mai napon jól jövedelmezett és elindított a komolyabb pénzszerzés útján. Miután barátaimat elkísértem egy ilyen útjukra, ezáltal megismerkedtem olyan emberekkel, akikkel ilyen üzleteket lehetett lebonyolítani. Meg kell említenem kedves naplóm, hogy mindezen leírtak alapján nem éreztem Magam rossz embernek, csak a körülményeim áldozatának. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy nem is kaptam senkitől olyan útravalót, amely más embert faragott volna Belőlem. Később, mikor más a nevelőim segíthettek volna, akkor már nem érdekelt az egész, mert megismertem az élet könnyebbik oldalát és mint azt tudni illik az a nem járható út, de izgalmasabb, könnyebb és sokkal jövedelmezőbb. Ezek voltak a gondolataim mikor tájt betöltöttem 18. életévemet.

 

02. 18. kedd:

 

      Nagykorúvá válásom több okból is jelentős fordulópont az életemben. Ekkortól nagyobb lehetőségek nyíltak meg előttem, de az ország többi állampolgára is nagyobb lehetőségekhez jutott. Országunk átesett egy csendes rendszerváltozáson, mely azt eredményezte, hogy országaink határai megnyíltak, a rendszer demokratikusabb lett, új törvények születtek. Nagyobb lett a mozgástér, ezáltal több „munkára „ nyílt mód. Ez a viszonylagos mozgástér növekedés, valamint a lojálisabb bánásmód a fajtámmal szemben, lehetőségek tömkelegével állt elő. Először is családom részére kellett gondoskodnom valami állandó és saját otthonról, de munkaviszonyom és ezáltal rendszeres jövedelmem nem lévén, elég szűkre szabottan gondolkozhattunk. Azt végképp eldöntöttem, hogy jelenlegi helyzetünkben nem húzhatjuk tovább, ugyanis második gyermekünket várta a feleségem és egyre szűkebb lett szüleim otthona. Több lehetőséget is hallottunk, de mindegyik a fent említett feltételek hiánya miatt hiúsult meg. Ekkor már elég jól kerestem a fentebb leírt tevékenység és apróbb lopások és „üzletelések” révén. Sajnos természetemből és neveltetésemből adódóan a világ összes pénze nem lett volna elég, sőt a megkeresett pénz sem nagyon melegedett meg a zsebemben, mert a rendszerváltozás hozta magával a szerencsejátékok és egyéb illegális tevékenységek tömkelegét is. Nagyon megszerettem a Casinó légkörét, ami viszont tetemes pénzösszegeket emészt fel, kevés haszonnal. Magyarul rászoktam a pénznyerő játék automatákra, ezáltal minden megkeresett fillér ide vándorolt a zsebemből, sőt többször előfordult, hogy a feleségem számlájára utalt szociális juttatások is ott landoltak. Ekkor nem nagyon érdekelt, hogy családomnak van – e mit ennie, vagy be tudjuk – e fizetni a járulékos költségeket. Napról napra éltünk a saját nemtörődömségem miatt. Sajnos a napi gondok nem igazán érdekeltek, ezért minden a feleségemre hárult. Ez csak sokkal később tudatosodott bennem, de erről majd akkor. Egyszóval idáig jutottam.

 

07. 21. csütörtök:

 

      Szeretnék Én is jogosítványt szerezni, mert lehetőségeim messze jobbak lennének. Persze ez sem lehetséges legális úton, tehát meg kell keresnem ennek is a fekete lehetőségét. Azt nem mondhatom, hogy könnyen mennek dolgaim, de panaszra sincs okom. Biztosan van valaki aki ebben is tud segíteni. Találtam is barátaim és ismerőseim segítségével olyat, aki segített jogosítványhoz jutni, mégpedig személy és teherautó vezetésére jogosítóból egyaránt. Ez egy kis pénzembe került, de a cél érdekében tud spórolni az ember, ha akar. Ezt kispóroltam, mert nagyon akartam. Mikor ez is meg volt, kellett egy autó is. Többszöri próbálkozás után, találta egy olyan „parasztot”, aki eladta régi LADA típusú gépkocsiját és még abba is beleegyezett, hogy ne írassam a nevemre, hanem mint üzembentartó vettem meg Tőle. Ezáltal az átírási költségeket megspóroltam és természetesen semmilyen költséget nem akartam és nem is fizettem a gépkocsim után. Ekkor jött még csak el az Én időm. Mint utazó nagykövet, úgy jártam a környező és távolabbi településeket. Először csak a régi jó ismerős lányokat vittem beszerző körútra, később már a feleségemet is.  Nagyon jól éltünk ekkor. Ez idő tájékán vetődött fel ismét a saját ház vásárlásának ötlete. Ismét végig jártam minden lehetőséget, de munkaviszony nem lévén, nem is álltak szóba Velünk. Többszöri vívódás után elhatároztam, hogy beadom a derekam és elhelyezkedek dolgozni.

 

10. 03. szerda:

 

      Komolyan elindultam munkát keresni. Előbb persze egy kis pénzt is kerestünk, amiből most kivételesen félre is tettem valamelyest. Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne menjek be a játékterembe, de a cél érdekében vállaltam. Persze ez nem teljesen igaz, mert munkakeresés közben útba ejtettem egyik kedvenc helyemet és pár ezret beleszórtam a gépbe, de ez nem volt jelentős összeg és hamar odébb is tudtam állni. Munkakeresésem nem sokára sikerrel járt. Többszöri próbálkozás után felvétettem az egyik helyi üzemben anyagmozgatónak. Azt hiszem ez az Én képzettségemnek igazán megfelelő munkakör volt, de a kereset megalázóan kevés. Persze egy percig nem estem kétségbe, ugyanis a három műszak mellett mindig lesz idő egy kis mellékkeresetre. Egyszóval elkezdtem dolgozni és továbbra is jártuk a tisztességes tolvajok útját. Így kiegészítvén legális keresetemet, egész jól elboldogultunk és még a rezsit is majdnem mindig befizettük. Persze azért a kábeltévé a villany és a víz számlái nem mindig érkeztek meg a szolgáltató számlájára. A vízzel oly módon meg növekedett tartozásunk, hogy csak csökkentett vízfogyasztást engedélyezett Nekünk a szolgáltató. Persze ez sem okozott különösebb gondot, mert az általuk leszűkített víznyomást egy ügyes barátom pillanatok alatt visszaállította így nem volt ezzel sem gondunk, sőt még vizet sem kellett fizetnünk, ugyanis időközben megtudtam, hogy törvényeink szerint teljesen nem köthetnek ki bennünket a hálózatból, tehát ha nem fizetünk, akkor sem tudnak Velünk mit kezdeni.

 

04. 07. csütörtök:

 

      Eltelt pár hónap. Közben kitavaszodott és Én még mindig dolgoztam. Meglepetést okoztam saját magam számára is, de valamiért tetszett ez a munka. Jó volt a társaság, az emberek hamar elfogadtak, sőt mondhatni lehet, hogy meg is szerettek. Ezt a főnökeimre is elmondhatom és ez így együtt nagyon tetszett. Persze ez nem tett vakká és nem felejtettem el egy pillanatra sem, hogy honnan jöttem és hol a helyem. Szerettem volna azt hinni, hogy nem fogják éreztetni Velem származásomat és hovatartozásomat, de sajnos az élet közbeszólt. Történt egy bizonyos dolog, ami rádöbbentett a valóságra, de ez jóval a munkába állásom után volt. Teltek a napok, dolgoztam, mint a többi és szerettem volna elhitetni saját magammal és a munkatársaimmal is, hogy jó dolgozó vagyok, Mindezt azért, hogy legyen egy saját házunk. A beszerző körutakra már csak a feleségem és Én mentünk. Egész jól éltünk és a gyerekekre is többet kezdtünk költeni. Szeretném azt hinni, hogy így maradhat, de az élet nem ilyen. Egyik délután azzal fogadott feleségem, hogy levelet kapott a városi Cigány Kisebbségi Önkormányzattól(mert a rendszerváltozás után ilyen is alakult), amelyben azt tudatták Velünk, hogy lehetőség van önkormányzati bérlakás igénylésére. Ekkor kezdtem azt hinni, hogy mégis csak van Isten. Ehhez azt kell tudni, hogy feleségem a városban volt bejelentkezve mint állandó lakos, de sosem lakott azon a lakcímen, de ez a jelen esetben nem számít. Azt a házat, ahova Ő be volt jelentve, időközben az Önkormányzat szanálásra írta ki, ezáltal lett jogosult bérlakásra. Gyorsan be is mentünk a CKÖ-hoz, ahol közölték Velünk, hogy a város egyik újonnan épült lakóházában választhatunk lakást. Elmentünk, megnéztük a lakásokat, de egyszerűen nem nyerte el tetszésünket, így nem fogadtuk el. Mondták az önkormányzatnál, hogyha ezt most és itt nem fogadjuk el, akkor nem tudják megmondani mikor lesz lehetőség legközelebb lakáshoz jutni. Mi hajthatatlanok maradtunk, így nem lett az önkormányzati lakásból semmi. Továbbra is laktunk  a szülői házban  és kerestük  a lehetőséget az elköltözésre.

 

 11. 16. vasárnap:

 

      Igazán megérdemlek egy kis pihenést. Több mint egy éve dolgozom a mostani munkahelyemen és úgy érzem nagyon fáradt vagyok. Még szabadságon sem voltam és a mellékkereset is sok energiát emészt fel. Kivettem pár nap szabadságot, amit pihenéssel fogok nagyrészt eltölteni, de a téli tüzelőt is haza kell hozatnom, fel kell vágatni és behordani fedett helyre. Talán belefér a pár nap szabadságomba. Közben elhatároztam, hogy gyermekeinek olyan karácsonyt teremtek, amilyen még a Mi házunkba nem volt. Kézügyességem jó, ezért úgy gondoltam faragok egy hintalovat a gyerekeknek és ezt a mostani szabadságom alatt szeretném elkezdeni. Családom egyre többször említette, hogy milyen sokat változtam, mióta dolgozok. Persze ez így lehet, hogy külsőre igaz, de Én nem így érzem. Szeretném hinni, hogy így lesz, de fenntartásaim vannak az akaraterőmmel kapcsolatban. Az a baj, hogy mindig a rossz oldaláról közelítem meg a dolgokat és az emberekbe sem bízom, ezáltal nincs akaraterőm felülemelkedni problémáimon. Vannak persze olyan gondolataim, amik saját sorsom és családom sorsának jobbra fordítását eredményeznék, de sajnos a hogyan mindig eltántorít. Utólag azt gondolom, minden másképpen alakult volna, ha Én is másképp gondolkodom és az emberek  szemlélete, fajtám iránti ellenszenve más lett volna. Azt hiszem a Rólunk kialakult képről mi magunk tehetünk a legjobban, hiszen eszünkbe nem jutott oly módon élni és viselkedni, ahogy azt a társadalom elvárta volna. Azt hiszem ennek nagy többségében az az oka, hogy a családban kapott neveltetés és az identitásunkból eredő viselkedés, kultúra mássá tett Bennünket. Mindig a dolgok könnyebbik oldalát fogtuk meg. Nem igazán akartunk olyanná válni, amilyenné a közösség elvárt volna Bennünket. Túl kötöttnek éreztük volna azt az életformát.

 

12. 23. kedd:

 

      Elkészült a hintaló. Örömöm nagyobb volt, mint gondoltam. Nem hittem volna, hogy a sikerélmény ekkora örömmel jár. Sikerült a szabadságom ideje alatt a fát is haza vitetnem, össze fűrészeltettem és az utcában lakó fiatalabb cigánygyerekekkel pár forintért össze is vágattam. Ez volt a későbbi egyik jövedelem forrásom alapja. Készültem a másnapi karácsony szentestére. Nekem emlékezetem szerint sosem volt igazi karácsonyom és eddig még a gyermekeimnek sem. Reméltem, hogy ez után a karácsony után másképp lesz. Szerettem volna olyan karácsony estét és minden ünnepet úgy megünnepelni, ahogy a munkatársaimtól hallottam, hogy Ők hogyan ünnepelnek. Furcsa volt számomra a születésnapi partik, a névnapi köszöntők és egyáltalán ezek megünneplése. Szeretném azt hinni kedves naplóm, hogy az Én életem is rendes kerékvágásba kerül. Mindez köszönhető a munkahelyemen körülvett társaságnak az emberek Velem szemben tanúsított magatartásának. Szerettem volna elhinni, hogy mindezek után jó családi életet élhetnénk, tisztességgel felnevelhetnénk gyermekeinket.

 

12.24.szerda:

 

Eljött a nagy nap, amikor mindenki megkapta ajándékát. A gyermekeimnek Én is átadtam az ajándékot. Soha nem láttam ekkora örömöt gyermekeim szemében. Azt hiszem ez volt életem legszebb karácsonya. Most kezdem megérteni, mit jelent a család. Eddig nem tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba. Ilyenkor gondolkodik el az ember az elmúlt esztendőkről, mit miért és hogyan tett, illetve miért kellett azokat a dolgokat megtennie?!

Ilyenkor sajnálja az ember, hogy nem úgy élte az életét, mint mások. Itt kell szembesülnie az általa elkövetett dolgokkal. Reménykedem, hogy későbbi életem ezen gondolatok jegyében telik el.

 

02. 11. Hétfő:

 

      Ismét a taposómalom. Kellemesen elteltek az ünnepek, megnéztük a gyerekekkel a TV – ben közvetített tűzijátékot. Öröm csillogott szemünkben és büszkeség töltött el, hogy ilyen családom van. Ünnepek után jöttek a szürke hétköznapok, de már nem teltek olyan nehezen, mint előtte. Láttam értelmét az életnek és a munkámnak. Az eszembe sem jutott, hogy folytassam előző életemet. Persze az anyagi lehetőségek igencsak megfogyatkoztak, de mindenre jutott, amire kellett. Szorgalmasan dolgoztam, munkatársaim és főnökeim megelégedésére. Nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy így is lehet boldogulni. Sajnos szüleim és környezetem nem ezt az életformát sugallták. Azt hiszem végleg sikerült kilábalnom a szegénységből és a megbélyegzettségből. Rendes munkáért, rendes megbecsülés. Ez jellemezte mostani életemet.

 

03. 07. vasárnap:

 

      Minden hétvége a családom és nem ritkán a barátok körében telt. A játék automaták nem vonzottak mint régen, bár mindig szakítottam egy kis időt rájuk, de korántsem annyit és akkora összegben mint régen. Sajnos ez egy életen át követő tevékenység, melyet lehet többé és kevésbé művelni. Én egyenlőre meg tudtam állni, hogy a közelébe sem sokat tartózkodjak.

Ezektől függetlenül, életem kezdett rendes kerékvágásba állni, amit sokan(hiszen még magam sem nagyon) nem tudtak volna elképzelni. Azt, amit a börtön és a nevelők, valamint a szülők nem tudtak elérni, azt a közösség és a célkitűzés elérte. Éltem a mindennapokat rendes családfőként, aminek egyenes következménye volt harmadik gyermekünk megszületése. Immáron öt fősre növekedett családunknak egyre kisebb lett a szülői ház. Egyre sürgetőbbé vált valamilyen megoldás keresése. Most hogy már volt munkahelyem, rendszeres jövedelmem, merészebben gondoltunk jövőnkre. Feleségem is tisztességesen nevelte gyermekeinket, nem sok beleszólást engedett a gyereknevelésbe, miáltal nagyobb gyermekeinken mutatkoztak az értelem és az okosság jelei. Büszkék is voltunk rájuk. Végre azt éreztem, hogy valakiket nevelhetek a fiaimból és a lányaimból. Úgy gondoltam, hogy végleg szakíthatok a múltammal, amit még nem is olyan régen a lehető legjobb megoldásnak tartottam, néha egyetlenként is.

Hát naplóm azt hiszem ilyeténképpen teltek volna napjaim, ha nem következik be valami, ami megváltoztatta ismételten az életemet.

 

05. 11. szerda:

 

      Ugyanúgy kezdődött ez a munkanap is mint a többi. Mindenki tette a reggeli dolgát, amíg egyszer a főnök ki nem kiabált az irodájából, hogy a csoportvezető menjen be hozzá. Ez nem volt furcsa, mert a zaj miatt elég hangosan értekeztünk egymással. Egyszóval a csoportvezető bement a főnökhöz. Pár perc elteltével gyászos képpel jött oda hozzánk. –Emberek! Sajnos rossz hírem van számotokra. Valaki rendszeresen dézsmálja az öltözőszekrényeket. Több alkalommal is jelzést kapott a főnök. Az a kérése, hogy derítsük ki, ki lehet a tolvaj.

      Ekkor többen is Rám néztek, még olyan kollégák is akivel közvetlenül együtt dolgoztam idestova már több mint másfél éve, akikről azt hittem ismernek és megbíznak Bennem. Sajnos csalatkoznom kellett. Mindenki egyből elkönyvelte, hogy csakis Én lehetek a tolvaj. Tudták az előéletemet és kérdés sem merült fel az embereknek e becsületességemről. Sajnáltam, hogy így kellett csalatkoznom, de nem láttam értelmét a hadakozásnak, ha eldöntött tényekkel álltam szemben. Nem mondták ki, de napokon keresztül éreztették Velem, hogy meg vannak győződve az igazukról, bár senki nem tudott ellenem bizonyítékot felhozni. A lopások abbamaradtak, így mindenki azt gondolta, megijedtem és nem merek többet ilyet tenni, de nem is jött szóba gondolataikban sem másik elkövető személye. Hát így történt, hogy a munkaviszonyom véget ért. Úgy éreztem, ilyen légkörben nem lehet tovább dolgozni. Sajnos nagyon fájt, hogy az embert akik elég régóta ismerik sem védik meg illetve nem adnak lehetőséget igazának bebizonyítására. Pár nap elteltével beadtam felmondásomat, amivel álmaim, vágyaim és rendes kerékvágásba jutott életem ismét a perifériára szorult.

 

08. 09. hétfő:

 

      Ismét a régi „munkám” – ból élünk. Sajnos visszacsúsztunk oda, ahol másfél évvel ezelőtt éltünk. Saját otthonra kilátásunk sem volt. Az előző munkahelyem után nem tudtam másikat szerezni, így kénytelen voltam a régi ismerősöket felkeresni és folytatni  azt a tevékenységet.

Továbbra is a bolti lopások, az orgazdaságok és a játéktermek voltak jövedelmünk forrásai illetve kedvenc időtöltésem. A munkahelyemen ért sérelem miatt egy darabig keseregtem, de sajnos semmit nem tettem annak érdekében, hogy ismét elfogadjanak az emberek, inkább sértődötten odébb álltam és mint megbélyegzett éltem életemet. Legalábbis Én azt hittem. A társadalom nem emiatt bélyegzett meg Bennünket, de ekkor még a sértődöttség és az emberek irántam tanúsított magatartása ezt mondatta Velem. Éltük a megszokott életet és nem gondoltunk egyenlőre másra, csak a mindennapi megélhetésre. Egyre többet vállaltunk, egyre több helyet kerestünk fel, emiatt aztán kezdték felismerni a feleségemet, miáltal egyre nehezebb lett a lopás. Egyszer majdnem le is buktunk, de akkor még sikerült megúszni. Egy mikulás ünnephez közeli napon gyermekeknek csokoládét akartunk lopni, de észrevettek bennünket. Ezt az esetet megúsztuk a helyszínen kifizetett bírsággal. Egy másik alkalommal már nem volt ilyen szerencsénk. A feleségem éppen egy speciálisan átalakított cigány szoknyában akart kihozni az egyik supermarketből márkás parfümöket, amikor lebukott. Nem hagyhattam magára, ezért követtem Őt a rendőrségre. Ott több órás kihallgatás után elengedték, de büntetőfeljelentést kezdeményeztek, melynek következményeként a helyi bíróság 8 hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélte. El sem tudtam képzelni, mit teszek ezen idő alatt. Mielőtt be kellett vonulnia a börtönbüntetését letölteni, minden gyerekekkel kapcsolatos teendőt átbeszéltünk és megígértette Velem, hogy nem engedem anyámnak nevelni Őket. Én mindent meg is ígértem, bár tudtam, hogy nem fogom tudni, megtartani. Nem vagyok olyan, aki otthon ül és neveli a gyerekeit. Sajnos tudtam azt is, hogy valamiképpen át kell szervezni az életünket, mert a feleségem szabadulása után a nevelőtisztek és a pártfogók nem fogják szem elől téveszteni, tehát kell valami legális elfoglaltságot keresnie.

 

08.13 péntek:

 

Gondoltam, hogy nehéz lesz, mikor bevonul, de nem gondoltam, hogy hiányozni is fog.

Mindenesetre tovább kell lépni! Elvittem a bevonulására és megvártam, míg bemegy, majd elindultam a városban. Látszólag céltalanul, de minden céltalan utam egy felé vezetett, valamelyik játékgéphez! Mint minden alkalommal, most sem volt szerencsém. Még jó hogy hazafelé útra hagytam valamennyi pénzt, így haza tudtam menni és tényleg üresnek éreztem magam. Otthon a gyerekek minden második szava az anyjuk volt, ezért inkább aludni mentem, mert nem tudtam mit mondjak. Azt mégsem mondhattam, hogy börtönben van az anyjuk. Álmomban is az jött elém, hogy félresiklott életemen tudok e és akarok e változtatni.

 

09. 04. szombat:

 

      Megint egy olyan nap, mikor valamit lehet újítani és lesz is kivel! Pénztelenségem már-már tragikussá vált, ezért kellett valami, ami ezen segít. Megbeszéltem pár haverral, hogy meglátogatunk pár pénzes lakást, majd osztozunk, így talán pár napig kihúzhatom. Nem is értem miért nem jutott eszembe tisztességes munka keresése. Estére kelvén már jöttek értem, természetesen megint nem én voltam a „boss”, bár én tudtam a helyeket. Bátorsággyűjtés és terepszemle következett, majd egy teljesen lehetetlen helyen kötöttünk ki, ahol még nem ismert arcok voltunk, itt vártuk ki a megfelelő időpontot a végrehajtásra! A megfelelő időpontban elindultunk és „megcsináltuk” mind a három pénzes helyet, ahonnan elég szerény zsákmánnyal távoztunk, de előzetes becsléseink szerint nem olyan rossz a bevétel. Hajnal felé értem haza, azzal váltunk el, hogy harmadnap elmegyünk elpasszolni az árut. Azt hiszem minden gondolatom a pénzkereset körül fog forogni, amig az asszony börtönben lesz, mert tényleg nem szenvedhetnek hiányt a gyerekek.

 

09. 20. hétfő:

 

      Megkaptam az első levelet a börtönből, ami egy kicsit elszomorított, de nem azért mert a feleségem írása tört le, hanem azért, mert most ért el a tudatomig, hogy milyen sokáig kell nélküle boldogulnom. Na fel a fejjel, majdcsak lesz valahogy. Anyámra bíztam a gyerekeket és a múltkori pénzből maradt összeggel gazdagodva mentem a városba, valami okosságra szert tenni. Több ismerőssel is találkoztam, de nem igazán sikerült semmit kiokoskodni. A nap végén találkoztam egy emberrel, akivel beszélgetve felcsillant a remény, hogy jobbra fordíthatom családom sorsát. Azt hiszem az általa elmondottak tényleg kecsegtetőek és kivitelezhetőek, de addig, míg az asszony börtönben van, nem lehet megoldani, tehát meg kell várnom, míg szabadul. Nagyon egyhangúan telnek a napok. Játékteremből játékterembe, kisebb-nagyobb sikerrel, de annyi mindig összejött, amiből a családomnak tudtam enni adni és nem vették észre a pénz hiányát. Továbbra is anyámnál laktunk és Ő gondoskodott a gyerekeimről. Még nem sikerült annyit összeszedni, hogy saját lakáson törjük a fejünket. Most meg, hogy egyedül maradtam, semmit nem tudok tenni azért, hogy ez változzon.

 

04. 17. kedd:

 

      Csak letelt! Hát nehéz volt ez így utólag visszagondolva, de egyhangú is. Semmit nem tudtam írni neked naplóm, mert minden nap egyformán telt és a várakozás, hogy végre esély lehessen végrehajtani tervemet, hogy a volt barátom által elmondott lehetőséget megragadjuk, de ezt alaposan elő kellett készíteni, amihez kellett az asszony is, ezért vártam nagyon a szabadulást, ami most eljött. Beutaztam érte a városba és nagy bevásárlást tettünk, de meg kell említenem, hogy előtte pár nappal szintén elmentem pár haverral egy kis pénzszerzésre. Így a szabadulás napján volt némi tőkém, amiből bevásárolhattunk és vihettünk valamit a gyerekeknek, mert az anyjuk most jött ki a kórházból ( Ők úgy tudják, mert ezt találtam ki ) és azt ígértem nekik, hogy valamit biztosan fog hozni nekik ha felgyógyul. Hazafelé utazás közben nagy vonalakban elmondtam tervemet, amit az asszony is támogatott és abban maradtunk, hogy egy kicsit pihen itthon és utána visszatérünk a dologra. Otthon a gyerekek nagy örömmel fogadták és még én is meglepődtem, hogy amennyire nem mutatták, hogy hiányzik az anyjuk, annyira oda voltak a boldogságtól. Ilyenkor repes az ember szíve és most döbben rá, hogy érdemes vállalni mindent a gyerekek érdekében, csak a munka nem jön össze valahogy, meg a saját lakás. Szóval elég szépen sikerült a gyerekeknek visszajuttatni az anyjukat, anélkül, hogy bármit megtudtak volna. Persze anyám mindenről tudott, de Ő sem mutatta, hogy neheztelne, pedig minden gond az Ő nyakába zúdult. Köszönet érte és Neked megígérem napló, hogy alkalomadtán meg is teszem, de sajnos most nincs lehetőség kifejezni hálámat.

 

04. 21. szombat:

 

      Anyám elvitte a testvéréhez a gyerekeket, most nyugodtan meg tudjuk beszélni a tervemet és meg is lehet kezdeni a felkészülést erre a számunkra sorsfordulónak érzett utazásra. Igen utazást mondtam, mert amit a barátom mondott, az az volt, hogy mostanság a romákat minden fenntartás nélkül fogadják menekültként Kanadában és annyi segélyt adnak, hogy simán megél belőle egy család, ha meg valami munkát is találsz, akkor úgy élhetsz, mint egy cigánybáró. Hát ez volt a nagy terv, de nem volt egyszerű, úgy kivitelezni, hogy senki ne tudjon róla, még az anyám se. Ezt beszéltük meg a gyerekek és az anyám távollétében. Abban egyetértettünk, hogy el kell menni, mert itt napról-napra melegebb lesz a talpam alatt a talaj és nem igazán akarom börtönben tölteni a fél életemet, meg persze az én múltammal és iskoláimmal, munkát sem nagyon találok (igaz nem is nagyon kerestem) tehát el kell menni és új életet kezdeni. Persze ehhez pénz is kell és meg kell érdeklődni, hogy miként is megy ez a dolog. Azt találtuk ki, hogy anyámnak csak annyit kell tudnia, hogy elutazunk az egyik unokatestvéremhez, aki Ajkán lakik és ott próbálunk valamit kiokoskodni, hogy hogyan lehetne jobban megélni. A gyerekeknek meg majd csak akkor mondjuk meg, ha már a reptéren leszünk. Akkor tehát a pénzszerzés lesz egyenlőre a legfontosabb. Arra gondoltam, hogy most egyedül fogok egy balhét csinálni és egyedül adok túl az árun, amiből aztán elutazhatunk.

      Egész éjszaka törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe. Reggel fáradtan ébredtem, de reggelizés közben jött egy hatalmas és gazdag zsákmányt ígérő ötlet. A környező faluk valamelyikében láttam, hogy csatornázás utáni útfelújítás van és nagyon sok munkagép van egy drótkerítéssel elzárt területen tárolva. El is határoztam, hogy elmegyek és körülnézek, de rá kellett jönnöm, hogy egyedül mégsem megy a dolog, ezért valakit be kellett vennem, akinek van autója is, mert ezeket a nagy gépeket, nem lehet mással elvinni. Addig törtem a fejem, míg eszembe jutott a szomszéd falubeli srác, aki talán hajlandó lesz elvinni, bár nehezen lehet ilyesmire rábeszélni, persze a pénz beszél….

      Elindultam hozzá és már előre elköltöttem a rám eső részt, pedig még azt sem tudtam, kinek fogom eladni a zsákmányt, mert ilyet még nem adtam el és a szokásos orgazdák nem foglalkoztak ilyesmivel, bár tippet biztosan tudnak adni. A srác ( nevezzük Józsinak ) meglepően hamar ráállt a dologra és meg is egyeztünk, hogy este eljön értem és már meg is csináljuk. Késő este meg is jött és meglepően nagy szakértelemmel hajtotta végre a gépek ellopását. Nagyon csodálkoztam, hogy még nem is őrzik ezeket a masinákat. Feltettünk a csomagtartóra kettő döngölőt és egy áramfejlesztőt, amikért reméltünk legalább fejenként 150,000 Ft-ot. Mikor már hazafelé mentünk, akkor mondta Józsi, hogy neki már nem ez volt az első, hogy ilyesmit elvitt és tud is valakit aki ezeket megveszi, de le kell vinni az alföldre. Hát akkor vigyük, mondtam. Hát nem is mentünk haza, hanem felpakoltunk egy halom lomtalanításból eredő holmit egy utánfutóra, ami alá eltettük a lopott gépeket és elindultunk az alföldre. Hamar sikerült is megegyezni egy vállalkozóval a gépek árában, ami még várakozásainkat is felülmúlta, ugyanis kiderült, hogy az áramfejlesztő egy modern masina, amiből kevés van az országban és nagyon jó szerkezet. Kit érdekel, ha jól megfizetik az árát. Hát így tettem szert egy komolyabb összegre, amiből már neki mertem vágni a nagy víznek túlsó partján új élet kezdetének.

 

05. 11. szerda:

 

      Sikerült szerezni repülőjegyet vasárnapra és még pár dolgot tudtam vásárolni is az útra és az ottani kezdéshez. Anyámat meggyőztük, hogy el kell innen menni, mert itt nem kapunk munkát és nehéz boldogulni. Úgy láttam elhitte, bár valami furcsát is észrevettem rajta, lehet, hogy csak így mutatta, közben nagyon jól tudta miről van szó. Mi nagyon készültünk, de a gyerekekkel ugyan úgy viselkedtünk, mint addig, nehogy idő előtt kiszivárogjon a tervünk. Sokat gondoltam arra, mit fogunk kint csinálni, hogyan fogunk az emberekkel szót érteni, hol lakunk, miből élünk, de a következő gondolat az volt, hogy biztosan nem engednek éhen halni egy menekült családot. Azt megtudtam időközben, hogy már a repülőtéren kérni kell a menekült státuszt és minden áron ragaszkodni kell ahhoz, hogy egy helyre tegyenek bennünket a gyerekekkel és az asszonnyal, mert könnyebb úgy boldogulni. Sokszor elképzeltem a repülőutat és az idegen országot, annak ellenére, hogy még soha nem láttam kívülről Magyarországot. Naponta többször megnéztem, meg vannak e a repülőjegyek és az összes okmány, mert én úgy gondoltam, ide már többet nem jövök vissza.

 

05. 15. vasárnap:

 

      Eljött a nagy nap. Hajnalban indultunk egy ismerős kocsival felvitt bennünket a repülőtérre. A gép indulása két és fél órával már fent voltunk a repülőtéren. Az ismerősünk visszafordult, nekünk már nem volt visszaút. Kicsit belülről elérzékenyültem, de nem mutattam, nehogy azt higgyék gyenge vagyok. A repülőtéren elmondtuk a gyerekeknek, hogy hova megyünk, mire ők sírni kezdtek, de megvigasztaltuk őket, hogy jobb lesz ott nekünk és egy kicsit megnyugodtak. Ott már volt több roma család is, akik vélhetően ugyanoda igyekeztek, mint mi, de nem vettünk róluk tudomást, nehogy kiderüljön a hatóságok előtt, hogy mit tervezünk. Eljött a beszállás ideje. A szokásos formaságok után elfoglaltuk helyünket a gépen és hamarosan már a légteret hasította repülőnk. Véget nem érő utazás után, bemondták a hangszóróba, hogy hamarosan leszállunk Kanadában, ekkor egy kis félelem vett erőt rajtam, de le tudtam győzni és készültünk az új életünkre. Landolás után elindultunk a kijárat felé, ahol már volt előttünk két roma család, ők már beszéltek valakivel. Közelebb értünk, akkor hallottuk, hogy Ők is menekült státuszt kértek és elirányították őket valahova. Mi is mikor odaértünk, mondtuk, hogy menekültek vagyunk, erre elküldtek minket egy tolmáccsal, egy külön helyiségbe, ahol egy hivatalnok mindenféle kérdést tett fel, de csak tolmácson keresztül értekeztünk és a felét nem értettük annak ami ott lezajlott. A végén azt mondták, egyenlőre itt kell maradni a repülőtéren, de hamarosan jön értünk valaki és elvisz bennünket egy szállodába., Nagyon fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy valahol leülhessünk és egy kicsit pihenjünk. A váróban egy padsorra ültettek bennünket, ahol a gyerekek egyből el is aludtak. A fáradtság miatt mi is elszunnyadtunk. Nem tudom mennyi idő telt el, de jót pihentem, mikor valaki felrázott és kérte, hogy menjünk vele. Ekkor már a gépünk több mint 17 órája leszállt. Nem is tűnt olyan soknak az eltelt idő, bár az alvás segített. Az időeltolódás egy kicsit éreztette a hatását, de nem volt vészes. Kísérőnk felültetett bennünket egy buszra és azt mondta, hogy ez el visz bennünket egy szállásra. Most már jó kezekben éreztük magunkat, de még nem voltunk biztosak abban, hogy itt is maradhatunk. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mi van akkor, ha betesznek bennünket egy cellába és a következő géppel küldenek bennünket haza. Hát nem így történt. Megérkeztünk nemsokára egy öregecske épülethez, amiről azt mondta egy nagyon rossz magyar kiejtéssel beszélő férfi, hogy ez a szállodánk. Bementünk a kapun, már fogadott bennünket egy ottani személyzetis, aki kijelölte a szobánkat és pár szóban elmondta a miheztartást, valamint azt, hogy másnap kapunk valamilyen papírokat meg egy kis pénzt, hogy tudjunk tisztálkodószereket venni és megtudjuk, hogy mi lesz a továbbiakban. Elég elfogadható szobát kaptunk és örültünk, hogy végre mosakodhattunk és lefeküdhettünk rendes ágyba. Kiadós alvás után, világos reggelre ébredtünk, bár időt nem tudtunk, de úgyis mindegy volt. Alighogy a gyerekek is felébredtek, már jött is egy férfi, aki tudott rendesen magyarul és elmondta, hogy nemsokára elvisz bennünket a személyes összekötőnkhöz, aki a továbbiakban segíti itt tartózkodásunkat, míg a per meg nem kezdődik. Erre egy kicsit megijedtem és megkérdeztem, hogy milyen per, de megnyugtatott, hogy csak a szokásos eljárás. Adott valamennyi pénzt is és mondta, hogy nyugodtan mehetünk bevásárolni a szállodától nem messzire lévő supermarketbe. El is mentünk és bevásároltunk, már amennyire keretünk engedte. Hát ez nem az otthoni környezet és nem azok a színvonalak, de ne részletezzem mert történt sokkal érdekesebb dolog is velünk.

 

05. 24. Kedd:

 

      Megismertük a helyi ügyvédünket és sok embert a szálláson, de nem sok olyasmi történt, amit le kellett volna írnom. Ma történt a legérdekesebb megérkezésünk óta. Ügyvédünk eljött reggel és mondta, hogy csomagoljunk össze, mert máshova megyünk lakni. Megörültünk, mert már nagyon untuk ezt a zsúfolt szállást és mindent egybevetve, nem is volt olyan jó. Hamar összepakoltunk és vártuk, hogy jöjjön értünk. Hamarosan jött is és egy furgonnal elvitt bennünket egy nálunk úgy mondanánk, hogy társasházas övezetbe, ahol egy lakásra mutatott és azt mondta, ezentúl itt fogunk lakni, míg a sorsunk el nem dől. Nagyon örültünk, bár még nem tudtuk miből áll az itt lakásunk. Hamar birtokba vettük a házat és álmomban nem hittem volna, hogy egyszer nekem is lesz saját (bérelt) lakásom. Hát ezért érdemes volt ennyit utazni és még a telefon is működött!

Valamennyi pénzt is kaptunk, hiszen nem voltak edények és evőeszközök, de még ágynemű és élelmiszer is hiányzott. Hát ezeket kipakolás után gyorsan megvásároltuk és élveztük, hogy van már sajátunk, amit érdemes lesz majd csinosítgatni, kereshetünk a gyerekeknek iskolát, meg valami munkát, amiből ki lehet egészíteni az itt kapott pénzt.

Hát így telepedtünk le Kanadában ami számunkra a lehetőségek hazája. Ha sikerül és mind a ketten el tudunk helyezkedni dolgozni, akkor egész tisztességesen meg tudunk élni, nevelni a gyerekeket, akiknek nem kell megtudni az otthoni múltat és mindent egybevetve, újra kezdhetjük az életünket!Este felhívtam anyámat, aki azzal kezdte, hogy tudta Ő ezt, de nem akart nekünk fájdalmat okozni, csak arra kér, hogy ha lehet jelentkezzünk minél sűrűbben!

 

05. 25. szerda:

 

      Eltelt az első éjszakánk a bérelt lakásban és most éreztem először igazán, hogy más életet is élhetek, mint eddig. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem arra születtem, hogy bűnöző legyek és nem is tartom magam annak, bármi is történt, mert még vissza tudok kapaszkodni, legalábbis reggel így éreztem. Olyan szép volt ez a reggel, telve reménnyel és örömöm átragadt kicsiny családomra is. Mindenki tervezgette további életét és azt hittük ez már így is marad, bár nincs a romának olyan szerencséje.

      Teltek a napok és nem jutottunk előre semmiben. Nem találtunk munkát és a pénzünk is egyre fogyott. A gyerekek el tudtak menni nyelviskolába, amit az ügyvéd keresett és már csak a pénz hiányzott a boldogságunkhoz. Nagyon sok helyet megnéztünk, de nincs iskolánk, nincs szakmánk nem ismerjük a nyelvet és így nem vesznek fel sehol. Elkeseredtünk, bár egyenlőre az ügyvédtől kapott pénz elég volt a megélhetésre.

 

06. 27. Vasárnap:

 

      Végre! Az egyik itt megismert magyar segítségével talán sikerül mindkettőnknek munkát találnia. Azt mondta, egy farmon keresnek zöldség csomagolására embereket. Nem valami fényes a fizetség, de meg lehet élni belőle. Hát elvállaltuk, mert már nagyon szorított bennünket a pénzszűke. El is vitt bennünket ehhez a farmerhez és fel is vettek bennünket. Egy hét után egész jó kis fizetséget kaptunk, bár ahogy hallottuk, messze voltunk az ottani minimálbértől, de mi nagyon örültünk neki. Sajnos örömünk nem sokáig tartott, mert a második hónap végén azt mondta a farmer, hogy elfogyott a csomagolni való és nem tud több munkát adni, keressünk valami mást. Hát így jártunk. Megint ott voltunk ahol a megérkezéskor és azon gondolkoztunk, hogy itt sem jobb az élet, ha az embernek nincs szakmája, nyelvtudása, ismeretsége és pénze. Ennyit a nagy Kanadai szabadságról. Persze az igazsághoz tartozik, hogy amíg kaptunk fizetést, addig elég jól éltünk és nem gondoltunk a jövőre, így nem volt egy fillér megtakarításunk sem. Az államtól persze kaptuk a segélyt és vártuk a tárgyalásunkat, de szerettünk volna jobban élni, bár sok reményt nem láttam rá.