Részletek
Pályázat
Szerző neve:
Megyesi Rita
Megyesi Rita: Hángérien rijálíti A magyar valóságról mindig azt hittem, túl hideg és túl szürke ahhoz, hogy egyáltalán elviselhető legyen. Már nem gondolom így. Azt vallom, hihetetlen mélységek és magasságok léteznek a hángérien rijálítiben. Természetesen kellett a hatalmas pofon, amit kaptam, amitől majdnem a padlón maradtam…. Kezdődött ez az egész az én időszámításom szerint 2005 nyárelőn. Valószínűleg hamarabb, csak vak voltam, hogy lássam, süket, hogy halljam, és néma, hogy szólni tudjak bármit is arra, amiért dübörgött bennem valami apró hang: „Rita, ez nem te vagy! Ez nem a te életed! NEM IS ÉLED AZ ÉLETED!”. Minden homokszínű és sivár volt bennem, nem jött az életet adó könny, nem nyílt meg a kapu, ami magával sodorta volna mindazt a lelketlenséget, amely körbefonta a testemet, a lelkemet. Hogy mi volt az álarc? Szjuperszónikus szakember, aki európai uniós projektet bonyolít le, régiós szinten koordinál mindent, piciny, néhány hónapos gyermekével a karjában, nagycsoportos gyermekével az oldalán döngeti a világot. Hittem-e bármiben is? Talán csak az önfeláldozásban és a magamat odaadásban a világért, a közösségért, a megfelelésért. A szjuperszónikus anya, feleség, aki valahol elvesztette önmagát. Ez volt az előének, most jöhet a velőtrázó kiáltás: Félelmetes dolog, ha az ember emlékezetében megmarad valami. Néha szavak, gesztusok, illatok, esetleg dézsavút élünk át. Még gimis koromban olvastam Louise L. Hay egyik ezoterikus művét, amikor megragadt bennem egy szó, a Non-Hodgkin Lymphoma. Hogyan lehet egy betegségnek ilyen neve? A holdkórosság jutott eszembe… Mindig és mindig odaszökött a szemem. Közel 20 év múlva szembesültem újra ezzel a szóval, amikor az én kórlapomon szerepelt. Bevallom, már nem voltam olyan állapotban, hogy nevethetnék, csodálkozhatnék bármin is. Így volt: az okokra, hogy miért lettem beteg, kevesek a sorok, de hogy miért nem figyeltem fel a jelekre, a mai napig nem tudom, bár éreztem, komolyabb, mint hinni merném. Hiába gondoltam én ezt így, a legtöbb orvos ideggyengeségnek vélte az egészet. Fájt a nyakam, nehezen tudtam mozogni, az egyébként víg kedélyemnek nyoma sem volt. Depis a csaj. Olyan szintű volt a fájdalom a nyakamban, hogy éjszakánként elgondolkodtam a „falba verem inkább” lehetőségen. Őrület volt és pokol. A reumatológus közölte velem, hogy csináltassak koponyaCT-t, a fejemben magában van gond. Elküldött neurológushoz, aki nem vélt felfedezni semmit, fellázadt, hisz hogyan is lehetne mondani egy fiatal lánynak azt, hogy agydaganata lehet, mikor semmi baja. Belgyógyászatra küldtek, valószínűleg belső szervi gondjaim lehetnek. EKG vizsgálat, tüdőkapacitás. Semmi. Ez mind napok, hetek alatt történt, mert időpont az időpont. Közben majdnem teljes szájzárat kaptam, ezért kikötöttem a szájsebészeten, ahol diagnosztizáltak egy betegséget, ami általában a nyakból a gerinc közepéig hatoló erős, nyillaló fájdalommal jár. Elhittem. Hát persze, ezek a tünetek nekem is! A szájzár miatt a fogklinikára el kellett mennem. Mit mennem? Másztam! A férjem húzott, mert már csak fájdalomból álltam. Egy kedves doktornő közölte velem: nem hiszi, hogy itt találom meg a gyógyírt. Hazajöttünk. Egy félreértelmezés kapcsán az egyik kórház pszichiátriai osztályára kerültem, az ügyeleten ugyanis engem és reszkető páromat lazán és ránézésre megállapítással idegösszeroppantnak véleményeztek. Már nem tudtam enni, beszélni sem nagyon, a jobb lábam elzsibbadt a felső részén, térdtől lefelé őrülten fájt, a jobb szememmel mindent duplán láttam, a koponyám fellazult, mint egy kisbabáé, az egész inkább hasonlított Magyarország domborzati térképére, mint kemény koponyára. Két intézmény pszichiátriáján is feküdtem. Mivel nem voltam komplett, ha már egyszer oda kerültem, akkor csak szimulálok itt a kínjaimmal, úgyhogy mehettem fürdeni. Megint menni, hisz nem tudok járni, egyáltalán élni! Felkapott két nemtudomki, mert homályosan, de emlékszem rémképekben erre, és a tusolóban találtam magam a falhoz vetve, majd összerogyva, szidalmazások közepette, hogy ezmitjátsszaazagyát mégfürdeniseakar. Hozzám vágódott a tusfürdőm, majd egy lepedőbe csomagoltak, és az ágyhoz cipeltek. Depressziósok, komoly zavarokkal küzdők bámultak rám az ágyam előtt imbolyogva. Az ügyeletes doktornő harcolt azért, hogy vigyenek le a belgyógyászatra, mert nem jó helyen vagyok. Nem tudtam mondani, de ezért könyörögtem én is a szememmel, vigyenek akárhová, és ekkor már tudtam sírni, mi több, állandóan sírtam. A feljövő belgyógyász szerint fertőző betegségem lehet, mindenki el lett tiltva az ágyam mellől a szobában. Lyme-kór gyanúja. Nehezen ugyan, de életmentő mozzanat volt, amikor lekerültem a belgyógyászatra. Napokig kutatták a betegséget, közel 41 fokos lázam volt, folyamatos fájdalmaim, a hosszú hajam egy teljes kócdzsungellé vált, és rohamosan fogytam, valójában nem ettem egy falatot sem. Számos vérvétel, kutatások után a röntgen során a mellkasomban egy foltot találtak, így cétét végeztek el, hogy láthatóvá váljon a gond. Egy idős férfiorvos jött oda hozzám, közvetlenül a tomográf mellé és számomra félelmetes sajnálattal a szemében megkérdezte: „Tapintott magán valahol nyirokcsomót?” A nyakamon volt egy kisebb, mutattam, ő folytatta: „Egy 7-8 cm-es daganat van a mellkasában, és valószínűsíthető, több helyen is. Nyirokdaganat, malignus limphoma.” 5 és 7 cm daganat nőtt a fejtetőmre, a koponyacsontom felgyűrődött, hogy védje az agyamat. Két nyakcsigolyám közé egy 3 cm-es nőtt, szétfeszítve két csigolyát, ezért volt a fájdalom. A szájzárat egy 4 cm-es állkapocshoz nőtt limfóma okozta, kettős látásomat egy szemidegre növő daganat, és volt még néhány bennem. A vég előtt jártam 5 perccel. Annyi, de annyi esemény, jó szó és közöny, erő és kétségbeesés, remény és gyötrelem, hit és lázadás történt velem és bennem, ami meggátolja, hogy most ne szenvedéllyel írjak minderről. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy ezentúl idegennek és rákosnak és elveszettnek hitt testünket csak külső eszközökkel lehet helyrehozni. A kemoterápia és a sugárkezelés drasztikusak bár, de ha hozzátesszük azokat a gondolatokat, amelyek saját testünket is ösztönzik a harcra, fel lehet állni. Vitaminokkal, a természetgyógyászat által kínált termékekkel, csodaszerekkel hadilábon álltam, mert vagy keserűek voltak, vagy megfizethetetlenek, vagy nem hittem bennük, így akkor és azóta sem szedem őket. Ismernünk kell a testünket, érezni a lelkünkkel, ha az energiánk nem úgy áramlik, ahogyan jól szoktuk érezni magunkat. Hogy mi tartott életben? Az a két csillogó szempár, ami a gyerekeimé. A koponya-besugárzásnál szóltak, hogy nem szabad a számat mozgatni, s akkor eszméltem rá, hogy a nevüket mormolom. Láttam betegországban fiatal anyákat, apákat, nagymamákat és nagypapákat, srácokat és lányokat, de a mai napig nem felejtem el annak a kisfiúnak a szemét, aki olyan idős lehetett, mint az én fiam, és soványan, hófehéren, kopaszon, az orrában két vattával - nehogy elvérezzen - bohóckodott az édesapjával a váróban. Gyerekek küzdenek nap, mint nap, és nem adják fel. Ha beteggé válunk, gyermekké kell váljunk. A negatív élményeken túl a magyar orvosok kiváló szakemberi és főként: emberi oldalát tapasztalhattam meg. Csodát engedtek megtörténni velem, mutatattak egy ajtót, ami bennem van bár, de ők tudták csak kinyitni: saját őssejtjeimet vették le, majd visszaültetve azokat, győztem a baj, de elsősorban magam felett. A legegyszerűbb megoldás, a legegyszerűbb sejt: őssejt. Amiből létezünk, és amivé válunk, a múlt, a jelen és a jövő szimbóluma. Regényes történeteken megpihenő gondolatállomásaim alatt végig megjelentek az emberi típusok. Megmutatom hát a nővért, aki nőből és vérből áll, aki a szememben nőtt és adott vért, aki megért, és sokat ér, ő, a nővér.Az orvosok többnyire sziklaszilárd jellemek, a munkájukba mélyedve kevesebb időt töltenek a valóságban. A nővérek ezzel szemben „élnek”: szitkozódnak, ujjonganak, pletykálnak, sürögnek-forognak, nevetgélnek, duzzognak. Kategorizáltam őket, rutinos beteggé váltam, kivel hogyan kell bánni, mert volt időszak, amikor csak kukultam az ágyon, és nem reagáltam a világra. Szükségem volt a segítségükre, hogy ne úgy járjak, mint a pszichiátrián. Szóval:Ä”A főnővér”, akitől mindenki tart, vizitkor oda-oda szólogat az orvosoknak, javaslatot tesz a gyógyszeradagra. Félorvos. A vizit előtt körbenéz, nehogy rendetlenség legyen. Engem egy táborvezetőre emlékeztet. Ha baj van, mindenki őt veszi elő. A nővérek fújjognak. Én szeretem a főnővéreket, közelebb állnak hozzám. Az egyiknek köszönhetem betegségem első mosolyát. A második vagy harmadik kemoterápia után lassan érezhető javulás indult el nálam, a szám is milliméterről milliméterre nyithatóbbá vált. Még nem tudtam felülni, csak feküdtem. A felülésemet gátolta, hogy nem volt hasizmom, a sok fekvéstől az izomrendszerem teljesen legyengült. A főnővér terepszemlét tartott a klinikai ebéd elfogyasztásának mértékéről. Én hozzá sem nyúltam. Félig felültetett a párnán (sokáig etettek), és a kezembe adta a kanalat.- Rita! Ma még gyereknap van, de holnap már fel kell ülnie!Ez nekem ott és akkor annyira tetszett, hogy elnevettem magam. A nevetés nagyon fájt, és nem sikerült teljesen. Akkor fizikailag gátolva voltam a mosolyra. De ami kijött, jól esett. Jókedvű embernek tartom magam, és ismerek egy kutatást, ami azt vizsgálta meg, hogy még az erőltetett mosolygás is olyan boldogsághormonokat indít el a szervezetben, amelyek jó hatással vannak a szerveinkre is. Ez az erőltetettség azt hiszem az amerikai happy-feeling alappillére, és ők jól is érzik magukat a bőrükben. A mosoly-izmaimat azóta is edzem. A főnővér a hematológiáról sajnos nyugdíjba ment, de az utolsó napján még odajött hozzám, kitartást kívánni, és elmondta, hogy sose felejti el azt a napot és éjszakát, amikor behoztak ide engem. Micsoda emlékei lehetnek egy főnővérnek!Ä”A szadista nővér” a mindennapokkal kapcsolatos dühét, a miért kell nekem ezt a szr melót csinálni gondolatait, magánéleti válságait a betegeken éli ki. A szadista nővér úgy beléd vágja a tűt, hogy fel kell, ordítsál. Úgy odacsap az ágyhoz (engem a tusolóhoz), hogy csak nyekkensz. Szeretem a nővéreket, de tény, hogy vannak ilyenek. 1-2. Többnyire mogorvák, és szabályosan félünk tőlük. Ä”A költőnő nővér” két dimenzióban él, egyszer a valóságban, ami szó szerint húsból és vérből áll számára, és a múzsák szférájában, amely kézzel nem fogható helyen található. A nővérek ezen fajtájánál a branül beültetése során a vér folyamatos kifelé folyása nem jelent gondot, míg közben a másik ágyon lévő betegnek ecseteli az amerikai szeretőről írt versének mondanivalóját. Aztán leragasztja úgy az egészet, hogy a velem született szőrös, nagy anyajegyemre mindent ráragaszt. A ragasztót levenni akaró nővér 2-3 nap múlva körbevágja a ragasztót az anyajegyen, mert azt elvileg le sem szabadna ragasztani. A költőnő nővér azonban vidám, és vidámságot kér – „Egy mosolyt kérek!” -, mert ő nem is ebben a dimenzióban létezik talán. Egy szívműtétet azért nem bíznék rá.Ä”A gyanakvó nővér” nem mond semmit, nem válaszol, mert azt hiszi, hogy a másik, aki rá van szorulva, arra is rászorul, hogy az ő személyéről valamit megtudjon. Mindent megtesz azért, hogy teljesen távol maradjon érzelmileg a fekvőembertől. A fekvőember sem akar igazán mit kezdeni vele, de levonja a következtetést a vastag aranykarkötőből a csuklóján (talán attól fél, hogy éjszaka elcseni tőle valami kevésbé agyament és járóképes páciens), a mindig makulátlan megjelenéséből, és a belőtt hajából. Ä”A kedvenc nővér” mindig megteszi, amit kérsz. Nem fél nap múlva viszi ki a kacsát, amelynek tartalma már túllépte a gyomorforgató élmény határát, és némi túlzással megkövesedni készült. A kedvenc nővér kedves nővér, az ismerősök által hozott enni- és innivalót kiviszi a folyosón csordultig teletömött hűtőbe, esetleg hoz be neked onnan valamit. Éjszaka a kötelezőnél is többször rád néz, bevizsgál. Lelkiismeretes.Ä”A tudatlan nővér” általában egy másik osztályról került át, ő sem érti, hogy miért. Teljesen már munkatempóban dolgozik, jóval később hozza a gyógyszert, mert néhányszor át kell újra néznie, mit is tett bele. A betegek egyes gyógyszerek bevétele előtt előszeretettel vizsgálgatják a gyógyszereket, és az „Ez mi?” kérdésre jelen kategóriánk nővére csak körülbelüli, vagy nemtudom választ szokott adni. Ha szorgos és kedves e tulajdonsága mellett, akkor megnézi a kórlapon. Beletanultam lassan én is abba, hogy melyik gyógyszer mire való, és kértem, hogy teljesítsen jó szolgálatot bennem, különben kihányom. Szerencsére egy gyógyszertől sem sikerült ilyen élményekben részesülnöm. Bár olvastam Dr. Lenkei Gábor Cenzúrázatlan egészség című könyvét, amely a gyógyszeriparról szól, és a gyógyszerek káros hatásairól, én akkor mégis bízni próbáltam bennük. Eddigi életem során mindent elkövettem, hogy minél kevesebbet szedjek, ezért a szervezetem el tudta fogadni őket, és hatottak. Ä” A főtapasztalt nővér” több évtizedes szakmában lévő szolgálata alatt átélte a nővérség minden kellemes és kellemetlen pillanatát, ezért nagy rutinnal és egy kis közömbösséggel végzi munkáját. Mindenkit ismer, 30 évvel ezelőtti visszaeső betegek is jó barátként üdvözlik. Kollégái felnéznek rá, és a legnehezebb beavatkozásokat mindig ő végzi, sürög-forog, utolérni lehetetlen. Jó és megnyugtató ilyen kezekbe kerülni.Ä”A diplomás nővér” szinte ugyanazt a munkát végzi, mint a rendes nővérek, csak valószínűleg több bérért. Nyugodtabban végzi munkáját, és a kitűzőjére is rá van írva, hogy diplomás. Ä”A nővérfi” csak elvétve fordul elő. Mondhatnánk, ritka, mint a férfi nővér. Nyelvi zavarba kerültem, én, aki nyelvészetből írta a szakdolgozatom, hogy ha a nevét nem is tudom, hogyan szólítsam. Nővérkének semmiképpen és még a nővér is igen halkan hangzott volna a számból. Teljesen bezavart a nő előtag. Úgy döntöttem, hogy inkább megszólítás nélkül mondom el a bánatomat, aztán pedig kinyomozom a nevét. Ez sem ment igazán, mert a pesti Petit mindig másnak szólítottam, de rá se hederített, tudta, biztosan róla van szó, mert másik férfi nővér nem volt a környéken. Ä”A kotyogós nővér” – a legrosszabbA nővérek legrosszabb csoportja, mert torz információt közöl halál magabiztosan: „nektek még talán van esélyetek, de a bőrrákosonak semmi, nektek talán hússszázalék, nekik nulla. Még jó, hogy itt fekszetek! A rák az rák egyébként, halálos…!” Mindezt titkosan, félhangosan súgva az egyik bennfentes betegnek, hogy azért mégis mindenki hallja, és megfagyjon a levegő. Privát tanács: menjen máshová dolgozni.A nővérek ilyenfajta besorolása segített köztük eligazodni, bár voltam olyan agyi állapotban is, hogy még a doktornő által leírt kezelőorvosaim nevét sem voltam képes megjegyezni. A fájdalom sötét árnyként telepedett rá a gondolataimra, nem én uraltam a testemet, hanem a betegség. Irányítani akarván a gondolataimat is, de valahol fordult a kocka. Csak a jó lélek teheti jóvá a testet a maga jóságával – mondja ki egy több ezer éves mondás. Ők akkor sokkal közelebb voltak a nosceteipsumjukkal, mint most mi, akik elszigetelődünk, bezárkózunk, álruhát öltünk, de már nemcsak a világ felé, hanem óhatatlanul saját magunk felé is. – — „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Amit elérsz, amit szerzel, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki sem tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátalak téged is, mint mindenkit, felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, s minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd!” HAMVAS BÉLA
Copyright 2006. All Rights Reserved.
