Valamikor régesrégen, 1991-ben és az Óperenciás tengerig sem kellett elmenni: keddenként esti sorozatoké volt az este. Tévézés után aludni készültem, húgom már ezt tette. Apu bagóját szívta a konyhában, anyu ágyazott. (Hát nem egy tipikus családi kör?)

Én is ágyba bújtam, nyújtózkodtam, ásítoztam. De meglepetésemre, úgy is maradtam. Próbálkoztam újra, de hiába. Nyitva maradtam. Nem tudtam bezárni a számat, mert kiakadt az állkapcsom. Kicuppogtam papucsomban a szintén ásítozó apuhoz, aki málén nézett rám. Már megint velem történik valami. Épp most, kedd este, és épp januárban, és, és, és… Kétségbeesetten mutogattam huzatos barlangomat, mire apu elnevette magát. Én nem. Anya – párbeszédet nem hallván - kijött hozzánk a konyhába. Tátva maradt a szája, de ő be tudta csukni. Én nem.

Erre kihívták a mentőt. A doktornő többször és kedvesen próbálkozott a kapuzárással, sikertelenül. Azt javasolta, menjünk be a kórházba, mert ha túl erősen „akaszt”, eltörhet az állkapcsom. És az ugye rosszabb lenne, mint spontán kiakadni. Pizsire kabát, csizma, majd mentőautókázás a néptelen városon. A kórház folyosóján várakoztunk, mert Dokink súlyos balesetest mentett. Életet. Én eközben nyitott szájjal ültem és nyeltem. Némán. A feszültség egyre nőtt bennem, elkezdtem öklendezni. A nővér adott egy tálat, hogy talán abba, egy totál kiakadt állkapoccsal….. Épp ezt gyakoroltam, amikor jött a Doktor.

A szobában már többen vártak, fáradtan nehéz műtétjük után. Én lehet, hogy előtte vagyok?? A Doktor elmondta, hogy mit fog tenni, és megkért, ha visszazakkan az állam, vigyázzak az ujjaira, ne harapjam meg. Bólintással jeleztem, hogy ígérem. Fél perc múlva már zárva is volt a kapu. Annyira jó volt, hogy nem lát mindenki rögtön a torkomig… Ígéretemhez híven nem haraptam le az ujjait, így a doktor is örülhetett. A zárójelentésemen az áll: ásítási tilalom. Hát, nem unatkozom!!!!