ACSÁDI ROZÁLIA
CSERESZNYÉS, KANADA
Részlet
a Láncszemek című megjelenés előtt
álló regényből
….ezen a napon láttam először
félelmet anyu arcán, de ekkor sem volt teljesen tetten érhető, nem engedhette
meg magának, azt hiszem, csak hetek múlva mesélte el, hogy a kunyhó környéki
legmagasabb fába azon a délutánon belevágott a villám, akkor, aznap nem beszéltünk a történtekről semmit, nem is
lehetett, mert házunk udvarán vacogva, fázva várt ránk András bátyám és
felesége, egyenesen Németországból jöttek, mindenki mindenkivel ingerült volt,
de csak pár percig, anyu úgy vizesen tojásért küldött hátra az ólba, ő maga a
füstölőbe ment, aztán hátra a sáros kertbe a még szemerkélő esőben, és negyed
óra múlva ettük a rántottát szalámival, szalonnával és paprikával, ettől kezdve
levelezőlapon kellett jönnie a hírnek, hogy hányadikán érkezik anyu testvére és
annak magyar származású felesége látogatóba, Andrást váratlanul ismertük
meg, ekkor már elsős gimnazista voltam,
őriztünk ugyan a fiókban egy régi fényképet róla, néhány másikkal együtt, a
cseresznyési házunkban ezek mind a falon lógtak bekeretezve, de anyu soha nem
mesélt nekem a testvéreiről, bárhogy kértem, így is rajongva szerettem ezeket
az arcokat, már ahogy egy ötéves forma gyerek rajongani tud, ennek is meg volt
a maga eredője, akkoriban ha a pusztára kibiciklizett a postás, mindig történt
valami érdekes, no, nálunk megfordult egyszer-kétszer, lila-kék csíkos szélű
levet hozott, anyu ilyenkor bánatos lett és nyugtalan, aput is elhagyta
folytonos jókedve, sőt esetenként határozottan gorombán beszélt anyuval a
rokonságáról, én leginkább azt nem
értettem, hogy ha ezek tényleg rokonok, akkor meg miért nem jönnek el soha karácsonykor meg disznóvágáskor, mint a Bözsi
nénémék, amikor először érkezett csomag, még nem ismertem azt a bizonyos illatot,
csak néztem nagyra kerekedett szemmel a habfehér, fodros, kicsi gyerekruhákat,
az ámulattól szóhoz sem jutottam, anyu egyet-kettőt megtartott könyörgésemre,
így tett a női ruhákkal is, a többi viszont eltűnt, és persze mindig a legszebbek, feltehetően eladta vagy
elcserélte, de az is lehet, hogy rongyszőnyeg-gombolyagnak hasogatta fel őket, a többedik csomagnál már
sírtam, nem is csak a pompás „szépruhák” miatt, hanem inkább a semmihez sem
fogható illatuk vonzott, hiába vigasztalt anyu azzal, hogy majd húsvétra vesz nekem helyettük finom „szagosszappant”,
én bizony vígasztalhatatlan voltam, amikor aztán ötvenévnyi távolságból
hazalátogatott Mery és Rose, vagyis Maris és Rozi Kanadából, hitetlenkedve
ismertem rá Mária nagynéném parfümillatában arra a réges-régi gyönyörűségre,
faggattam is őt a mi családi használatra közösen kialakított,
magyar-német-sváb-angol-szeretet nyelvezetünkön, de nem tudta megmondani
parfümje márkanevét, hanem mosolyogva letett elém egy felirat nélküli
reklámfiolát, soha nem használtam, csak akkor, egyszer, mert meg akartam
tartani, hogy néha visszataláljak a gyerekkorba, ha majd nagyon nagy szükségét
érzem, ma már sajnálom, mert időközben elpárolgott a tartalma, bár halványan
még mindig érezhető, minden új parfümben ezt az illatot keresem, néhány
megközelíti, de rálelnem még azóta sem sikerült, így aztán nekem örökre
elérhetetlen marad Kanada….
*
….akkor
féltettem először anyut a rosszulléttől, amikor Ferihegyen vártuk a
repülőgépet, és az bizony késett, álltam a fényképezőgéppel türelmetlen kisfiam
mellett, néztük a leszálló gépet, s
ahogy ők hárman átölelték egymást ötven év után először, én azt hittem, hogy
megszakad a szívem, anyu nem lett rosszul,
soha nem látott boldogság látszik az arcán ezen a fotón, a kisfiam lett
rosszul hazafelé az autóban, gondolom, az átélt izgalmaktól, izgalmak mindig
voltak Dani körül, ekkor is, ezelőtt is, ezután is, úgyhogy egy ilyen
rosszullét orvoslása nem is volt olyan egyszerű, most sem, mindenesetre anyut
egyértelműen, de a fáradt nővéreket is főleg Dani állapota foglalkoztatta egész
úton, lelki kérdésekre jóval később kerülhetett csak sor, otthon Kati néni
fejezte be a főzést, anyu úgy akarta, hogy a tészta teljesen frissen legyen
befőzve, egyébként minden mást előre elkészített, valójában hónapok óta zajlott
a készülődés, az ezt megelőző levelezés úgy fél évig tarthatott, beleértve az
Andrással váltott leveleket is, fényképek cserélődtek, időpontok egyeztetődtek,
szeretetről szóló szavak röpködtek át a kontinensek felett, telt az idő, anyu
egyvégtében gondoskodott, ötven év elmaradt teendőit szerette volna bepótolni,
a testvéreinek kigondolt szobába új bútort vásárolt, a réginek helyet keresett
a házban elemenként, az eredetit megint csak más helyre tetette a papával,
lefestetett ajtókat, ablakokat, kerítést és korlátokat, meszelt és kertet
gondozott, levágott negyven csirkét és lefagyasztotta, disznóvágás is volt a
télen, kettő is, mégis vásárolt friss oldalast és tarját, marhahúst is rendelt
bőségesen, rengeteg rétest készített konyhakészre és persze egyéb süteményeket
is bőséggel, ágyruhákat és törölközőket vett, párnahuzatokat varratott és
abroszokat halmozott fel, mindezt csak később láttam teljességében, én ekkor
éltem felnőttkori szerelmemet, teljesen kívül maradtam ezeken a dolgokon, saját
gondjaim és belső vívódásaim között, igaz, anyu nem is hiányolt, csak egy-egy
új részletről számolt be nagy örömmel,
ha már elkészült vele, az igaz, hogy csakis tőlem akarta tudni, jól választott-e színt és mintát, mindent
megnéztem, nyugtáztam, dicsértem kitűnő ízlését, mert valóban hihetetlen jó
érzékkel nyúlt mindenhez, mindig is megbízható, visszafogott, mégis
korszerű ízlése volt, ezért sem értettem
ezt a hatalmas újjáalakító műveletet, hiszen enélkül is minden rendben volt a
házban, bőségben és anyagi biztonságban éltünk ekkor még, elsősorban közismert
szorgalmának és okos gazdálkodásának köszönhetően, egyébként sem nagyon hívott
az otthoni munkákhoz ekkortájt már, azt mondta elég nekem a gyereknevelés, a
háztartásom, a munkahelyem, ő meg már nyugdíjas, „unalmában” megcsinál mindent,
de az is lehet, hogy félt szembesülni azzal, hogy bizony elég messze esett az
alma a fájától, a szíve mélyén azt szerette volna, hogy valami kétkezi munkával
keressem a kenyeremet, nagyon nem örült a pályaválasztásomnak, régi és
elvarratlan probléma volt ez kettőnk között, ekkoriban leginkább nem beszéltünk
róla, mindenesetre nehezen viselte gyakorlatiatlanságomat, ez tény, még az is
lehet, hogy eszébe jutott a nagy építkezést követő átalakítási hullám alatt kirobbant vitánk,
amit sohasem tisztáztunk végérvényesen,
fiatal gimnazista voltam, éppen egy művésztábor működött az egyik iskolaudvaron
egész nyáron, festők, fafaragók, grafikusok lepték el a környéket, nem lehetett
nem észrevenni ezt a hirtelen jött pezsgést, valahogy odacsapódtam hozzájuk, vonzott érdekes gondolkodásmódjuk,
életszemléletük, náluk lógtam minden szabad időmben, no, ezt csináltam is
magamnak bőven, otthon meg várt a munka, tyúketetés, főzés és mosás, miegyebek,
kit is érdekelt volna ez az egész, egyszer hazajöttek velem néhányan, többek
között Csáky Ida, a grafikuslány és
szobrász barátja, nem tudom már, hogy őt hogy hívták, de emlékszem, hogy a farmerja
szakadt volt, mezítláb járt és szakállat viselt, Albee abszurd drámáiról
beszélgettünk hazáig, mi másról is lehetett volna, persze behívtam őket, én
tizenöt körül voltam, ők valamivel a húsz felett, valamelyikük olyasmit
kérdezett, hogy mik ezek a romos állapotok, anyám gúnyolódásnak vette, őrjöngve
zavart szerteszét bennünket, valóban romos állapotúnak tűnt ott minden, ablakot
bontottak és ajtó került a helyére, téglakupac a konyhában és malterosláda, az
ideiglenesen berendezett kiskonyhába sem tudtam leültetni őket, nem is akartak
nagyon maradni a történtek után, anyám nem érthette a szimbólumainkat, ők az én
„romos” állapotomra céloztak inkább, valóban így volt ez ekkoriban, saját
romjaimban hevertem a bennem zajló belső viharok miatt, s Ida sok mindent
tudott már addigra rólam, Adyról és József Attiláról vitatkoztunk állandóan, én
az én érveimmel, ő pedig az övéivel, hogy jött ehhez a tyúketetés, hogy jött
ehhez ’arányítva minden, ami most van’, de egyébként is elegem volt addigra már
az építkezésből, a Kinizsi utcai ház felépült bő két év alatt, szorgalmaztam én
is a munkát, mást nem is tehettem volna, minden tégla és minden tetőpala
megfordult a kezemben csak hogy minél előbb menekülhessek a „mama” szeme elől,
iskola után feljártam az épülő házhoz megöntözni a párkány betonját, olyan
keskeny volt, hogy csak én tudtam végigsétálni rajta, föl a locsolókannával, le
a locsolókannával, aztán néhány óra múlva újra, csak minél hamarabb
beköltözhető legyen a ház, csak minél előbb elköltözhessünk végre a „mamától”, néha meglátogattam apukámat, de
ez egyre többször esett nehezemre, valahogy még mindig szégyelltem magam a
válásuk miatt, pedig már évekkel ezelőtt megtörtént, állunk a nemrégiben vett,
nemszeretett Fecske utcai házunk konyhájában a szűk udvarra nyíló ajtó előtt és
készülünk a költözésre, anyu ruhákat csomagol, apu próbálja győzködni őt,
esküdözik és fenyegetőzik fölváltva, fogalmam sincs mi a fenének kell újra
elköltözni, én már az előzőt sem akartam, bele is betegedtem, mint Sebaj, a
hűséges kutyám, de akkor legalább apu is jött velünk, most kezdtem csak
megismerni az utcabeli és környékbeli gyerekeket, épphogy csak megtanultam az
iskolából hazavezető utat, már nem tévedek el, mint eleinte, akkor a „rengeteg”
utca metropolisznak tűnt az elszórt tanyákhoz szokott érzékeimnek, legközelebb
csak Párizs gigantikus méretei hatottak rám ilyen nyomasztóan, egyedül biztos
itt is elveszettnek éreztem volna magamat, Rodin házában aztán otthonra leltem
és a Szajna-parti séták feloldották szorongásomat, szóval jó néhányszor
eltévedtem eleinte, valahogy nem akartak véget érni az utcák, emlékszem a
félelemre, hogy most már sohasem találok haza anyuhoz és apuhoz, és most megint
költözni akarnak, pontosabban anyu akar költözni, apu marad, mi ketten holnap
elmegyünk, állok az ajtó előtt kezemben a gombos fiókkal és rendíthetetlen
pontossággal osztályozgatom kétfelé a gombokat, a Kanadából kapott
ruhákról lenyisszantott gömbök, a
fodros szélű, a szögletes, az aranyozott, az áttetsző, a színes gombok nem veszhetnek csak úgy el,
apunak is szüksége lesz rájuk, egy neki, egy nekünk, aztán csere, mégsem ezt
hagyom itt, hanem a másikat, türelmetlenség izzik a levegőben, de nekem
tűrhetetlen kényszerem támad az újraelosztáshoz, valahogy soha nem sikerül
teljesen igazságosan, másnap máshova kell hazamenni az iskolából, anyu
elmagyarázza az utat, másik gyereksereg gyalogol arrafele haza, csupa idegen
arc, sohasem láttam őket, mert nem ugyanabba az iskolába járnak, valószerűtlen
az egész, úgy érzem, nem is én megyek most itt ezen az ismeretlen utcán, hanem
valaki más, rugdosom a kavicsot magam előtt, a bútoraink fele ott van az új
házban, hiába ismerősek a tárgyak, a saját játékaim, mégis démonokkal telik meg
éjszaka a szoba, anyu nagyon elszánt és bátor, én pedig elveszett vagyok,
alig-alig beszélünk egymáshoz, az is inkább eligazításféle a másnapi
teendőkhöz, mit kell hozni a boltból, mit kell elvégezni iskola után, mire
kitavaszodott, megszelídült a táj, az új környék, talán még hasonlított is
némiképp a gyerekkor színhelyére, ki tudja, mégis leginkább oda vágytam vissza,
ugyanúgy mint most is, még mindig minden tavaszodáskor, elvittem persze
kisfiamat is beavatni az én világom csodáiba, megmutatni, hogy hol volt a
hintám, hol sütötte mami a kenyeret, hova rejtettem el az egyetlen labdámat,
hogy baja ne essék, és mivel soha nem játszottam többet vele, talán még most is
ott porosodik öklömnyire zsugorodva a kemence mögötti szűk résben, pöttyei
valószínűleg halvány pontokká váltak rajta, Dani nem értette, hogy most akkor
mi itt a csoda, mint ahogy én sem értem pillanatnyilag egészen a számítógépen
komponált zenedarabjait, mindenesetre egyforma udvariassággal csodálkozunk rá
mostanában egymás dolgaira, legújabb szobraim például határozottan tetszenek
neki, én meg arra lettem figyelmes, milyen előnyösen változott mostanság a
beszédstílusa, régóta nem vittem már őt Cseresznyésbe, valójában inkább
Amszterdamba vágyakozik…
*
…..álltunk
a ballagásom utáni ebédre várva kint a verandán az apu-rokonokkal, apu házában,
a Fecske utcában, néztünk a fényképezőgépbe, apám vidám volt, talán fel is
öntött egy kicsit a garatra, én pedig úgy éreztem, hogy énem másik felét
otthagytam a másik házban, ahol anyám éppen most szedi le az ünnepre terített
asztalról az ebéd utáni ’csetrest’,
így mondta mindig, én egyik ebéden sem laktam jól, alig vártam, hogy elmehessek
egy harmadik helyre, valami osztálybulink volt utoljára, ha jól emlékszem, de
az sem érdekelt igazán, csetresnek mondta a mosatlan edényt, ki tudja kitől
tanulta ezt a szót, a család deportálása után ketten maradtak itthon, ő és a
legidősebb testvér, anyám testvérbátyja, a három kisebbet elvitték a többi
kitelepítettel együtt, ő még éjszaka megszökött a kerítésdróton át, magával
vonszolva egyik testvérét is, anyám a györkönyi rokonokhoz szegődött egy idő
után, őket valahogy megkímélte a történelem, először az erdőben bujkáltak, s
miután látta, hogy pecsét van az ajtón, s tudta, mindenki tudta, hogy kivégzik
a szökötteket s azokat is, akik elrejtik őket, távolabb keresett maguknak
menedéket, hetek múlva ment csak el Györkönybe, ott kapott aztán szállást egyik
anyai nagynénjénél, nagy titokban nála dolgozott, késöbb napszámba járt,
testvére gyakran elvette tőle a keservesen megkeresett ennivalót, gyakran még meg
is verte, évekkel később katona lett,
majd családot alapított egy másik megyében, Baranyában, Böhönyén, ez a nagynéni
sok-sok sváb praktikára megtanította az évek során, csupa praktikus dologra,
ami „az élethez kell”, ilyen értelemben hálával emlegette őt anyu, ha nagy
ritkán szóba került, de belső tartását, hatalmas akaraterejét, életösztönét
valószínűleg korábban szerezte meg, gyorsan férjhez ment, az első adandó
alkalommal, pedig lelkében szinte még kölyöklány lehetett, a kútágas-dologból gondolom ezt, az anyjáról
soha nem beszélt, mintha nem is ismerte volna, úgyhogy a haláláról szóló
félszavakból sohasem állt össze a kép előttem, ülünk a terített asztalnál,
györkönyi, székesfehérvári rokonok, András és felesége, Maris, Rozi, Kati néni,
mi magunk, Kisdancsa ül a főhelyen, s beszélgetjük az elmúlt ötven évet, nem
igaz, szó sem esik róla, inkább a jelenről próbálunk diskurálni, anyu újabb
ételekért megy el az asztaltól, pedig már nem nagyon fér el rajta több, mintha
szándékosan ki akarna maradni egy-egy
gondolatkörből, csak akkor kapcsolódik vissza, ha nyelvi nehézségekbe ütközik a
társaság, időnként mindenki fordít mindenkinek, így megy ez heteken keresztül,
a távoli rokonság cserélődik csak ki, újabb rokonok jönnek, engem mindenki
ismer, én anyu rokonait alig, vagy egyáltalán nem, tudom miért nem volt szabad
a sváb családtagokkal érintkeznünk, mégis rettenetesen szégyellem magam, a „lányok”
gombócot akarnak enni, készítünk is a valahányadik napon, megrökönyödve nézik, nem
jó, kérdezi halálra váltan anyám, Roziék elmagyarázzák, hogy ők egy másikra
emlékeznek, azt szeretnék, csak még egyszer az életükben, újabb kísérleteket
teszünk őket is bevonva, aztán további receptek kerülnek kipróbálásra, míg
végül kiderül, hogy mit is akarnak ők, anyjuk halála után anyámnak kellett
főzni, nem érte fel a fazekat, ezért egy székre állva kevergette az ételt, a
gombóc összeállt, csirizes lett az egész, de ők
csak falták, falták, s mint mondták, soha nem ettek annál finomabbakat,
mint amit anyám főzött nekik akkoriban, rekonstruáljuk persze az egészet, sírva
esszük a művileg deformált, ragacsos gombócokat és nagyon-nagyon szeretjük
egymást, Maris és Rozi néném nadrágkosztümöt vesznek, parfümillat lengi be a
házat, nagy útra indulunk ma, a paksi Duna-part, a harkányi pár nap, Böhönye, a
budapesti városnézés, Székesfehérvár, Györköny, mind semmi, ma Akalacsra
megyünk, papa és Kisdancsa teljes lendületben, szalonnasütéshez készítenek elő
hozzávalókat, mindenki boldog, anyu talán kevésbé, a pusztán nézelődve
körvonalazódik lassan, hol állhatott a házuk, mintha egy-egy fasor is emlékeket
idézne, de nem, talán egy kicsit arrébb, találgatásokkal múlatják az időt,
anyám őrzi a legtöbb emlékképet, de ő meg nem akarna visszaemlékezni egyáltalán
semmire, a ház falai már régen ledőltek, az eső elmállasztotta a legkisebb
vályogdarabot is ennyi év alatt, valami kiemelkedésféle mégis látszik, vastagon
benőve persze méteres gazzal, Rozi hajthatatlan, itt kellett állnia a háznak,
itt lehetett az ajtó, ott volt egy szilvafa, ide-oda mászkál, nézelődik,
egyszer csak diadalittasan lenget kezében egy egyfülű horpadt lábast, színe már
nincs, rozsdalyukakból áll szinte az egész,
csak a füle és az alja emlékeztet arra, ami valaha lehetett, de Rozi
kincset talált, úgy tartja becsben,
később is odakerülhetett, nem lehet ez olyan régi, próbálkozik anyu, de a
lábas hazakerül, sőt később belekerül valamelyik bőröndbe azon a fájdalmas,
csomagolós délutánon, amikor mindenki tudta, hogy soha többé, de senki nem merte kimondani, s jön Kanadából a levél,
hogy átengedték a vámon, a szalámi és a paprika ugyan ugrott, minden élelmiszert ott kellett hagyni, bár
ezt gondoltuk is, hogy így lesz, hosszasan könyörögtek, hogy egyetlen szem
barackot, ha öreg apjuknak megtarthatnának Magyarországról, de sajnos nem
lehetett, nagyapám öt kisgyerekkel maradt egyedül nagyanyám halála után, másodszorra
fiatal asszonyt vett feleségül, alig volt idősebb, mint a legnagyobb gyerek, s
a mostohaanya egészen a deportálásig kíméletlenül dolgoztatta anyámat, sokáig
azt hittem ez volt a szökés hátterében, megerősítette gyanúmat az is, amit
András későbbi saját életéről elmesélt,
András nem vette el a böhönyei lányt, mert nem akart Magyarországon
letelepedni, neki választott hazája Németország volt ekkor már, húszegynéhány
éves korában átköltözött Kanadából a távoli ősök országába, nem szenvedhette
odaát mostohaanyjuk zsarnokságát, aki a letelepülés után két fiút szült
nagyapámnak, András a féltestvéreit mindig nagyon nagy szeretettel emlegette,
apja elengedte őt, miután kitanulta a sírköves szakmát, s ő ekkor áthajózott
Angliába, és csak majd évek múlva telepedett le végérvényesen, nem nősült meg
ifjúkorában, eleinte bérelt házakban lakott, ekkoriban kezdte el keresni
Európában maradt két testvérét, hogy
mért nem saját apjától kérte el Magyarországon maradt nővérének címét, sohasem
derült ki számomra, mint ahogy nagyapám és anyám viszonyát sem látom tisztán,
pedig sok-sok levelet őrzök, amelyek Liebe Tohter-rel kezdődnek….
*
….András
és felesége nem jött haza az esküvőre, sosem kérdeztem, hogy miért nem, András
egyébként is maga volt a rejtelem, egyszer csak jött egy levél a
Vöröskereszttől, hogy testvér keresi testvérét, s az ezen a címen tartózkodó
Mutz Erzsébet lánykori nevű asszony azonos-e Mutz András leánytestvérével, s
ment a válasz, hogy igen, s jött a levél, hasonlóan cikk-cakkos szélű, mint a
Kanadából érkezettek voltak, s jött a fénykép és az ajándékcsomag, anyu
hanglemezt kapott operaáriákkal, papa díszes mandzsettagombokat, melyek itt
árvulnak egy díszdoboz mélyén ma is, és nálam van a bakelitlemez is, én pedig
egy nagy R betűvel díszített elegáns külsejű rúzst, így képzelte el András az ő
nővérének életét elsőre, akkor még nem volt más hanghordozó a házban, mint egy
termetes Harmónia rádió, kiállt egy színes drót belőle, valamiféle földelésre
szolgált, ha jól tudom, anyuék soha nem dobták el, hiába vettem később az első
fizetésemből nekik egy hordozható, jobb minőségű rádiót, így a lemezt csak évek
múlva hallgattuk meg, amikor megnyílt egy kölcsönző a főutcán, papa öltönyben
sosem járt, vagy ha esetenként mégiscsak rákerült, esze ágában nem volt
mandzsettagombot viselni, én a rúzsnak örültem nagyon, bár a sminkelés mindig
állóháborút eredményezett otthon, papa ágált kitartóan ellene, még a fogkrémet
is ellenezte, no persze hiába, de azért minden alkalommal kínos volt
végighallgatni ugyanazokat a sületlenségeket, aztán jött András maga,
Böhönyéről hozták őt kocsival hozzánk, megfagyott a levegő, mikor anyám
találkozott a legidősebb, Böhönyén élő testvérével, én nagyon élveztem ezt a
nyüzsgést, András néhány szót tudott csak magyarul, de áradt belőle a feltétel
nélküli, elfogadó szeretet, aztán a látogatások évente kétszer, háromszor
ismétlődtek, és lassacskán feltárult előttem egy másik, régi történet is, s
lezajlott akkor nálunk egy lánykérés is, egy böhönyei lány megkérése, akit anyu
nagyon szeretett volna látni András oldalán, végül is ő nyomozta ki a
lakcímünket, a másik testvér, a böhönyei, akivel évek óta kapcsolatban állt már
András, újra és újra eltagadta, hogy tudna a hollétünkről…
*
…..András
nem érti, hogy mért nincs házam, normális autóm, nyaralóm, ha egyszer tanító
vagyok, nem tudsz talán jól dolgozni, faggat diszkréten, Németországban
a tanároknak nagyon jól megy, ennyi idő után már milliomos lehetnél, állunk
a határátkelőnél a Trabanttal, perceken belül magyar földön vagyunk, íme a
zászlónk, hazafele tartunk BRD-ből, lediplomáztam, házasságot kötöttem, András
és felesége meghív magukhoz egy hétre, a német falu polgármestere mint
külföldre szakadt „hazánk fiát” üdvözöl, megemlíti a letelepedés lehetőségét,
egy szót sem tudok németül, nem baj, anyám neve német, évek múlva honosíthatom
a diplomámat, állampolgárságot is kapok, ígéri, elhelyezkedhetek itt
Mutlangenben, András néz rám, anyád belehalna, mondja, ismerkedek a
kapitalizmussal, valami itt nem stimmel, látom, szememmel látom, hogy a
fordítottja van itt a „tudományos szocializmus” tanrendje által
elsajátítottaknak, András felesége nem tud a kedvemben járni, bármit is akar
megvenni nekem, én a bőség zavarától nem tudok választani, ifjú férjem nem
variál ennyit, minden pénzünket egy ismeretlen márkájú technikai csodába
fektetjük, erősítő is van hozzá, maga a mennybemenetel, valahogy majdcsak
belefér a Trabantba, néhány dologgal kiegészítik aztán a szállítmányt Andrásék,
de még előtte lelkesen visznek mindenfelé, pisztrángozás, halsütés, grillezés,
városnézés, fagyizás, mozi, minden, ami csak érdekelhet bennünket, hihetetlen,
az asztalon minden nap van banán és narancs, annyi, amennyit csak akarok,
gyertyafényben vacsorázunk, színes televíziót nézünk egész éjszaka, van vagy
húsz csatorna, egyiket sem értjük, de mégis, itthon fél tízkor vége van az
adásnak, az úti csomagba belekerül valami eddig nem látott gyümölcsféle, nyilván
meg kell hámozni, na, majd otthon, anyuékkal megosztjuk ezt a valamit, szegény
kivi kicsit túlérett lett, mire hazaértünk, állunk a vámos előtt, nézegeti az
ötven szappanomat, érzem, hogy jól döntöttem, hála bátyámnak, aki gyorsan
lezárta ezt a letelepedési ügyet, András lakását ismertem már fényképekről, a
narancsokról is volt némi fogalmam, egyszer nagyon régen, még ő akkor nem volt
házas, hazalátogatása alkalmával egy egész bőröndnyi narancsot hozott nekem,
fel nem tudta fogni, miért nem lehet nálunk efféléket kapni a boltokban, mint
ahogy azt sem értette, minek ekkora „hobbykertet” tartani, mint amekkorát papa
művel, kiborította az összes narancsot az asztalra, tíz, tizenöt kilónyi
lehetett, az biztos, ki kellett rohannom az udvarra, hogy megbizonyosodjak
róla, nem álmodom-e az egészet, narancsot Cseresznyésben ettem először, a
karácsonyi csomagba, így hívta mindenki a nagyméretű papírzacskót, a csomagba a
szaloncukrok mellé egy szem narancs is került, sokáig aztán a narancsillat
jelentette az ünnepet, bátyám mostani házán legalább akkorát ámuldoztunk, mint
annakidején a németországi lakásán, ezt már Budapesten építették,
tulajdonképpen egy kétszintes palota ez inkább saját életteremhez képest, igaz,
nem az övé, még csak nem is a feleségéé,
hanem az unokák nevére került, két-három hónapot itt töltenek, majd ugyanennyit
Németországban, András nem a böhönyei
lányt vette feleségül, hanem egy másik asszonyt, aki elvált volt ugyan és volt
egy velem egyidős fia, de hajlandóságot mutatott a kiköltözésre, ez meg is
történt a házasságkötésük után, sógornőm könnyen alkalmazkodik, soha nincs
előtte megoldhatatlan probléma, jó szervező, ügyes, biztonságos
életkörülményeket teremtettek maguknak, András vásárolt nekem tapétát az
előszobámba, felesége függönyöket rendelt egy katalógusból, gobelineket is
varrhattam kedvem szerint, akkoriban úgy nézett ki a lakásom, mintha egy német
prospektusból kelt volna életre, legalábbis barátaim, ismerőseim szerint, ma
már a múlté az egész, régóta nem sikerül karbantartani, felújítani ezt az
aprócska lakást, amit anyu vett nekem még az első tanítási évben, bátyám ezért
gondolja változatlanul, hogy valamit nem jól csinálhatok, tulajdonképpen igaza
van, azt hiszem, tényleg nem jól csinálok valamit, a majdnem három évtizedes
közalkalmazotti pályám során nem jutott sem elég idő, sem elég pénz a „jól
csinálásra”, édes lányom, megbánod te ezt
még sokszor, hallom anyu sóhajtását a múltból, miközben aláírja a
továbbtanuláshoz szükséges papírjaimat…
*
….Liebe
Tohter, rengeteg levelet őrzök Kanadából, amelyik így kezdődik, többségük
beszámoló ottani életükről, a hatvanas évekből, nézem az egyik fényképet, a ház
előtt áll nagyapám, felesége egy világoskék ruhakölteményben két szintén
jólöltözött kamasz fiukkal, de hol vannak a lányok, de hol van András, a
fénykép hátoldalán tudósítás az évről és a hónapról, a levélben részletes
beszámoló a szépen folyó életről, a fürdő megépítésének terveiről, mert az még hiányzik, újabb fénykép a málnafarmról,
itthon a pusztán petróleummal világítottunk ekkor, s mert enni kellett, anyám
hajnalban kelt a teheneket fejni, és kenyérsütés után a földeken dolgozott
sötétedésig, selyemruha helyett bekecset viselt, nyáron pedig könnyű
kartonszoknyát…
*
….néha tényleg a múltban dőlnek el sorsok, s
mi meg jámboran végigjárjuk a mások által kijelölt útvonalat, anyám ingerült,
zörögnek a lábasok, izzik körülötte a levegő, mi a baj, mami, kérdezem, temetésre
kell menni Székesfehérvárra, mondja, meghalt a nagybátyja, nem értem
ingerültségét, nem látom szomorúságát, mondjuk én azt sem tudtam a lányok
megérkeztéig, hogy Székesfehérváron rokonaink élnek, elmegyünk, nagy temetést
rendez a két felnőtt gyerek, anyunál fiatalabb mindkettő, a nagybácsi nagyapám
öccse volt, anyu nem siratja különösebben, megvan rá az okom, mondja
hazafele, s kiderül, hogy évekkel ezelőtt, a kanadai lányok látogatásakor tudta
meg mindenki, hogy mi is történt azon a deportálás előtti éjszakán, nagypapa testvére egy demizson
pálinkával megvesztegette az őröket, hogy a családból két gyereket hagyjanak
megszökni, úgy okoskodott, hogy a két nagyobbik közül legalább az egyik apa
nélkül, egyedül is képes talán életben maradni, s ha a bevagonírozott testvért,
s a gyerekeket ki is végzik, mégis fennmarad a testvér ágán is a családfa,
nézek dermedten anyámra, könnyes a szeme, köszöntem volna meg neki,
kérdez rám, néma vagyok, erre a drámára nincs válaszom, eszembe jut a
fotóalbum, amit Rose magával hozott Kanadából, akár az ő sorsa is juthatott
volna anyámnak osztályrészül, csak egy pár liter pálinkán múlott, anyám angolul
beszélne, s nyilván hasonló életminőségben élne, mint ők, s én nem én lennék,
ez biztos…
*
…Rozi
és Maris néhány éve még küldtek egy-egy képeslapot karácsony környékén
kapcsolattartó írásaimra válaszul, lényeges dolgokról azonban, mint például az
elvámolt franciabarack, többé nem esett szó sem az én magyar nyelvű
leveleimben, sem az ő németül írt válaszaikban, Mária nagynéném hosszú,
vigasztaló levelet küldött anyu halála után, de meg nem ölelhetett
helyette, s a távolság örökre távolság
marad közöttünk, bízzunk benne, hogy az örökkévalóságban mind együtt leszünk
majd, s többé nem szakítja szét senki a családunkat, írta egyik levelében
akkoriban, mostani léthelyzetemről pontosabbat nem tudhatnak Andrástól sem,
noha ők egy nyelvet beszélve szorosabb kapcsolatban állnak, hiszen előtte is csukott könyv az életem,
úszok az árral, itthon, Európa közepén, mi mást tehetnék, s lassan elmaradnak
mögöttem szépen formázott álmaim, meg nem írt könyvek, fel nem épült ház,
beköltözetlenül hagyott örökség, ki nem alakított kézműves műhely, létre nem
hozott alkotóház, néprajzi szoba, Cseresznyés, Kanada, úsznak, csak úsznak
hátrafele, akár az asszonyszobrok, melyeknek eredője mindmáig tisztázatlan
előttem is….