1978
A házban nagyon sötét volt, de Jeff ennek ellenére egyáltalán nem félt – legfeljebb attól, hogy mivel alig lát, véletlenül megbotlik a folyosó szőnyegének szélében és legurul a lépcsőn. Egy kis balszerencsével még akár a nyakát is kitörhetné - alighanem csak napok múltán találná meg valaki és alighanem ez a valaki sem az egyik szülője lenne. Ők még arra sem vették a fáradságot, hogy megmondják neki, hová mennek, ehelyett nemes egyszerűséggel kiviharzottak az ajtón és nem jöttek vissza. Azóta már eltelt jó néhány óra – per pillanat úgy délután öt körül járhatott az idő. Ennek ellenére odakint már csak az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt. Hetek óta ilyen korán sötétedett, ami sokakat zavart – Jeffnek persze mostanában a legkisebb gondja is jóval súlyosabb volt az ilyesminél.
Remélte, hogy a szülei válása mihamarabb lezajlik. Ha ugyanis végre különköltöznek, talán valamelyiküknek majd eszébe jut, hogy őróla is gondoskodniuk kellene – esetleg néha még beszélgetni is fognak vele, reggelit csinálnak neki vagy felajánlják, hogy videózzanak. Régen sokat videóztak.
Jeff elindult a lépcsőn a földszinti nappali felé. Mikor leért, végre felkapcsolta a villanyt.
Igazán szép nappalijuk volt. Halvány színű tapéta, otthonos és meleg légkört árasztó fabútorok, kandalló. Középen két fotel és egy barna kanapé, utóbbi a kandalló felé nézett, előtte kicsi asztalka. Az asztalon két újság hevert. Jeff leült a kanapéra és szemügyre vette az újságokat. Az első napi rendszerességgel megjelenő hírlap volt, a második színtiszta politika. Nem volt kedve elolvasni őket.
Hátradőlt a kanapén. Magányos volt és zavarta a csend. Megköszörülte a torkát, csak hogy egy pillanatra megtörje. Azon tűnődött, ha ez sokáig így megy tovább, lassan megőrül a némaságtól és elkezd majd magában beszélni. Vagy esetleg bekapcsolja a lemezjátszót és az énekesekkel együtt harsogja a kedvenc dalait. Ez esetben viszont a szomszédai fognak megőrülni.
Szerette volna, ha most itt van a testvére. Bár az öccse sokkal fiatalabb volt nála – mikor a kisfiú megszületett, a szüleik lefotózták őket, amint Jeff a karjaiban tartja az újszülöttet -, hiányzott neki. Ráadásul úgy érezte, a másik fiúval az anyja és az apja összehasonlíthatatlanul többet törődik. Eleinte úgy gondolta, ez csupán merő képzelgés, paranoia és az egész a válás miatt van. De aztán rájött, hogy erről szó sincs.
Hirtelen szöget ütött egy gondolat a fejében. Felpattant a kanapéról és a bejárati ajtóhoz rohant. Lekapta a falon lévő tartóról a kocsikulcsot, leoltotta a lámpát és meglehetős sietséggel bezárta a lakást.
A garázs felé vette az útját. A cipője alatt ropogott a hó – nem volt túl sok, éppen csak annyi, amennyi reggelre megfagyva szinte lehetetlenné, de legalábbis roppant kellemetlenné teszi majd a közlekedést.
Megkönnyebbült, amikor végre beszállhatott az autóba. Odakint nagyon hideg volt, ezért amint tehette, bekapcsolta a fűtést. Ezután már fokozatosan kezdte magát jobban érezni, amikor pedig végül kikanyarodott az udvarukról az utcára, egy dalt kezdett el dúdolni.
Az utca kihalt volt. A sarkon egy vegyeskereskedésből fény szűrődött ki. Miközben Jeff befordult jobbra, rövid időre megpillantotta az eladólányt, aki a pultra könyökölve egy újságot olvasott.
A rádió kapcsolójához nyúlt. Olyan adót szeretett volna találni, amelyen vidám dalokat játszanak, hátha ellensúlyozni tudják majd mostani pocsék hangulatát.
A zebránál lefékezett és türelmesen megvárta, amíg egy nagykabátos nő áttolja az úttesten a babakocsiját. A fényszórók megvilágították a kocsiban lévő apró, halványrózsaszín takarót.
A nő fellépett a járdára. Jeff ujjai megtorpantak a rádió gombjain. Egy adón éppen a kedvenc dalát játszották. A címe Maradj még volt. Nagyon szerette a dallamát, bár a szövegére általában nem igazán figyelt oda.
Miközben a zebrát maga mögött hagyva fokozatosan ismét felgyorsított, eltűnődött rajta, vajon hová is tart most tulajdonképpen. Fogalma sem volt róla.
Talán beülhetne egy filmre a moziba. Az ötlet csábítónak tűnt.
Az út szélén, egy buszmegállóban magas alakot vett észre a sötétben. A karja ki volt nyújtva az út felé. Ahogy Jeff közelebb ért hozzá, lelassított. Végül megállt, bár nem volt róla meggyőződve, hogy jól teszi, ha most felvesz egy stoppost.
A jobb oldali utasülés ablakán egy vállig érő, fekete hajú srác nézett be kissé félénken. Aligha lehetett túl nagy a korkülönbség közte és Jeff között, a jövevény legfeljebb húsz évesnek nézett ki, és az ő arcán is világosan látszott, hogy ez némileg megnyugtatja.
- Helló – köszönt Jeff barátságosan. - Merre mész?
- Washington utca, a város másik vége – mosolygott a srác.
- Szállj be, elviszlek – mondta Jeff. El sem tudta hinni, hogy ennyire váratlanul az útjába akadt valaki, akivel beszélgethet. Még az sem zavarta, hogy a Washington utca homlokegyenest az ellenkező irányban volt, mint amerre eredetileg tartott. Persze végeredményben eredetileg úgysem ment volna sehová.
A srác némi nehézségek árán kinyitotta a kocsi ajtaját és behuppant mellé az anyósülésre. A vállán lévő hátizsákot egy laza mozdulattal behajította a hátsó ülésekre.
- Remélem, nem baj - vigyorgott Jeffre. Szép, szabályos arcvonásai voltak, csillogó szemei és csaknem hibátlan fogsora. A haját elöl rövidebbre vágatta, így az folyton a szemébe hullott.
- Csak nyugodtan. A Washington utcában laksz? - pillantott oldalra kíváncsian Jeff, miközben megfordult az autóval.
Utasa bólintott. Egy halvány mosoly még mindig ott játszott az arcán.
- Amúgy Steven a nevem – mutatkozott be hanyagul.
- Jeffrey Dahmer.
- Azta, ez aztán az előkelő hangzású név – füttyentett a srác megjátszottan elismerő tekintettel.
- Igyekszik az ember – vigyrodott el Jeff is. - Na és mi járatban vagy errefelé ilyen késő éjszaka? - mutatott színpadiasan a sötét utcára.
Steven beletúrt a hajába.
- Rockkoncerten voltam – tett végül vallomást. - Szereted a rockot?
- Nem akarlak megbántani, de nem igazán - rázta meg a fejét Jeff az utat figyelve. - Untatnak. De azért még nincs harag, ugye?
Steven meglepetten nézett rá.
- Dehogy, egyáltalán nincs. Nem lehet mindenkinek olyan jó ízlése, mint nekem.
Jeff sértődötten elhúzta a száját és az órájára nézett. Néhány perccel múlt hat. Steven követte a pillantását, majd megszólalt.
- A szüleim meg fognak lepődni, hogy ilyen korán hazaérek. Még vagy háromnegyed óráig egyáltalán nem fognak várni.
- Hogyhogy nem maradtál tovább?
A fiú válaszul elhúzta a száját.
- A koncert utáni buli nem egészen olyanra sikeredett, mint vártam. Általában ez szokott az este legjobb része lenni, de most leginkább egy unott diliházra hasonlított. Ráadásul az ember még részeg sem lehetett, mert a sört is olyan szinten vizezték, hogy előbb ittam volna halálra magam, mint hogy egy kicsit is elszédüljek tőle.
- Szóval van még legalább háromnegyed órád, amit tetszésed szerint hasznosíthatsz – jegyezte meg Jeff elgondolkodva. Nem nézett rá a mellette ülő srácra, helyette mereven kibámult a szélvédőn. - Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak egy italra? A közelben lakom és a szüleim bizonytalan ideig házon kívül leszek. Senki sem fog minket zavarni, a hűtő pedig tele van sörrel. Pillanatnyilag még.
Steven meglepődött.
- Meg akarsz hívni? Ez komoly?
Jeff vigyorogva oldalra fordult.
- A lehető legkomolyabb. Mellesleg feltételezem, annyira még te sem akarsz hazamenni.
- Na jól van, rendben – adta meg magát Steven kis gondolkodás után. - De a sörparti maximum fél óra, ennyi fér bele. Utána, ha nem ellenzed, a házatokból felhívom a szüleimet, hogy jöjjenek értem.
Jeff felvonta a szemöldökét.
- Én is hazavihetnélek – mondta.
Steven nevetni kezdett.
- Na persze, de aligha lenne a környéken összesen annyi lámpaoszlop, mint ahányat te egy helyett látnál. Nem lenne időd mindet kikerülni.
- Alábecsülöd a vezetői képességeimet – jegyezte meg kissé csalódottan Jeff.
Odaértek a házukhoz. Jeff ezúttal mellőzte a garázs használatát és a kocsit nemes egyszerűséggel a felhajtón hagyta.
- Kellemes hely – jegyezte meg Steven odabent körülpillantva. A hátizsákja a vállán himbálózott.
Jeff felkapcsolta a villanyt.
- Dobd le magad – mondta a kanapé felé intve. - Hozok inni.
- Évek óta ez volt a legszebb mondat, amit hallottam – állapította meg Steven.
Jeff cirka fél perc múlva visszatért a nappaliba, előrelátóan mindjárt négy üveg sörrel a kezében. Lehuppant az egyik fotelbe, az asztalra pakolta az üvegeket és az egyiket azonnal ki is bontotta magának. Néhány percig csendben iszogattak. Végül Jeff szólalt meg először.
- A szüleidet nem zavarja, hogy ilyen a hajad? - kérdezte kíváncsian.
- De – felelte Steven elgondolkodva. - Néha mondanak valami olyasmit, hogy kölcsönkérik fél órára a szomszéd fűnyíróját és végigmennek vele a fejemen, de aligha hiszem, hogy tényleg megtennék.
- Szerintem azért csak vigyázz velük. A szülők általában valójában sokkalta brutálisabbak, mint ahogyan azt a gyerekeik el tudnák képzelni.
- Ez saját tapasztalat? - nézett rá Steven, miközben újabb üvegért nyúlt.
Jeff nem válaszolt azonnal.
- Részben – mondta végül. - Az én szüleim épp most válnak és baromi nagy hűhót csapnak az egész körül, ahelyett hogy fognák magukat és egyszerűen szép csendesen különköltöznének. Igyekeznek pokollá tenni egymás életét, plusz az enyémet is, és elfogulatlanul állíthatom neked, hogy rekordsebességgel haladnak az ehhez vezető úton. - Remegett a keze, miközben visszatette az üvegét az asztalra.
- Hé, fel a fejjel – szólt rá Steven, aki észrevette a kézremegést. Jeff ránézett és egy halvány mosolynak köszönhetően rövid időre kivillantak a fogai.
- Megyek, hozok még sört – mondta, azzal felállt és a konyha felé indult.
Steven lustán hátradőlt a kanapén , alighanem egy kicsit el is bóbiskolt. Arra ébredt fel, hogy Jeff már ismét vele szemben ült a fotelben és egy újabb felbontott üveget nyújott felé. Hálája jeléül csupán bólintani tudott.
- És a te szüleid? - kérdezte Jeff.
Steven legyintett.
- Az apám főszakács egy étteremben, az anyám ugyanott pincérnő.
- Van testvéred?
- Csak egy húgom.
- Na és hogy jönnek ki egymással? Mármint a szüleid.
Steven elfintorodott.
- Az apám a családján kívül is elég sok pincérnőt foglalkoztat, már ha érted, mire gondolok. De az anyámat egyáltalán nem
zavarja a dolog, legalábbis nem mutatja. Amúgy jól kijönnek.
Jeff az égre emelte a tekintetét.
- Szerencsés vagy. Az én szüleim legutóbb a nászéjszakájukon jöhettek ki jól egymással. De igazából még ezt sem hiszem.
Steven elmosolyodott, majd az egyik polcon álló órára nézett és összeráncolta a szemöldökét.
- Alighanem telefonálnom kellene – állapította meg. - Pedig már épp kezdtünk volna belejönni.
Jeffnek beletellett egy kis időbe, amíg rájött, miről is beszél a másik. Ekkor azonban úgy érezte, mintha valaki hatalmas erővel gyomorszájon vágta volna. A szülei előre láthatóan majd csak másnap reggel vagy délelőtt fognak felbukkanni, tehát úgy látszott, eddigi szerencséje ellenére végül mégiscsak egyedül fogja tölteni az éjszakát.
Émelyegni kezdett.
- Hol találok telefont? - nézett rá kérdőn Steven.
- Szerintem nincs még olyan késő – mondta Jeff. A szíve hevesebben kezdett el verni. Akár még meg is győzheti a fiút. - Ha akarod, majd én is hazavihetlek. Nem ittam olyan sokat.
Steven elhúzta a száját.
- Kösz, de nem szándékozom szörnyethalni. Szóval, hol van a telefon?
Jeff kelletlenül egy barna ajtóra mutatott Stevennel szemben.
- A szobában van egy készülék, ha mindenáron menni akarsz, de igazán maradhatnál még egy kicsit.
Steven most már ügyet sem vetett rá. Elindult az ajtó felé.
Jeff követte őt. Az apja dolgozószobájába mentek. A telefonkészülék egy nagy, sötétbarna íróasztal szélén kapott helyet. Steven odalépett mellé, felvette a kagylót és hozzálátott, hogy felhívja a szüleit.
Jeff fázni kezdett a félelemtől. Nem akart egyedül maradni. Ha azonban Steven szól a szüleinek, hogy jöjjenek érte, nem fogja tudni megakadályozni, hogy ez megtörténjen. Tehát valahogyan módot kellett rá találnia, hogy a fiút itt tartsa magánál.
Az apja szerette a testépítést. Rengeteg munkája mellett sokat edzett, hetente többször is eljárt futni. A dolgozószobájában az ajtó melletti szekrényben pedig több polcon is különböző méretű súlyzók sorakoztak.
Jeff hirtelen ötlettől vezérelve – voltaképpen végig sem gondolta, mit tesz – odaugrott a szekrényhez és lekapta róla az egyik legnehezebb súlyzót. Rápillantott Stevenre. A fiú még mindig a tárcsázásnál tartott, most azonban csodálkozva megfordult. Ahogy ránézett Jeffre, a szemei kitágultak. Vendéglátója ekkor egy gyors szökkenéssel mellette termett és felemelte a kezében tartott súlyzót. Steven fejét vette célba vele. A fiúnak esélye sem volt rá, hogy védekezzen, a nehéz tárgy ugyanis alig egy másodperccel később eltalálta a halántékát. Megingott és a telefon hatalmas csattanással a padlóra esett. Steven egy pillanattal később követte a példáját.
Az oldalára gördült, a szemei félig nyitva voltak. Jeff leguggolt mellé. Felemelte a földre esett telefont és a zsinórt körbetekerte a fiú nyakán. Steven felnyögött és megpróbált elhúzódni előle, de nem sikerült. Jeff megragadta a zsinórt. Szorítani kezdte.

1991
Magas, szőke, jóvágású férfi hajolt egy sötétkék Ford motorházteteje fölé. Valamit írt egy kis méretű lapra, majd amikor befejezte, átnyújtotta azt a mellette álló srácnak.
– A Washington utca 12-ben lakom – mondta. - Kábé fél óra múlva gyertek utánunk, addig Tracyvel kicsit feltuningoljuk az otthoni sörkészletemet.
- Hozhatunk még két csajt? - kérdezte a srác. Maximum húsz éves lehetett.
A szőke férfi kedvesen elmosolyodott.
- Persze, hozzatok csak. - A néhány méterrel arrébb álló autója felé intett. Abban egy tizennyolc éves fiú ült. Többnyire szinte senki sem állította róla, hogy szép, mégis volt benne valami vonzó, talán az arckifejezése. - Alighanem Tracy sem bánja. Engem nem fognak zavarni.
Miután elköszöntek egymástól, a szőke férfi elindult a kocsija felé. A benne ülő srác a rádióban szóló zene ütemére mozgatta a fejét, a kezeivel pedig ütemesen dobolt hozzá a lábain.
- Mi ez a borzalom? - kérdezte játékosan elszörnyedve a férfi, miközben behúzta maga mögött az ajtót.
- Túlságosan maradi vagy, Jeff – tiltakozott Tracy. - Ez egy tök jó szám. Scorpions.
- Még jó, hogy nem ismerem őket – állapította meg a férfi, miközben beindította a kocsit.
- Merre laksz? - kérdezte Tracy és kinézett az ablakon. - A srácok azt mondák, lehet, hogy Stella és Eva is jön. Lesz elég hely mindekinek?
- A Georgia úton lakom. Hely pedig mindig van azoknak, akiket fel akarok vinni magamhoz.
Nem beszélgettek többet, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a házhoz.
- Harmadik emelet, lépcsőn megyünk – közölte a tényállást Jeff, miközben kiszálltak. - Remek tornagyakorlat.
- Annak azért elég piti – húzta el a száját Tracy, majd alighogy a férfi kinyitotta előtte az ajtót, nekiiramodott és hármasával véve a lépcsőfokokat hamarosan eltűnt a szeme elől. Jeff elindult utána.
- Ó, a francba, a sör – mondta elkeseredetten Tracy, immár a tizes számú ajtó előtt toporogva, mikor Jeff utolérte. - Elfelejtettük.
- A srácok azt mondták, mielőtt elváltunk, hogy majd inkább ők utánunk hozzák – nyugtatta meg Jeff. - Ha pedig ők is elfelejtik, legfeljebb iszunk vizet.
- Basszus - csapott a homlokára Tracy elkínzott arccal.
Jeff kinyitotta az ajtót és előreengedte a fiút.
Alighogy belépett, Tracy önkéntelenül is elfintorította az orrát. Esze ágában sem volt megsérteni a vendéglátóját azzal, hogy szóba hozza a dolgot, de magában azért megjegyezte, hogy a berendezését tekintve egyébként egész kellemes lakásban a szagából ítélve aligha takaríthatnak rendszeresen, de talán még redszertelenül sem. Próbált nem túlzottan mélyeket lélegezni. Beljebb lépett, hátha ott majd kitisztul a levegő. Ez persze hiú ábránd volt csupán. Amit azonban a nappaliban megpillantot, az jó időre elfeledtette vele még a környezetében uralkodó kellemetlen szagokat is.
A nappali bal oldalán a fal mellett egy nagy méretű akvárium állt, benne a legeslegundorítóbb halakkal, amelyeket Tracy valaha is látott. Hajszálpontosan úgy néztek ki, mint ahogyan az ember néhány lekicsinyített, uszonnyal ellátott emberevő szörnyet elképzel. A külsejük visszataszító volt és Tracyt az üvegfal ellenére is kirázta tőlük a hideg.
- Sziámi ragadozó halak – szólalt meg Jeff. - A szó szoros értelmében mindenevők. Foglalj helyet – intett a szoba közepén álló kanapé felé. - Hozok inni.
Hideg sört hozott és Tracy némileg megnyugodott a hűvös üveg érintésétől. Jeff leült mellé egy fotelbe.
- Remek háziállatok – mondta az akváriumára pillantva. - Az egyetlen hátrányuk az, hogy a lehető legteljesebb mértékben ellehetetlenítik más kedvencek tartását. Még tavaly februárban kaptam ajándékba az egyik szomszédomtól egy kölyökkutyát, amolyan szobaölebet, ami még felnőttkorában is bőven elfér egy kis méretű bevásárlószatyorban. Akkor két és fél hónapos volt, három hónapos korában beleesett az akváriumba. Mire megtaláltam, már alig maradt belőle valami. Még az eltemetéssel sem kellett bajlódni.
Tracy belekortyolt az italába. Émelygett. Rápillantott az asztalon álló órára. Most már tényleg bármelyik pillantban befuthattak a haverjai a két lánnyal és akkor végre nem lesz egyedül ezekkel az undorító állatokkal, plusz a gazdájukkal, aki az imént elhangzottak tanúsága szerint általában nem szokta időben észrevenni, ha a halai élőket tépnek szét az akváriumukban.
Úgy tűnt, Jeff olvas a gondolataiban, mert szintén az órára nézett és kissé lebiggyedő szájjal megjegyezte:
- A barátaid máskor sem érkeznek pontosan sehová?
Tracy megvonta a vállát és letette az üvegét az előtte álló asztalra. Jeff felállt és néhány másodpercre eltűnt a konyha irányában. Két pohárral tért vissza. Ha a fiú jól látta, kóla volt bennük.
Jeff átnyújtotta neki az egyiket. Tracy elmormogott egy Köszönöm-öt és megkóstolta az italt.
Tényleg kóla volt, határtalan örömére némi rummal megbolondítva. Kicsit kezdte magát jobban érezni. Végre felfogta, hogy azok a nyomorult halak be vannak zárva és még ha nem lennének is, aligha jelenthetnének nagyobb fenyegetést rá nézve.
Hátradőlt a kanapén. Arra gondolt, jöhetnének már a többiek.
Oldalra csuklott a feje. A kanapé kényelmesebb volt, mint előzőleg gondolta volna. A szoba képe némileg elhomályosult előtte. Az agyát is tompának érezte, a gondolkodás szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Egyáltalán nem érezte magát fényesen. Halvány gyanú kezdett motoszkálni a fejében.
Jeff figyelmesen nézte őt. Végül letette a saját poharát is az asztalra Tracyé mellé és átcsusszant a kanapéra. Átkarolta a fiút és egészen közel hajolt hozzá
- Lehet, hogy a társaid eltévedtek - suttogta kedvesen. - Vagy esetleg rossz címre mentek. Mit szólnál hozzá, ha mi most kettesben ágyba bújnánk? Remek esténk lehetne.
Tracy csak nehezen és némileg megkésve fogta fel, mit is mondott neki a másik. Amikor azonban ez végre megtörtént, egy szempillantás alatt feloszlott az agyát borító, egyre inkább sűrűsödő köd.
Kiegyenesedett és elhúzódott Jefftől.
- Ez tévedés – mondta kissé rekedt hangon. - Bocs, de én nem vagyok homokos. Egyébként is mennem kell...
Megpróbált felállni, de Jeff megragadta a karját és visszahúzta maga mellé. Hogy megakadályozza a további szökési kísérleteket, rátérdelt Tracy lábára. Valahonnan előhúzott egy bilincset és rákattintotta a fiú csuklójára
- Azt ajánlom, maradj veszeteg – mondta, miközben felállt. A szekrényhez lépett és az egyik fiókból előhúzott egy cirka harminc centiméteres kést. Megfordult és visszaindult a fiúhoz.
Tracy nagyot nyelt. Tényleg nem volt homokos és igen valószínűnek tartotta, hogy ez után az este után már nem is lesz. Már amennyiben megússza ép bőrrel. Vagy legalább nagyjából éppel.
- Állj fel – utasította Jeff. Tracy immár egyáltalán nem tartotta őt kedvesnek vagy barátságosnak. Ennek ellenére természetesen megtette, amit kért tőle. Jelen helyzetben egyelőre még nem látta értelmét az ellenkezésnek.
Jeff egészen közel lépett hozzá.
- Vetkőzz – mondta.
Tracy most már komolyan rosszul volt. Felemelte összebilincselt kezeit és látta, hogy remegnek. Rádöbbent, hogy a férfi egyáltalán nem viccel a késsel, amit pillanatnyilag éppen a mellének szegez. Alighanem hamarosan így is, úgy is lekerülnek róla a ruhái. Akkor pedig már egy fokkal jobb megoldás, ha ő maga veszi le őket.
Lassan elkezdte kigombolni az ingét. A komótos haladással egyrészt időt spórolt meg, másrészt pedig remélte, hogy ezzel némileg a kedvében jár a vele szemben álló, kigúvadt szemű eszelősnek – bár remélhetőleg azért nem annyira, hogy az egyből rávesse magát.
Jeff arca némileg megenyhülni látszott, mintha örülne neki, hogy áldozata nem kiabál segítségért vagy nem nehezíti meg valamilyen más módon a dolgát. Tracy ezt jó jelnek tekintette, bár az igazat megvallva a legszívesebben tényleg nekiállt volna üvölteni, hátha meghallja valaki. A kés azonban némileg eltántorította a szándékától.
- Átmegyünk a hálóba – villant meg Jeff szeme és Tracyt maga előtt lökdösve egy ajtó felé indult. Az előtte bukdácsoló fiú halottsápadt volt, a hálószobát ugyanis már cseppet sem tartotta jó jelnek. Legszívesebben elsírta volna magát. Mégis mi a fenének nem maradt inkább otthon?! Mississippiből jött. Az nagyon messze volt innen. Szeretett volna most is ott lenni.
Beléptek Jeff személyes magánbirodalmába. Ezt a helyet Tracy véleménye szerint eddig valószínűleg csupán nagyon kevesen látták rajta kívül.
A fiú majdnem elhányta magát. A vele szemközti falon polaroid fényképek sorakoztak – a legelsőn, amit megpillantott, egy teljesen meztelen, halott fiú feküdt. Hiányzott az egyik karja.
A többi kép sem volt szívderítőbb. Több halott is szerepelt rajtuk (mind férfiak) és néhány még élő is különböző csábító pózokban. Ezen kívül látott még néhány kivágott szervet is.
A lakásban uralkodó szagok forrásának is ez a heliység, ezen belül pedig egy az ablak alatt álló szeméttartály tűnt. Tracy nem volt benne biztos, meddig fogja tudni távol tartani a nagyközönségtől a gyomortartalmát. Egylőre azonban félt annyira Jefftől, hogy nem állt szándékában magára haragítani az ilyesmivel.
Most már tudta, hogy nem ő az első, sőt még csak nem is a második ember, akit a férfi megtámadott, így innentől kezdve alighanem egyáltalán semmi jóra sem számíthat. Arra, hogy megmenekül, a legkevésbé. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy tíz percen belül meggyilkolják és feldarabolják a testét.
Jeff vigasztalóan átkarolta.
- Ne félj – mondta. - Ülj le az ágyra. Van kedved videózni?
Tracy legszívesebben betörte volna az orrát, de bólintott. Felmászott az ágyra és nekidöntötte a hátát a párnáknak.
Jeff keresgélni kezdett a videokazetták között. Tracy nem figyelt oda rá, mit választ, helyette azon töprengett, hogyan szabaduljon ki innen. Erre persze nem sok esélye volt, de egyelőre még nem állt szándékában feladni a reményt.
Jeff betett egy kazettát a videóba és Tracy mellé telepedett. Átkarolta. A fiúnak megint hányingere lett. A szag is egyre elviselhetetlenebb volt.
A film Az ördögűző volt. Végignézték – iszonyatosan hosszúnak tűnt. Ijesztő volt, de jelen helyzetben kissé groteszk módon mulatságos is: hogyan féljen valami olyasmitől, ami csupán játék, miközben egy többszörös gyilkos késsel a kezében ücsörög mellette?
Többször is csaknem elhatározta magát, hogy megtámadja fogvatartóját. Sokat aligha veszíthet vele. Van rá némi – minimális – esélye, hogy el tudja venni tőle a kést vagy elfuthat és legrosszabb esetben is csupán annyi történik, hogy gyorsan vége lesz ennek az egésznek. De nem volt hozzá elég bátorsága. Csupán annyit tehetett, hogy reménykedik benne: idővel a kedvező alkalom is és a bátorság is megérkezik.
Miután a filmnek vége lett, Jeff kikapcsolta a televíziót és Tracyre nézett. A fiúnak nagyot dobbant a szíve.
- Láthatod, hogy szeretek fényképezni – mutatott körbe Jeff a falakon. - Azt akarom, hogy modellt állj nekem. Vedd le a ruháid.
Tracy rádöbbent, hogy bár ez nem kifejezetten jó alkalom, de nagy valószínűséggel a legutolsó. Innentől kezdve már csak a férfinak lesz rá alkalma, hogy egy sor dolgot megtegyen vele. A fényképezés lesz a legelső a sorban.
- Összebilincselt kézzel nehéz... – szólalt meg,de Jeff félbeszakította. Az álla alá szorította a kést és egy kicsit megvágta vele. A fiú nem tudta, szándékosan-e vagy sem.
- Azt teszed, amit mondok, ellenkező esetben kitépem a szíved és ez lesz a vacsorám. Megértettél engem?
Tracy bólintott. Ritkán hallott valakit ennyire világosan fogalmazni.
Teljesen kigombolta az ingét, de a bilincs miatt lehúzni nem tudta. Kikötötte a cipőjét és levette, a zokniját mellé rakta. A nadrágjához fel kellett állnia. Jeff intett neki, hogy csinálja.
Lekászálódott az ágyról. A férfi is felállt, vele szemben nézte, amint kibújik a farmerjából. Tracy egész eddigi életében még egyszer sem volt ennyire kiszolgáltatott helyzetben.
Jeff elsétált mellette és lehajolt az éjjeliszekrényhez, hogy felvegye róla a fényképezőgépét.
Tracy egészen idáig erre várt. Két kezével oldalról olyan erősen csapta fejbe Jeffet, amilyen erősen csak tudta. A férfi a földre rogyott, de a kezeire támaszkodva máris megpróbált felállni.
Tracy a jobb lábával gyomron rúgta , mire Jeff elterült a földön. A fiú átszökkent felette és kirohant a nappaliba.
A bejárati ajtó felé futott. Mikor odaért, megpróbálta kinyitni, de valaki megszólalt mögötte.
- Várj – mondta Jeff. A hálószoba ajtajának támaszkodott. - Ha akarod, kinyitom a bilincsedet. A ruháidat is visszaadom. Nem akarhatsz így kimenni.
Tracy hátat fordított neki, feltépte az ajtót és kirohant rajta. Miután a lépcsőházon keresztül leért az utcára, idegesen visszanézett, de Jeff nem követte őt a lakáson kívülre.
A 25. utca felé rohant. Senkivel sem találkozott, az emberek nagy többsége már otthon aludt az ágyában.
- Segítség! - kiáltott fel kétségbeesetten. Annyira félt attól, hogy Jeff esetleg utoléri, hogy szinte észre sem vette, hogy alig visel valamit. Alsónadrágban és nyitott ingben rohangált az utcán, bilinccsel a kezén. Nappal már rég feltűnt volna valakinek.
A sarkon egy rendőrautó állt. Felé futott és imádkozott, hogy valaki legyen benne.
- Segítség! - kiáltotta. - Segítség!
A rendőrautó egyik ajtaja kinyílt. Egy magas, barna hajú, fiatal rendőr szállt ki belőle.
Amikor megpillantotta Tracyt, egy pillanatra tátva maradt a szája.
- Egy őrült pasi meg akart ölni! - hadarta a fiú. Gyanította, hogy kiabál, de egyelőre képtelen volt féken tartani magát. Alighanem megmenekült! - Bevitt a lakásába, megkötözött és...
A barna hajú rendőr félbeszakította.
- Várj, várj egy percet – mondta és felemelte a kezét. - Valaki megtámadott?
- Igen, egy férfi. Azt mondta, bulit rendez, de csak én voltam ott... Megbilincselt és meg akart ölni! A szobája tele van hullákról meg húsdarabokról készült polaroid képekkel és olyan bűz van bent...
- Ülj be az autóba – mondta a rendőr komoran. - Itt lakik az a férfi a közelben?
- Igen, csak egy utcányira innen. - Tracy beszállt a kocsiba. Megijedt. Nem akart visszamenni.
Körülbelül egy perccel később leparkoltak a ház előtt, ahol Jeff lakott. Tracy addigra már nagyjából összefoglalta a két rendőrnek, mi is történt.
Nyitva volt az ajtó. Felrohantak a lépcsőkön. Mikor felértek, a barna hajú rendőr bekopogott a lakás ajtaján. Mindketten elővették a pisztolyukat.
Az ajtó kinyílt és egy magas, szőke hajú, megnyerő arcú férfi tűnt fel: Jeffrey Dahmer. Meglepettnek tűnt.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
A két rendőr összenézett.
- Ez a fiú azt állítja, maga megtámadta őt – mondta a barna hajú Tracyre mutatva. Kicsit lejjebb eresztette a fegyverét.
- Soha életemben nem láttam őt – mondta Jeff határozottan.
A rendőr elbizonytalanodott. Tracyre nézett, megerősítést várva.
A fiú hirtelen megint megérezte azt a szagot, ami az egész lakásban is uralkodott. Bár beszélt róla a rendőröknek, azokat szemlátomást most mégis készületlenül érte.
- Ez meg micsoda? - fintorította el az orrát egyikük.
Jeff megpróbálta becsukni az ajtót. A barna hajú rendőr a lábával kitámasztotta és valamivel feljebb emelte a fegyverét. Most fenyegetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor.
Jeff ingerült lett. Mikor látta, hogy az ajtóval nem boldogul, a rendőrhöz fordult.
- Nézze, rendben, bevallom, egy kicsit összekaptunk a sráccal. De éppen most veszítettem el az állásom az alkoholproblémáim miatt és kicsit kijöttem a sodromból. Előfordul. Sajnálom. Megtennék, hogy elmennek?
- Adja oda a klucsot a bilincshez – utasította a másik.
- Menjenek a pokolba! - kiáltott fel Jeff hirtelen feldühödve és berántotta az ajtót. A barna hajú zsaru fájdalmasan felkiáltott. A következő pillanatban betaszította Jeffet a lakás belsejébe és utána ugrott.
Tracy kint maradt a folyosón. Esze ágában sem volt még egyszer betenni a lábát ide.
Odabentről hangos dulakodás hallatszott, majd egy ideig valamelyik rendőr hangja. Utána csend lett, majd egyszerre csak valaki felordított.
- Úristen! Mi a pokol ez?! - Léptek hangja, majd még egy, már halkabb kiáltás. Tracy megállapította, hogy ez a másik rendőré. - Te jó ég, ez egy fej!
Állati üvöltés hangzott fel, amely még percekig nem ért véget. A hang gazdája Jeff volt.

Jeffrey Dahmer karakterét nem én találtam ki. Létező személy volt és nem is olyan rég , 1994-ben halt meg a börtönben, ahová tizenöt gyilkosságért zárták be. Éppen két társával együtt takarított, amikor egyikük megtámadta és megölte őt. Az illető rab fekete bőrű volt és mivel Jeffrey pályafutása során véleménye szerint túlságosan is sok fekete férfit gyilkolt meg, az összetűzés gyakorlatilag elkerülhetetlen volt. Mellesleg a férfi meg volt győződve róla, hogy ő Isten fia.
Egy mondás szerint vannak olyanok, akik már eleve gyilkosnak születnek, míg mások csupán később válnak azzá. Jeffrey Dahmer született gyilkos volt, ez az egy dolog éltette harmincnégy évig. Gyermekkorában sem érdekelte szinte semmi sem – az édesapja elmondása szerint néha félelmetes volt, mennyire hidegen hagyja minden. Sokszor ha kérdezték, csupán egyetlen szóval válaszolt. Ha megtiltottak neki valamit, elfogadta. Ha megengedtek neki valamit, azt is.
Tizennyolc éves korában ölt először. Felvette a stoppos Steven Hickset, majd az otthonában meggyilkolta. A testét feldarabolta és plasztikzsákokban elrejtette az épület alatt, később azonban a szag miatt el kellett tüntetnie onnan. Azt állította, először nagyon megrémült attól, amit tett. A következő tíz évben nem ölt.
Tizenhét férfival végzett összesen – a Steven Hicks utáni legelső áldozatát részegen fojtotta meg és mikor felébredt, semmire sem emlékezett. Innentől kezdve már nem volt megállás.
A legutolsó kísérlete Tracy Edwards volt, a fiú azonban megmenekült, Jeffrey-t pedig letartóztatták és elítélték.
A legtöbb férfit megfojtotta, majd feldarabolta és esetenként megtartotta egy-egy testrészüket emlékbe. Miután elfogták, a hűtőszekrényében három emberi koponyát találtak, egy, a tűzhelyre készített fazékban még kettőt, egy szekrényben további hármat. Némelyiket befestette, hogy műanyagnak tűnjön. Emellett lefagyasztott húst, szívet és csontokat fedeztek még fel a lakásában.
Ha nem tartja meg őket, alighanem soha senki nem jön rá, hogy valójában sorozatgyilkos. Akár még ma is működhetne – 2007-ben ünnepelte volna a negyvenhetedik születésnapját.