Első osztályos voltam ötvenhat őszén, s egyformán nagy szorgalommal gyűjtögettem a jó feleletekért kapott szentképeket a hittankönyvemben és a kisdobospróba piros csillagocskáit a kötényemre varrva. Szinte nyáriasan sütött  a Nap még október második felében is, így nem takarta kardigán, vagy kiskabát a kék alapon piros csillagos jelvénykéimet, s láthatta mindenki, akinek volt szeme, hogy már csak egy csillagot kell a szívem fölé varrni, hogy a kék nyakkendőt a nyakamba köthessék november hetedikén, az iskolai ünnepélyen.

A nagyanyám házában éltünk, ahová nemrég vezették be a villanyt. A porta előtt nyáron készült el a köves út, hogy azon járhassanak ponyvás teherautókon és "fakaruszokon", a szomszédban épülő városba dolgozni az emberek. Nem volt férfi a háznál. Nagyanyám, akit minden Mamának hívtunk a családban, korán megözvegyült és egyedül nevelte fel a három lányát, akik közül az édesanyám volt a legidősebb. Anyám is korán özvegy lett, két kisgyerekkel. Apánkat a fogságban szerzett betegség vitte el, nem egészen harmincötévesen.

Mama rettegett a háborútól. Ha ókor–ókor beköszönt neki egy–egy férfiember a kerítésen, s volt ideje beszélgetni, akkor rendszerint a háborúról, passzusokról, adóról és beadásról volt szó közöttük. Újság nem járt a házhoz, rádiónk sem volt, de a Mama mindig tudta, hogy mi történik a világban.

Egy délután, a ház előtt rajzolgattam a porba, amikor a falu kovácsa szólt be a kerítésen.

—Jó napot Rozi néni! Hallotta már, hogy Pesten forradalom van? A diákok tüntetnek. Már az oroszokat is kizavarták. Lehet, hogy már lőnek is rájuk.

Másnap az iskolában nagy volt az izgalom. Az órák elején mindig a Himnuszt énekeltük. Az igazgató bácsi beszédet mondott és a felsősökkel levetette a nyakukba kötött vörös nyakkendőt. A tanító néni lefejtette a kötényemről a csillagos jelvényeket, és a kezembe nyomta. Bánatosan tettem a zsebembe, de nem kérdeztem semmit.

Este a felnőttek arról beszéltek egymás közt, hogy a futballpályán akasztófát ácsolnak a kommunistáknak. Találgatták, hogy kit kötnek majd föl elsőnek. Sötétedés után énekszó hallatszott a falu közepe felől. Előbb a Himnuszt és a Szózatot énekelték dörmögő férfihangok, majd egyházi énekek hallatszottak az asszonyok hangján. Mondták másnap, hogy felvonulás volt keresztekkel, templomi zászlókkal, mint feltámadáskor és úrnapjakor szokás. Nem akasztottak fel senkit, csak könyveket és a községházáról kihordott iratokat égettek a futballpálya közepén.

Egyre hűvösebb lett az idő. Amikor hallottuk, hogy visszajöttek az oroszok, és Pesten harcolnak egymás ellen az emberek, mi esténként átjártunk a szomszédba a Szabad Európát és az Amerika Hangját hallgatni a zöld macskaszemes világvevő rádión. Mama a Pesten élő húgáért és családjáért aggódott nagyon. Aztán hamarosan tompa ágyúszó hallatszott a szomszédos város felől is. A sötétben, mint gyenge villámlás fényei lobbantak fel a torkolattüzek.

Amíg az ágyúzás tartott, a szomszédba sem mentünk rádiót hallgatni. Nagyanyám két oldalról maga mellé térdeltetett bennünket, gyerekeket és hangosan imádkoztunk. Néhány nap múlva, amikor kidobolták, hogy élelmiszert gyűjtenek a főváros lakosságának, a Mama begyújtott a kemencébe, kenyeret dagasztott, a padlásról babot és lisztet hozott le, a kamrából a legnagyobb üveg szilvalekvárt kerítette elő, a kisebbik vindőt megtöltötte zsírral. Mire kisütötte a kenyereket, jöttek is a gyűjtők és vitték az adományt. Azon az estén az "Én istenem, jó istenem" imádságban oltalmat kértünk a szegény pestieknek is.

Még egy darabig átjártunk a szomszédba Üzenet a távolból–t hallgatni, de amint a tavaszi szél és napsütés felszikkasztotta az elolvadt hó után maradó pocsolyákat, s esténként egyre későbben sötétedett, a szomszédolás is abbamaradt. A nagylányok olyan új nótákat énekeltek, mint az "Oly távol van hazám" és a" Jártam ablakid alatt" kezdetűek voltak. A Mama pedig megkönnyebbült, hogy vége lett a lövöldözésnek, s talán még reménykedni is kezdett a jobb életben, amikor hírül vette, hogy nem lesz többé beszolgáltatás. Az iskolában csak annyi történt, hogy új igazgató bácsit kaptunk, aki az április negyedikei ünnepélyen nyakamba kötötte a kisdobos nyakkendőt, pedig az utolsó próbát nem is teljesítettem.