Részletek
Pályázat
Szerző neve:
Leopardhuga
A szabadságharc menyasszonya A férfiaknak mindig nehéz a háborúban – de nőnek lenni talán még nehezebb, hisz mi mást nem tehetünk, mint várunk, és imádkozunk, hogy viszontláthassuk kedvesünket. Jómagam éppen 1848-ban voltam menyasszony, így már egész fiatalon megtapasztalhattam a háború minden fájdalmát. A mi kis falunkat jó ideig elkerülték a toborzóútra induló parancsnokok, csak néha egy-egy utazó, kereskedő szavaiból értesültünk az országban folyó eseményekről. Reméltük, hogy ez így is marad, de egyszer végül elértek hozzánk is. Erős, csillogó szőrű paripáik hátán büszkén lovagoltak a katonák díszes egyenruhájukban, napfényben szikrázó fegyvereikkel. A falu főutcáján végig ámuló gyerekek tömege kísérte őket, s nem sokkal azután, hogy a templom elé értek, gyerekkori játszópajtásom, Judit zörgetett be az ablakon. - Anna, gyere gyorsan, végre eljöttek a katonák hozzánk is! – örvendezett, akár egy kisgyermek. - Tudom – sóhajtottam, mivel faluszéli házacskánk ablakából talán én voltam az első, aki felfedezte az érkező csapatot – Bár ne jöttek volna! - Ugyan, ne búsulj már, Andris úgysem hagy itt! Gyere, menjünk ki a templom elé, ott álltak meg! Lelkesedése nem hagyott alább – Juditnak nem volt vőlegénye, nem érthette meg az én bánatomat, ráadásul valószínűleg vonzották a fiatal katonák is. Én azonban, mióta kitört a forradalom, minden álló nap attól rettegtem, mikor érkeznek meg a csinos huszárok, hogy elvigyék az én Andrásomat és sok más férfit harcolni. - Jól van, menjünk – adtam be a derekam végül, s azonmód, mezítlábasan kisiettünk a falu közepére, ahol már kis csapat verődött össze a lovasok körül. Kisfiúk könyörögtek, hadd üljenek föl a hátasokra, mások fakardokkal háborúst játszottak – már ők is kezdik. Az eladó lányok ragyogó szemmel fordultak a fess fiatalemberek után, akik ugyanolyan csodálattal néztek vissza rájuk, az idősebbek figyelmét viszont nem más, mint a szélben fenségesen lobogó nemzetiszínű zászló keltette föl. Valóban nem mindennapi látvány volt, de engem már akkor fájó szomorúság töltött el. Judit időközben eltűnt mellőlem, s szóba elegyedett egy fiatal katonával. Engem egy pocakos, harcsabajszú, idősödő tiszt szólított meg barátságosan. - Jóska bácsi! – örültem meg hajdani szomszédunknak – Mi szél hozta erre? - Beálltam honvédnek, és most újakat toborzunk a seregbe – magyarázta. - Mi hír a harcokról? - A csapataink szépen haladnak, de szükség van a fiatalokra. Ha most jól mennek a dolgok, talán hamarosan győzhetünk. - Ez jó hír – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – Jó lenne, ha már vége lenne, remélem, sikerrel járnak! Nem akartam tovább ott maradni, zavart az örvendező emberek társasága, akik mind nagy reményeket fűztek a szabadságharchoz, bár tudták, nem hoz mást, csak halált és pusztulást. Én nem akartam mást, csak hogy élhessük úgy nyugodt életünket, ahogy addig. A kertünk mögötti lugasban kerestem menedéket, ami már kislánykoromban is a kedvenc búvóhelyem volt, ha rossz fát tettem a tűzre, és féltem a büntetéstől – vagy csak egyedül akartam lenni. Ezt a helyet valójában csak én hívtam lugasnak, nem volt több két egymás fölé hajló aranyvesszőbokornál, amelyek tökéletesen eltakartak az úton és a kertben járók elől. Ide nem hallatszott el a zsivaj a templomtól, teljes volt a csend és a nyugalom. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, de mire visszatértem a házba, már nemcsak édesanyám, hanem András is várt rám. - Annácskám, lelkem, merre jártál? – kérdezte az előbbi, mikor beléptem. - Csak kint a kertben – feleltem – András… - Anna! – állt föl a kemencepadkáról, hogy közelebb lépjen – Elmegyek – mondta halkan, lehajtott fejjel. - Tudom – bólintottam szomorúan – Mikor megérkeztek, tudtam, hogy te is menni fogsz – nem volt értelme ellenkeznem, hiszen a döntésén én sem változtathattam – Visszajössz? – kérdeztem, mint mikor kisgyerekek voltunk, és neki haza kellett mennie játék közben. - Remélem – tengerkék szemei szomorúan néztek rám, tudtam, hogy tényleg sajnálja. Igyekeztem jól megjegyezni a kép minden egyes részletét, hogy később mindig így emlékezzek majd rá – ilyen tisztának és őszintének. Reggel a templom előtt búcsúztunk azoktól, akik beálltak honvédnek. Sokan voltak, többen, mint gondoltam volna: ifjak, agglegények, sőt többgyerekes apák is álltak az indulók sorában, idősek, fiatalok egyaránt. - Ne aggódjon, kisasszony, visszahozzuk a kedvesét erőben, egészségben! – biztatott Jóska bácsi kedélyesen – Erősebb lesz, mint valaha! Ezen még én is elmosolyodtam, de csak rövid időre, mert hamar eljött az elválás pillanata. András odajött hozzám és átölelt, de nem mondott semmit – már nem volt mit mondani. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim. Sírtam. Bármennyire is próbáltam erős lenni, azért mégis nő vagyok. Egy gyenge nő – a háború ellen. Integettünk, amíg csak láttuk őket, míg el nem nyelte a kavargó por a távolodó alakokat. - Ne aggódj, vissza fog jönni! – biztatott Judit, esetlenül átkarolva a vállamat – Erősebb bárkinél, és szeret téged. - Ha túléli – zokogtam, és édesanyám karjaiban kerestem menedéket. A napok nehezen teltek, az idő szinte ólomlábon járt, és én minden nap csak vártam. Vártam, hogy András visszajöjjön hozzám, mosolygósan, vidáman, mint mindig. De természetesen nem jött. Judit és a többi gyerekkori pajtásom megpróbáltak felvidítani – együtt barangoltuk be a környéket, úgy, mint régen, szőttünk, varrtunk -, néha nevettem is, de nem tudtam igazán boldog lenni. Néhány hét múlva lovas érkezett a falunkba. Naivan azonnal kifutottam a kapu elé, hátha Ő az. Egy idősebb közkatona jött, de – mint kiderült – András édesanyját, Bori nénit, és engem keresett: üzenetet hozott mindkettőnknek. Nagyon örültem, hogy hírt kapok felőle, s míg Bori néni az öreg katonával beszélt, én hazaszaladtam a lugasunkba, hogy elolvassam a levelet. (Most áldottam igazán jó édesapámat, amiért annyi türelemmel megtanított írni-olvasni.)Drága Annám!Őszintén remélem, jól telnek napjaid, s nem sírsz értem sokat, hisz megígértem, hogy visszatérek Hozzád. Mielőtt csatába megyünk, mindig Rád gondolok, s arra, mikor majd újra együtt leszünk békében, szabadon. A szabadságharc számunkra kedvezően alakul, ha a csapataink így haladnak, még pár hét, és mindannyian hazatérhetünk.Minden jót kívánok szüleidnek, és a falubélieknek.Szeretettel ölel:AndrásUgyan csak pár sor volt, mégis úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. András él, jól van, s hamarosan hazatér. Boldog voltam, szinte repültem vissza a házba, hogy megírjam válaszomat reszketős ügyetlen betűimmel, és átadjam a hírvivő katonának. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó életjel, amit tőle kapok. Teltek a napok, hetek, hónapok, de nem jött többé semmi. Érkeztek ugyan katonák többször is, hoztak levelet, üzenetet egyik-másik falubélinek, de nekem soha. András levelét szinte már fejből tudtam, annyiszor végigolvastam, s a kis búzavirágot is, amit benne küldött, féltett kincsként őriztem. Eljött a tél, majd újra tavasz lett, de én még mindig csak vártam – vártam, hogy visszajöjjön. Egy napon Jóska bácsi – hajdani szomszédunk, akkor honvéd katona – érkezett újra a faluba. Az ablakból láttam, hogy jön, hát kiszaladtam elé az utcára, hátha mond valami bíztatót. Szemmel láthatóan több sérülést is elszenvedett, hevenyészett fehér kötései bizonyították, hogy nemrégiben járt a tábori orvosnál. Mögötte egy kis szürke ló baktatott, hátán fehér csomagot cipelve, amit még nem láttam jól. Rossz érzés fogott el, de ezt csak később tudtam megmagyarázni magamnak, mikor megláttam komor arcát, és hogy a csomagnak egy pár csizmája is van. Egy halott – villant át az agyamon – meghalt valaki. De még ekkor sem akartam azt hinni… - Szomorú híreket hozok, kisasszony! - Ne! – könyörögtem erőtlenül, bár semmi értelme nem volt. - Nosza, ne zokogjon már úgy! – próbált csitítani, de alig hallottam – Jöjjön, elmegyünk a Bori néne házáig! Engedelmesen követtem keresztül a falun, egészen addig a házig, ahol András lakott. Mindenki a kapuból vagy az ablakból nézett minket, de én mindebből semmit nem láttam – nem tudtam mit kezdeni mérhetetlen fájdalmammal, hát csak zokogtam. Homályosan láttam, ahogy Bori néni kilép a ház elé megnézni, mi ez a csődület, majd a szívéhez kapja a kezét. - Ugye nem…? – kérdezte, bár már maga is tudta. - A fia – mondta az öreg katona csöndesen – A férje a karján megsebesült, de nincs komoly baja – tette hozzá – Levelet is küldött. Az asszony részben megkönnyebbülésében, részben bánatában felzokogott. Mikor meglátta, hogy ott vagyok, átkarolta a vállam, se együtt mentünk be a házba Jóska bácsi után, aki a karján vitte az én vőlegényemet. Az ágyon fekve olyan volt, mintha csak aludna – az arca kedves és nyugodt, de a mellkasán nagy vörös folt jelezte azt a helyet, ahol meglőtték. Hirtelen eszembe ötlött a kép, mikor azon a végzetes estén megígérte, hogy visszajön – ígéretét be is tartotta, de csak holtában. Ahogy visszagondolok a történtekre, máig sem tudom, hajdani szomszédunknak hogy sikerült Andrást visszahoznia, hiszen a szabadságharc áldozatai mindtömegsírokban nyugodnak, távol a hazájuktól. Nem tudom, és már nem is fogom megtudni, de hálás vagyok, amiért legalább az utolsó útjára elkísérhettem. A következő napokról szinte semmi emlékem nem maradt. Rövidesen ágynak estem, s édesanyám azt mondja, a láztól félrebeszéltem, kiabáltam, ahogy a szavaimból ki tudta venni, minden alkalommal Andrást láttam meghalni. Azt hitték, rövidesen én is követem őt, de nem így lett. Ahogy a napok teltek, lassan felépültem, az élet visszatért a rendes kerékvágásba – de én már nem voltam a régi önmagam. Szomorú lettem és magányos. A korombeli lányok, Juditot is beleértve, hamarosan mind férjhez mentek, az özvegyek is, és akik hozzám hasonlóan a vőlegényüket vesztették el. Csak én voltam erre képtelen – árulásnak érezném, ha máshoz mennék, hisz mindig is csak Őt fogom szeretni. Nem mentem férjhez soha, s már nem is fogok, ezért ma a falunkban mindenki így ismer: Fonó Anna, a Szabadságharc Menyasszonya.
Copyright 2006. All Rights Reserved.
