Ma 2008. augusztus 20. szerda, István napja van.

Séta Doris nénivel  PDF Nyomtatás E-mail
Pályázat Novella pályázat
2007. november 29.
Részletek
Pályázat
Szerző neve: Kisslaki László





  







- Aztán a
falhoz állítatta, és durr bele! Agyonlőtték! – pislogott rám Dorisz néni
huncut, cinkos mosollyal szemüvege fölül.

A kékkockás takarót, amivel a lábát
akartam betakarni a tolókocsiban, egy előkelő mozdulattal elhárította, közben karjáról

fellebbent a lengére szabott
szürke kabátkája szabadjára engedve csirkelábnyira soványodott, összeaszott
karját.



- Aztán mi
történt? – kérdeztem elhűlve.



- Semmi. A madarak felrebbentek, mert megijedtek. Az a
dezertőr meg azt sem mondta, hogy nyikk! Összerogyott. 



Bizonyára elhűlve, furcsán nézhettem Dorisz nénire,
mire ő csak a vállát vonogatva magyarázta.



- Most min csodálkozik fiatalember? Háború volt. Az
orosz az ajtó előtt állt. A férjem, Gráf Kahlenberg - isten

nyugosztalja -
hadbíró volt s az volt a kötelessége hogy példát statuáljon. Meg én is odahaza
voltam a három gyerekkel.

A legkisebb, a Konrádka még pólyában. Mit is
tehetett? Nem igaz? - nézett rám s kegyesen nyugtázta az „úgy van,

bizony”-t.



Dorisz néni most már engedte a lábát betakarni a
pléddel, mert az előbb is fázósan megborzongott. Összébb húzta magát

a
fészkében és lehunyta szemét. Talán gondolatban éppen most ringott keresztül a
gondolán a Ponte de Rialto alatt a

snájdig gróffal, mint háromnapos boldog
ifiasszony. 



A Majna parti korzón, szótlan gurítottam a kocsit,
csak néha kellett levennem a néni kezét a kerékről mikor rálógatta,

mert
időközben talán elszunyókált. A szárazra rozsdúlt platánlevelek csak kelletlen
moccantak arrébb, ha az erőtlen őszi

szél a folyó felé akarta terelgetni őket. 



Mikor már majdnem elértünk az „Eiserner Steg” hídig,
megpihentünk, a felületes sétáló előtt ismeretlen régi kolostor

romos
kerengőjében. A hajdani barátok helyett, most a közeli Szent Miklós templomból
idáig szűrődő halk orgonaszó

bóklászott a romos falak között.



Elnéztem Dorisz nénit. A ráncok az arcán nem tűntek
el, de békét és boldogságot sugárzott, mint ha az Úr előtt hálát

zsolozmázna az
angyalok karában. 



Igaz is, kunststück. Így könnyű neki angyalokkal
nótázni. A pár nap alatt mióta itt dolgozom, a szeretetotthonban,

megismertem
Dorisz néni életét. Igaz, csak hézagosan mesélt magáról, mert gyanakvó
természetű lélek volt. De mióta

engemet, mint fiatal gyakornokot egy kissé
megkedvelt, közlékenyebbé vált.



 
Elmondta, hogy ő egész életében nem dolgozott, csakhogy
a gyerekeit elláthassa, gondozza, nevelje. Mára már mind a

három sikeres,
családos gazdag ember. Kettő Floridában él s a legfiatalabb, a Konrád világhírű
orvos Montrealban. A jövő

héten újra megkapja a tízezer márkás zsebpénzt, amit
Berger doktor újra felold a zár alól, a fia kérésére. - Mert nálam

könnyen megy
a pénz. – tette még hozzá derűsen. Lerítt róla, hogy soha sem voltak anyagi
gondjai. Pláne, jár neki még

a férje után is a magas nyugdíj. Persze a háborús
éveit is beszámították.



Amikor ezt hallgattam elszorult a szívem. Én meg itt -
mint fiatal diakónus gyakornok - alig tengődök abból, amit az

egyháztól kapok,
de azért egye meg a fene! Gyönyörű a világ!



Végre meghívhatom Veronika szívszerelmemet, ki
megígérte, hogy egyszer eljön velem vacsorázni. Direkt erre spóroltam

a pénzt.
Eddig úgyis a szokásos esti szórakozásom, a könyvtár olvasóterme volt. Az
ugyanis ingyenes…



Ihaj, csuhaj! 
Ma este elviszem a stégnél lehorgonyzott hajóra, ahol ringatózik a
magyarétterem cigányzenekarral, igazi

magyaros, paprikás ételekkel és borsos
árakkal.



De sebaj!



Hirtelen elhalkult az orgonaszó a Szent Miklós
templomban. 



A három holló, akik a romok közt ütöttek tanyát,
mintha csak erre vártak volna, újra károgásba kezdtek, mintha az

elhangzott
muzsika minőségéről kezdenének akadémikus vitát, mire Dorisz néni kabátom
ujjával engem is visszarángatott

ábrándozásomból. 



- Menjünk egy kávét inni. Toljon a Römerhez, kérem.



Amikor kiértünk a Városházhoz, átlavíroztunk a millió
turista között, akik a Justicia bekötött szemű szobrát a fotózták



- Most hová?- kérdeztem, mert az öt márka, amit
elszámolhatok az otthonban, épphogy elég lesz egy szerényebb helyre.



- Tudja hol van a Cafe Bonaparte?



- Bárcsak ne tudnám. - De ezt csak magamban mondtam.
Egyszer betévedtem és a kétcentes Remi Martin konyakért

elkértek nyolc márkát.
Ráadásul előkelően vissza akartam küldeni, mert nem volt jéghideg, mire a főúr
lesújtóan

végigmért és fagyosan közölte, hogy a konyakot tenyérhőmérsékleten
fogyasztják az értők. Erről ennyit.



- Tudom Tante.



- Na akkor odamegyünk. Van magánál pénz?  Na, nem azért kérdem, mert fizetem, de hátha nem lenne
elegendő, s ne

jöjjünk zavarba.



- Van száz
márkám. Ugyanis este vacsorázni akarok menni Veronikával. Arra spóroltam.
.  



Dorisz
néni helyeslően bólintott, majd miután megérkeztünk, rögtön rendelt
Schwarzwālder Kirschtortát, két szeletet

habbal, kávét, egy gyűszűnyi konyakot
hozzá, már csak az aroma kedvéért is - mondta.



Én
csapvizet parancsoltam.



Majd még
elfogyott három Johni von Rigó, egy Linzer kíséretével.



Te magas
Isten! Még jó, hogy nálam volt a vacsorapénz.
De biztos
volt a néninél is és csak a biztonság kedvéért kérdezett

engem. Különben nem
mert volna olyan bátran rendelni, hiszen tudta, hogy mennyit keres egy
gyakornok.



Közben asztalra kerültek az unokák fényképei. Mind
jólétben fürödtek a floridai tengerparton vagy a torontói Konrád

doktor
márványmedencéjében. Igazán aranyosak voltak, de valahogy már mehetnékem volt.
Egy óra múlva végre a

néninek is. Azért becsomagoltatott még két habos rolót
vacsora utánra.



Hazafelé egy áldás volt, hogy toltam a kocsit, mert
így megkapaszkodva, egyenesben tudtam magam tartani. Még mindig

rogyadoztak a
lépteim s közel sem tértem magamhoz. Nem szabadultam a jelenettől, mikor a
frakkos főrabló úr,

mefisztói mosollyal – nekem legalább is úgy tűnt - kis
tálcácskán prezentálja a számlát. Még jó, hogy Dorisz néni

kihangsúlyozta, hogy
magas borravalót adjak, mert őt itt jól ismerik. Igazán megható a
figyelmessége.



- Na, nem baj – gondoltam, Veronikát jövő héten viszem
vacsorázni, mikor Berger doktor kifizeti a nénit. 



Mikor visszaérkeztünk az otthonba elbúcsúztam Dorisz
nénitől, ki jóindulatú mosollyal pá-pát intve behajtott az ebédlőbe. 



A délutános váltótársam látta rajtam, hogy nincs jó
kedvem, mert a vacsorát jövő hétre kell halasztanom, egyenesen

rámkérdezett. 



- Téged is átvert a néni?



- Hogyhogy átvert? Legfeljebb a jövő héten megyek
vacsorázni Veronikával. A fia akkor utasítja Bergert a pénz miatt.



- Dorisz néninek sose volt fia. És sose volt férjnél!  Egyáltalán nincsenek gyerekei. Kegydíjon él
itt a templom jóvoltából.



Egyetlen, ami van neki. A piszok jó fantáziája.



 





3 tag értékelte

A novella értékelése
4.0
 

Az értékeléshez kérjük lépj be, vagy regisztrálj


0-bol 0 tag találta ezt a értékelést/hozzászólást hasznosnak

VĂ©lemĂ©ny, 2008. április 12.

Szerzője Viki86   -   Saját értékeléseim   -   Top 10 Reviewer

A novella értékelése
5.0
Meglepett a történet befejezése, különösen, hogy fotókkal is alátámasztotta mondandóját a néni. De olyan nagyon haragudni se lehet rá, mint ahogyan a gondozófiú is zokszó nélkül vette tudomásul az esetet, igazolva ezzel, hogy jól választott - pályát. Számomra tanulságos írás, egy csöppnyi megálló, hogy elmerengjünk saját dolgainkon is.


0-bol 0 tag találta ezt a értékelést/hozzászólást hasznosnak

Séta Doris nénivel, 2007. december 21.

Szerzője kisslaki   -   Saját értékeléseim   -   Top 10 Reviewer

A novella értékelése
3.0
Nagyon sajnálom,hogy tévesen szerkesztett anyagot tettem fel, amihez később már nem volt lehetőségem hozzá férni.
Elnézést.


0-bol 0 tag találta ezt a értékelést/hozzászólást hasznosnak

Séta Szidi nénivel., 2007. november 29.

Szerzője kisslaki   -   Saját értékeléseim   -   Top 10 Reviewer

A novella értékelése
4.0
Most megint mit irjak? - Lásd mint az elöbb. Négyes.

Copyright 2006. All Rights Reserved.

 
< Előző   Következő >
Létrehozva 0.31619 másodperc alatt