Mondják, ha a lelket trauma éri, az agy elfordul, félre néz, puszta önvédelemből. Nem akarja megélni a csak a lélek számára elviselhető kínt. Sokkot küld a szervezetre,
megbénitja, míg ő hűvös marad és tárgyilagos.
Elzárja a könnycsatornád s te ott állsz száraz szemmel, mikor látod bezúzott koponyával a fiad, s közlik veled a százalékos arányt, amivel még megérheti a másnapot.
Az orvos ajkáról kapod el az őszinte szót, erre te kérted, hiszen a életfenntartó gépezet minden részét ismered, tudod melyik cső mire való. S hogy fiad kapcsán kerül szóba, csak homályosan érzékeled. Még mindig nem sírsz, kivülről látod magad, amint a c.t. felvételt nézed s válaszolsz a kérdésre: "van másik gyermeke?"
Órák telnek el, míg ülsz mellette, nézed eltorzult arcán a rászáradt vért - lemosni nem volt idő. Nézed, ahogy a gép emeli fiad mellkasát - és akkor jön a kárhozat.
De hiszen ez nem lehet! Ez csak álom, ez nem történhet meg! Úristen, elég volt, ébresszetek már fel! Az én szép, erős fiam, kérlek, ezt nem teheted!
Kitépték a szíved, most már tudsz sírni is.
Férjed, lányod beléd csimpaszkodik, tőled várják a megváltó igét. Bizonyosságot akarnak tőled, s csak jó választ fogadnak el.
Megtanulsz hazudni nekik. Hetekig mintha ingoványon lépdelnél, nem támaszkodhatsz senkire. Csak egy biztos pont marad neked, a bizonyosság, hogy felépül a kisfiad, hogy nem, nem és nem, nem veszitheted el.
Az agyad még mindig félre néz, de már megengedi, hogy sírj.

Sírsz amikor azt mondják nincs reflex
sírsz amikor megmozdul a keze
sírsz amikor azt mondják éber kóma
sírsz mert nem tudják felébred-e
sírsz amikor felismeri az arcod
sírsz amikor azt mondják nem fog beszélni
sírsz amikor mégis kimondja a neved

és sírtam, amikor fél év múlva azt mondta nekem - anya nem az Isten, hanem te gyógyítottál meg.