A CSERESZNYEMADÁRKA

            A Május üde
zöldje, virágai közé forró hangulattal robbant a júniusi nyár. Nem vették észre
a füvek, fák, virágok, de még a rovarok, madarak sem, hiszen napról-napra
melegedett az idő. Egyre erősebben tűzött a napsugár, s már csak arra ocsúdtak
fel, hogy virágaik helyén termés érlelődik. A füvek mind szomjasabbak lettek.
Az egész napos forróság után alig várták a hűsítő éjszakát, mely hajnalban
harmattal lepte meg őket, hogy azt leveleik segítségével töveikhez csorgassák
szomjuk csillapítására. Napkelte után a bogarakat is megitatták, mielőtt a mohó
napsugár újra magasba nem emelte a hajnal ajándékát. Néhány hernyó már
pillangóvá változott, a hangyaboly kikelt szárnyas hangyáit útjára bocsátotta a
dolgozók serege. A méhek is túl voltak az első adag méz begyűjtésen. A
madárfiókák pedig kikeltek, megtollasodtak, s bár a repülés még nem ment,
szépen erősödtek. Szüleik egész nap fáradhatatlanul hordták nekik az élelmet.       

            Így volt ez
a cseresznyefa tetején is, ahol egy rigó pár nevelgette gyermekeit. Nem
gondoltak ők a májusra, júniusra vagy júliusra! Tették a dolgukat, s bár
tudták, mikor minek van itt az ideje, nem a hónapokat sorolták. Pontosan számon
tartották azonban, melyik fióka következik a sorban, ha etetésről van szó,
mivel a kicsik mindegyike hatalmasra tátott szájjal várta haza őket.

Csakhogy a nyár a sok-sok gyönyörűsége mellett veszélyeket
is rejtegetett a madárkák számára. Egyik délután az ég alja fenyegető
sötétségbe burkolózott. A Nap ugyan még sütött, de mindenki érezte, valami
készülődik. A fülledt levegőbe hirtelen lökésekkel robbant be a vihar előszele.
Haragosan kapta fel a port a környékről, s dühösen, zúgva szórta mindenfelé,
közben vonszolta a víztől terhes fellegeket. Hamarosan hatalmas, meleg
cseppjeivel bombázni kezdte a földet, melyről a por – mintha gőzölögne –
verődött fel nyomain, majd tűnt el, mert nem soká mindent víz borított. A szél
még mindig nem csendesedett. Megtépázta a cseresznyefát, ahol a fészekben lakók
egymáshoz bújva igyekezték átvészelni az eseményeket. Az eső valóságosan
szakadt az égből. Villámok cikáztak egyre az égbolton, melyeket ijesztő
dörgések követtek. Az állatok riadt tekintettel kukucskáltak rejtekhelyeikről.
Nagy csattanással villám vágott a földbe, s az eső továbbra is zuhogott. A föld
képtelen volt ilyen hamar elnyelni ezt a mennyiséget, s az tócsákba gyűlve
növekedett tovább, amelyekre gyönyörű buborékokat varázsolt a vonuló eső. A
buborékok aztán ritkulni kezdtek, s a horizonton színes ívével szivárvány
jelent meg vigasztalásul. A Nap is előbújt végre. A levegőt a nyári zápor
jellegzetes esőszaga frissítette. A föld némán kortyolgatta a vizet, és az
állatok lassan előmerészkedtek, szárítkozni, ismét beszélgetni kezdtek. Néhány
perc múlva minden a megszokott rendben folytatódott. Azaz hogy majdnem minden.

            A
kertbe gyerekek szaladtak. Fecsegésük, nevetésük már távolabbról oda
hallatszott, hangjuk vészesen közeledett. Csurinak a torkában dobogott apró
madárszíve. Ilyen hangokat már máskor is hallott, de akkor mindez a biztonságot
nyújtó fészek távolságából természetes volt, mit sem törődött velük. Most
viszont a léptek zaja, rezgése is odaértek hozzá. Összehúzta magát.
Lekuporodott. - Bárcsak tudnék már repülni…-szipogott. – Talán nem vesznek
észre… Fekete gombszemeiben félelem ült, ahogy a közelgő ismeretlen alakokat
fürkészte.

 

 

A gyerekek cseresznyéért jöttek, pipiskedve nyújtózkodtak a
pirosló gyümölcsökkel megrakott ágak után. Csuri még jobban összehúzódott, de
valaki felkiáltott:

-        
Nézzétek! Itt egy kismadár!

-        
Óh, lehet, hogy a vihar miatt esett ki a fészekből.

-     Fogjuk meg!

-        
Jó! Mutassuk meg anyáéknak!

Csuri menekülésre fogta a dolgot, mikor észre vette, hogy
rátaláltak. Apró lábai nem vihették messzire. Ázott kis tollaival, hideg
gyufaszál lábacskáival pillanatok múlva ott reszketett a kislány meleg
tenyerében.

- Engedjetek ki! – csipogott félénken, és megpróbált kibújni
a gyerek ujjai között, de a kislány nem engedte.

-        
Mit találtatok, Kata? – Kérdezte egy mély hang, amikor
meglátta csemetéjét azzal

a csillogó tekintettel, amit csak valami nagy felfedezések,
alkalmával lát az ember gyermeke arcán.

-        
Nézd apa! Egy ázott kismadár!

-        
Nahát! Hol találtátok?

-        
A cseresznyefa alatt gubbasztott szegényke. Nem kellene
megtartani?

Papája mosolyogva nézett kislányára, akinek kérő ábrázata
láttán nehezen lehet nemet mondani.

-        
Van otthona szegénykének. Biztosan kiesett a fészekből, és a
szülei keresik.

      Szerintem legjobb lenne visszavinni.

Kata gondolkodóba esett. Összeszorította ajkait, aztán kerek
szemeivel apjára nézett:

-        
Szerintem is. – válaszolta belátó bólogatással.

Csuri nem értett az egészből semmit, mégis érezte, róla
beszélnek az emberek. Többször is ki akart szökni, ahogy kézből-kézbe adták,
hogy még utoljára jól megnézegethessék maguknak.

-        
Na, eleget nyaggattátok. –szólt végül papájuk. – Adjátok ide!
Majd én visszaviszem! – ezzel letűnt az ágak között, s Csuri végre otthon
találta magát.

-        
Na, menjünk be! Még elég vizes itt minden. Hamar felszárad, és
akkor visszajövünk leszedni a cseresznyét! –szólt azután papájuk, s lassan
ismét elcsendesedett a fészek környéke.

 

-        
Gyertek, drágáim! Itt egy kosár! – szólt most mamájuk a
gyerekeknek. Kata és

Laci odaszaladtak érte, aztán ismét futás a kertbe, és
munkához láttak. A kosarakba ropogós cseresznyeszemek kerültek, melyeket öröm
volt nézni és kóstolgatni is. Így aztán kinek gyorsabban, kinek lassabban telt
a kosara. Minden rendben is lett volna, ha nem történik megint valami baj.

Egyszer csak Csuri megint zuhant lefelé. Laci vette észre.
Éppen látta, amikor lepottyant.

-        
Megint kiesett! – kiáltott fel, miközben lábai már vitték
lefelé, hogy minél hamarabb újra a kezében tarthassa a kis szerencsétlent.

-        
Nem esett baja? – hallatszott Kata vékony hangocskája.

-        
Úgy tűnik, jól van…

-        
Apa! Nem viheted megint vissza! Mi lesz, ha újra kiesik? –
aggódott Kata.

-        
Igen! – szólt közbe Laci is. – Ha itt hagyjuk, el fog
pusztulni!

-        
Nos…-esett gondolkodóba papájuk. - Lehet, hogy nem fogja
elfogadni nálunk az ételt, és akkor is elpusztul.

-        
Legalább próbáljuk meg! Kérlek, apa!

Kata és Laci arckifejezése mindent elmondott gondolataikról,
s mivel apjuk jól ismerte őket, biztos volt benne, hogy kitartóan fognak róla
gondoskodni.

-Végül is miért ne? – gondolkodott magában.

-        
Nem bánom. – mondta végül. – Nem baj, ha tanultok egy kis
felelősséget.

Csuri egy dobozban találta magát,
s ekkor igazán megrémült. – Mi lesz most vele?

Pihenni nem tudott. Itt minden olyan más volt. Hosszú
zötykölődés után végül újra kinyitották a doboz fedelét. Legalább bejött egy
kis világosság, de semmi, ami kicsit is ismerős lenne. Csuri valahogy
megérezte, végleg búcsút mondhat eddigi életének. Nem is fogadott el enni valót
a gyerekektől. Gondolatai, érzelmei a cseresznyefa körül, szüleinél jártak,
akiknél senki és semmi sem hiányzott most jobban.

 

 

Kismadarunk nem tudta mi az a Budapest, vagy panellakás,
pedig ez lett új lakóhelye. Ennél idegenebb helyet eddig elképzelni sem tudott
volna magának. Folyamatosan fura zajokat hallott, de nem csak nappal. Lassan
besötétedett, és még most sem lett vége. Különböző helyeken erős fényeket
gyújtottak az emberek, és amikor végre lekapcsolták, az ablakból még mindig
be-bevilágított valami. Ugyan a beszédüket már nem hallotta, hiányzott a
megszokott csend egész éjszaka. Késő éjjel végre azért elszenderedett, de nem
aludt jól. Gyakran felébredt, aztán visszabóbiskolt. Álmaiban az elmúlt nap
eseményei kavarogtak, keveredtek fura képekké. Reggelre mégis kicsit erősebbnek
érezte magát, de gyomra jelezte, hiányzik valami.

-        
Most már éhesnek kell lennie. – beszélgettek a gyerekek –
Adjunk neki valamit!

Csuri bár túl volt az első ijedtségen, félelmét,
bizonytalanságát nem kergette el zavaros álma, de még a hajnali világosság sem.
Figyelte, ahogy a gyerekek ormótlan ujjaikkal ételt nyomkodnak a csőréhez,
arrébb toporgott, aztán a fejét is elfordította. Pedig Kata reménykedve látott
hozzá az etetéshez, amit hirtelen nagy aggodalom váltott fel, a hiába való
próbálkozás miatt.    - Mi lesz, ha
tényleg nem eszik? Le fog gyengülni, és akkor biztosan nem éli túl ezt a
kalandot… - Kétségek kezdték gyötörni: - Talán haza sem kellett volna hozni…
Nem! – rázta meg a fejét. Akkor senki sem segített volna rajta. Így legalább
kap még egy esélyt. – Nyugtatta meg magát végül.

-        
Még mindig nem akar enni? – Jött ki Laci is a szobájából.

-        
Nem tudom, mit tegyünk…

Ők aztán asztalhoz ültek, de ezen a reggelen nem találtak
más témát. Csuri körül járt az eszük.

-        
Mi lenne, ha, szemöldökcsipesszel próbálnánk újra?

-        
Szemöldök csipesszel?

-        
Igen! Tudsz valami mást, ami jobban hasonlít egy csőrre? 

-        
Nahát! Milyen jó ötlet! Gyerünk!

A két gyerek a fürdőszobába rohant.

-        
Venni kellene gilisztát a horgászboltban!

-        
Jó! Hátha azt jobban szereti… – Ezzel eltűntek egy időre.

Kismadarunk gondolatai a távoli cseresznyefa körül jártak, s
még mindig a doboz sarkában gubbasztott, de az életösztön újabb éhségrohammal
tört rá.

-        
Ezek az emberek étellel kínáltak. – gondolkodott –
Tulajdonképpen nem bántottak. Bizonyára segíteni akarnak nekem, de akkor miért
hoztak erre a szörnyű helyre? – nézett szét újra – Talán nem kellett volna
ennyire konoknak lennem… éhes vagyok. Otthon ilyenkor már rég tele volt a
gyomrom… Miért is nem fogadtam el? – dorgálta magát.

És akkor megérezte a zsákmány illatát - oda pillantott - a
vékony csipesz anyja csőrére emlékeztette. Az ételen túl érezte és látta a
gyerekeket, kik még mindig idegenek voltak, de ő élni akart. Egy pillanatig még
gondolkodott, végül legyőzte félelmét, és elvette tőlük az első falatot.
Gyomrában a kellemes, ismerős érzés felvidította.

Kata és Laci kiáltottak örömükben.

-        
Látod? Mondtam, hogy sikerülni fog!

-        
Ez az Csuri!

-        
Mostantól majd így etetjük!

-        
Rendben. Hozom a szemcseppentőt. Hátha iszik is.

Kata csodálattal nézett kicsi madarára. Megkönnyebbülésében
nagyot sóhajtott. Mosolyogva vette ki a csurinak a következő falatot.
Kismadarunk teli beggyel aztán egyszeriben otthonosabban érezte magát.

 

 

       Néhány nap
alatt Csuri a lakáshoz is hozzászokott. Megtanulta, hogy ide csak reggelente
süt be a Nap. Hogy szél nem fúj, csak néha, amikor nyitva hagyják az ablakokat,
de akkor meg olyan hevesen, hogy aztán nagy csattanással vágódik be valamelyik
ajtó, amitől még a háziak is összerezzennek. Eső nem esik soha. Éjjel meg nincs
teljesen sötét, és mindenféle zajok hallatszanak. Mindezekhez a furcsaságokhoz
azonban szép lassan hozzá szokott. Így aztán a napok egyre gyorsabban teltek, s
ő tudtán kívül egyre több munkát adott a gyerekeknek, akik nem győztek
csodálkozni, mennyit tud enni egy kismadár. Lejártak szöcskét fogni a térre. A
legyet kitépett szárnnyal tálalták fel. A gilisztát a horgászboltban vásárolták.
De talán legjobban a cseresznyét szerette, amit ki kellett magozni, és
gyönyörűen felkockázni neki.

 Amit Csuri a
gyerekektől az élelmen kívül kapott és megszokott, az a simogatás volt. Már nem
húzódott el, ha hozzányúltak, sőt, időnként várta, később elvárta, igényelte
érintésüket.

Viharos éjszakákon eszébe jutott néha családja, amikor a
villám fénye egy pillanatra kiűzte a sötétséget a nappaliból, s a dörgés ereje
megrázta az ablakokat, majd a záporozó eső haragosan verte az üveget. Kicsi
madarunk hamar rájött, milyen biztonságos helyre keveredett. Itt a vihar elől
nem kellett menekülni, vagy félni tőle. Egyre jobban élvezte új környezetét, s
régi emlékei folyamatosan halványodtak, míg a gyerekek új játszótársaivá
váltak. Már nem csak simogatni engedte magát. Odáig jutottak, hogy amikor a
gyerekek oda tartották neki ujjukat, ő rálépett. Így hordozgatták minden felé a
lakásban. Csuri egyre magabiztosabbá vált, viselkedése időnként már-már a
szemtelenség határát súrolta. Ez a lakás, mely egykor szörnyű és idegen volt,
otthonává vált. Ekkor Kata elhatározta, hogy megtanítja repülni kis barátját.
Amikor az ujjára vette Csurit, először kicsit felemelte, majd lejjebb ejtette a
kezét. A kismadár meglepődött:

-        
Jaj! Miféle új játék ez? – csapkodott szárnyaival, hogy
egyensúlyban tudjon maradni.

-        
Használd a szárnyaidat! – figyelmeztette Kata.

Csuri nem értette, mire jó ez a dolog, de hamar belejött a
játékba, tetszett neki a hintázás.

-        
Na, most előre! – lendítette előre felé a karját néhány nappal
később a kislány.

A kis szárnyacskák így még jobban belekaphattak a levegőbe,
s madárkánk megérezte, mire való ez a játék. Egy- két nap elteltével szinte
felemelték szárnyai. Egyszer csak leröppent Kata kezéről, s pár lépésnyire, a
padlón landolt. Első repülése fantasztikus élmény volt mindkettőjük számára.
Csuri szívét boldogság és hála töltötte be, s ezek után jobban kötődött
Katához, mint bárki máshoz a családban. Ettől a naptól kezdve szüntelenül
gyakorolt. A polcról az asztalra, az asztalról a szekrényre, a szekrényről az íróasztalra,
onnan meg a nyitott ajtó tetejére és így tovább. Az elején némi nehézségbe
ütközött, ugyanis első hosszabb útjára vállalkozva a falhoz csapódott. Kata
nagyon megijedt, azonnal oda szaladt, s kezébe vette, vizsgálgatta, nem
történt-e baja. Szerencsés esés volt. Csuri még a kedvét sem vesztette el,
gyakorolt tovább. Végül saját leleményessége alapján nagyon szépen megtanult
repülni.

            Két kedvenc
helye volt a lakásban. Az egyik a telefon. Csoda tudja miért szemelte ki
magának. Rengeteget üldögélt ott, ezzel kisebb kellemetlenséget okozva a
családnak. Kénytelenek lettek ugyanis papír zsebkendős dobozt telepíteni a
telefon mellé, nehogy kínos helyzetbe kerüljenek, amikor váratlanul megcsörren.
Bizonyos szempontból azonban szerencsésnek is nevezhették ezt a helyzetet,
mivel ez volt a lakás egyetlen pontja, amit csuri illemhelynek is használt.

 A másik az asztal
környéke. Nem is csoda, hisz mint tudjuk, a kicsike nagyon szerette a hasát.
Ekkorra már mindent megevett. Felvágottat, rántottát, vagy amit éppen a háziak
ebédeltek. Rég nem volt már szüksége a csipeszre. Kézből evett, vagy ha az
asztalon hagyták neki, úgy magától.

 

 

Egy alkalommal, amikor a család a Csepel-szigeti
nyaralójukba készülődött, mindenki el volt foglalva. Csuri most is az asztalon
ugrabugrált. Hangja türelmetlenségről árulkodott Kata mamájának, aki éppen a
konyhában tett-vett. Nemigen foglalkozott vele.

-        
Naaa! Kérek valamit! … Figyeljetek már rám! … Éhes vagyok…

Kata mamája hátra fordult. Felhúzott szemöldökkel csóválta a
fejét, majd a hűtőszekrényhez lépett, s kivett egy adag cseresznyét. Néhányat
felkockázott neki, a többit ott hagyta, aztán visszafordult pakolászni. Csuri
hamar eltüntette a darabokat, s megint kéregetésbe kezdett.

-        
Elfogyott! … Elfogyott! …

Kati néni hátra sem fordulva válaszolt neki.

-        
Mindjárt, te kis szemtelen. Várj egy kicsit!

-        
Kérek még! … Kérek még!

-        
Mindjárt.

De Csuri nem akart várni, s mohóságában önálló akcióba
kezdett. Felcsípett egy szemet, s csak úgy egészben nyelte le. Csak hogy a
falat megakadt a torkán. A hirtelen csendre Kati néni is megfordult, s kiáltva
hívta a többieket.

-        
Gyerekek! Gyertek gyorsan! Csuri lenyelt egy cseresznyét!

Kata és Laci oda szaladtak.

-        
Mit csináljunk vele?

-        
Nem tudom. Le kellene nyelnie, különben megfullad szegényke.

Csurinak megijedni sem volt ideje csak nyelt és nyelt, s
gombóc a torkában lassan elkezdett csúszni lefelé.

-        
Sikerülni fog… - izgult Kata.

S valóban. Kisebb harc után végre sikerült Csurinak
leküzdenie a cseresznyeszemet, aki ezek után diadalmas tekintettel nézett a
családra, mintha mi sem történt volna.

Kata rosszalló tekintetében a féltő aggodalom bujkált,
amikor csóváló fejjel megrótta kicsiny barátját:

-        
Ne tegyél velem többé ilyet! – mondta, miközben tenyerébe
vette. Azután jó sok cseresznyét kockázott fel neki, a többit pedig gondosan
eltette.

-        
Most egyél, mert kirándulni megyünk. Majd meglátod, micsoda
helyre viszlek!

A Csepel-sziget csodálatos terület. A nyaralókat zöldellő
erdő vette körül, levegőjét szinte harapni lehetett. Innen látni a napfelkeltét
és a naplementét is! Szellő borzolta a fák levélkoronáját, s rég elfeledett,
mégis ösztönösen ismerős madár és más állathangokat, távol a budapesti
zajoktól. A pesti lakásban jó dolga volt, sosem zárták kalickába, most Csuri
mégis úgy érezte, hazatért valahová. Itt is szabadon engedték, ő mégsem ment el.
Szinte úgy élt Kata családjával, mint a lakásban, csak most egyre nagyobb
területeket fedezhetett fel.

Szédületesen okos volt. Hamar megtanulta például, hogy
melyik szomszéd mikor reggelizik. De lehet, hogy csak fondorlatos volt, és
kileste. Minden esetre pontosan megjelent, hogy mindenkitől kéregessen valamit.
Az emberek persze csodálták.

-        
Milyen aranyos. Milyen szelíd. – mondogatták, s etetgették.

Ennek az lett a következménye, hogy a kis drága madárhoz
méltatlan módon alaposan meghízott.

Mivel ennyire szerette a pocakját, az ásóval is hamar
megismerkedett. A fiúk szerettek horgászni, amihez gilisztát kellett ásni.
Csuri rendszeresen együtt gilisztázott velük. Az ásó nyomán hamarabb észre
vette a gilisztákat, s azonnal felkapta. Oly annyira rákapott a dologra, hogy
már csak akkor kezdtek ásni, ha ő éppen nem tartózkodott a közelben, különben
egy darab giliszta nem maradt a horgászathoz.

 Csuri egyre többet
csavargott. Ki tudja merre járt. Felfedezte, hol találhat magának élelmet a
természetben. Hol talál vizet, s hol talál barátokat.

 

Egyik délután jellegzetes hangján harsányan hívogatta
embercsaládját hátra az udvarba. A nagy rigócsivitelésre mindnyájan kivonultak.
Először nem értették, mit akar. Izgatottan ugrált körülöttük, lelkesen
csivitelt.

-        
Mi történt, Csuri?

Ekkor a kerítéshez röppent, majd vissza hozzájuk.

-        
Látom! Anya nézd! Ott van egy másik rigó.

S valóban. A kerítés tetején üldögélt a másik rigó. Ő persze
nem merészkedett közelebb, hiába invitálta annyira új barátja:

-        
Gyere bátran! Nem bántanak. Látod, hogy nem bántanak.

-        
Ezek mégis csak emberek.

-        
Nézd, milyen kedvesek! Ők a családom.

-        
Én azért inkább itt maradok. – válaszolt Csuri párja.

A köztük lévő párbeszéd aligha tűnt fel Katának, aki épp
megfejteni készült a furcsa jelenséget.

Megint csodálattal nézte kis madarát, amikor felfedezését
csillogó szemekkel kibökte.

-        
Párt talált magának.

Csuri ezután egyre kevesebbet mutatkozott, de az éjszakákat
mindig a háznál töltötte. A padlásfeljáróhoz támasztott létra legfelső fokát
szemelte ki lakhelyének, ahová minden este visszatért, hogy ott aludjon.

 Lassan közelgett a
nyári szünet vége, s a család haza felé készülődött. Bepakolták dolgaikat az
autóba.

 A napsütéses,
madaraktól hangos délutánban furcsa hangulattal kúszott a szellő a házat
körülvevő hatalmas fák ágai között. Lesuhant az udvarra, tekergőzött egyet,
majd felemelkedett a parti fák fölé, ahonnan még visszanézett a házra, de
lendülete tovasodorta a békésen hömpölygő folyó felett, melynek vizéről a
napfény csillogva visszapattant, hogy még egyszer megmelengesse, mielőtt az ősz
végképp elrabolja tőle, hogy átadja a tél hidegének.

Kata a mólón állt. Arcán érezte a szellő búcsúzó simítását.
Karba tett kézzel a vizet nézte, s nagy sóhajtással búcsúzott a helytől,
melyben benne volt a búcsúzás szomorúsága, de a viszontlátás reménysége is.

A vissza úton Csuri után kiáltott, s a kismadár megjelent,
de már nem ment oda hozzájuk. Kata nézte.

-        
Döntött, anya. – mondta Kati néninek.- Nem jön velünk.

Édesanyja átölelte Kata vállát, mindketten a madarat nézték.
Mennyire más volt már…

Azután beszálltak az autóba. Feldübörgött a motor, s az autó
elindult. Kata az ablakon keresztül bámulta Csurit. Tenyerét integetésképpen az
ablakhoz tapasztotta. Csuri sem mozdult. Nézték egymást, míg csak el nem
távolodtak.

-        
Végül is ez volt a cél… - hallotta Kata, apja hangját. – hogy
visszaszokjon a természetbe…

 

Beköszöntött az ősz, aztán a tél. Katának sok dolga volt az
iskolában, de Csuriról nem tudott megfeledkezni. Madáretetőt készített, s
figyelte a madarakat. Remélte, Csuri is tud enni valahol.

De a télnek is vége szakad egyszer, s felváltja a tavasz,
mely új reménységet hoz a megfáradt állatoknak, és sok - sok új életet köszönt
melegével, virágaival.

Kata lelkesen szaladt a mólóra, hogy köszöntse öreg
barátját, a folyót. Most azonban nem töltött ott sok időt. Csurit kereste.
Addig kiabált, hogy hangjára egyszer csak megjelent egy rigó, aki már nem
engedte megfogni magát. Közel engedte ugyan a kislányt, de arrébb ugrált,
mielőtt elkaphatta volna.

 

-        
Szia Csuri! – üdvözölte madarát. - Megtaláltam! Itt van Csuri!
– kiabált a többieknek.

Laci csatlakozott Katához, s együtt mentek Csuri után, aki
különös módon csalogatta őket az erdő felé. Arrébb röppent, csivitelt, s megint
arrébb röppent. Semmi kétség. Felismerte őket, s most mutatni akart valamit.
Katát izgatottság kerítette hatalmába.

Beértek az ösvényre, s hamarosan egy fához jutottak, melynek
egyik alacsony ágán kis fészket találtak, négy apró fehér tojással. Kata
meglepetésében összecsapta a kezét.

-        
Odanézz! Fészket rakott!

 

Körülbelül két hét múlva mentek
ismét a házhoz, viszont hiába kiabáltak, Csuri nem jött elő.

-        
Menjünk, nézzük meg a fészkénél! – javasolta Laci.

-        
Csuri! … Csuri! … Gyere elő!

-        
Hol vagy?! … Csuri!

Közeledtek a helyhez, rigójuk mégsem mutatkozott. Már látták
a fészket, és sietősebbre fogták lépteiket. Azután hirtelen megtorpantak. A
fészekben néhány tojáshéjon kívül semmit sem találtak, s hiába keresték kis
barátjukat, soha többé nem látták őt.

 

Kata az óta felnőtt, de a mai
napig kétségek gyötrik Csurival kapcsolatban. Jól tette, hogy haza vitte? De ha
nem viszi haza, akkor elpusztul! Valószínűleg nem tudott mindent megtanítani
neki, amit kellett volna… Mi lett volna, ha Csuri magasabbra építi azt a
fészket? Madara nem félt senkitől, túlságosan bízott az emberben…

 

Nem lehet tudni, mi történt.
Reméljük, nem ember tette. Talán… egy macska fosztotta ki a fészket…