Nagyon elege volt már mindenből és nem értette pont miért vele történik
mindez. Persze mással is történnek kegyetlen dolgok, de az a mások  baja.
Egyre  idegenebbül érzi már magát ebben a világban és nem tudja  felfog-
ni, hogy hogyan lehetett ennyire naív. Ő, aki az örök kételkedőt játssza,
hogyan tudott elhinni  olyan blődséget, hogy létezik igazságszolgáltatás!
Lehet, hogy van ilyen, csak éppen nem itt, ebben az országban. Már ab-
ban  sem hisz, hogy máshol megtalálja. Elmúlt ötven, a munkája a kutyá-
nak  sem kell, belefásult a semmittevésbe és nem változik semmi!  Sze-
retett  volna változtatni, de nem megy. És lassan erre rámegy, mert nem
találja a sorsának értelmét, csak a megalázottságot érzi és nem tud visz-
szavágni. Azzal nem old meg semmit, ha tehetetlen dühvel káromkodik,
csapkod és közben mindent még jobban elront. Igazság kéne már…..

Hatalmas ambícióval készült 2000. május elsején új munkahelyén  az
első bemutatkozásra. Mindig  nagy kihívást jelent  a közönség  meghódítása
és neki ez jelentette az adrenalin-szint emelést, úgy, mint mondjuk a kasz-
kadőrnek  a jól sikerült ugrás. Így nyárelőn még kevesen ülnek ki a kertbe,
de neki ott kellett  játszani, hogy minél több embert a vendéglőbe csábítson.
Azzal rajta kívül senki nem foglalkozott, hogy hűvös van és hogy csípnek
a szúnyogok. Itt a bevétel a fontos. Persze, hogy sikerült neki a jó hangu-
lat megteremtése, hiszen  a tapasztalatokra ráment harminc éve. Ismer-
te a műfaj minden csínját, neki nem tudtak beszólni a karaoke  „műfaj”
miatt, neki benne volt a zene a kisujjában. Az, hogy nem sokra vitte, hát
az sem teljesen az ő bűne volt, benne volt abban a régi asszony. Szerette,
ezért maradt a kisvárosban s közben tudta, hogy többre vihette volna. Hi-
szen szégyen, ahogy a tévében tátognak és felveszik a százezreket, miköz-
ben  a valódi zenészek  segédmunkát végeznek! Tudta egy ideje, hogy nem
jó szólni, mert ezek az újgazdagok hamar megköszönik a munkát és helyé-
be is újak  jönnek. Nincs ma már a művészetnek becsülete, undorító világ
ez. Örült ennek a helynek, mert a füstös kis kocsmák után végre egy szál-
loda éttermében dolgozhatott s úgy gondolta, ez a végzettségéhez képest
is méltóbb hely az eddiginél. Nem mintha lenézte volna a kocsmai vendé-
geket, hiszen azok a szívüket adták a zenéért, csakhogy sokszor elfelejt-
keztek az illemről. Mindenképpen kultúráltabb volt ez a környezet. A
végzettségét tekintve első kategóriás előadóművészként a város leg-
elitebb szállodájában lett volna a helye, de azt a betelepültek  már öt
éve  lefoglalták. Nem a tehetségükkel, inkább a megalkuvásukkal. Ő
nem volt hajlandó a főnöknek tejelni a béréből. Az ilyen helyeken pe-
dig  ez a szokás. Itt is megmondta a főnök, hogy zsebbe fizet és a mi-
nimál bérről  jelenti le. Mit volt mit tenni, belement, ha állást akart. A
cél szentesíti az eszközt. Beszélhetnek ilyen-olyan jogról, a dolgozót
az még nem védi. Aki fizet, az dirigál, ma ezt így mondják. Összesza-
lad a nyál a szájában ha arra gondol, hogy ez az egykori  pörkölthordó
most a főnökeként azt tehet,  amit akar! Pedig teheti, mert vele ellentét-
ben ebben a húsz évben össze tudott csalni annyit, hogy önálló üzle-
tet nyithasson. Most aztán ezek a csalók a nagyságosok, az erkölcsileg
követendőek, a példaképek! Ezek, akik a vendégnek a szemét kilopták,
most  ezek jelentik a morált! Két hangnem között lenézi őket. Mégis
itt áll és zenél és mosolyog, mert a szükség nagy úr. Szégyen, amikor
őszülő halántékkal kényszerítik az embert az alázatra. Hiszen lehet a
tiszteletet másképp is adni, no de ezeknek?! Talán az Isten is behunyta
a szemét, annyi itt a szemét…Jó tücsökhöz méltón  szabadnap nélkül
végig ciripelte a nyarat. Meleg volt, kegyetlenül meleg. Este a bazaltkő
visszaadta a delelő nap minden sugarát s apró patakocskák nyíltak meg
a hátán. A szúnyogok hada támadta s a vérét szívta, akárcsak az a bes-
tia  munkáltatója. Mosolygott, hogy a bánatát takarja. Mosolygott, mert
 volt kenyér s hús az asztalra. Úgyis jött a tél s gyérült a fizetés. Csak két napra kellett s a pénz is a tizede lett. Már két nyarat végigcsinált s újabb fizetési egyezség előtt állt, amikor  rájött, hogy becsapták. Szólt, mert úgy érezte, másfél évét ellopták tőle. Nem az egyezség és a tényleges munka-végzés után jelentették le, hanem csak fél-munkaidőre! Azt mondták, hogy fogja be a száját, ne bujtogassa a többi dolgozót! Hát nem, nem fogta be, mert van jog és orvosolni kell ezt a csalást s neki így ötvenen túl minden hónap számít már. Már ledolgozott több, mint harminc évet, de amióta ez a
rendszer-váltásnak nevezett valami ide, ebbe a hazába megérkezett, az-
óta itt semmi nem tökéletes. Nem mintha azelőtt az lett volna, de akkor
legalább volt munka, volt rendszeres fizetés, talán még az adott szónak
is volt értéke. Ma már csak az van, hogy hogyan lehet lenyúzni, lefosz-
tani a munkáért sorban állót, hogyan lehet a joghézagokat megkeresve
alaposan meggazdagodni, ígéretekkel áltatva a tömeget abból jól megél-
ni. A kisembert egy bolti lopásért bezárják a milliárdos csalókat meg ké-
nyelmes házi- őrizetben  az ügyvédeik  jó pénzen úgyis tisztára mossák!
Jogállamban élünk, a pénz jogának államában. Vajon ezért küzdöttek ele-
ink? „Ha majd a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyt”…
Vajon milyen jogról beszélnek?
Megírta sérelmét a bíróság felé, hiszen a rádióban nap, mint nap hallja,
hogy nem szabad megengedni a jogtalan cselekedeteket. A pulpitus rög-
tön kiigazította és közölte, hogy milyen formában hajlandó elfogadni a
kereset-levelét. Nekigyürkőzött hát újra s bár az idő telt, írt egy másikat.
Ugyanazt, csak más formában. Ez már tetszett. Végre tárgyalásra is sor ke-
rült, ahol ugyan a megvádolt nem jelent meg, annak a képviselője sem, de
volt tárgyalás. A felesége bement vele a tárgyalóba, de a bírónő kiküldte.
Az asszony hiába apellált, hogy ez nem zárt tárgyalás, eltanácsolták! Per-
sze, mit tudálékoskodik a paraszt! Tanuljon rendet s ha egyszer arra vete-
medik, hogy felemeli a szavát, hát tanulja meg a módját! Meghallgatták
és azt tanácsolták, hogy fogadjon jogi képviselőt, mert ő nem tudja össze-
foglalni kellőképpen a mondandóját! Ideges volt, mert hát hogyan nem
lehet azt az egyszerű dolgot megérteni, hogy fél-munkaidőben  jelentet-
ték le, ő meg teljeset dolgozott! Amikor valaki az ötven felé jár és több,
mint harminc évet ledolgozott már, akkor már minden hónap számít! Itt
meg  elveszik másfél éve, fizetésének a töredékét számítják be a munka-
nélküli járadékba, végkielégítésre ne is számítson! Elment hát egy ügy-
védhez. Elvitte az addig összeírt sérelmeit és láss csodát!, a jogtudor nem
is változtatott a fogalmazványon, a felkent testület elfogadta a beadványt!
Hiába no, az a dr. az sokat jelent, attól már megdicsőül az ember! Úgy
vélte, hogy az ügye hamarosan  rendeződik, ám a bírói malmok nagyon
de nagyon  lassan őrölnek! A kisvárosban meg ugye rögtön híre ment, hogy
mire is vetemedett, hogy feljelentette a kenyéradó gazdáját! Nem is kapott
sehol sem állást, s mint a leprást, kerülték a munkaadók! Három hónapig
még  munkanélküli járadékot sem kapott, mert rendkívüli felmondással
tették ki. Várta hát, hogy majd most az ügyvéd leveszi válláról a nyomasz-
tó terhet, de tévedett! Az emberek általában és régebben azért fogadtak
jogtudorokat, hogy a helyükben eljárjanak. Most azért kell ügyvédet fo-
gadni, mert a törvények  úgy vannak megfogalmazva, hogy  többféleképpen
lehet magyarázni őket! Nem egyértelműek és ráadásul védelem-elvűek,
azaz a végsőkig a bűnöst védik. Az erkölcs és a jog között hatalmas sza-
kadék tátong.!!! Arról nem is beszélve, ha valami tisztán, egyértelműen van
megfogalmazva, az talán nem is igaz! Az ügyvédje követelőző volt és kioktató. Előírta, hogy mit kell kiszámolni, de hogy hogyan, azt nem em-
lítette. Amit leírt, azt számon kérte és faggatta, hogy honnan vette. Kez-
dett elégedetlen lenni. Vajon miért veszi majd fel ez az ember a százez-
ret? Ha szólt ellene, ha közbevágott, letorkolta. Sőt, még az ellenfélnek
adott igazat! Csakúgy, mint a bíró! Azért a tárgyalásokon bebizonyosodott,
hogy nem négy, hanem hat órát dolgozott! A lejelentése viszont heti har-
minc óráról szólt. A fizetési igazolása kimutatta a havi egyszázhúsz ezer
forintot, de a bíróság csak azt fogadta el, amit a hamisítónak köteles volt
leigazolni. Havi huszonötezer-ötszáz forintot! Ezt elhitte a bíróság, az igaz-
ság bástyája. Igazolódott az is, hogy a három év alatt nem kapott szabadságot.
Azt meg elévülésre hivatkozva nem fizették meg!  Nyakába varrták a per-
költségeket, s még ő fizethetett a csalónak egyszázhetvenöt-ezret! Fellebbe-
zésnek nem volt helye, a híre miatt alkalmazni nem akarta már senki sem.
Utolsó kísérletként lakhelyet változtatott a család, nevelve a tíz év alatti
kislányt. Szégyellni való, de a szeméttelep adott munkát és nehéz létet a
rokkantnyugdíj mellé. A sors nem elégedett meg ennyivel, felőrölte az ide-
geket s elvette az életkedvet. S ha a lélek folytonosan gyötörve van, a testre
is kihat.
Sára nem sírt, amikor a koporsóra dobta az első marék földet. Annak már jó,
Ő már elment. S most majd ő lesz az, aki befejezi a művet. A gazságból igaz-
ságot tesz!