Részletek
Pályázat
Szerző neve:
GABCSESZ / Bartha Gabriella
Az őrszobán minden ugyanúgy zajlott, mint reggelente bármikor. Már hajnalban hangos a fogda, az előző este bevitt utcalányok, hajléktalanok, garázdálkodók hangoskodásától, mellyel nem tetszésüknek, felháborodásuknak adnak hangot. A létszám teljes. Megérkezett a nyári szünidős kisegítő diák is, aki reggeli első feladataként a levelezés elvitelét a postára, majd a bejövő posta elhozását kapta, illetve, hogy a büféből a tegnap délután leadott uzsonnarendeléseket felhozza. - Mi ez az iszonyatos bűz? - kérdezi a törzsőrmester. - A tegnap behozott egyik hajléktalan. Azért óbégatnak a fogdások, mert a nem bírják a szagát. Nem aludtak semmit az éjjel, mert a hányinger kerülgette valamennyit, majdhogy nem elverték azt a szerencsétlent. Ott fekszik a sarokban, ni! - felelte az egyik nyomozó. - Akkor tegyenek valamit vele, mert a reggelim inkább ki kívánkozik, mint befelé. A törzs máris intett a két fiatal tizedesnek, hogy induljanak a fogda irányába. Azok bármennyire is húzták a szájukat, tudták, hogy a ranglétrán való előrejutás fontos lépése, a fogdában tartózkodó hajléktalanok, részegek higiéniai ellátásában való aktív részvétel. Kelletlenül vett elő az egyik egy törülközőt, szappant, a másik pedig a még mindig hangos, ráccsal elzárt fogdához lépett. Amint kinyitotta a zárat, elhalkultak az elégedetlenkedők, a tizedes pedig visszafogott undorral kitessékelte a bűzös férfit a zuhanyzó irányába. Barna, fejtetején megkopott, őszülő haja volt, igen csapzott állapotban. Kék, bolyhos, zipzáras felsőkabát volt rajta, és barna színű szövetnadrág, mely a vizelet, és a kilögybölt ital foltjaival volt tarkított. S ahogy lassan, csoszogva haladt végig a folyosón, bűzös szagfolyam kísérte végig az útján. - No öreg, itt a szappan meg miegymás, hozza kissé rendbe magát! - azzal lódított egyet az öregen, aki fél pillanat alatt a fürdő közepén találta magát. Fel sem fogta, hogy hol van, és mi történik vele, de már automatikusan vetkőzni kezdett, dobálta le ruháját oda, ahol éppen állt. S míg alsóneműjével bíbelődött, amiből igen nehezen sikerült kikászálódnia, addig is bűzös, koszos - ki tudja jobb napokat mikor látott - ruháin taposott. Sietett, hogy ez az örömteli pillanat, ez a lehetőség el ne ússzon, hogy magáénak tudhassa minél előbb. Először az arcát érte a fröcskölő langyos víz, a habzó szappan friss, tiszta illata, szinte csípte az orrát, háromszor is megmosta vele az arcát, mert nem tudott betelni a tisztaság illatával. Prüszkölt, sípolt, mert az orrába ment a víz, de nem bánta, örömteli érzés volt ez számára. Ahogy a hátán, az egész testén végigfutott a víz és siklott a szappan, több színárnyalatot volt képes lesimítani a bőréről. Majd a vizet kissé melegebbre állította, s élvezte, ahogy átjárja a meleg s közben egy trópusi vidékre képzelte magát, ahol a tengerparton zuhanyzás közben élvezi a boldog semmit tevést. - Hé öreg, aztán ki ne fürödd az összes melegvizet! - jött a kiáltás kívülről. Ettől felébredt, kizökkent édes mámorából és azonnal elzárta a vizet. Remegő lábakkal indult el a ruhacsomó felé, ahová a törülközőt is ejtette. Milyen puha, meleg érzés fogta el, ahogy a törülközővel átdörzsölte a testét, igaz a halványkék szín egyre sötétebbé, szürkébbé változott, ahogy minél jobban próbálta ledörgölni magáról a vizet és a megfáradt bőrt. Szinte égett az egész teste, ahogy átdörzsölte magát, de felfrissült tőle. Majd észbekapott, s mielőtt megint rákiabáltak volna, már újra ott állt a fogda előtt, koszos, büdös toprongyában. Iszonyatos kín fogta el, ahogy megérezte testbűzét beleivódva ruhájába. Szinte el tudott volna bújni egy egérlyukba, úgy összehúzta magát, igyekezett észrevétlen lenni, mert annyira szégyellte saját tisztátlanságát. - Ide jöjjön öreg, ne a fogdához! - kiáltott rá az egyik nyomozó. - Na meséljen csak, hogy került maga ki a parkba és mióta csövezik ott a padon? - kérdezte, miközben egy óvatos mozdulattal lenyomta az öreget az egyik székbe. A férfi nem válaszolt, fel sem pillantott, mióta kijött a fürdőből. Lefelé tartott fejjel, lehorgasztott vállakkal toporgott a folyosón, míg le nem ültették a székbe. Csak némán nézett maga elé. - Van valami irat vagy okmány magánál? - kérdezték megint. - Természetesen - szólalt meg szelíden, nagyot nyelve a férfi most először, s már vette is elő belső zsebéből a rongyos okmányt. A nyomozó némi undorral nyúlt az asztalon fekvő könyvhöz, majd lapozgatni kezdett benne és néhány pillanat múlva a számítógép adatbázisát szemlélte. Ahogy percekkel ezelőtt a zuhanyban tűnt el róla tisztátlansága, úgy vált egyre nyilvánvalóvá a számítógépes rendszeren keresztül a férfi kiléte. Egy kissé zavart lett a nyomozó, majd odament az iroda másik sarkában álló, éppen a kávéját kortyolgató kollégájához. - Megtaláltam a rendszerben. Ez egy diplomás, jól szituált, művelt ember - súgta oda társának. - Se egy gyorshajtás, semmiféle kihágás, ez egy rendes, tisztességes, becsületes ember. Akkor meg, mi a fenét keres az utcán, miért nincs otthon a családjával? A másik csak a vállát vonogatta, miközben jókorát nyelt kávéjából. Ahelyett, hogy megnyugodott volna emez, hogy nem bűnöző az előtte ülő ember, inkább mérges lett, nem értette, hogy mi lehet az, ami kikergeti az utcára, és alkoholizálása készteti az értelmes embert. - No jóember, uram! - szólította meg újra a férfit, most már tisztelettel a hangjában. Mit keres maga az utcán, miért nem megy haza, a családja bizonyára már nagyon várja, hetek óta itt kóborol a parkban? Kérem szépen, menjen haza! - és ezzel visszaadta a személyi iratot és felsegítette a férfit. Az először vállat vont, a kérdésekre reagálva, majd a hazainvitálásra bólintott néhányat, és lassú, bizonytalan lépésekkel elindult a kijárat felé. Egy kissé fellélegzett az iroda, azonnal ablakokat nyitottak, szellőztettek, és mintha megindult volna az élet. A fogdában is elcsendesedtek végre az emberek. Ahogy a férfi kilépett az utcára, váltotta őt a szünidős diák, aki éppen a bejövő postát hozta meg az iktatóból. A borítékokat hanyagul ledobta az asztalra és ekkor egy véletlen mozdulat nyomán, észrevette a monitoron a fényképet. Felkiáltott: - Jé, én ismerem ezt a férfit! Furcsa érdeklődés támadt a lány iránt, és a két nyomozó köréje sereglett. - Mit tudsz róla? - kérdezték szinte egyszerre. - A kerületben volt irodája, ahol laktunk. A szüleim vállalkozást szerettek volna indítani, de sok akadályba ütköztek és nem tudták, hogyan induljanak el. Bementek abba a hivatalba, ahol a férfi dolgozott, ő volt az iroda vezetője és tanácsot kértek tőle. Emlékszem, hogy már nagyon untam magam, de a szüleim rendkívül elégedettek voltak. Sok megfontolni való tanácsot kaptak a férfitól, aki tisztelettel, türelemmel bánt velük. Ellentétben egyéb más hivatalban az ügyintézőkkel. Hát ennyi. Ez egy rendes, tisztességes ember - mondta végül a lány és csodálkozó tekintetét a nyomozókra emelte. - Akkor mit keres az utcán? - néztek össze a rendőrök. A két nyomozó még jobban belemélyedt az adatbázisba, ahol az is kiderült, hogy a férfi egy állami közhivatal vezetőjeként ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt és nyugdíjazásáig a felsőoktatás aktív résztvevője volt. De sokáig nem találgathatták, hogy mi sodor egy jól szituált, művelt embert az elhagyatottságba, az alkoholizmusba. Máris indulniuk kellett a délelőtti eligazításra. A férfi pedig ez idő alatt, céltalanul lépett ki az utcára. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele, hogy mi fog történni holnap, vagy azután. Magábazárkózott, s néma gondolataiból még a fel-felerősödő szél sem tudta kizökkenteni. A kapitánysággal szembeni park túlsó oldaláig botorkált el, majd egy félárnyékos padon pihentette meg fáradt tagjait. Leült, s fejét lehajtva hosszan maga elé bámult. Nem hallotta a madarakat, a háttérben labdát kergető fiúkat, és nem hallotta, amint megszólítja egy fiatal lány. - Elnézést, szabad ez a hely? A férfi ült, tovább mozdulatlanul. Ekkor a lány, a diák az őrszobáról megbökte a vállát. - Uram, leülhetnék maga mellé? Ekkor ocsúdott fel szótlan merengéséből, és arrébb húzódva, illedelmesen hellyel kínálta a lányt. Erre Zsuzsa, mert így hívták a szünidőst, egy jókora almát nyújtott a férfi felé, aki értetlenül nézte, hogy mit akar. - Kérem, fogadja el! - nyújtotta még közelebb a gyümölcsöt a lány. - Nem, nem köszönöm, nagyon kedves, de nem kérem - rázta a fejét a férfi. Erre a lány erős mozdulattal kettétörte az almát és így nyújtotta a férfi felé. Az, most már elvette, megköszönte és szégyenlősen beleharapott. Látszott rajta, hogy hosszú ideje nem ízlelt gyümölcsöt, legalábbis szilárd állapotában nem. A férfi büszke volt és soha nem fogadott el segítséget. Most mégis, ahogy az almát ízlelgette a szájában, végigfutott a fejében a gondolat, ha talán nem lett volna mindig olyan büszke, akkor talán másképp alakulhatott volna az élete. Hamarosan könnyben úsztak a szemei, és bűzös kabátujjával próbálta letörölni elérzékenyülésének nyomait. Ekkor a lány még közelebb húzódott a férfihoz és felé fordult. - Meséljen, kérem, uram! Emlékszem magára, évekkel ezelőtt, amikor a szüleim segítségére volt a kerületi irodában, és emlékszem arra is, amikor az iskolapadban ülve néztem magára, amint a katedrán, ott állt előttem és tanított minket. Tanár Úr, kérem! Mondja el mi történt magával? Nyomatékként a lány két kezébe fogta a hideg, remegő kezeket és maga felé húzta, erőltetve, hogy a férfi felemelje fejét, és végre ránézzen. Látta a szikrát a férfi szemében, hogy felismerte őt és örült, hogy talán nincs minden veszve. Majd egy ideig csend lett. Némán ültek a padon, a lány a férfi kezét melengette, s az hiába próbálta elvenni, nem engedte. Majd egy váratlan pillanatban a férfi, amit még soha nem tett, megnyílt és beszélni kezdett. - Egyszer megláttam egy fiatal nőt, és ahogy elment mellettem, éreztem a szívem megdobbant, tudtam, hogy ő lesz a párom, akit mindig is képzeltem magamnak. Talán egy évbe telt, mire mindketten igazából felismertük ezt a tényt, és bátorságot merítve, egymás mellett döntöttünk. Majd az évek teltek, s mi egyre szorosabbra vontuk az egymáshoz fűző köteléket, igazszerelem volt, melyet soha más iránt még nem éreztem. Ekkor kis szünetet tartott, érezhető volt, hogy valami nagy fájdalmat okozó eseményről akar beszélni, majd folytatta. - Kapcsolatunk kezdetén történt, hogy a szerelmem teherbe esett. Még igazából nem bíztam az érzelmeiben és egy elejtett, felelőtlen kijelentés hatására az abortusz mellett döntöttünk. Azóta ezt mindketten nagyon megbántunk, mert éveken át hiába próbálkoztunk, hogy egy csemetét összehozzunk. Nyílt egy lehetőség, hogy összeköltözhessünk, vettünk közösen egy házat, ami a hivatali bürokrácia útvesztőjének áldozata lett, és ezért évekig bírósági per súlyát cipeltük vállunkon. Az én kedvesem, szerelmem ragaszkodott hozzám, rajongott értem, éppen úgy, ahogy én őérte. Nagy volt közöttünk a korkülönbség, de én annyira bíztam szerelmében, szeretetének erejében, hogy úgy éreztem, bármit megtehetek. Elég erős közöttünk a vonzalom, hogy mindent átvészeljen a kapcsolatunk. Tévedtem. Megint egy kis szünet következett, beleharapott a rágott félalmába és még jobban összehúzta magát, mintha erőszakkal magában akarná tartani a fájdalmas emlékeket, az utólagos felismeréseket. Zsuzsa, bátorítólag megsimogatta a hátát, mely az erősödő napsütéstől lassan melegedni kezdett. - Voltak konfliktusok közöttünk, hiszen melyik kapcsolatban nincsenek, de ezeket nem éreztem veszekedésnek, holott Gabi így fogta fel a legártatlanabb vitánkat is. Bizonyára a korkülönbség, az a húsz év, ami okozhatta a súrlódásokat.Most már belátom, többet kellett volna törődnöm Gabival. Utólag ébredtem rá, hogy a saját, majd később a fiammal együtt vállalt munkákat mindig a család elé helyeztem. Hónapok, évek teltek el, hogy nem voltunk sehol. A beígért kirándulások, mozi-látogatások, mind miattam hiúsultak meg. Még őrzöm azt a bónus - színházjegyet, amit Gabinak ajándékoztam egyik névnapján, hogy bármikor beválthatja nálam, csak válassza ki, hogy hová szeretne menni. Erre sem került sor. Állandósultak a viták a tévéműsorok nézése kapcsán is, Gabi a sorozatait nézte volna, én pedig a tartalmasabb, színvonalasabb műsorokat. Igen, bizonyára az a húsz év, az az oka mindennek.
- Amikor nyugdíjas lettem ő jelentette nekem a kapcsolatot a külvilággal. Imádtam a rendszerességet, ahogy reggel ötkor ébredt, és negyed hétkor búcsúpuszit nyomott az arcomba, ahogy fél tizenkettőkor óramű pontossággal hívott fel a munkahelyéről, hogy beszámoljon, hogyan alakul a napja, s ahogy négy körül ismét bejelentkezett, hogy indul máris haza az irodából. S én negyed hatkor már nem bírtam magammal, mert tudtam, éreztem, hogy mindjárt hallom kopogó lépteit az aszfalton, és nyitja az ajtót, jön be, siet hozzám, hogy ölelő karjaimba zárjam, kabátját óvatosan lesegítsem, körbe nyakpuszikákkal borítsam parfümittas nyakát, s lábáról leemeljem egérszagú cipőjét, s maszírozzam ujjait, míg papucsát végül rá nem helyezem édes, pici lábacskájára.
Ekkor elcsuklott a hangja, könnyeivel már nem bírt, s zokogásban tört ki. Sírva folytatta tovább.
- Ezekért éltem, ez volt a mindenem, hogy vártam, lestem, szerethettem, és most mi van!? Nincs semmi! Egyedül vagyok a házban, nem vár senki, és én is hiába várok, a hajnali nappal kellve, s mint éjjeli bagoly az éjszakát virrasztva várok. Várok egy telefont, egy kezet. Én már senkinek sem kellek!
Elhallgatott. Zsuzsa nyugtatólag simogatta, a fejét már ölébe hajtó, zokogó férfinek. Egy kis ideig még sírt, rázkódott a férfi karjai közt, majd összeszedve magát, erőt gyűjtve meséjét tovább folytatta.
- Egyedül éreztem magam, és eljutottam arra a pontra, hogy nem bírtam kivárni, míg Gabi hazaérkezik. Akkora feszültség gyűlt össze bennem, ahogy vártam. Igaz benne volt egy kis féltékenység is abban, hogy az italhoz nyúltam. Féltékeny voltam azokra, akik látják reggeli útja során, amkor az irodába siet, a kollégáira, a főnökére, akik több órán keresztül a közelében lehetnek, azokra akik telefon beszélnek vele, és azokra, akik hazafelé látják és utaznak vele a villamoson, metrón. Ezt, hogy magyarázhattam volna meg neki, hogy féltékeny vagyok rá, aki maga a tisztaság, a becsületesség? Igaz, egyszer mintha próbáltam volna vele megértetni, de szememre hányta, hogy soha nem adott okot a féltékenységemre, és megsértődött, hogy mit feltételezek róla. Nem értett meg.
A hónapok lassan teltek, én egyre többször nyúltam az alkoholhoz, közöttünk meg elmérgesedett a viszony, pedig tudom, érzem, hogy a szerelem, a szeretet soha nem múlt el egymás iránt. Azután Gabi beteg lett. Nagyon fájt a csípője, alig bírt menni, sokszor én segítettem fel a lépcsőn az emeletre. Hetekig járt masszőrhöz, gyógytornára, fürdőbe - eredménytelenül, végül egy magánorvos azt állította, hogy idegi alapon beteg, és változtasson az életmódján. Ekkor már szinte alig töltöttünk együtt pár percet a napból, Gabi az emeletre költözött, én pedig a földszinten töltöttem unalmas, magányos óráimat. A vacsorát még elém tette, a ruháimat kimosta, majd összehajtogatva letette a fotelba, de minden közös megszakadt közöttünk. Végül is az volt a kegyelemdöfés Gabi számára, amikor egy részletes telefonszámla alapján tudomására jutott, hogy míg éjjel részeg bódultságom miatt kizár a hálószobából, addig én hónapokon keresztül, egy régi szeretőmmel osztottam meg telefonon a bánatom. Gabi változtatott. Néhány hónapon belül lakást vásárolt és faképnél hagyott, egyedül a nagy házban. Ott lézengtem a kietlen, rideg épületben, és nem találtam a helyem. Elhurcolkodott, szinte mindent, ami rá emlékeztetett magával vitt. Az üres lakás börtönömmé vált, idegen volt, és hideg. Csak a három kutya, mi egy ideig még odakötött, és akadályozott abban, hogy végleg becsukjam magam mögött a kaput.
Gabi még egy évig várt rám, bízva abban, hogy belátom hibáim, és leszokom az alkoholról, ami teljesen tönkretette egészségem, de egyedül már nem volt hozzá erőm. Szinte mindenki elfordult tőlem, barátaim, ismerőseim. Fiammal tartottam valamennyire a kapcsolatot, akinek a házunk pincéjében rendeztünk be műhelyt, és a hét minden napján reggeltől-estig ott dolgozott. Néha lementem hozzá, segítettem ebben-abban, majd amikor a munkát befejezte kitakarítottam utána a műhelyt. Mit hallgattam annak idején Gabitól, hogy ez nem otthon, hanem munkahely, az udvar meg ócskatelep, mert a garázs, az elő- és hátsó kert, mind a fiam által készített kő- és fatárgyakkal, hulladékokkal volt tele, meg vagy hat régi autójával. Ebben tényleg igaza volt, de amíg a bíróság nem döntött a ház ügyében, addig semmihez nem volt kedvem sem a házban, sem pedig az udvarban.
Azután ahogy telt az ídő, a bíróság elrendezte a peres ügyet, a házat el lehetett adni, Gabi is pénzéhez jutott, kifizethette felvett bankhitele nagy részét, én pedig vettem egy szoba-konyhás kis kertes házat a környéken, de nem szeretem. Egyedül vagyok. Mindenhol Gabi nyomát keresem, hogy anno mihez ért hozzá, hol érezhetem az illatát, kezei nyomát. Azt hiszem, megőrültem. Már nem is tudom mióta nem beszéltünk, nem láttuk egymást, és én ebbe belebolondulok. Mióta elköltözött, azóta nem találom a helyem, nincs rendszer az életemben, nincs amiért éljek, pedig mennyit álmodoztunk arról, hogy együtt öregszünk meg. Kóborlok, megyek egyik parkról a másikra, hátha meglátom egy pillanatra, meghallom kacsa lépteit az úton, s látom, ahogy vörös hajtincsével játszik a szél, ahogy ritmusosan fel- meg leemelkedik járás közben.
- Pista, mit csinálsz itt? - szólalt meg egy ismerős női hang a pad mellett.
A férfi lassan felemelte könnyes tekintetét a földről, és gyorsan megpróbált fényt varázsolni homályos szemébe, s kezeivel törölgetni kezdte. Nem volt már mellette a lány. Ki tudja mióta ült magányosan a padon, de az is lehet, hogy a képzelete szülte, azt a kíváncsi diákot mellé, a padra. Felnézett végre.
- Gabi, te vagy az! - kiáltott kérdőn, hitetlenkedve, s azonnal megfogta két kezével a nő derekát, és magához húzta, ölelte, fúrta be magát kabátja illatába, és hangos zokogásban tört ki.
A nő, hosszú percekig állta a férfi rázkódását, ahogy erősen magához ölelte, majd egy óvatos mozdulattal lefejtette magáról a ragaszkodó férfikezeket, és megszólalt:
- Gyere, hazamegyünk.
Copyright 2006. All Rights Reserved.
