Konzervált viszonyok

  

A külhoni kinézetű férfi lekászálódott a szekérről, megmozgatta elgémberedett tagjait, aztán fogta a poggyászát, és kezet nyújtott a bakon ülő embernek.

– Köszönöm a fuvart.

– Nincs mit, Mister Holmes – búcsúzott a kocsis. – Isten hozta Ontarióban!

Az utazó megvárta, míg a szekér eltűnik a kukoricával borított domb mögött.

– Mister Holmes – dörmögte maga elé. Ízlelgette a szokatlan kiejtésű nevet, mellyel gyorsan meg kell barátkoznia, noha a papírokon Halmos Pálként szerepelt.

Odalépett a bekötőút mellett álló magányos postaládához, melyre a JOHN SUCHES nevet pingálták vörös festékkel. A férfi számára ismerősek voltak azok a nagy kusza betűk. Csak egyetlen emberről tudott, aki alulról kezdte kanyarítani az O-t, és az S alakja is jellegzetesen kunkorodott.

Hát megérkezett végre!

Egy új világ, egy új élet ígérete. Az óhazában hagyta minden fájdalmát, minden nyomasztó emlékét: a háború borzalmait, a szétlőtt lövészárokban heverő, felismerhetetlenségig roncsolt testű bajtársak képét, a szerb hadifogolytábor poklát, az éhezést, a nyomort, és főként a titkosszolgálat gyanúsítgatásait. Ez fájt neki a legjobban. Jóllehet nem tudtak rábizonyítani semmit – nem is lehetett –, mégis azzal vádolták, hogy áruló. Éppen ő, aki még soha nem vált hűtlenné senkihez!

Pödört egyet kese bajszán. Megragadta a viharvert poggyász fülét, és nekivágott a félmérföldes útnak, amely a farmhoz vezetett.

  

Nagy Károly, a rendőrfőnök átfutotta a sürgönyt, majd csalódott képpel hagyta kihullani kezéből a papirost. Micsoda pech!

A katonai jelentés szerint Kiss Béla honvéd hadifogságba esett, és 1915. február 5-én tífuszban elhunyt a szerbiai Valjevóban.

Mennyi energiát és időt fordított a nyomozásra! És mindezt miért? Egy fantomot üldözött, aki már rég halott volt maga is, amikor egyáltalán felfedezték borzalmas bűneit. Az ügynek tehát vége. A vérengző gyilkost nem lehet felelősségre vonni. Legalább is földi bíróság már nem ítélkezhet felette. Bár a sors mégis igazságot szolgáltatott. Vagy ki tudja?

Nagy százados sokáig habozott melyik pecsétet emelje fel asztaláról, miután a jelentést elhelyezte a nyomozati anyagok között. Végül döntött. A sárgás dossziéra felkerült a minősítés: LEZÁRATLAN.

  

– Van róla fogalma, rendőrfőnök úr, hány Kiss Béla szolgál a magyar hadseregben? – A telefon másik végén tartózkodó elhárító tiszt hangján érződött, hogy legszívesebben lecsapná a kagylót. – Egy teljes ezredet ki lehetne állítani belőlük.

– Engem csak egy érdekel mind közül – felelte higgadtan Nagy Károly százados. – A nyilvántartásból tudniuk kell, hova osztották be.

– Uram, jelenleg három fronton is harcban állnak a csapataink, és óráról órára változnak a körülmények. Számtalan halott, sebesült vagy eltűnt katona adatait kéne ellenőrizni. Sem időm, sem emberem nincs, hogy megkeresse magának azt a nyomorult bakát.

– Ez nem egy közönséges baka, hanem egy könyörtelen gyilkos.

Az elhárító tiszt sóhajtását recsegve közvetítette a vonal.

– Mindannyian gyilkosok vagyunk, százados úr. Nem egy katonát ismerek, aki száznál is többször ölt. Mégsem csapott miatta senki ekkora patáliát.

Nagy Károly kezdett kijönni a béketűrésből.

– Csakhogy ez a vadállat ártatlan civileket gyilkolt. Főként fiatal nőket.

– Megesik az ilyesmi. Szörnyű időket élünk.

– Értse már meg, maga idióta, hogy nem az ellenségről beszélek! – ordította a készülékbe a rendőrfőnök. – Budapest közvetlen közelében mészárolt le két tucat embert!

– És mit kíván tőlem, százados úr? – emelte fel hangját a másik is. – Kússzak ki talán a tűzvonalba, hogy leellenőrizzek egy katonát, amíg maguk a hátországban kényelmesen elpapírozgatnak? – Azzal lecsapta a telefont. – Mit képzel ez az alak!

Odahaza fogalmuk sincs arról, miféle borzalmakat kell kiállniuk a fronton küzdőknek nap mint nap. Azt hiszik, a szaros nyomozásuk megér annyit, hogy feleslegesen kockáztassa akár egyetlen emberének is az életét. Hát nem! Szép is lenne, ha azon kezdenének rágódni a katonák, bűn-e a gyilkosság. Ugyanaz a dolog, amit otthon gazságnak tartanak, errefelé nem ritkán hőstettnek számít.

  

A kihallgatást vezető hadnagynak komoly erőfeszítésbe került, hogy ébren maradjon. Éjszaka nem sok alkalma nyílt a pihenésre, mert a szerbek folyamatos ágyútűz alatt tartották a magyar állásokat. Hajnalban ugyan elcsendesedtek az ütegek, de akkor meg azt a parancsot kapta, hogy vallasson ki egy gyanús alakot, aki a legnagyobb lövöldözés idején kúszott át hozzájuk az ellenséges vonalak felől.

A baka elnyűtt magyar egyenruhát viselt. Dörmögő válaszai és a barakk ablakán besütő nap bágyadt sugarai álmosítóan hatottak a hadnagyra. A tiszt fásultan jegyzetelt, ügyelve rá, hogy valamelyest olvashatóak legyenek a betűk. Csak találomra provokálta a katonát.

– Halmos honvéd – szólította meg –, azt állítja, hogy a 38. században szolgál.

Halmos szaporán bólogatott.

– A 38. század három hét előtt teljesen megsemmisült Beška mellett.

– Így igaz, hadnagy úr. Én mégis itt vagyok.

– És mivel magyarázza, hogy egyedül maga élte túl a vérengzést?

A katona gyűrött képén meglepetés látszott. Értette ő a burkolt célzást, kissé igazságtalannak és sértőnek találta.

– Hadnagyúr, kérem alássan, nem egyedül úsztam meg a támadást, hanem a bajtársammal, a Kiss Béla nevezetűvel.

– Nem ez a lényeg, katona – ripakodott rá a fiatal tiszt. – Egy vagy kettő, egyre megy. Ugyanolyan hihetetlen. Talán bizony dezertáltak, sorsukra hagyva a társaikat.

– De kérem… – hápogott Halmos. Olyan megütközéssel, amit képtelenség megjátszani, hacsak nem komédiás az illető. – De kérem, hadnagy úr, a legnagyobb tisztelettel bár, de mégis…

– Hallgatom a magyarázatot – felelte nyersen a tiszt. Elégedetten vette tudomásul, hogy sikerült megalapoznia az eredményes kihallgatáshoz szükséges hangulatot. Halmos nem fog eltitkolni semmit, nehogy árulónak tartsák.

– Aznap rám, és Kiss Bélára jutott a sor, hogy a társzekéren elhozzuk a századnak utalt ebédet. Mire visszatértünk, már nem volt kinek kiosztani a porciókat. Azok az átkozott sokácok…

– Arról beszéljen, mi történt azután.

– Vissza akartunk térni a hadtáphoz, de útközben foglyul ejtettek minket, és a frontvonal mögé hurcoltak egy nyomorúságos táborba.

– Kötelessége lett volna megszökni.

– Úgy is tettem az első adódó alkalommal, amikor kitört a táborban a nyavalya.

– Miféle nyavalya? – kapta fel a fejét a hadnagy. Végre valami értékes információ! A megsemmisített század nem számított újdonságnak, arról volt már tudomása, de ha valami járvány ütné fel a fejét az ellenséges seregben, az döntően befolyásolhatja a helyzetet.

– Úgy hiszem, tífusz, bár nem vagyok szanitéc, hadnagy úr, kérem, hogy értsek hozzá. – Halmos a sapkáját gyűrögette.

– És a bajtársa? – kérdezte a hadnagy. – Ő miért nem szökött meg? Talán őt nem fűtötték olyan hazafias érzelmek?

Mindketten tudták, hogy egy másik vallomás éppúgy megerősíthetné az elhangzottakat, mint ahogy cáfolhatná.

– Kiss Béla nem volt szerencsés, rajta hamar kiütköztek a tünetek. Karanténba zárták, akkor láttam utoljára. Isten nyugosztalja! Jó pajtás volt.

A hadnagy ezúttal nem zavarta meg a katona hallgatását. Ha igaz minden, amit a baka mondott, akkor Kiss a haza védelmében hunyt el, még ha nem is fegyverrel a kézben, vagyis hősi halottnak számít, akinek kijár a tisztelet. Halmos lehajtott fejjel meredt maga elé, de hamarosan folytatta a történetet, minden nógatás nélkül.

– Egyik este sikerült átbújnom a szögesdrót alatt, és meg sem álltam a vonalainkig.

– Jól van – állt fel a hadnagy, ezzel jelezve, hogy vége a raportnak. – Úgy látszik tévedtem magával kapcsolatban. Mégiscsak derék, hazaszerető katona. Most leléphet.

Halmos összecsapta bokáit, szalutált, majd megkönnyebbülten elhagyta a helyiséget.

A hadnagy nem is nézett utána. Gondolatait egészen betöltötték az új értesülések, melyeket haladéktalanul jelenteni szándékozott Pusztay ezredesnek. Akár az előléptetése is múlhat ezen. Meg sem fordult a fejében, hogy Halmos kém lehet.

  

Jakubecné álmosan pislogott Rónai őrmesterre, aki addig verte öklével az ajtót, amíg a kócos fejű házvezetőnő fel nem ébredt. Egy pillanattal később az álom maradéka is lefoszlott nyúzott arcáról, amikor észrevette a rendőr mögött várakozó katonákat. Mindig is félt, hogy egyszer előveszik rác származása miatt. Mintha tehetne arról, hogy harcban állnak Szerbiával.

– Mi az? Mit akarnak tőlem? – kérdezte rekedten.

– A Kiss ház kulcsait.

A nő szorongásán felülemelkedett kötelesség tudata.

– Azt, kérem, nem adhatom senkinek Kiss úr engedélye nélkül.

– Ne akadékoskodjon, jóasszony – emelte fel hangját Rónai. – Feltétlen be kell jutnunk. Ez államérdek.

Aztán megsajnálta a riadtan pislogó, töpörödött anyókát.

– Ha akar, jelen lehet.

Pár perccel később Jakubecné egy rendőrrel az oldalán és egy különítménnyel a háta mögött megérkezett a Kossuth Lajos ucza 9. szám alá. A cinkotai bádogos háza lassan két éve árválkodott üresen.

A hajnali ijedelem még nem múlt el teljesen, az öregasszony remegő kézzel illesztette helyére a kulcsot.

– Itt vannak – mutatott az őrmester diadalmas képpel az udvaron sorakozó fémhordókra. – Ahogy mondtam. Negyvennyolc hektó tiszta üzemanyag.

Az osztag vezetője rövid parancsokat vakkantott, és a bakák nekiláttak az első hordó megcsapolásának. Főként idősebb férfiakból állt a szakasz, mindannyian megjárták a frontot, mielőtt kiérdemelték a hátországi szolgálatot. Nem is kellett találgatniuk, mi az a semmivel össze nem téveszthető bűz, amely kicsapott a léken. Csak egymásra néztek, és a szemükben ott ült a keserű tapasztalat. Rónai a kerítésbe kapaszkodva könnyített háborgó gyomrán. Jakubecné ájultan rogyott össze. Ők ketten nem találkoztak még ilyesmivel.

Rónai hálás volt a fiatal tisztnek, amiért az engedte, hogy otthagyja a rémes udvart, még ha csak annyi időre is, míg értesíti a felettesét.

Nagy Károly, a rendőrfőnök egy félóra multán hitetlenkedve szemlélte a hordók tartalmát. Huszonhárom nő és egy férfi meztelen holtteste ázott bennük, magzati pózba rendezve. A hordókat gondosan leforrasztották korábban. Az alkoholos folyadék lelassította a bomlást, olyannyira hogy az azonosítást végző szomszédok határozottan felismerték Kissnét és egykori szeretőjét az áldozatok között.

  

Kiss Béla a munkához viselt szürke köpenyében is szemrevaló férfi volt, de az egyenruhában még jobban imponált mindenkinek. Erőteljes testalkata, kék szeme, szőke haja és kackiás bajsza megdobogtatta a hajadonok szívét. Kétségkívül ő számított Cinkotán a legjobb partinak. Erre fogja magát, és mint jó hazafihoz illik, önként jelentkezik a hadseregbe. Romba döntve ezzel a lépéssel mindazon leányzók terveit, akik szemet vetettek a jól menő – s immár egyedül élő – bádogosra.

Kiss Béla gondosan bezárta a lakás ajtaját, aztán a mögötte toporgó, kezét tördelő asszonynak nyújtotta a kulcsokat.

– No, Jakubecné kedves, magára bízom a házat. Nem kérek sokat, csak nézzen néha rá. Takarítani felesleges, de szellőztetni nem ártana időnként. Kivéve persze a szobámat, azt ne bolygassa semmiképp.

– Nyugodt lehet, Kiss úr – felelt a házvezetőnő. – Mindent rendben fog találni, csak jöjjön vissza abból a fránya háborúból.

Eszébe sem jutott firtatni, miért tilos abba a bizonyos szobába lépnie. Még soha nem járt ott, mert azt a kulcsot mindig magánál tartotta a bádogos.

Kiss Béla jó gazda módjára még egyszer körbenézett a birodalmán, mint aki örökre búcsúzik. Megveregette az egyik hordó oldalát, ahogy egy derék hátasnak szokták, aztán fejébe csapta a sapkát és határozott léptekkel megindult, hogy kivegye részét háború fergetegéből.

  

Rónai őrmester igencsak meglepődött, amikor belépett a cinkotai ház kapuján. Kifogástalan tisztaság és rendezett udvar fogadta, mintha nem is egy bádogos portáján lett volna. Az ipari tevékenységre csak a katonás rendben sorakozó fémhordók utaltak.

Kiss Béla mosolyogva jött ki a műhelyből, megtörölte kezét a köpenyében, és már messziről nyújtotta a rendőr felé.

– Kerüljön beljebb, biztos úr. Mi járatban errefelé?

– Csak meg akartam köszönni még egyszer az őrsön végzett javítást. Ha már pénzt nem fogadott el érte…

– Oh, az semmiség volt. Ezért nem kellett volna fáradnia, de ha már itt van, jöjjön, igyon meg velem egy pohárkával.

Rónai körbenézett, de az utcán nem járt senki.

– Hát, voltaképpen szolgálatban lennék…

A bádogos elértette.

– No, ne szabadkozzék már – terelte vendégét a házba. – Tőlem, nem tudja meg senki. Egy kupica pedig nem fog megártani.

Az őrmester maga is egyetértett ezzel, s amikor a nyelvéhez ért a kisüsti, a maradék lelkiismeret furdalása is elillant. A ház belsejében is patika tisztaság uralkodott. Pedig a rendőr tudta, hogy a bádogos egyedül él, amióta a csalfa felesége megszökött valami gigerlivel. Csúnya egy história! Tavaly egész Cinkota ezen csámcsogott. Sehogy se fért az emberek fejébe, miért döntött így az asszony. Hiszen Kiss Bélát mindenki jóképű, stramm férfinak tartotta, emellett becsületes iparosnak, akinek az ügyessége majdhogynem legendás volt. A köszönésben nem lehetett megelőzni, ha az utcán összefutott vele az ember, legyen az asszony vagy férfi, de még a gyerekeknek is jutott mindig egy-egy kedves szava. Ha akadt is valami, amit felróhattak neki, hát az csak annyi lehetett, hogy amióta rútul elhagyták, egyre-másra bukkantak fel körülötte az idegen nők. Egy se környékbeli. Némelyiket két-három alkalommal is látták, másokat csupán egyszer. Úgy tűnt senki nem tudja pótolni a hűtlen feleséget, mert huzamosabb ideig egyik sem maradt.

A férfiak irigykedve figyelték Béla hódításait, az asszonyok rosszalló fejcsóválással, de mégis megbocsátóan. Még a plébános is szemet hunyt az iparos kicsapongó életmódja miatt, mondván: aki ilyen szépen – no meg ingyen – felújította a templomtorony rézborítását, az rossz ember nem lehet.

Rónai nem ellenkezett, amikor Kiss újra töltötte a poharat, de a harmadik adagot már visszautasította. A szolgálat, az mégiscsak szolgálat. Kifelé menet újra elidőzött szeme a hordókon. Kereken huszonnégyet számolt.

– Mondja csak, Kiss úr…

– Csak semmi urazás, kérlek alássan – vágott szavába a házigazda –, ha már az előbb megittuk a pertut.

– …szóval, akkor… Béla. Minek neked ennyi hordó?

– Abban van a gyűjteményem.

Az őrmester meghökkent, de aztán felnevetett.

– Nagyon jópofa vagy, te Bélám, nagyon jópofa. Na de tényleg…

– Gázolajat tartok benne. – Bizalmasan közelebb hajolt. – Jól fog jönni az ínséges időkben. Érzem, hogy nemsokára kitör a háború.

– Csak nem! – forgatta szemét a rendőr. – De az már szent igaz, a hordó nem kér enni. Hát akkor Isten áldja!

Kiment a kapun, ám ott megtorpant. Az utolsó pillanatban csak feltette a kérdést, ami furdalta az oldalát, s amit a két feles nélkül bizonyára nem mert volna.

– Az asszonyról nincs hír?

Béla búcsúmosolya lefagyott.

– Néha úgy érzem, mintha el sem hagyta volna a házat, de aztán elmúlik a gyenge pillanat… s ahogy te is tapasztalhattad, már nem él itt velem.

  

Kiss Béla beragasztotta a nő fotóját az albumába. Már egész komoly gyűjtemény állt össze a képekből. Aztán kezébe vette a legfrissebb borítékokat. Némelyik finom kölni illatot árasztott magából. Amióta feladta a hirdetést, miszerint "özvegyember tartós kapcsolatot keres", csak úgy dőltek hozzá az ajánlatok. Ő persze kizárólag a fényképes levelekre válaszolt, de még azokat is gondosan megszűrte. A mai adagban is akadt néhány figyelemreméltó. Úgy döntött, később foglalkozik velük. Majd, ha már elolvasta a cikket, amelyet minden napilap a címlapon hozott:

Meggyilkolták a trónörököst Szarajevóban!

Ebből háború lesz – gondolta, és ehhez nem kellett különösebb jóstehetség. – Milyen lehet a fronton? Milyen érzés, amikor az ember engedéllyel gyilkolhat?

Megannyi izgalmas kérdés.

Amióta az eszét tudta, mindig is érdekelte a halál ténye. Állandóan zárva tartott szobájában teljes sorokat foglaltak el a könyvespolcon a különböző bűnügyi témájú könyvek. Különösen a mérgezések és a fojtogatások mozgatták meg a fantáziáját.

Nem emlékezett pontosan, mikor kezdődött nála ez a szenvedély. Gyerekkorában élvezettel lökdöste a hangyákat a hangyaleső kráterébe, majd figyelte, ahogy az apró lények hogyan küzdenek az életükért. Ha valamelyik megmenekült volna, ő egy fűszállal gondoskodott arról, hogy a hangyaleső ne maradjon éhesen. Szerette nézni azt is, amikor a kitépett szárnyú légy addig vergődik a hálóban, míg rá nem ront a pók. Később kismacskákon gyakorolt. Egyesével fojtotta vízbe valamennyit, hogy tovább tartson a móka. De az ember sokáig tabunak számított. Talán így is maradt volna, ha Jolán nem teszi nevetségessé őt mindenki előtt. Jolán azonban már a múlthoz tartozott. A gyűjtemény a jelenhez, a háború pedig a közeljövőhöz.

  

Jolán óvatosan becsukta a kaput. A felhőtlen égen tespedő hold elegendő fényt adott, hogy gond nélkül eltaláljon a bejárati ajtóhoz. Ajkán még érezte Mihály csókját, és kellemes bizsergés járta át testét, valahányszor a fess férfira gondolt. Az előszobában hangtalanul kibújt a cipőjéből, aztán benyitott a konyhába.

– Hol voltál? – kérdezte Béla fakó hangon. A petróleumlámpa fénye kísérteties derengésbe vonta megtört alakját. Az asztalnál ült, előtte üres csatos üveg.

– Semmi közöd hozzá! – felelt a nő ridegen. Levett egy poharat a stelázsiról és a falikúthoz ment. Mikor elhaladt a férfi mellett, az elkapta a karját.

– A férjed vagyok. Jogomban áll tudni.

A nő kirántotta magát a szorításból.

– Tudod is. Vagy nem?

Béla lehorgasztotta fejét, és komoran meredt a kiürült üvegre.

– Szóval megint azzal a Mihállyal mulattál.

– Hát aztán! Fiatal vagyok, még élni szeretnék.

– Élni szeretnél – ismételte meg fásultan a férfi.

A nő arcán most nem látszott megvetés, inkább csak szánalom. Halkan folytatta, szinte suttogva.

– Értsd meg, szükségem van a szórakozásra, hogy valaki táncolni vigyen, hogy udvaroljon, megöleljen…

– Tőlem is megkaptad mindezt, amíg…

Jolán a férfi vállára tette a kezét, s az megremegett az érintéstől.

– Tudom. Sajnálom, hogy így alakult.

Béla a kezébe temette az arcát, és vállai rázkódni kezdtek a hangtalan zokogástól.

– Istenem, miért pont velem történik ez? Legalább ne nyíltan csinálnád, hogy az egész utca a szájára vegyen.

A nő félig elfordult. Szégyenkezett. Nem azért, amit tett. Nem! Hanem mert sajnálatot kellett volna éreznie, de csak dühöt érzett. Valaha Béla is képes volt ölelni őt, akár egész éjszaka, de mióta cserbenhagyta a férfiereje… Ő még nem akart lemondani az élet édesebbik feléről, nem akart elevenen elaszni tehetetlen ura mellett. Jobb pillanataiban csupán szánta Bélát, máskor azonban olyan indulat kerítette hatalmába, hogy maga is megriadt tőle. Dühös volt, amiért nem lehetett gyerekük, dühös, mert rá pazarolta a legszebb éveit, és gyűlölte, amiért nem tudott kilépni a kapcsolatból. Hiszen hívő katolikusként megfogadta Isten előtt, hogy együtt él ezzel az emberrel, míg el nem választja tőle a halál.

  

A peronon búcsúzkodó tömeg zsivajába pengeként hasított a sípszó. Az utolsó párok is kibontakoztak az ölelésből, hogy az utazók még felléphessenek a lépcsőre, mielőtt a vonat megindulna. A maradók könnyekkel küszködve nézték a vagonokba zsúfolódott embereket. Az utazók többsége azonban vidáman integetett.

Szűcs János szeme is vidáman csillogott, ahogy kalapját levéve kihajolt az ablakon.

– Ég áldjon, Béla! Még egyszer köszönöm, hogy segítettél kicipelni a csomagomat.

– Ez csak természetes – felelt a jó kiállású férfi. – Elvégre nem minden nap költözik az emberfia Kanadába.

– És te? Nem gondoltad meg magadat? Azt beszélik, arrafelé bőven jut föld mindenkinek.

Kiss Béla szomorkás mosollyal rázta a fejét.

– Én itt akarom megtalálni a boldogságomat.

– Hát csak keressed – legyintett Szűcs. – Engemet vár az Ígéret Földje.

– Menj csak, te bolond – nevetett fel Kiss. – Neked semmid sincs, csak az álmaid, de én minek mennék? Ez a hazám. Itt megvan mindenem: biztos egzisztencia, egy tágas ház Cinkotán és egy csinos asszonyka. Másra nem is vágyom.

– Vigyázzál, Béla, vigyázzál – dorgálta meg tréfásan Szűcs. – Ne légy elbizakodott, mert a sors gyakran megfricskázza az ilyenek orrát. Egy pillanat alatt el is veszítehetel mindent.

– Eridj már, te vészmadár! Amíg van erőm, és az egészségem engedi, ez nem fordulhat elő. – Nevetve mondta, de a szemébe valami titokzatos szomorúság költözött, mintha vátesz lenne, aki megsejti a jövendőt.

A vidámság elillant, és már nem is tért vissza. A vonat nagy döccenéssel lódult neki a hosszú útnak Hannoverig.

– Aztán írj majd, ha egyenesbe jössz – kacsintott Béla, kese bajszát pödörgetve. – Ki tudja, hátha egyszer felkereslek.