Anyám, a kurva

A szoba nem volt nagyobb tizenkét négyzetméternél. A lifthókra nézett. Az állandó sötététség szinte örökös, sűrű ködként telepedett a bútordarabokra. A franciaágyra például, amely szinte majdnem elfoglalta az egészet. Volt még benne két szék, és egy fésülködő szekrény, meg az árnyékoktól egy kiszáradt fának tűnő fogas. Az anyja itt fogadta az ügyfeleit. Minden dugás után egy ócska szaténpongyolában ment a fürdőszobába kimosni magát ecetes vízzel. Ezt ő, mint fiúgyerek, véletlenül tudta meg a szomszédasszonytól, a málló vakolatú, kelkáposzta illatú lépcsőházban.

- Anyád mit csinál, hogy ne legyen több gyereke, amikor végig bassza az egész napját? A kérdés egy hatalmas pofán csapással volt egyenlő. Nem válaszolt, csak hallgatott.

- Kimossa magát ecetes vízzel? – jött a következő pofon. Hát innen tudta. Az anyja kurva volt. Naponta négy-öt pasast fogadott, és legalább fél liter pálinkát megivott. Így állandóan részeges vigyorgással kedveskedett a muksóknak, hogy minél több pénzt hagyjanak. Ha nem volt iskolában, végig hallgatta a nyögéseket, anyja sikolyait, és a vendégek bődüléseit. Gyerekkorában szégyellte magát. Szerette volna, ha nincsenek ezek a zajok. Ha az anyja is piacra jár reggelente, mint más anyák, és délelőtt főz. Őt pedig, ha hazajön az iskolából, kedves hanggal, és puszival várja. De ilyen soha nem történt, legalábbis most nem emlékezett rá. Ő majd ad a gyerekeinek, százszor megfogadta.

És az utolsó beszélgetés. Pereg a szeme előtt, mint egy mozifilm.

Lassan lépegetett haza, a gyomra már görcsben állt. Vajon mi várja megint?

- Szia, anya! – kiabált jó hangosan, hogy biztosan meghallják.

- Szia! Van valami? – kiabált ki elcsukló hanggal. Bálint rögtön tudta, nincs egyedül.

- Semmi! - kis idő telt el, amikor sikoltozást hallott.

- Kiszúrom a szemed, büdös kurva!

- Neee! Segítség! Mit akarsz te rohadt strici? Segítség! – a minden esti hangjáték, gondolta a fiú. Ebből tudta, hogy a durva Jani van az anyjánál. Jani egy nagydarab, szadista állat, de sokat fizet. Valami jól menő vállalkozása van, és egy pánikbeteg felesége. Hogy az anyjánál húsz évvel fiatalabb, senkit nem zavart. Egyedül ő igyekezett kerülni a szomszédasszonyt, mert annak a száján nincs lakat, és a szavait sem válogatja meg. Ajtócsapódás, vízcsobogás. Szakadt szatén pongyola, és ecet, gondolta Bálint, enyhe émelygéssel. Vacsorázott éppen, amikor anyja beállított a konyhába.

- Nézd! – mondta részeg vigyorral, és a paprikás krumpli mellé dobott pár darab százast.

- Anya! Beszélnünk kell! -, és már egy falat krumpli sem ment több le a torkán.

- Jó! Mondjad, mit akarsz? – közben rágyújtott egy cigarettára. Szánalmas – gondolta Bálint -, ahogy remeg a keze. Istenem’ add, hogy segíteni tudjak. Az utálatát hirtelen gyengédség, és aggódás váltotta fel.

- Anya, muszáj így élni? Én nem bírom már sokáig – hangja halkan, gyengéden csengett. Az asszony rögtön megérezte a vészhelyzetet. Most egy „változz meg anya” típusú beszélgetés következik. Ehhez nem ivott eleget. Most még korai. Gyorsan elkezdett keresgélni a hűtőben, a kamrában, egyre zavartabban, mert tudta, a fia figyeli!

- Hova a picsába dugtad az üvegemet? Eldugtad mi? – és már ordított. Ha nem lesz mivel folytatni, tudta nem bírja ki.

- Ne keresd! Kidobtam a kukába!

- A kukába? – a hangja csodálkozva, erőtlenül csengett, teljesen letaglózta, amit hallott.

- A kukába! – ismételte újra, csak azért, hogy lassan felfogja. Nem lesz utánpótlás. Gyorsan fel akarta kapni az előbb nagyvonalúan az asztalra dobott százasokat, de a fiú gyorsabb volt.

- Anya, ne! – a hangja, mint az ostor, akkorát csapott a nőre.

- Mondtam már, beszélnünk kell! Fogd fel! Ez lesz az utolsó beszélgetésem veled.

- Érted? A legutolsó! Érted? És azután részemről nincs tovább! Itt hagylak. És soha többé nem látsz -. Klári érezte, hogy a fia most nagyon komolyan beszél. Ő pedig arra gondolt, hogy valóban ez az utolsó alkalom. Mióta felvették az egyetemre, tudta, hogy eljött az idő, az anyját rendbe kell tennie. Vagy itt kell hagynia. Magára kell gondolnia. Kisgyerek korától ő volt a felnőtt a családban. Az anyja minden este odadobta a pénzt neki, ahogy ma este is. Ő pedig befizette a rezsit, bevásárolt, megvette magának a kesztyűt, cipőt, kabátot, mikor mire volt szüksége. De az első perctől kezdve, ahogy az anyja rábízta a pénzt, spórolt. Nyilvántartást vezetett a kiadásokról, mindig átnézte, és amit feleslegesnek gondolt, legközelebb nem vette meg. Így azután nem vett például téliszalámit, narancsot, banánt, csak nagyon ritkán. Spórolt, spórolt, spórolt. Nem volt konkrét célja a spórolásnak, most azonban világosan látta. Ezért kellett spórolnia! Hogy anyját visszahozza az életbe. És ha nem sikerül, itt hagyja. Magával kell törődnie, sok-sokévnyi szégyenkezés, megaláztatás után.

- Szállj le a pénzről! Én kerestem!

- Te kerested? Gondolod én nem adtam érte semmit?

- Mit adtál te, kis hülye fasz! Csak költöttél!

- És ki járkált itt a házban, sunnyogva, lehajtott fejjel? Hogy meg ne szólítsanak! Észre ne vegyenek! Nehogy a pofámba vágják nap, mint nap, az anyád egy kurva, az anyád megint részeg, ordibál! Csinálj már vele valamit! Ki próbálta a fülét becsukni, hogy ne hallja?

- Ki kellene őket dobatni!

- Mégis, ez egy rendes ház! – hányszor hallottam ezt, és hányszor tettem úgy, hogy nem hallom! De itt a vége anya! Kidobtam a pálinkádat, és reggel beszélünk. Akkor talán meg is érted amit mondok!

- Rohadj meg! Rohadj meg! Fiam! – és lassan lecsúszott az ajtófélfa mellett a földre. És az a gusztustalan szatén pongyola szétnyílt. A mellei, mint két üres zacskó, kilógtak a köntös nyílásán. Istenem’, milyen undorító ez az egész, gondolta Bálint.

- Na gyere anya! Segítek lefeküdni! – felemelte, és betámogatta a szobájába. A padlón egy elhasznált koton csúfoskodott. Úgy érezte, mindjárt kijön belőle az a kevés paprikás krumpli. De a gondolat lassan acélként terpeszkedett az agyában. Holnap itt lesz vége ennek a siralomháznak. Vagy így, vagy úgy!

- Mindent érted tettem kisfiam! – és már sírt a nő.

- Tudom anya, tudom. Tudom azt is, hogy most mi következik. Ismerem a forgatókönyvedet anya, de nem hat meg. Most jön, hogy bocsássak meg.

- Bocsáss meg kisfiam! Szeretlek nagyon! Csak te vagy nekem egyedül a világon – nyöszörgött.

- Tudom! Most már aludj! Holnap majd beszélünk.

Most, hogy ott ül az anyja halásos ágyánál, nézi a filmet. Magáról, és az anyjáról. Még az illatokat is érzi. A kelkáposztaszagot, az ecet- szagot, és hányingere van újra a rothadás bűzétől. Pedig régen eltemette, és azt is hitte végleg. Most jött rá, hogy soha nem temetődtek el, hanem irányították. Az egész eddigi életét ezek az illatok irányították. Ezek vezették. És most ismétel! De jól tudja a leckét! Hogyan nem lehet élni! Események a szeme előtt, mintha most történnének. Pedig éppen negyven éve. A szoba most is ugyanaz. Homályos, szürke, és még jobban érezni, hogy leszállt a sűrű köd. És az illatok, a szagok a régiek, vegyülve az öregasszony szagával. Mégis, igazi siker történet. Azóta sem tudja utánozni. Pedig minden adott hozzá. Egy pánikbeteg feleség, három közepesen tanuló gyerek, és az a sok-sok, akit tanított már az évek folyamán.

Az ő szobája az utcai szoba volt. Ahogy a nagy napon, - egyezerkilencszázhatvankettő valamelyik tavaszi szombatján - felébredt, első gondolata az anyja volt. A másik szobában még csend uralta a félhomályt. Akkor még nem késett le semmiről. Kávét főzött, majd a kockás, sok helyen kivágott, az elhasználódástól rojtos viaszosvászonnal leterített konyhaasztalra szépen előkészítette a reggelit. Kenyér, jó foghagymás abált szalonna, tepertő, párizsi, margarin. Úgy gondolta, megadja a módját, hisz még az is lehet, az utolsó közös reggelijük lesz ma. Tegnapi elhatározása nem változott semmit. Ma eldől a jövője. Az övé is, és az anyjáé is. Ahogy a nap megvilágította a kopott konyhát, az ócska gáztűzhelyt, mely ragadt a kosztól, a beáramló, narancsos, tüzes sugarak reménnyel töltötték el. A fürdőszoba már nem volt ilyen vigasztaló, ide sem levegő, sem fény nem talált utat soha. Mégis, miközben borotválkozott a homályos tükörben, szinte a jövőt látta. Az pedig nem volt homályos, hanem derűs, és tiszta. Mint a tavasz! Akácfa illatú, potyogó cserebogaras. De látta a kiscsokor ibolyákat is, ahogy az utcasarkon árulják az öregasszonyok. Vesz is délután az anyjának, ha a sorsuk továbbra is összeforr, gondolta mosolyogva.

- Anya! Ébresztő! Kész a reggeli! – harsogott vidáman a hangja.

- Miért! Hány óra? – az asszony nyöszörgése kicsit ugyan lelohasztotta a derűjét, de szerencsére nem teljesen.

- Mi az, hogy hány óra? Szombat reggel, nyolc óra! És tudod, hogy ma beszélnünk kell! Mozogj, anya!

- Muszáj? – rossz volt ránézni, ahogy hunyorogva, felpüffedt arccal, bedagadt szemekkel kivonszolta magát a konyhába. Az áporodott alkoholszag csak úgy ömlött a szájából, ahogy a szavakat lökdöste ki.

- Hagyj békén, fiam! Nem vagyok jól! – gyorsan rágyújtott, és úgy nyelte le a füstöt, mint akinek ettől függ az életben maradása.

- Nem hagylak! Ma lesz egy beszélgetésünk, és nagyon remélem, nem az utolsó – elszánt volt, mondjon bármit is az anyja.

- Igen, de rosszul vagyok! – próbálkozott, de azt már érzékelte, hogy ma nem úszhatja meg a lelki fröccsöt. A kurva életbe – gondolta – majd csak túl leszek rajta. Csak lenne egy kis pálinka! Tudta, ma ez is hiú ábránd. Megadóan rogyott a székre.

- Hallgatlak, fiam!

- Jó, hát akkor essünk neki. Egyél közben! – Klári próbálkozott az evéssel, de így a reggeli pálinka nélkül, nem nagyon akaródzott a nyelőcsövének engedelmeskednie. Meg kellett volna olajozni, de nem volt rá lehetőség. Így csak ült az asztalnál és várta a dörgedelmet. Feltett szándéka volt, hogy türelmesen végigüli, azután megpróbál egy kis pénzt kicsikarni a fiától. Gondolatban átkozta magát, amiért az összes lóvét odadobta a krumpli mellé.

- Felvettek az egyetemre, anya!

- Tényleg? Örülök, kisfiam! – és valóban, a bambaságán keresztül utat tört egy halovány örömteli vigyor.

- Szükségem van a segítségedre, anya! – talán a kérés hat, gondolta. Igazság szerint nem tudta hogyan fogjon hozzá, habár éjszakánként sötét árnyakkal kínlódva százszor eljátszotta ezt a beszélgetést.

- Miben segíthetek, gyerekem? – hirtelen megszólalt a vészcsengő, így az utolsó hangokat szinte már csak mormolva ejtette ki. Ezt kár volt! De már késő, a kérdés röpült a levegőben a másik felé, és az örömmel kapaszkodott bele. Így azután elindult a lavina! Bálint hosszú évek kínját akarta kiadni magából, és nem volt semmi, ami megállíthatta volna.                                                               

- Úgy nőttem fel, hogy a sikolyaidat hallottam nap, mint, nap. Úgy hogy a pálinkás leheletedet éreztem mindig, ha közel voltál hozzám. Úgy, hogy lehajtott fejjel közlekedtem a lépcsőházban, és behúzott nyakkal, hogy minél kevesebbet lássanak belőlem, az alkoholista kurva fiából. Éppen csak a föld alá nem bújhattam. Állandóan szégyelltem magamat miattad, anya! Szégyelltem itt a házban, az iskolában, a rokonoknál. Mindig vágytam arra, hogy majd egyszer elmúlik, és büszke leszel rám, és én is az lehetek rád! Észrevetted, hogy leérettségiztem egyáltalán? Hisz a ballagásomra sem tudtál eljönni, mert kuncsaftod volt, és tele voltál itallal! Nézz a tükörbe, anya! Mit látsz? Egy felpüffedt arcú, bedagadt szemű, lógó hajú, fogatlan szakadt kurvát!

- Hogy beszélsz velem, kisfiam? – a hangja fáradtan, beletörődően csengett. Hirtelen a nap sugarai is elhagyták a konyhát. Szürke lett minden, és kopott, avítt. Olyan, mint a szatén pongyola.

- Anya! Eddig tartott! Mától új életet kell kezdenünk. Együtt, vagy külön-külön – halkan beszélt, de szavai olyan erőt sugároztak, mintha a föld beszélne a világmindenségnek. Az asszony jól tapinthatóan érzékelte, itt nincs apelláta. A fiú vezet, és vagy hagyja magát, vagy maga marad. Nem tudott megszólani, a másik pedig nem tudta folytatni. Hallgattak egy darabig. Végül Klári törte meg a csendet.

- Mit főzzek kisfiam? – és ezzel a kérdéssel megadta a választ. Mától új életet kezdenek együtt.

- Emlékszel, Anya? – közben simogatta az öregasszony kezét. Tudta, hogy a szavai már nem érnek el hozzá, mégis mondta.

- Emlékszel, Anya? Pörköltet főztél nokedlivel, de olyan sós lett, mint a hering. Én pedig csak mosolyogtam, és zabáltam.

- Életemben nem ettem ilyen finomat! – mondta, hogy örüljön a nő. Az pedig csak nézte a konyha asztal túlsó végéről a fiát. Nagyon rosszul volt már. Annyira hiányzott az ital, hogy a pár meglévő fogát csikorgatta, és ökölbe szorította a kezét, mert különben ordítania kellett volna! Érzékelte ezt Bálint is, de eldöntötte, végig csinálja az anyjával a nehéz napokat. Biztos volt benne, hogy egyedül nem menne neki. Egész nap ott volt az asszony mellett, és amikor verejtékezett a rosszulléttől, vizes ruhával letörölte a homlokát, és fogta a kezét.

- Kibírod, Anya! Holnap könnyebb lesz, majd meglátod -. Amikor szűkölt a nő, és felsőtestét himbálta előre-hátra, akkor majdnem feladta ő is. Annyira szánta, hogy átfogta a vállát, és közben potyogtak a könnyei. De kitartott. És így ment ez sokáig! Nem hagyta magára egy percre sem az első két hétben. Amikor pedig legelőször lement bevásárolni, első útja a sarokra vezetett. Az ibolya árushoz. Amikor odaadta anyjának az ibolyacsokrot, láthatóan örült neki.

- Köszönöm! – már nem részeg vigyor volt, ami görcsbe szorította az arcát, hanem bátortalan, szelíd mosoly. Hetek teltek el, az alkohol még mindig hiányzott. Volt egy olyan periódusa is, amikor teljes apátiába süllyedt. Nem beszélt, csak tette a dolgát. Keverte a rántást, panírozta a húst, merte a levest, de mintha nem látott volna semmit. Amikor Bálint szólt hozzá, ránézett, de a szavak láthatóan nem jutottak el a füléhez. Nem válaszolt, hisz nem hallott kérdéseket, nem látta a konyhába beáradó napsugarakat, és nem látta magát sem, a homályos tükörben. A fiú is szenvedett vele együtt, és időnként feltette magában a kérdést, érdemes-e. De minden eltelt órával közelebb kerültek az ébredéshez. Kezdetben, amikor szinte percenként csörgött a telefon, mindig Bálint vette fel. A pasiknak elmondta, hogy Klári már nem fogad vendégeket. Nem akarták elhinni. Egyszer sokáig hagyta csörögni a telefont.

- Mi a fasz van már? Nem lehet ezt a kurva telefont gyorsabban felvenni? – ordított bele egy vaskos hang. Valószínűleg durva Jani lehetett.

- Az anyám már nem fogad vendégeket!

- Mi az, hogy nem fogad? Mi van, rászakadt a bizományi? Vagy állandó, pénzes pasija van?

- Igen, állandó pénzes pasija van! – hangja halkan, de határozottan csengett – kérem, ne keresse többet!

- Mit akarsz Te hülye kis buzi! Majd épp Te mondod meg nekem, kit keressek, kit nem! – bődülte el magát a másik.

- Nem én mondom meg, természetesen! Én csak azt mondom, meg, hogy az anyámat ne keresse.

- Hülye kis pöcs! Dögöljetek meg! Mondd meg annak a ribancnak is! – és a vaskos ordítása szinte visításba ment át.

- Többet, ne telefonáljon, kérem. Nincs miért! – az udvarias hang annyira határozottan csengett, hogy a másik levágta a telefont. Így lassan elfogytak a férfiak is. Mint ahogy lassan elfogytak az évek is. Negyven év, alkohol, és férfiak nélkül, három unokával. Jól szituált, gondos nagymama lett, akiről már a házban sem tudja senki, hogy valamikor részeges kurva volt. Igazi siker történet!

Most, ahogy ott ült az ágy mellett, hirtelen a bibliára lett figyelmes. Ott feketéllett az éjjeli szekrényen. Ahogy kézbe vette, és forgatta, több minden potyogott ki az elsárgult lapok közül. Ott volt a lepréselt ibolya csokor is, lilán, megfakultan. 

- Istenem’ Anya! Ennyire szerettél? Miért nem mondtad soha, hogy biztos lehessek benne? Akkor én is meg tudtam volna mondani neked, hogy mennyire szeretlek! Hiába mondom most! Vagy mégsem? Hallod? – tudta, hogy nem hallja, de mégis ismételgette egyre hangosabban.

- Szeretlek, Anya! Szeretlek Anya! Mindig is szerettelek!