|
Pályázat Reality pályázat
|
|
2007. december 28. |
Részletek
Pályázat Szerző neve: Magdás Emőke
Amikor a tél a tavaszba hull át és megszűnnek az áradások, hajléktalanok vernek gyökeret a vén Szamos mentén. Kajibákat húznak fel, tetejükre zsákokat feszitenek,és megkezdődik csendes kis életük. Gyakran elcsodálkoztam ezeken az embereken, amikor arra vitt az utam és elhaladtam mellettük.
Az asszonyok ruhát mosnak az iszapszagú folyóban, a gyerekek a porban játszanak a kölyökkutyákkal, és a férfiak tüzet raknak a nagy kondér alá, amiben a vacsora fő - én nem tudom, mi lehetett mindig benne, de furcsa illatot árasztott a töltésen.A kondért körülülték és visszhangzott a part a gyerekek játszi kedvétől.
Ma ugyanezek a férfiak verődtek össze a töltés tetején. Lehettek vagy huszan-harmincan. Tanácstalanul toporogtak és összesúgtak egymás között. Mellettük rendőrők hadonásztak botjaikkal egy csoportnak, akik a kajibákat bontották le,szedték szét és hordták egy csomóba. Az asszonyok feljöttek a partról a töltés tetejére, odaállt ki-ki az embere mellé - ki akarták fürkészni az arcukon, hogy vajon ővelük most mi lesz tovább. A gyerekek is jöttek az anyjuk után mezitlábason. Most nem kiabáltak és nem szaladgáltak, ahogy más napokon. A férfiak hallgattak, nemigen mozdultak.Aztán megérkezett a teherautó és a szemételhordó kocsi is. Mindenféle dolgok kerültek elő a kajibákból. Egy részüket összegyüjtötték, benzint öntöttek rá és a rendőr által irányitott csoport felgyújtotta. Más részét a nagy teherautóra rakták. Egy idő mulva a tanácstalan férfiak arcáról eltűnt a tompa megdöbbenés, s valamennyi arc haragos, kétségbeesett formát öltött. De még mindig nem mozdultak el a tüz közeléből, hanem ácsorogtak mellette jó darabig és az asszonyokkal együtt nézték, hogyan hordják szét és gyújtják meg az életüket...
Az asszonyok aztán mocorogni kezdtek. Kérdezték a férfiaktól: Mit csinálunk most? És a férfiak azt felelték: Megyünk az utcára. Mit csinálhatnánk mást?
Aztán szép lassan megindultak asszonyaikkal együtt, akik a hátukon cipelték a menthetőt és a karjukon csimpaszkodó gyerekekkel. Lassitottam a lépteimet, amikor utólértem őket. Hé emberek, kérdeztem, miért nem mennek a szállókra? A férfiak hátrafordultak és kiváncsian néztek rám. Hol van olyan? kérdezték. Mutattam nekik az irányt, merre menjenek. Aztán elindultak arrafelé. Lassan, komótosan. Hiszen most már minden mindegy. Én meg hazaértem a jó meleg szobámba. Most már nem is esik olyan jól ez a melegség. Ezek az emberek tudják, mit jelent, ha több napig esik az eső, hiszen a fejük fölött csak zsák van... ezek az emberek tudják, mit jelent, ha fúj a szél, mig én itt ülök a szobámban... ezek az emberek azt is tudják, hogy milyen a csillagos ég alatt aludni, hogy milyen a negyvenfokos, dzsungelpárás levegő, sőt azt is, hogy mit jelent élni, mig engem mindig megóvott valaki, nehogy bántódásom essék.
Ha varázsló lennék, akkor varázsolnék egy akkora takarót, hogy mindenki aláférjen éjszaka, akinek nincsen...
Néztem az emberek után. Még mindig lassan, csendesen, komótosan mentek. Hátra hagyták életük füstölgő darabkáit. Még csak vissza se néztek. 2007. szeptember 25.
1 tag értékelte
|
| A "reality" értékelése |
|
5.0 |
|
Az értékeléshez kérjük lépj be, vagy regisztrálj
0-bol 0 tag találta ezt a értékelést/hozzászólást hasznosnak
Ha varázsló lennék..., 2007. december 28. Szerzője bolondleany - Saját értékeléseim - Top 50 Reviewer
|
| A "reality" értékelése |
|
5.0 |
|
Értékelés jelentése a moderátornak
Copyright 2006. All Rights Reserved.
|
|
|
