- Aztán a
falhoz állítatta, és durr bele! Agyonlőtték! – pislogott rám Dorisz néni
huncut, cinkos mosollyal szemüvege fölül.

A kékkockás takarót, amivel a lábát
akartam betakarni a tolókocsiban, egy előkelő mozdulattal elhárította, közben karjáról

fellebbent a lengére szabott
szürke kabátkája szabadjára engedve csirkelábnyira soványodott, összeaszott
karját.

- Aztán mi
történt? – kérdeztem elhűlve.

- Semmi. A madarak felrebbentek, mert megijedtek. Az a
dezertőr meg azt sem mondta, hogy nyikk! Összerogyott. 

Bizonyára elhűlve, furcsán nézhettem Dorisz nénire,
mire ő csak a vállát vonogatva magyarázta.

- Most min csodálkozik fiatalember? Háború volt. Az
orosz az ajtó előtt állt. A férjem, Gráf Kahlenberg - isten

nyugosztalja -
hadbíró volt s az volt a kötelessége hogy példát statuáljon. Meg én is odahaza
voltam a három gyerekkel.

A legkisebb, a Konrádka még pólyában. Mit is
tehetett? Nem igaz? - nézett rám s kegyesen nyugtázta az „úgy van,

bizony”-t.

Dorisz néni most már engedte a lábát betakarni a
pléddel, mert az előbb is fázósan megborzongott. Összébb húzta magát

a
fészkében és lehunyta szemét. Talán gondolatban éppen most ringott keresztül a
gondolán a Ponte de Rialto alatt a

snájdig gróffal, mint háromnapos boldog
ifiasszony. 

A Majna parti korzón, szótlan gurítottam a kocsit,
csak néha kellett levennem a néni kezét a kerékről mikor rálógatta,

mert
időközben talán elszunyókált. A szárazra rozsdúlt platánlevelek csak kelletlen
moccantak arrébb, ha az erőtlen őszi

szél a folyó felé akarta terelgetni őket. 

Mikor már majdnem elértünk az „Eiserner Steg” hídig,
megpihentünk, a felületes sétáló előtt ismeretlen régi kolostor

romos
kerengőjében. A hajdani barátok helyett, most a közeli Szent Miklós templomból
idáig szűrődő halk orgonaszó

bóklászott a romos falak között.

Elnéztem Dorisz nénit. A ráncok az arcán nem tűntek
el, de békét és boldogságot sugárzott, mint ha az Úr előtt hálát

zsolozmázna az
angyalok karában. 

Igaz is, kunststück. Így könnyű neki angyalokkal
nótázni. A pár nap alatt mióta itt dolgozom, a szeretetotthonban,

megismertem
Dorisz néni életét. Igaz, csak hézagosan mesélt magáról, mert gyanakvó
természetű lélek volt. De mióta

engemet, mint fiatal gyakornokot egy kissé
megkedvelt, közlékenyebbé vált.

 
Elmondta, hogy ő egész életében nem dolgozott, csakhogy
a gyerekeit elláthassa, gondozza, nevelje. Mára már mind a

három sikeres,
családos gazdag ember. Kettő Floridában él s a legfiatalabb, a Konrád világhírű
orvos Montrealban. A jövő

héten újra megkapja a tízezer márkás zsebpénzt, amit
Berger doktor újra felold a zár alól, a fia kérésére. - Mert nálam

könnyen megy
a pénz. – tette még hozzá derűsen. Lerítt róla, hogy soha sem voltak anyagi
gondjai. Pláne, jár neki még

a férje után is a magas nyugdíj. Persze a háborús
éveit is beszámították.

Amikor ezt hallgattam elszorult a szívem. Én meg itt -
mint fiatal diakónus gyakornok - alig tengődök abból, amit az

egyháztól kapok,
de azért egye meg a fene! Gyönyörű a világ!

Végre meghívhatom Veronika szívszerelmemet, ki
megígérte, hogy egyszer eljön velem vacsorázni. Direkt erre spóroltam

a pénzt.
Eddig úgyis a szokásos esti szórakozásom, a könyvtár olvasóterme volt. Az
ugyanis ingyenes…

Ihaj, csuhaj! 
Ma este elviszem a stégnél lehorgonyzott hajóra, ahol ringatózik a
magyarétterem cigányzenekarral, igazi

magyaros, paprikás ételekkel és borsos
árakkal.

De sebaj!

Hirtelen elhalkult az orgonaszó a Szent Miklós
templomban. 

A három holló, akik a romok közt ütöttek tanyát,
mintha csak erre vártak volna, újra károgásba kezdtek, mintha az

elhangzott
muzsika minőségéről kezdenének akadémikus vitát, mire Dorisz néni kabátom
ujjával engem is visszarángatott

ábrándozásomból. 

- Menjünk egy kávét inni. Toljon a Römerhez, kérem.

Amikor kiértünk a Városházhoz, átlavíroztunk a millió
turista között, akik a Justicia bekötött szemű szobrát a fotózták

- Most hová?- kérdeztem, mert az öt márka, amit
elszámolhatok az otthonban, épphogy elég lesz egy szerényebb helyre.

- Tudja hol van a Cafe Bonaparte?

- Bárcsak ne tudnám. - De ezt csak magamban mondtam.
Egyszer betévedtem és a kétcentes Remi Martin konyakért

elkértek nyolc márkát.
Ráadásul előkelően vissza akartam küldeni, mert nem volt jéghideg, mire a főúr
lesújtóan

végigmért és fagyosan közölte, hogy a konyakot tenyérhőmérsékleten
fogyasztják az értők. Erről ennyit.

- Tudom Tante.

- Na akkor odamegyünk. Van magánál pénz?  Na, nem azért kérdem, mert fizetem, de hátha nem lenne
elegendő, s ne

jöjjünk zavarba.

- Van száz
márkám. Ugyanis este vacsorázni akarok menni Veronikával. Arra spóroltam.
.  

Dorisz
néni helyeslően bólintott, majd miután megérkeztünk, rögtön rendelt
Schwarzwālder Kirschtortát, két szeletet

habbal, kávét, egy gyűszűnyi konyakot
hozzá, már csak az aroma kedvéért is - mondta.

Én
csapvizet parancsoltam.

Majd még
elfogyott három Johni von Rigó, egy Linzer kíséretével.

Te magas
Isten! Még jó, hogy nálam volt a vacsorapénz. De biztos
volt a néninél is és csak a biztonság kedvéért kérdezett

engem. Különben nem
mert volna olyan bátran rendelni, hiszen tudta, hogy mennyit keres egy
gyakornok.

Közben asztalra kerültek az unokák fényképei. Mind
jólétben fürödtek a floridai tengerparton vagy a torontói Konrád

doktor
márványmedencéjében. Igazán aranyosak voltak, de valahogy már mehetnékem volt.
Egy óra múlva végre a

néninek is. Azért becsomagoltatott még két habos rolót
vacsora utánra.

Hazafelé egy áldás volt, hogy toltam a kocsit, mert
így megkapaszkodva, egyenesben tudtam magam tartani. Még mindig

rogyadoztak a
lépteim s közel sem tértem magamhoz. Nem szabadultam a jelenettől, mikor a
frakkos főrabló úr,

mefisztói mosollyal – nekem legalább is úgy tűnt - kis
tálcácskán prezentálja a számlát. Még jó, hogy Dorisz néni

kihangsúlyozta, hogy
magas borravalót adjak, mert őt itt jól ismerik. Igazán megható a
figyelmessége.

- Na, nem baj – gondoltam, Veronikát jövő héten viszem
vacsorázni, mikor Berger doktor kifizeti a nénit. 

Mikor visszaérkeztünk az otthonba elbúcsúztam Dorisz
nénitől, ki jóindulatú mosollyal pá-pát intve behajtott az ebédlőbe. 

A délutános váltótársam látta rajtam, hogy nincs jó
kedvem, mert a vacsorát jövő hétre kell halasztanom, egyenesen

rámkérdezett. 

- Téged is átvert a néni?

- Hogyhogy átvert? Legfeljebb a jövő héten megyek
vacsorázni Veronikával. A fia akkor utasítja Bergert a pénz miatt.

- Dorisz néninek sose volt fia. És sose volt férjnél!  Egyáltalán nincsenek gyerekei. Kegydíjon él
itt a templom jóvoltából.

Egyetlen, ami van neki. A piszok jó fantáziája.