Csak tanulni szerettem volna.
S ím itt vagyok. Itt vagyok Kolozsváron már több mint öt éve, s még
mindig úgy érzem, hogy minden hiába. Egyetem, egyetem, de ami hiányzik,
az a pénz. Amíg nem kerültem el otthonról a szülői fészek melegéből,
addig soha nem kerültem ily élesen szembe ezzel a problémával.

Mindig azt
hittem, hogy a tanuláshoz nem kell más csak akarat, csend és nyugalom.
Hogy miért gondolkodtam ennyire naivan? Mert szüleim mindketten
egyetemet végeztek, ugyanitt, és valahányszor terítékre kerültek
egyetemista éveik alatt szerzett tapasztalataik, mindenről meséltek, csak a pénz nem került szóba soha. Akkor ez nem tűnt meglepőnek, de amióta én is belekóstoltam ebbe az életbe, többször felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ők, hogy boldogultak?

Édesapám tíz gyerekes családból származik. Tíz gyermek közül ő az egyetlen, aki Kolozsváron egyetemet végzett. Egy ideig azt gondoltam, hogy nagyon
nagy segítséget kapott a szüleitől és testvéreitől, valóban így is volt
csakhogy nem anyagi támogatást nyújtottak neki, hanem állandó morális
és lelki támaszt jelentettek mindvégig. Ebből még nem tudott volna megélni.

Mi volt az a gépezet,
ami őt mégis végig megtartotta kiválasztott útján? Miért tudott ő mégis
felszínen maradni anyagi támasz nélkül? Máig sem tudom.

Mondhatnék hangzatos
erkölcsi vagy akár szellemi humbugokról tarka mesét, de a valóság az,
hogy nem tudom. Azt az egyet tudom, hogy én erre,
a mai körülmények között képtelen lettem volna. Lehet, hogy idővel
megváltoztak a fiatalok igényei? Megtörténhet. Sőt, valószínűleg ez a
helyzet, de miért?

Mennyivel könnyebb
lehetett édesanyámnak elvégezni az egyetemet abban az időben. Csak
ketten voltak testvérek, s édesapja asztalos és kazánfűtő volt egy
gimnáziumban, s ha nem is könnyen, de támogatni tudta anyagiakkal
édesanyámat. Az egészen más dolog, hogy nagyapám ezért naponta harminc
kilométert karikázott Homoród-Jánosfalváról Kőhalomig, és szabadideje
minden percét asztalos munkával töltötte azért, hogy megkeresse
családja kenyerét és a lányát elfogadható körülmények között
taníttathassa. Bizonyára nem volt nekik sem könnyű, de édesapám
helyzetéhez mégsem fogható.

Mint gyermek,
én nem foghattam fel, miért bánnak oly furcsán velem. Örültem, hogy egy
cikk narancsért, egy kocka csokoládéért barátkoznak velem . S
ugyanakkor bántott az, hogy utána mindig szememre vetik, hogy igen,
mert neked édesapád pap, s a pap leánykának mindene van.

Rémálmaim fekete
autójának az oka is ebben a különleges helyzetben gyökerezik.
Szomszédunkban lakott egy öreg, aki mindig ijesztgette
a falu gyermekeit, de kiváltképp engem. Mindig azt vágta a fejemhez,
hogy apám gonosz, mert pap, és azért van mindenünk, mert meglopja a
szerencsétlen párthű embereket s majd jönnek a fekete autóval, s úgy
elviszik, hogy többé hírét sem halljuk.

Ettől kezdve képzeletemben a gazdagság, a pénz, mint ellenség, mint visszataszító rém kísértett.
Akkor még nem tudtam, de azóta megvilágosodott előttem, hogy nem a pénz
volt az, ami a falu többi lakosának hiányzott. Pénze mindenkinek volt,
sőt félretéve is, de nem volt ahol és amire elkölteni. Ahhoz tényleg
papnak, rendőrnek esetleg tanárnak kellett lenni, hogy az ember
hozzájuthasson a „luxuscikkekhez”. S nem azért, mert tanultabb, okosabb vagy esetleg fontosabba lett volna, mint mások, hanem azért, mert ismerték a megfelelő embereket.

De ezek az idők lejártak. Ma már a pénz beszél, a pap csak prédikál.

Elteltek az évek. A
fekete rémálom eltűnt. A pénz mint létszükséglet, mint fontos tartozéka
életünknek, mégsem került be tudatomba. Éltem, szórakoztam, de mindig úgy éreztem, hogy ehhez a „dologhoz” semmi közöm. Ez a szüleim dolga. Ők szereztek be mindent, amire nekem szükségem lehetett. Számomra nem tűnt fontosnak. Mindaddig, amíg felkerültem Kolozsvárra.

Ekkor megváltozott minden. Igaz, hogy most is szüleimtől
kaptam a pénzt, de most már rajtam múlott, hogy a havi összeget hogyan
osztom be. Ha eddig ijesztőnek tűnt, most egyszerűen rémített.
Bejutottam az egyetemre, sikerült a felvételi vizsgám, s itt voltam,
lakás, ösztöndíj, s minden biztonság nélkül. Első dolgom az volt, hogy lakást keressek.

Telefonkártyát
telefonkártya után használtam el. Az egyik lakásajánlat jobbnak tűnt
mint a másik. Egyiket a másik után néztem meg, és rá kellett döbbennem, hogy az emberek a semmiért horribilis összegeket képesek elkérni.

Amit az alatt
a két-három nap alatt láttam lakásviszonylatban, elvette volna a kedvét
bármely hősnek. Guvadt falak, csepegő csapok, falból kiszerelt
kaloriferek, ágyakból kilógó rugók, s az elmúlt évek egyetemista
dáridóinak bűze fogadott minden lakásban. A sarokban mindenhol nyávogtak a pormacskák. Csak egy nem volt sehol kapható. A magas árnak megfelelő, legalábbis elfogadhatónak nevezhető lakás.

Utolsó
kétségbeesésemben családi barátunkhoz fordultam segítségért. Megszánva
szerencsétlen, ágrólszakadt fejemet felajánlotta a Farkas utcai
bebútorozott lakását ingyen és „bérmentve”. Természetesen a
közköltséget fizetnem kellett, de ezt nem lehet összehasonlítani azzal
a helyzettel, amikor az ember milliókat ad oda csak azért, hogy valahol
lehajthassa a fejét.

Egy fél évig itt laktam, s éltem,
mint Marci hevesen. Volt mit ennem, volt pénzem könyvekre, közel volt
az egyetem, sosem késtem, soha nem tevődött fel az a probléma, hogy
most kenyeret vegyek magamnak, vagy buszjegyet, minden ment, mint a
karikacsapás. Egy ideig.

Cigarettázni
megtanulni, fontos egy egyetemista lány számára. Ahhoz, hogy ne lógjak
ki a sorból, bizony bele-belementem ilyen-olyan esti kocsmázásokba is.

Arra lettem figyelmes, hogy bárhogy osztom, teszem-veszem, hiába mondok le napi egy táplálkozásról, sőt időnkét, az egyetemre lebuszozást
is felváltottam gyalog galoppra, pénzem egyre kevesebb, egyre
nehezebben tudom beosztani. Nem is beszelve arról, hogy időnként, már
hazatelefonálgattam esedező hangon kérve szüleimtől a segítséget. Ekkor
döbbentem rá igazán, milyen drágák a könyvek, ekkor kezdett fájni, ha
az utolsó buszt elkéstem, és taxival kellett mennem, s sorolhatnám a végtelenségig ébredésem fázisait.

Már másodéves voltam és az egyetem mellett még egy helyet látogattam rendszeresen. Könyvtározás után minden este betértem az egyetemisták által oly látogatott, oly népszerű Music Pubba.

Egy idő után itt
mindenki mindenkit ismert, minden üres-zsebű egyetemista ide hordta le
gondját-baját, mert ez volt az a hely, ahol egy hideg sör mellett
elpanaszolhatták gondjaikat. Egy-két hét leforgása alatt az ember itt
jobban érezhette magát, mint otthon. Ismerős arcok köszöntek minden
oldalról, mindenki mindenkiről tudott már valamit. S mi volt az, ami mégis mindenkit együvé tartozóvá tett? A közös gond : a vizsgák, és a pénz.

Nem fogok most
mindenkiről mesélni, csupán arról az egy asztalról, ahol én mindig
ültem. Nem csak egyetemisták voltak ennél az asztalnál, hanem napszámosoktól egyetemi tanárokig, üzletemberekig, költőkig, képzőművészekig, koldusokig minden társadalmi szint képviseltetett, némely
esetben még politikusok is megfordultak itt. Volt tehát változatosság.
Ezért nem lehetett panaszkodni. De lehetett ám panaszkodni egymásnak,
minden elképzelhető egyéni vagy akár közösségi, vagy használjunk nagy szavakat, globális, sőt egyetemes problémáról.

Ha valahol, hát akkor
itt éreztem úgy, hogy nemcsak az egyetem számít iskolának. Ez kérem az
élet iskolája volt, úgy, ahogy volt. Ahogy Platón Szokratésze tette,
folyt a bor, a sör a pálinka, de folytak a tanítások is. S hogy őszinte legyek, meglepően magasröptű gondolatok szárnyaltak a kocsma füstös falai között.

Ha
összegezni próbálnám a felvetődő problémaköröket, nem lesz nehéz
dolgom. Három egymással látszólag összefüggéstelen témakörről
beszélgettünk : A szerelemről, a kultúráról és a pénzről. Természetesen
én is tudom, hogy ezek között nagyon is szoros kapocs létezik, de
véleményem szerint, és szerencsére nem csak az enyém szerint, külön kellene ezek éljenek.

Ha a pénz kérdéséről akartam értekezni, nem is választhattam volna más lehetőséget, mint azt, amit ez a kocsmai élet elém tárt. Lehet, hogy a kocsma és a velejáró mámor nem a legmegfelelőbb közeg egy ilyen téma kibontására, de legyünk őszinték,
s tegyük fel a kérdést : Hol ennyire felszabadultak az emberek, hol
ennyire gátlástalan a gondolkodás, ha nem máshol mint a kocsmában?

Itt történt
meg velem először, hogy a pénzt, hogy úgy mondjam, kezdtem komolyan
venni, kezdtem érteni, mennyire állandó velejárója a mindennapi
életnek, s ettől kezdve egyfajta, a pénz erejét tagadó, avagy inkább
tagadni akaró magatartás alakult ki bennem. Igenis tudtam, mi az a
pénz, mit kell vele tenni, mi mindent lehet általa megmozdítani, hogyan
lehet a haladás
előmozdítására fordítani, de azt is láttam, hogy a pénz rengeteg olyan
dolgot megölhet, ami egyébként a pénzzel nemhogy közvetlen, de még
közvetett módon sem kellene kapcsolatban álljon. Ilyenek az előbb
említett szerelem és művészet.

Természetesen tudom,
hogy a művészet mecénások nélkül nem fejlődhetett volna oda ahol van,
viszont az is világos, gondolom, nem csak szerény magamnak, hanem
minden gondolkodó embernek, hogy a mecénás, és sokszor igencsak naiv elképzelései sokszor megbénították a szárnyaló alkotói
fantáziát. El kell fogadnunk azonban, hogy nélkülük nemhogy alkotni
tudtak volna, de lehet még életben sem maradtak volna a művészek.

Erre a problémára is volt alkalmam odafigyelni, az említett társaságban. A társaság egyik harminc év körüli tagja,
ifjú kora ellenére, mondjuk úgy, már „befutott” költő. Egyezzünk meg
abban, hogy ez soha nem történhetett volna meg, ha tehetségét nem a
megfelelően dagadt pénztárcájú embereknek konferálták volna be, a
megfelelően jóindulatú, avagy jó „orrú” kolozsvári
elmék. Minden bizonnyal nem csak a jóindulat, vagy a művészetszeretet
volt a mozgatórugója „jótettüknek”, hanem a jó mesék jó gondolkodásmódja is megmondta a magáét : Jótett, helyébe, jót várj. S persze ezzel nincs is semmi baj.

De teszem azt, ha
az illető tehetséges fiatalember felívelő pályájának egy adott pontján
elfeledné az őt segítő pénzeszsákokat, kíváncsi vagyok, meddig engednék
még szárnyalni tehetségét, mikor vágnák le a szárnyait, mondjuk egy
rettenetesen negatív kritikával. Nos? Van kapcsolat
a pénz és az irodalmi élet között? Szerintem lassan kézen fogva járnak.
Miért lehetséges, mondjuk az, hogy bizony eléggé satnyácska műveket is
kiadnak, sőt pozitív kritika is megjelenik hellyel-közzel, értékelendő
ezeket a „művészi” alkotásokat.

Ez volt az egyik agyontárgyalt témakör. A másik adta magát. Nem kellett messze menni ahhoz, hogy meglegyen a következő téma.
A dúsgazdag mecénás egyebet sem tett, minthogy ígérgetett füvet-fát
mindenkinek, természetesen poénból. Ugratott mindenkit, ahogy csak
bírta, s a vicces az, hogy tudva, hogy semmi hasznuk nem származik
ebből, ugráltak egy szavára az asztalnál ülő napszámosok, egyetemisták,
egyetemi tanárok, egyszóval mindenki.

Mi volt cselekedetük mozgató-rugója? Az nem lehetett, hogy reménykedtek abban,
hogy majd egyszer emlékezni fog készségeskedésükre, vagy egyáltalán
arra, hogy léteztek. Már elégszer bebizonyította az ellenkezőjét.

Mégis mi lehet a magyarázat? Talán az a felfogás, hogy a pénz, nemcsak váltóeszköz, hanem hatalom, erő s döntésképesség?
Talán az, hogy, ha nem is használ, legalább ne ártson gazdagsága
hatalmával? Lehet, hogy eszébe sem jutna ily „piti” emberek piti szemétkedésein fölháborodni. Sőt több, mint bizonyos, hiszen az presztízsén is rontana.

A gazdag ember
felsőbbrendűségének tudatával nem kicsinyeskedhet. Áradnia kell belőle
a felvett pózzal együttjáró jóindulatnak. Ez mind úgy hangzik, mintha
én így képzelném. Nem. Ez nem így van. De ez egy kialakult viselkedési
forma, amit valamilyen okból kifolyólag a pénzben dúskáló emberek magukra vettek, és környezetük számára is valóságos elvárási horizontot teremtettek.

Én azt nem értem,
hogy miért kell megtagadják magukat az emberek, miért kell a pénz
hatására másként viselkedjenek, mint ahogy az természetes volna. Nem
jól fogalmaztam. Nem igaz, hogy
nem értem. Inkább arról van szó, hogy nem értek ezzel egyet. Persze azt
is tudom, hogy én nem változtathatok ezen, s hogy őszinte legyek nem is
akarok. Ez van.

A dúsgazdag
ember mellett ki foglalhatna helyet, ha nem egy arrogáns koldus.
Napjaink koldusa. Új típus. Nem az a becsületes mosdatlan, rongyos
fajta. Meglehetősen új
teniszcipőbe bújtatott lába kikandikál a rongyosra mintázott
„koldusgatya” alól. Hátán bőrdzseki feszül, amire rettenetesen büszke,
s a legtűzőbb nyári napon sem bújna ki belőle. Ez elképzelhetetlen. Tudja, minek mi az értéke. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mit jelent a pénz.

Azzal viszont már nem
ért egyet, hogy pénzhez becsületes munka útján lehet csak jutni. Elég
végignézni az asztaltársaság napszámos tagjain. Ifjan vén,
pénzszerzésbe görnyedt emberek csoportja. Hát érdemes az ember
tönkretegye magát, amikor odaáll a Sora elé a többi koldus közé,
kitartja markát és a hitbuzgó emberekre csábosan fájdalmas
pillantásokat vetve, naponta több „bevétele” van, mint bármelyik
becsületes kétkezi munkásnak. Hát ne nézze le az ember ezeket a
gerincteleneket?

Azt hiszem, bárki
elfogadná az asztaltársaság tagjai közül a gazdag ember ajándékát,
meghívását, vagy nevezzük bármi másnak, csak ez a koldus nem. Napközben
reszkető kézzel mormogja háláját akármilyen csekély adományért, feltéve,
ha pénzadományról van szó. Próbálna meg valaki egy kenyérrel, vagy
egy-két szelet szalámival a szegénység oltára elé járulni, furcsa
meglepetésben lenne része. A koldus felrándítaná szemöldökét,
ellenségesen összeráncigálná magán köpönyegét és istenes szavak helyet,
szinte már az ördög bújna ki hiányos fogazata réseiből.

Láttam a
koldus, a gazdag ember és a művész kapcsolatát a pénzzel. Talán még
érdemes kitérni a napszámosok és a pénz viszonyára. Sem a gazdag ember,
sem a koldus, sem a költő nem akadtak fenn azon, hogy pénz nélkül-e
vagy pénzzel érdemes családot alapítani. A napszámosok viszont igen.
Zömmel harminc évet meghaladott életerős fickók, s mind azon lamentálnak,
hogy nincs munka, nincs pénz, nincs pénz, nincs saját lakás, nincs
saját lakás, nincs feleség, gyermek, meg efféle „luxuscikkek”.

Szerintem itt tulajdonképpen nem a pénz hiányáról van szó, hanem egészen más dologról. Az az érzésem, hogy egy bizonyos kor
után a pénz a zsebből lassan-lassan az agytekervények közé költözik be,
és megbénít minden életfunkciót. A biológiai órát is beleértve. Lassan
a férfiak egytől egyig Kőműves Kelemenekké válnak. Nem falba, hanem a pénz gondolatába építik be a feleségnek nemcsak a testét, hanem egyáltalán annak a lehetőségét is, hogy valaha nekik „olyasmi” lehessen. Tehát, minek nevezzük ezt a hozzáállást, ha nem gyávaságnak?

Nincs erre
jobb példa, mint egyik ismerősöm esete. Ő is napszámos legény volt.
Ugyanígy gondolkozott évekig. Amíg, nem is tudom, hogy fejezzem ki
magam, beütött a villám, megesett a baleset, és a kevésbé ijedős hölgy
eldöntötte, hogy pénz ide vagy oda, a gyermek marad, s házasodni kell.
Mi történt ezután? Semmi tragédia. Lemondtak a heti dorbézolásokról,
három helyett egyszer mentek kirándulni, egy évben három nadrág helyett
egyet vettek, de máig is emberi méltóságukhoz megfelelő módon élnek.

Tehát? Isten a pénz? Merje valaki azt mondani, hogy igen. Szerintem határozottan nem a pénzről és annak hatalmáról van szó. Csupán a belénk szajkózott buta társadalmi normák miatt gondolkodunk úgy, ahogy gondolkodunk. Mitől lenne a pénz hatalom?

Szerintem
inkább hagyomány a pénz. Igen. Becsületes folklorista értelemben vett
hagyomány. Olyan, akár egy népi ünnep. Megvan az ideje, helye
körülménye, ahol illik előszedni
a tárházból, avagy a sovány vagy dagadt bukszából. Megvannak a hozzá
kapcsolódó formulák, amit használata előtt, közben és után el kell
duruzsolni.

Nem működik mondjuk a
népi, misztikus gondolkodásban oly jellemző mágikus számok használata,
mert ugyebár pénzből nem elég három, hét, kilenc, vagy akár ezeknek
végtelen szorzata sem. Egy kicsit olyan, akár a szilveszter estéjén
rendezett kaotikus zűrzavar. Sok zaj, sok hűhó, csak azért, hogy
megszerezzük azt, amivel elűzzük. Ez bizonyára ellentmondásosnak tűnik.

Fogalmazzak hát
érthetőbben. Mit csinál az ember hónapokig? Gürcöl a pénzért. Mit
csinál a pénzzel? Tegyük azt, petárdát vesz, hogy szilveszterkor
nagyokat durrantson. S utána? Eldurrant a pénz, de megvan a munkakedv. Kezdjük hát újra. Már aki.

Mindezen
tapasztalatok után oly naivan hangzik már az a kijelentésem, hogy a
pénzt kezdtem komolyan venni, meg így meg úgy... Nem igaz egy szó sem.
Az igazság az, hogy a pénzt kezdtem annak látni, ami. Emberek
játékeszköze. S nem attól érdekes a játék, ha nagy a tét? S az életnél
mi nagyobb tét, kérdezném én? Mindenünket feltesszük erre a lapra, amit
úgy hívnak PÉNZ, s végül rá kell döbbenünk, hogy nélküle is
meglehetnénk.

Talán olyan, mint a
vallás és a hit közötti kapcsolat. Hit létezhet vallás nélkül. S
természetesen fordítva is így igaz. De hit és vallás nélkül mi lenne az
ember? Mi lenne a társadalomból? Szerintem teljes lenne az anarchia, a
káosz. Ugyanígy működik a pénz is. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen,
aki gyermekkoromban azon morfondíroztam, hogy milyen jó lenne pénz
nélkül vásárolni. De így utólag belegondolva, világossá vált számomra
hogy ez miért nem lehetséges.

Tegyük fel, nincs
pénz. Az ember bemegy, és elveszi a neki szükséges dolgot a polcról, és
azzal hazamegy. De mi van akkor, ha tíz ember van és, mondjuk, egyetlen
kenyér a polcon. S mindenki tudja, hogy három napig nem lesz többet
kenyér. Szerintem világos, hogy mi történne. Így hát szükségünk van
erre a rendfenntartó egységre.

Vajon
ugyanolyan korrupt a pénz is, mint a többi rendfenntartó közeg? Arról,
hogy mennyire hajlik erre-arra, mennyire alakul a külső körülmények
nyomására, van némi fogalmam. Ezelőtt két-három évvel, a napfogyatkozás
után, amikor megjelent az első műanyagból készült román „papírpénz” (erről is sokat lehetne filozofálgatni, de értéke még mértékkel sem engedi), éppen kirándulni voltam néhány magyarországi fiatal társaságában.

Udvarhelytől
Kolozsvárig viccmondással töltöttük az időt, s amikor egyik utastársam
egy pénzről szóló viccet csattantott el, poénosnak tűnt nekem, hogy el dicsekedjek nekik az új román pénzzel, amelyet nem volt alkalmuk még megszemlélni.

Különleges tulajdonságait kezdtem ecsetelni, s véletlenül az állítólag eltéphetetlen pénzről azt állítottam, hogy nem lehet elégetni. Azonnal kaptak az
alkalmon, s kikapták kezemből a szemléltetőeszközt, amit néhány
másodperccel előbb előkotorásztam zsebem mélyéből. Egykettőre gyúlt a
láng, s máris sistergett a téphetetlen, éghetetlen, azaz élhetetlen
pénz. Akár egy gyertyacsonk csöpögött le a zsugorodó, csavarodó massza
a „gyilkos” kezéből a szülőföld minden szemetet befogadó keblére.

Ez mondjuk,
sokatmondó jelenet volt számomra. Ez is megerősítette bennem azt a
képet, amit a kocsma gőzében csapoltam le magamnak a pénzről.