Mindenkit nem ölhetnek
meg

 

A háború mindig megszedi
a maga áldozatait.

Erre gondolt dédapám,
amikor elhagyta a Kétsopronyba vezető bekötőutat. Jókor hajnalban, jóval
napkelte előtt elindult, még csípős volt a levegő, hogy késő délutánra Gyulára
érjen, ahol gyámfia ügyében kellett tanúskodnia.

Mehetett volna kocsin
vagy akár lóháton is, de negyvennégy őszén nem volt tanácsos semmiféle értékkel
elindulni, pláne messzire, s ugyanakkor egyedül. Persze odahaza is rajtuk
üthettek, amíg ő távol van, otthon csak a két legkisebb volt, egyik fiú, másik
lány, no meg a két asszonylánya: az egyik hadiözvegy, a másik várandós, a férje
a fronton.

Nézte csizmás lába előtt
a földet. Egyre kevésbé hasonlított az otthoni jól termő fekete talajra, egyre
több helyen látott felvizesedett, nádas részeket. Megismert ő ennél
rosszabbakat is, amikor tizennyolcban világlátott lett: előbb a háború, aztán
hadifogság. Hazajött, megnősült, öt gyereket nemzett, akik közül csak az utolsó
lett fiú, aki segíthet majd a paraszti munkában.

Először Magduska halt
meg, a középső gyermek, aztán Etel, a felesége, és az utolsó sori tanya árvulni
kezdett. Asszonyra többet nem nézett, de egyre jobban nyomta a szívét az
egyedüllét, a két nagyobb lány megnőtt, férjhez menendő volt, és feleség nélkül
alig tudott szembenézni a kiházasításukkal.

Hm, most sok ideje van
számba venni az életét. Nemigen volt beszédes ember, ha szántott, magában volt,
ha otthon gyalult, legtöbbször akkor is. A felesége nem volt se ilyen csöndes,
se ilyen magának való: Etel énekelt, nevetett, szinte harsogott belőle az élet,
csúfolkodó kedvét a két kicsi örökölte.

A szikár test csak ment
előre céltudatosan, Csaba felé, mert volt még hátra vagy húsz kilométer. Egy
árnyas fát keresett, hogy a kései reggelit elfogyassza, abból is csak keveset,
mert a teli gyomor nemigen szeret gyalogolni. A szalonnára vizet ivott egy
áttetsző borosüvegből, dús bajuszáról letörölte a cseppeket. Elővette a dóznit,
kinyitotta a bádogdobozt, lassan, komótosan megsodort egy cigarettát a
bivalyerős szűzdohányból. Rágyújtott, közben a szeme lassan le-lecsukódott.

Amikor föleszmélt, akkor
vette észre a mozgást. A valami arról jött, amerről ő: először kocsinak tűnt,
aztán autónak, legvégül aztán rájött, hogy ormótlan, szürke szörnyeteget:
tankot lát.

Jönnek az oroszok.

Bent vannak az oroszok,
itt: az életében, egészen közel.

Az első gondolata az
volt, hogy elbújik. A sárguló fű azonban nem rejtette el, árok pedig nem volt.
Fusson? A harckocsi gyorsabb, mint ő, ha az ugar felé megy, puskával
odapörkölnek, és neki vége, meg se találják. Nyugalom, Vendel, nyugalom, járt
fel-alá az ádámcsutkája, biztos találkoztak már magyarokkal, mindenkit nem
ölhetnek meg.

Mindenkit nem ölhetnek
meg, de ez mindegy, vetette közbe a másik hang: elég, ha téged megölnek. Ha a
táskát melletted hagyják, valaki majdcsak megtalálja az idézést: Mészáros
Vendel tanú Dávid Imre ügyében.

A fene ette volna meg azt
a kölköt, tört rá az indulat dédapámra. Most otthon lehetne, ha nem is
biztonságban, de legalább a gyerekekkel.

A harckocsi mind közelebb
ért, és ekkor látta meg a többit. No persze, nem egyedül járnak, tőlünk félnek,
mert erre németet nemigen lehetett látni. Jöttek, aztán menekültek, lótetemeket
hagyva maguk után az úton. Az egyetlen német, akit Endrődszentlászló határában
láttak, a szerencsétlen Rolf Hendrike volt, egy tizenhétévesforma suhanc, aki
belelovagolt egy gránátba, ami leszakította a kezét, és szánalmas hangon a
muttit hívva vérzett el egy helybéli öregasszony karjában.

Meg akarnak bennünket
menteni Rolf Hendrikétől, aki ott fekszik a temető sarkában, gondolta dédapám,
és lassan felállt, ment tovább Gyula felé, hiszen ha ott marad, akkor is
észreveszik.

Ekkor kürtölt rá az első
tank. A gyalogos lejjebb húzódott, a földút szélére, kalapját a szemébe húzva
lépkedett.

Újra ráharsantak. Már a
fű szélén ment, nem lehet, hogy ne férjenek el tőle. Az első harckocsi
megelőzte, így két jármű közé került. Lassan látta, hogy az első gép ajtaja
felcsapódik.

Azt hisszük, hogy a
félelem azonnal rátelepszik az emberre, de nem. A kábultság vesz erőt rajta,
mintha csak kívülről szemlélné az eseményeket, maga padig zsibbadtan kucorog a
testében.

Az orosz kiszállt. Nem
volt rajta sapka, a fakószőke hajába belemarkolt az októberi szél. A kezében
géppuska. Most meg fog ölni, lassan, komótosan, kiélvezve minden részletet,
gondolta dédapám. Ment tovább: ha megáll, ugyanúgy eltalálják.

Már csak vagy tizenöt
méter volt köztük, amikor ráeszmélt, hogy a puska csöve lefele van fordítva. A
ruszki ráköszönt, oroszul, dédapám viszonozta. Eltévedtetek, ostobák, gondolta,
máskülönben nem akarnátok beszélgetni.

- Voltál katona?-
kérdezte amaz.

- Voltam.

- A százegyeseknél?

Dédapám szeme
elkerekedett. Jobban megnézte a férfit: fiatal harmincas lehetett, nem
emlékezett erre az arcra. Bólintott.

- Voltál Oroszországban?

- Igen.

- Akkor te Mészáros
Vendel vagy: egész Oroszországban nem ment senki így! - mondta a katona,
eltartotta a fegyvert bakancsos lábától, és megveregette dédapám vállán az
inget. – Senki! – nevetett göcögve, és meg is mutatta: a felsőtest, mintha
rugón lengene, követte a léptek ütemét. – Hová mész? – kérdezte, amikor kedvére
kinevette saját magát.

- Gyulára – felelte a
másik, némileg oldódó feszültséggel, hiszen tudta, hogy ha meg akarta volna
ölni, már megtette volna. Vagy mit lehet ezeknél tudni…

- Messze van? –
érdeklődött a tiszt, és dédapám örült, hogy csak egyszerű szavakat használt.

- Estére, ha jól kilépek,
odaérek.

A másik lehorgasztotta a
fejét, úgy gondolkodott. A bakancs orra az apró kövek közt turkált, míg végül
megszólalt:

- Mássz be a tankba.

         Az
öreg beóvakodott. Odabent három tejfelszőke, suhancképű kölyök üldögélt,
mellettük a gyermekkarnyi lőszerek. Ezek ugyan nem hízhatnak el, ha le akarnak
jönni a bejáraton. A főnök ismeretlen szavakat mondott a rádióba, dédnagyapám
pedig érezte, hogy ha csak enyhén is, keletre fordulnak.

         -
Elviszünk Gyulára – vetette oda az orosz. – Voltaképpen mindegy, melyik városba
megyünk.

         Hosszú
csönd következett. Az öreg igyekezett egyikükre sem nézni, különösen a szemükbe
nem, ezt már az előző háborúban megtanulta. Nem mozdult, a napcserzette arc nem
fejezett ki érzelmeket.

 

         -
Van cigarettád? – kérdezte a másik.

         Dédnagyapám
felengedett, elvigyorodott. Belekotort a táskába, előszedte a dóznit, és arra
gondolt, mit fognak szólni ezek a dohányához. Maga termelte, amit tudott,
eladott, neki meg maradt, ami nem kellett senkinek: a sültalj, a szár legalsó,
megégett, elszáradt levelei. Amazok megsodorták a cigarettát, eregették a
füstöt, egymás között váltottak azért néhány nevetős mondatot. Elszívták panasz
nélkül a sültaljat is.

         -
Örültök most már, hogy bejöttünk?- inkább mondta, semmint kérdezte ezt az orosz.
Anna öregapja meg bólogatott nagy komolyan, hogy örülünk bizony. Hogyne
örülnénk. Hát még ha már kifele mennétek. Arra gondolt, amit a falubeliek
mondtak, amikor hazajött a fogságból: Téged hazaengedtek, Vendel, hogy ha majd
ők jönnek ide, tudjanak kivel beszélni.

         -
Jó lesz majd, hidd el – folytatta amaz. – Nem parancsol senki, csak a
munkástanács. Én is öntödében dolgozom. – Egy pálcát vett elő, Isten tudja,
mire kellett nekik a tankban. A felső végére mutatott.

         -
Eddig így volt: felül volt a gazdag, annak mindent lehetett, középen a paraszt,
legalul a munkás. Most ennek vége lesz - a pálcát is megfordította-: felül lesz
a munkás!

         -
De a paraszt ugyanúgy ott marad középen - mondta, még mielőtt végiggondolta
volna, szabad-e szólnia. Az egyik tejfelszőke hahotázni kezdett: biztosan ő is
paraszt volt.

         A
hangulat lassan felengedett. Jól elbeszélgettek, míg beértek a városba úttalan
utakon át. Dédapám egy rongyot kért, hogy megtörölgesse sáros csizmáját, és nem
tudta – honnan is tudhatta volna -, hogy néhány nap múlva megszülető unokája
majd egy ilyen tanknak lesz a parancsnoka, s huszonnégy év múlva ez az unokája
viszi ki a vállán az ő koporsóját a kisszobából.

 

         A
gyulai bíróság ablakából elhűlve nézték, ahogy a városba benyomuló első tankból
egy csontos, bajuszos magyar ember száll ki, patyolattiszta csizmában, benyit
az ajtón, és azt mondja:

         -
Mészáros Vendel vagyok, tanúskodni jöttem Dávid Imre ügyében.