Mária nem söprögette lelki cafatjait. Feleség maradt, nevelgette fiát, nem siratta a szeretőként meg nem élt kálváriát sem. Ő már úgyis halott, szenvedni nincs kivel. Nem vágyott „irodalmi romantikára”, ahogy Ilona hitte, csak őrizte az emléket olyan erővel, hogy lelki nyugalma azért megmaradjon. Az érme sorsa viszont mélyen bántotta. Szinte beleroskadt a gondolatba, szinte kóválygott a kínzó gyötrelemtől, ha az eszébe jutott. Tizenhárom éves korában, bérmálásra kapta édesapjától ezt az érmét, mely ’35 karácsonyán újjászületett. Titkos szerelmi zálog lett belőle. Mintha gyerekkorából adott volna valami hiteles darabot Dezsőnek, aki Szabadkáról, anyja kezéből hozott hozzá nyakláncot. És viselte. Körbeölelte beteg nyakát, vigyázta, mintha ez az érme lenne az életben maradás kabalája. Mária épp ezért nem értette azt a múlt nyári képet, mikor útban az Attila utca felé meglátta a buszra várakozó Ilonát, nyakában az árválkodó érmével, mely csüggedten csüngött mostoháján. Szaggatta, sokkolta a látvány, s fejében napokig visszhangzott a kérdés: miért, miért?

Milánék ugyan győzködték, hogy az érmét biztos nem ő adta oda a feleségének, és jó is lett volna hinni nekik, de gyötörte egy elképzelt jelenet. Ő kinyújtóztatva, torzultan lihegett betegágyán, ott, az Új Szent János Kórház falai között, a haláltól már csak karnyújtásnyira. Egy nőhöz maradt ereje. A feleségéhez. Aki le tudta győzni a kései szeretőt, feleség maradhatott, ápolt, és titokzatos erővel dobta ki komor kórházi szobájukból a halálfélelmet. Etette, vigyázta, biztatta Dezsőt, állandó szobatársa lett lassú haldoklásában. S amint pakolt, a kopott éjjeliszekrény fiókjában rejtőzködő emléket kutakodó kezei megtalálták. Dezső pedig már nem bírt, vagy -jaj, istenem!, s ettől rettegett Mária,- nem akart ragaszkodni …Ilona gyanútlanul emelte később nyakába a kincset, nem érezte benne férjének és annak a „szerencsétlen, tájékozatlan lúdnak” a szerelmét, úgy tudta, az érme is anyósa ajándéka. Hordta. S ez tudott kegyetlenül fájni Máriának.

Tél volt, ráadásul január, s ez a szerda reggel a kalapvásárláson kívül nem is sejtetett semmi izgalmasat. Mária anyai mosollyal ébredt, hajtotta a jól bevált hétköznapiság, dúdolgatva gombolta fehér blúzán a csontszínű gombokat, szőke, lágy hajtincseit két dal között finom arca elől gyorsan eltüntette. Odakint a hópelyhek részegülten tivornyáztak a szélben, engedték magukat ide-oda csalogatni, hogy aztán egymás kristályaiban könnyedén elernyedjenek. Mária a kalapgyönyörök után élménnyel terhelten hagyta faképnél a villamost, hogy játékos grimaszok mellett engedje arcbőrén oldódni a havat, majd nem messze a Horthy-hídtól, gyalog indult hazafelé. Fia még iskolában, férjét későre várja, nincs kiért sietni. Néha elkapta magát egy-két kirakatüvegben, olyankor kecsesebben lépkedett egy darabig. Jól esett ebéd előtt, kissé korgó gyomorral a kávé, a sült kolbász és a szivar illatfoszlányaiban andalognia… Hirtelen azonban megdermedt. A körülötte haladó nők között ismerős alakra bukkant. Ilonát vélte fölfedezni az egyik pár méterrel előtte haladó nőben. Kissé felgyorsította lépteit, nehogy elmaradjon a mindig irigyelt vetélytárs lépteitől, a gyűlölködő, őt megfenyegető asszonytól, aki még cipelte magán a feketét, idegenül a fehér havon. Eleinte csak a céltalan követés kényszere vitte. Talán érezni akart még egyszer valamit a férfiból, aki mindkettőjüket akarta, aztán mindkettőjüket itt hagyta a szenvedésben. Mintha Dezső illatát, talán Tábor utcai lakásuk és a kórházi szoba szagát sodornák hátra a hópelyhek. Közelebb menni, még közelebb…Mária szinte tartozni akart Ilonához. Körülöttük nők tucatjai hagytak nyomot a pesti hóban, idegenül, s csak ők ketten voltak lelki rokonok ebben a fojtogató kötelékben. A feleség, és a kedves. Ekkor Máriának eszébe jutott az érem. El kell kérni. Itt, az utcán, az idegenek között. Már nem is gondolkodott, kapkodta lábait, hogy Ilona elé vághasson, de a távolság valahogy nehezen csökkent. Határozott akart lenni, de csak a zaklatottság maradt.

- Kérem, egy pillanat!

Ilona azonnal megállt. Mintha kővel sújtották volna. Arcára merevség, szájára zár került, mintha a Máriával való bármiféle közelség fertőzést jelentene. Mária félt, lihegett, pedig nem ő volt az üldözött.

- Én…én adtam egyszer Dezsőnek egy kis érmet. Láttam tavaly nyáron, az ön nyakában. Adja vissza, kérem. Számomra az nagyon nagy érték. Az az …enyém.

Ilona nem mozdult, arca még jobban megdermedt. Csak Mária szemét nézte. Azt a jóságos kék szemet, amibe Dide úgy bele tudott szeretni. Aztán hirtelen kikerülte Máriát, szótlanul faképnél hagyta, s elvegyült az idegenek között.

Az út lassan fogyott hazáig, a szél kezdte jobban kavarni a havat. A villamos is fáradtabban csengetett, szabad hely persze nem akadt. A cselédlány rögtön megérezte Ilonán a feszültséget, nem is maradt le egy pillantásáról se.

- Ádám?

- Még nem jött.

Kapaszkodott a lány, nehogy lecsússzon asszonya elégedetlenségébe, onnan aztán kaparhatta vissza magát egy jó darabig.

- Készítettem teát.

Ilona nem szólt, bólintása elég volt a lánynak, aki izgalmában fehér kötényének fodrait morzsolgatta. A konyában gyors mozdulatokkal tálcára rakta a teázás kellékeit, melyek aztán felsorakozva repültek remegő ujjain, hogy a dolgozószobában, a körasztal csipketerítőjére érve, minél hamarabb kimerülhessenek. Miután a cseléd csöndben elillant, Ilona úgy huppant a fotelba, mint akit magasról leejtettek, s hagyta homlokára bomlani középen elválasztott, fejtetőre simuló barna haját… Csak az első két korty csúszott le könnyen. Nem bírta tovább a csészét. Mindennek súlya lett. A cukornak, a kanálnak, a sóhajnak, a szoba nyomasztó levegőjének. A szemei is lecsukódtak, majd lassan csíkot húzott fáradt arcbőrén az első könnycsepp. Engedte lecsorogni a többit is, most úgyse látja senki. Gondolatai sanyargatták, a találkozás óta szinte szédeleg. Gyötri a sok kérdés.

Miért? Miért kell Didének még halála után is fájdalmat okoznia? Nem volt elég a másfél év vergődése, hazugságai, gyerekes dühkitörései? Nem volt elég a megaláztatásból, a megríkatásból? Hát ez az érme, melyet Dide annyira vigyázott, melyet még a műtét miatt sem akart levenni, ez nem a szabadkai házból költözött ide, a Tábor utcai otthonukba? Hanem…hanem ettől az asszonytól kapta, ezért jelentett neki olyan sokat, ezért féltette annyira? Szánalmas. A hit. A férjben, a szavaiban, az érzésekben, önmagában. Egyre élénkebb lett benne a vád, egyre hevesebb a düh. Nem bírta elviselni Mária győzelmét, teste minduntalan összerándult, ha erre a szerelemre gondolt. Bárcsak újra visszaforgathatná az életet ’35 júniusától…soha nem küldené vissza Didét abba a visegrádi üdülőbe. Hirtelen felállt, átviharzott a hálószobába, az érmét kereste. Ahogy tenyerébe fektette, már nem is értette önmagát. Hogy hihette, hogy ez az iszonyat, ez a silány darab, mely orvul ráakaszkodott, Dide anyjának ajándéka? Undorral, megvetéssel nézte, szinte fájt a tenyerének. Ki kell dobni. Eltüntetni. És akkor vége. Visszatántorgott a könyvek közé, hogy a bőrfotelbe mélyedve kissé összeszedje magát. Érezte, hogy erővel derengeni akar fejében egy jelenet, mikor először meglátta ezt az érmét. A hazugság szófoszlányai már szinte érthetővé váltak, nagyon akarnia kellett a megsemmisítést. Nem kell a jelenet. Értelmetlen a felidézés, csak fájdalmat szül, az meg minek. A tea lassú kortyolgatásáért lelke hálás lett, az izgalom, a gyötrődés tolongása megszűnt, teste finoman megnyugodott. Így kell tennie…a sebeket kitisztítani, a gennyt letörölni, s akkor a gyógyuláshoz sem kell már sok idő. Csak ne kerüljön a sebbe több piszok.

Ahogy a nagy mutató kapaszkodott, hogy delet üthessen, Ilonát már új gondolat feszítette: nem dobja ki az érmét. Visszaküldi a gazdájának. Azzal válik inkább győztessé, ha azt mutatja, „tessék, itt van, senkinek sem kell.” Még ma vissza kell küldenie, ha minden elcsendesedik. Jobb kezéből olajzöld szoknyájának barna virágjaira csúsztatta a bűnjelet, majd combjait összezárva nézte, ahogy az a parkettára esett.

Este, fél kilenc tájban Ilona behívta a cselédlányt.

- Vidd el ezt erre a címre. Most.

A lány szó nélkül iparkodni kezdett.

- Ha nincsenek otthon, akkor se hozd vissza. Tedd le valahová.

Az ajtócsapódás után Ilona a fiához vágyott. Ádámot tudni maga mellett, esetleg hajához érni, beszélgetni vele- erre késztette a szükség.

Mária is csak fiával, és a szolgálóval volt otthon, fia már aludt. Anyák, fiaik, és a cselédek támasztják egymást mindkét házban. Férfi nélkül.

Mivel délutánját felkavarta az emlékezés, no meg az Ilonával való találkozás is zaklatta, így hát ölébe ejtette a Magyar Lányok-at, és bízott a könnyed feledésben. Nem ment. Nem tudott Ilona egymáshoz közel ülő, barna szemeitől szabadulni. Szégyent érzett, amiért ilyen követelőzően, szinte villámcsapásként jelent meg előtte az utcán. Ráadásul ez a szégyenérzet egyre gyakrabban elönti, ha Dezsőre, kapcsolatukra gondol. Szégyelli magát az érzéseiért, amit érezni tudott férjes asszonyként egy nős férfi iránt. Hiába volt a hitegetés, hogy Dezső el akart kerülni a feleségétől, és Mária már csak fizikailag testesítette meg azt, amit Dezső lelkileg át akart élni: a más nő iránt érzett szerelmet. Ez az önámítás nem bírt a valósággal. A valóság súlyos. Akarni egy új szerelmet, pedig van kit hazavárni. Elszakadni, ott maradni, gyötörni, és menekülni valami cinkos boldogságba, kimerülten összerogyni, ámítani, elárulni. És mégis, a fájdalomküszöbön is túl, bűnbánattal tele, de az egész kínlódást akarni.

Máriát fél tíz tájban ajtókopogás mentette meg a könnyezéstől. A cseléd nyitott ajtót a másik cselédnek.

- Asszonyom, egy küldemény érkezett erről a címről.

- Ilyenkor? Mi lehet?

A betűk fájtak így egymás mellett a sápatag borítékon, hiszen ez a cím örökre leülepedett az agyban, mégis törölni kell. Az izgalom is más: nem jóleső remegés, csak nyomasztó nyugtalanság. Mielőtt felbontotta, kitántorgott az előszobába, hogy a lámpafénynél szemügyre vegye a dércsípte cselédet.

- Az asszonyom küldte. Kérte, hogy mindenképp juttassam el önhöz.

Meglepte ez a gyorsaság. Hitt abban, hogy Ilona elküldi neki az érmet, de erre nem számított. Ahogy újra tenyerében tarthatta ajándékát, tudta, hogy a kálváriának is vége. A köteléknek is.

- Nagyságos asszony, kérem, miért nem jött el hozzánk soha? – kérdezte a cseléd váratlanul. Mária értetlenül nézett.

- Hogy mehettem volna én oda?

- A gazdám nagyon várta. Mindig. Hitt abban, hogy egyszer meglátogatja.

- Lehet,…de higgye el, ő is tudta, hogy ez …ez csak vágy marad. Talán, talán ha meggyógyulhatott volna…- mondta kissé fátyolos hangon, majd nyelt egy nagyot. Vissza is csúszott a csüggedtség.

Segítő menedék lehet az álmodozás, gondolta Mária, miután újra egyedül maradt. A fájdalomtól néhány percre elszakadhatna, álmodozva arról, mi lett volna, ha... Ha majd felgyógyul, ha erőre kap, ha önálló lesz, ha elválik… Ő viszont megelégelte az álmodozást, a gyötrődést, a felesleges lelki herce-hurcát. Nem volt ha. Az életet megnyúzva, de tovább kell élni. Lezárta gondolataiban ezt a viszonyt, olyan végzetes erővel, ahogy a halál zárt le számukra minden folytatást. Ráadásul, most az érme is hazatért. Holnap felhívja Milánt, vagy Erzsit, hogy nekik is elmondhassa a hírt, aztán a hétvégére Japinak, odabent szuszogó fiának tervez egy kis kirándulást. Anyának is kell lenni.

A cseléd még nem alszik. A ház urát várja. Mária kiles a téli sötétségbe, ablakára kis kupacot rakott már a hó. Az érmét zsebkendőjével áttörölgeti, beteszi a többi néma emlék közé. Jó lesz majd egyszer Japinak megmutatni, milyen tárgyak kísérték el őt a szülői házból.

A Tábor utcai házban Ilona tíz perce villanyt kapcsolt. Ide már nincs kit hazavárni. Ahogy fekszik az ágyukban, egyedül, lassan visszatér Didéhez. Mit számítanak a nők, mit számít minden félresiklott óhaj, ijedt kapkodás. Egy idő után úgyis megsemmisül a vágy, bárkinek is szólt, az irántunk érzett vágy halálát túl kell élni, a más nő iránt érzett pusztulását ki kell várni. S amíg burjánzik a lelki gyötrődés, a hűtlenség, a dicstelen komédiázás, addig jólesik az önámítás, a hazudozás, a hitegetés, hogy kellünk mi még… Ilona meg tudott maradni e hitegetésben, hiszen Dide halála megkímélte a valóságtól. Annak örült, ami az övé lehetett: ő volt a társ, ő az özvegy is. Ebben a jóleső hűségi áldozatban még hagyta magát hevülni egy darabig, majd lassanként átfáradt a tudattalanba, s a megbocsátástól felszabadulva, éjfél körül elaludt.