Újsághír: Emberölés alapos gyanújával őrizetbe vették P.M. 28 éves d- i lakost, aki N. Községben megtámadta és több késszúrással megsebesítette D.- nét. Az asszony a kórházba-szállítás közben belehalt sérüléseibe. A támadó a helyszínről elmenekült. A rendőrök hamarosan elfogták. A cselekmény elkövetését nem tagadta, s megismerve tettének tragikus következményét töredelmes, beismerő vallomást tett.

 

Tárgyszerű újsághír. Mögötte emberek, sorsok: árván maradt gyermekek, elsírt könnyű, szomorú szemű anyák. Fájdalom s tépelődve átvirrasztott éjszakák.

— Nem értem meg a tettét, de nagyon sajnálom a fiamat. — mondja Pintérné, a gyilkoló fiatalember édesanyja, fénytelen, kivörösödött szemmel, s közben az ide-oda rebbenő kezeinek egy–egy bizonytalan mozdulatával láthatatlan hajtincset simít ki az arcából. — Nagyon szerette a fiatalasszonyt. Feleségül akarta venni. A kislányokat kényeztette, játszott velük, vigyázott rájuk. Rajongtak egymásért. Ha az anyjuk délutános volt sok időt töltöttek velem is a gyerekek. Nagyon örültem, hogy hirtelen két unokám is lett, méghozzá csicsergő, hízelkedő lányok! — Nekem fiaim vannak és mindig vágytam kislány után. — veti közbe, s majdnem elmosolyodik — Olyan helyesek voltak együtt. Ki gondolta volna, hogy lesz esz belőle? - sóhajtja, s erőt vesz magán, hogy ki ne törjön belőle a sírás.

— Régi ismeretség volt az övék?

— Gyerekkori. Az iskolában tetszett meg a fiamnak a lány, de udvarolni sohasem mert neki. Csak nézte, nézte. Bianka észre sem vette őt. Aztán a család hamarosan kiköltözött Nemesre, s a lány hamar férjhez ment. A fiam pedig a középiskola után külföldre ment dolgozni, hogy anyagilag összeszedje magát. Amikor végleg hazajött, szép lakást vett magának, be is rendezkedett. Akkor találkozott újra Biankával, amikor az elvált a férjétől. A fiatalasszony a fiam vállán sírta el a bánatát. Egymásba szerette, s hamarosan össze is költöztek. Az asszony szép volt. Tetszett másoknak is, Miklós fiam pedig féltékeny lett rá. Szemrehányásokat tett neki, kacérnak nevezte, veszekedett vele. Próbáltam én csitítgatni a fiút, magyaráztam neki, hogy Bia még fiatal, szeret tetszeni, de hűséges. Miki csak nem hagyta abba. Nagyon rosszul esett, de cseppet sem lepődtem meg, amikor Bianka fogta a kislányokat és a szüleihez költözött. A fiamnak pedig azt mondta, hogy visszajön hozzá, ha megbízik benne, és abbahagyja a gyanúsítgató szemrehányásokat, a kérdőrevonó veszekedéseket.

— E szerint nem volt más férfi a fiatalasszony életében, amíg a  fiával élt?

— Ugyan! Mikor lett volna? Két műszakban dolgozott, rendes háztartást vezetett, szépen nevelte a gyerekeit. Hétvégén családi programokat csináltak a fiammal és a kislányokkal. Abba az időbeosztásba nem férhetett bele senki más. Tudomásom szerint az zavarta a fiamat, hogy a boltba, ahol Bianka dolgozott, férfiak is jártak.

— Darvas elég kis város ahhoz, hogy sokan ismerjék a családjukat. Szinte mindenki tudja, hogy az a Pintér Miklós, aki gyilkolt, az ön gyermeke. Hogyan változtatta meg ez a tragikus eset a családjuk életét?

— Nagyon. Sokan nem tudják, hogy ebben a helyzetben hogyan viselkedjenek, hogy elitéljenek, vagy együtt érezzenek velem, hisz a két árván maradt gyereket és az ártatlan, szép fiatalasszonyt sajnálja mindenki. Magam sem tudom, hogy hogyan viselkedjek. Nehezíti a dolgomat az is, hogy az eset előtt nem sokkal halt meg a férjem, s nincs senkim, aki mellém állna a bajban. 

— S a kisebbik fia?

— Ő még éppen, hogy felnőtt, és elég elviselnie, hogy bátyja akit rajongással szeret, börtönben van. Nem terhelhetem a magam bajával is. Az  előzetes letartóztatásban ülő fiamat pedig nem hagyhatom magára. Támaszra és vigaszra van szüksége, amit csak én  adhatok meg neki. Csak hoz majd valamit az idő! Talán kicsit könnyebb lenne, ha a kislányok sorsáról tudhatnék valamit. Milklós is folyton kérdezi, hogy mi van velük.

 

A kislányokról, Darabosné árván maradt gyerekeiről nem csak Pintérné és fia szeretne többet tudni, hanem apai nagyanyjuk is, aki szeretné a fia nevében magához venni a őket, ám  a hatóság nem teszi ezt lehetővé számára.

—Hol van Darabos Endre, az apa? Ő a gyerekek törvényes gyámja. Miért nem intézkedik, személyesen? — Nem tud, — válaszolja kicsit kényszeredetten és gondterhelten Darabos Endre édesanyja — külföldön dolgozik. Éppen sínre került az élete a válás után. Nagyon megviselte, hogy el kell szakadnia a lányaitól. — Gyerekkorában megfogadta, hogy soha nem hagyja el a gyermekeit, mert ő nagyon szenvedett az édesapja hiányától. Apa nélkül nevelkedett, mert az első férjem korán meghalt. — Így aztán a váláskor az én  fiam elhatározta, hogy olyan messzire megy innét, amilyen messzire csak  lehet. Nem régen kapott munkát Kanadában, s onnét nem röpködhet haza minden héten.

— Hogy fogadta a fia a hírt, hogy a  gyerekeinek az édesanyját megölték?

—Jaj! Nagyon megrendítette. Félve telefonáltam meg neki, mert tudtam, hogy az eset újra felszaggatja benne a válás okozta, éppen begyógyult  sebeket.

— Mit érzett ön, amikor megtudta, hogy mi történt a fia volt feleségével?

—Kétségbe estem és rögtön a kislányokra gondoltam. — válaszolja őszinte szomorúsággal a hangjában és tekintetében — Nagyon sajnálom a menyemet. Ha nem is értették meg egymást a fiammal, mindig jó anyjuk volt az unokáimnak. Éppen elég nagy baj, hogy megtörtént, ami történt  S, ha már így van, akkor viszont szívesen nevelném a kislányokat! ... Ha lehetne.

— Nevelheti az apai nagymama az édesanyjuk halálát követően, a külföldön tartózkodó fia helyett az unokáit? — kérdeztem a darvasi polgármesteri hivatal illetékesétől.

— Elméletileg nevelhetné.  —-  Ám nekünk kötelességünk minden esetet egyenként elbírálni, és a kiskorú érdekeit szem előtt tartva határozni.  — Így történt ez a jelen esetben is. A határozathozatal előtt környezettanulmányt végeztünk. Megvizsgáltuk az apa és az apai nagyszülő körülményeit, továbbá az anyai nagyszülők által biztosított lehetőségeket, s mindent alaposan mérlegelve öntöttünk. A jelen esetben, az apa tartósan külföldre szerződött dolgozni, s nem rendelkezik a kiskorúak neveléséhez alkalmas körülményekkel. A gyerekek viszont az anyai nagyszülőknél az általuk ismert, megszokott  környezetben, családban élnek, ezért az apa jogainak fenntartása mellett az édesanya szüleinél helyeztük el a két kiskorút.

— Ezt úgy kell  érteni, hogy az anyai nagyszülők nevelik a kislányokat, s ha az apa visszatér és idehaza vállal munkát, akkor magához veheti őket?

— Így van. Jelen helyzetben a kiskorúak számára az elhunyt édesanya szülei nyújthatják a legbiztosabb támaszt. Ha a körülmények lényegesen megváltoznak, a határozat is módosítható.

 

Amikorra a gyerekek elhelyezése körüli jogi procedúrák lezajlottak, újabb tragédia a történt a megölt fiatalasszony családjában. Az édesapja öngyilkos lett. A családi ház garázsában egy satuba szorította az előzőleg pengeélesre köszörült disznóölő kést és mellkasával a hegyébe dőlve szíven szúrta magát. Azonnal meghalt. Búcsúlevelében azt írta, hogy önmagát okolja a lánya halálával a családját ért tragédiáért, s ezt a terhet nem tudja elviselni. Ha azon az estén elmegy a munkahelyén nőnapot ünneplő fiatalasszonyért, — mint ahogy az kérte is tőle,  — akkor nem támadhatta  volna meg a ház körül leskelődő, elhagyott élettárs.  A lelkifurdalás okozta fájdalom erősebbnek bizonyult az édesapa lelkében, mint az unokák sorsa felett érzett nagyapai felelősségtudat.

 

Amíg gyűjtögettem magamban az erőt, hogy felkeressem a kettős tragédiától szenvedő  Tápainét, a megölt fiatalasszony édesanyját, a munkám Darvas város bíróságának épületébe szólított. S ott Pintérnébe botlottam, aki a megbilincselt, az őr által rabszíjon tartott, civil ruhát viselő fia mellett repdesett. Szóval, mosollyal, a két kezével simogatta, édességgel etetgette, üdítővel itatgatta. A foglár szemérmesen félrefordult, hagyta őket beszélgetni. Csak a rabszíjat szorította erősen.

— Már tárgyalják a fia ügyét? — szólítottam meg Pintérnét.

— Nem, még egy másik, régebbi  ügyben vagyunk  itt.-  válaszolt zavartan. Váratlanul érte a nyilvánosság lehetősége.

— Mi lenne az? — érdeklődtem tovább.

— Még a férjem  került vitába egy apróság miatt a szomszéddal. Össze is verekedtek. A  fiam az apja védelmére kelt és helybenhagyta a szomszédot, aki bosszúból feljelentette őket. Ma ezt az ügyet tárgyalják.

Búcsúzóul lopva megnéztem az asszonygyilkos fiatalembert, s közben arra gondoltam, hogy ha az a bizonyos  szomszéd az apa halálhírére sem vonta vissza a feljelentést a család ellen, akkor keményen elverhették. S bizonyára ez a fiú is sokat kapott az apjától, amíg ilyen szép magasra nőtt.

 

Nemes egy városiasan rendezett, kellemes falu a város közelében. A panelből kertes ház után vágyakozó darvasiak közül sokan építkeztek itt. Köztük Tápéi Géza és felesége, a megölt fiatalasszony szülei is.  A harmadik gyermekük, aki már középiskolás, szinte a születésével könnyítette meg a családnak, hogy kellemes kertes házba költözzék. Szép összegű szo-pol. kedvezményt fizetett utána az állam. Az új ház birtokbavétele idején Bianka, a legidősebb már középiskolás volt, s szinte az iskolapadból férjhez is ment Darabos Endréhez, s csak a tragédiát megelőző hetekben költözött vissza a családi fészekbe, magával hozva a kislányait. Védelmet remélt.

Ebben az otthonban kerestem fel Tápainét, aki a lányát és a férjét gyászolva, két élő gyermeke segítségével neveli az unokáit. A ház a főútról nyíló rövid utca utolsó előtti portáján áll. Környéke rendezett.  Az autók, a házak ablakától fasorral, épített járdával és a kerítéseken belül virágos előkertekkel elválasztott portalan úton járnak be utca végéig. Így az utcák szélesek, a szemben lévő házak távol esnek egymástól. Tápaiék háza előtt a járdát méteres magasságú bukszus-sövény szegélyezi. A kerítésen belül is minden rendezett.  A füvet tarkító gyerekjátékok jelzik, hogy élet van a portán.

Tápainé jön elő a csengetésre. Fiatalos alakját a  fekete öltözet kiemeli. Tekintete fájdalmas és eltökélt. Szép, finomvonású, láthatóan megtört arca és a frizurája  gondosan ápolt, bár smink nincs rajta. Méltóságot sugárzó jelenség. A ház fala mellett kapaszkodó lépcsőn vezet az emeletre, ahol egy nappalinak berendezett nagyobb szobában ülünk le beszélgetni. Amíg kitölti a frissen lefőzött kávét, tekintetem bejárja a szobát. A falakon családi fotók vannak. Ezekről látszik, hogy az elvesztett lány az  édesanyjára hasonlított. Az apa csak a közös fényképeken látható. Az anya szépsége mellett jelentéktelennek tűnik, a magas, meleg tekintetű, jóarcú férfi külseje. A fiatalabb gyerekek inkább az apjukra hasonlítanak. Nehezen kérdezek.

— Szeretném, ha beszélne a családjában történt tragédiákról, ha nem esik nehezére! — kérem. Tápainét

— Nem könnyű, de talán nekem is segít, ha idegennel beszélhetek róla.  A lányom halála nagyon fáj. A férjemé szintén, bár azt egyáltalán nem is értem. — Úgy érzem, hogy cserbenhagyott.  — Apránként, a magunk erejéből teremtettünk meg magunknak mindent. Azt reméltük, hogy a gyerekeinknek majd könnyebb lesz a mi segítségünkkel.

—S,  nem így lett?

— Hát nem. Amikor a lányunk férjhez ment, nem költöztek ide, mert a vőm ízig-vérig városi fiú. Előbb lakást béreltek, aztán az unokák megszületése után besegítettünk a lakásvásárlásukba. Amikor váltak. Eladták a lakást, és elfelezték az árát. A bíróság a lányunknak ítélte a gyerekeket, de a neki maradt pénz kevés volt ahhoz, hogy akár egy kisebb lakást vegyen a fejük fölé. A férjemet ez nagyon bántotta. Úgy gondolta, hogy a lánya nem harcolt eléggé a saját és a gyerekei érdekeiért, és elherdálta azt is, amivel mi segítettük őket. Nekem nagyon rosszul esett, hogy nem tudtam meggyőzni arról, hogy Bianka örülhet annak, hogy szabadulni tudott a házasságából, s ha csak ezen az áron sikerült neki, ne sajnáljuk a pénzünket. Az a házasság menthetetlen volt. — mondja maga elé nézve, s az arca elsötétül.

— Később sem bocsátott meg a lányának?

— A férjem jó ember volt és nagyon szeretett minket, de fontos volt neki, hogy megbecsüljék őt is, és a munkáját is. Megbocsátott, de továbbra is fájt neki, hogy az unokái otthon nélkül maradtak.  — Ez nekem is nagyon fájt! — sóhajtja — Ezért örültem olyan nagyon, amikor Bianka elmondta, hogy találkozott a Pintér fiúval, aki régóta szereti őt, és most feleségül akarja venni. Aztán összeköltöztek a fiú lakásában. Eleinte minden jól ment. A gyerekek szerették Pintér Miklóst, akinek a  családja is elfogadta a lányokat. Nálunk is bemutatkoztak.  A férjemmel jól elbeszélgetett a fiú.  A lányom lassan megnyugodott, hamarosan visszatért a régi vidámsága. Miklós viszont féltékenykedni kezdett a vidám, felszabadult Biankára. Ő először próbálta elviccelni Miki féltékenykedését, de a fiú ettől egyre dühösebb lett. — Aztán kezet emelt a lányomra. Bianka ekkor fogta a kislányokat és haza költözött a szülői házhoz. A férjem egyre hibáztatta, amiért elromlott a kapcsolata. A fiú pedig folyton zaklatta a lányt. Megvárta a munkahelyén, telefonálgatott neki, s minden egyes alkalommal összevesztek. Aztán fenyegetni kezdte Biankát, aki nagyon megijedt. Az apja nem akarta elhinni, hogy a fiú komolyan gondolja a fenyegetőzést. A délutános héten Bianka mindig hazáig szaladt a buszmegállótól. A nőnap is délutános hétre esett, és a boltban zárás után megünnepelték. Bianka telefonált az apjának, hogy menjen be érte kocsival, mert fél, hogy a kései busznál várni fogja Miklós. A férjem szabódott, mert itthon nőnapi vacsorát főzött, és ahhoz megivott egy sört, s ezért nem mer kocsiba ülni. Kicsit meg is morogta a lányt, hogy sok a hiszti, s egy csokor hóvirágot elfogadhatna Mikitől. Bianka belenyugodott, hogy nem megy érte az apja, s azt kérte, hogy akkor maradhasson tovább, majd a kollégák hazahozzák autóval. Békességben lefeküdt az egész család.

— Mi történt aztán?

— Éjfél lehetett, amikor sikoltozásra és eszeveszett csengetésre ébredtünk. A férjem ment ki elsőnek, én utána. — Tápainé  iszik egy korty vizet, erőt vesz magán és folytatja — Először nem láttunk semmit, csak a mikor az utcára értünk, pillantottuk meg a lányunkat a földön fekve. Ömlött belőle a vér. Őrjöngtem a fájdalomtól.  A kisebbik lányom, aki felébredt a szokatlan zajra, s azonnal felfogta, hogy mit kell tenni, telefonált a mentőkért. Bianka csak annyit mondott, hogy: " A Miki elszaladt. " Azután elájult. Borzalmas volt a gyönyörű, egészséges gyerekemet vérbefagyva látni. Iszonyú hosszúnak tűnt, amíg megérkezett a mentő.  Amikorra a város felé indultunk, addigra a rendőrök is itt voltak. A férjem nélkül kísértem a kórházba a lányomat. A mentőautóban hiába küzdöttek az életéért. Amikor a kórház felé vezető egyenes útra kanyarodott a mentő, Bianka már halott volt. — akadozik a hangja, és a könnyeivel küszködik

— Rettenetesen fájt. Az ellenségemnek sem kívánom.

— Már lehet tudni, hogy mi történt tulajdonképpen?

— A gyilkost hamar elfogták és rögtön be is vallotta, hogy mit tett. Így megtudtuk, hogy a lányunk az út közepén búcsúzott el a kollégáitól, akik autóval haza hozták. Amikor a bejáratot akarta kinyitni, Pintér Miklós rátámadt. Röviden vitatkoztak, majd Pintér kést rántott és szúrta Biankát, ahol érte. S, amikor a lányom összecsuklott, Pintér megijedt, rátenyerelt a csengőre, majd a földeken keresztül elszaladt.

— A férjével mikor történt a tragédia?

— A halála után tíz nappal eltemethettük a lányunkat. Koporsós temetés volt. Nem hamvasztattuk, és így elég gyorsan ment. Mindenki  szomorú volt, de a kislányok miatt tartanunk kellett magunkat. Sok volt az elintéznivaló is azokban a napokban. Nem sokat beszéltünk egymással. Géza keveset aludt. Éjszakánként jött, ment, sóhajtozott. Reggelente megbeszéltük, hogy ki merre megy, este meg azt, hogy ki mit intézett, de másról nem akartunk beszélni. A kislányokat a lányom és a fiam rendezte, nevelte, ha rájuk néztem is eleredt a könnyem. A férjem nem tudott sírni, de a szemei mindig vörösek voltak. A temetésen sok ember volt és alig akart vége lenni. A férjem ott sem sírt. Keményen tartotta magát. Mikor haza értünk, akkor sem tudta elengedni magát, de nem voltam képes segíteni neki. Másnap szabadnapos volt, de mindenki más ment a dolgára: iskolába, óvodába, dolgozni. A fiam találta meg a búcsúlevelet a konyhaasztalon. Rögtön a garázsban kereste az apját, mert az volt a kedvenc helye. —Segíteni már nem tudott rajta. Tíz nap múlva ismét temettünk. — Borzasztó, hogy ennyire úrrá lett Gézán a lelkifurdalás. Szinte megbántva érzem magam, amiért ennyi bajjal és fájdalommal magamra hagyott. — fejezi be a történetet dacosan ökölbe szorított kézzel és könnyes szemmel Tápainé.

A kapuban búcsúzkodva csodálhatom meg Bianka két szép, kicsi lányát, akik csak néhány lépésre játszanak attól a helytől, ahol édesanyjukat megölte az elvakult szerelemféltés.

A hétköznapok történései lassan betemetik a gyermekeik sorsa felett megtört anyai szívekben a fájdalmat, mint szálló homok a lábnyomokat a sivatagban, de a szemük, ... Örökre szomorú marad.